Pest Megyi Hírlap, 1981. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-08 / 33. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1981. FEBRUÁR 8., VASÁRNAP Prukner Zoltán, Telefon Polner Zoltán: A történelem tigrise Valaki a távolból szólít, Igaz, megszoktam már, hogy fényes drótokon, vastag falakon, betonutakon keresztül a föld alá bújjak, majd csillagtalan sötétet, embertelen mélységet áttörve hozzád fussak. Az iszony végrendeletei: széttépett arcok. Én csak a hullamerev egekre emlékszem. Lapul a történelem tigrise az éjben. Ki emlékszik a végrendeletekre? Honnan ez a sikoly szél, ez a Koponyák-hegye honnan? A történelem tigrise vár a bozótban. Véres állati üvöltés reszket a kövekben. Füstölgő sírkövek: Lidice, Dachau, Auschwitz. A történelem tigrise puhán lopakszik. Ki ne emlékezne a széttépett arcokra: gázkamrákban a világot szívünkre hagyták és láttátok a történelem fenevadját. Csak fényes drótokon, láthatatlan vonalon juthatok el hozzád. Te múltad siratod, én a jelent kérem, és talán a jövőt, ki tudja, ki mondja? De csupán a műanyagot markolom fehéredé ujjal. Szenvedélyem lassan felfűti agyamat, csak te létezel most, s egy hatalmas akarat! Ámde vége ennek. Elbúcsúzol, láthatatlanul, a készülék búg, panaszosan, fájón, a fejemben pedig Hold-béli pusztaság, dermesztő szél süvít üres testemen át, szinte súgja: vesztettél. A telefon fehér, mint a tél. Nyolcak, aktivisták Marosits István szobra — Nem, nem akarom elhinni, hogy ilyen aljas legyen. — Most begyulladtál? — Én ezek között a falak között soha sem félek. Naponta látom,'hogyan emelik egymás mellé, hogyan vasalják, hogyan betonozzák. Én itt soha nem gyulladok be. Ezt jól jegyezd meg! Visszhangzott az üres ház, ahogy lépdeltek lefelé, szótlanul fogták egymás kezét. Az asszony .időnként megszorította a férfi ujjait, de az csak erősen fogta a kezét. A szélforgónál ott állt a két rendőr, befelé világítottak, mikor csörrent a zárban a kulcs. — Jő estét! — köszöntek egyszerre. — Mi járatban este tízkor ebben az üres épületben? világított a földre az egyik rendőr. — Honnan van kulcsa? — kérdezte a másik. — Megmutattam a nejemnek á lakást, amit kapni fogunk. Én itt dolgozom. — Az más. És tetszett a lakás? — A lila padlószőnyeghez nem illik a zöld virágfüzéres tapéta. — Jaj, a nők ízlését nehéz eltalálni — világított körbe a rendőr. Az esti csillagfény beszűrődött a szobába, megvilágította a férfi arcát, ahogy ült a konyhaablak előtt; előrehajolva, mélyeket szippant, érzi a frissensült hús illatát, a mészilla- tot a csillogó falról. A beépített konyhaszekrény akkor látszik, ha az asszony leemeli a lábast. A gázláng színes nyelve belenyal a sötétbe. Kenyeret aprít a sültre, az ablakhoz megy és arrább tolja férjét a pádon. — Adj egy kis helyet! — Húzd le a fejed! — Miért? — lepődik meg az asz- szony és visszahúzódva kíváncsian mereszti a szemét. — Ott lenn a kéttőszázötös mellett mintha rendőrök mászkálnának. — Leoltom a gázt, úgyis kész a vacsora. A férfi fölállt, átment az üres parkettás szobába, óvatosan, hogy ne nyikorogjon, kinyitja az erkélyajtót, i lehasalt az erkélyre és a rácsok között figyelt. Azután visszabújt a szobába, itt kuporodott le. Az asszony- nyal fölváltva bökték a kést egy-egy kenyér-, s húskockába. — Minket keresnek! i- támaszkodott a falhoz az asszony. — A fenéket, hozdd ide a bort! Nézz ki. Jó? A férfi újra előre kúszott, hirtelen hátra húzódott. — Teri, Teri, gyere már! — suttogta. — Teri, gyere már! — mondta ki hangosan, miután átvillant agyán, hogy a tizenhatodik emeletről semmit nem lehet lenn hallani. . Az asszony kezébe nyomta a poharat. Kortyolt a hideg borból. — Erre jött a két rendőr. — Akkor rakodjunk össze! — Ne idegeskedj, nyisd ki az ajtót, a sült szagnak ki kell szellőznie, csak a szagról találhatnak ránk. — Azt mondtad lefizetted az éjjeli őrt. — Vittem neki a múlt héten egy üveg bort, de a héten már nem ő van. — A mostanival is beszélned kellett volna. — Ezzel nem beszélek. Kalapos egyszer kért tőle kulcsot és egy százast kellett adnia egy éjszakára, fapadoson az túl drága. — Szökjünk le, menjünk a szállóra! — Szökjünk le, szökjünk le, ott vannak a lépcsőház előtt, azonnal elkapnak. Egyél! — tolta az asszony felé a lábast. — Nem kívánom. Látta valaki, hogy fölhoztad a pokrócokat, meg az edényt? « — Látta, aki látni akarta, tapétatekercsekkel együtt cipeltük fel, én hoztam a pokrócokat, Kalapos meg a ragasztót, a lábast. — Menjünk fel a huszadikra! Van kulcsod hozzá? — Mi a fenének? Több, mint száz lakás van alattunk. Ha kedvük van, följöhetnek, minden ajtó zárva; mit gondolsz, hogyan kaphatnának el bennünket? — Nem tudom, de félek. — Csak ne idegeskedj! Becsukom az ajtót — a férfi ráfordította a zárat, kivette a fél kilincset az ajtóból. — Gyere, átmegyünk a szőnyeg- padlósba, lila a padlója, olyan, amilyet te szeretnél. Az asszony a konyhába indult, elmosta az edényt, letörölte a pultot, elrakta a lábast, visszapakolt a szatyorba, és azt is berakta a beépített szekrénybe. — Zárd le a lámpát! — szisszent az asszony. — Ide nem láthatnak. Nézd milyen szép a tapéta; virágfüzérek, ilyet szeretnék a gyermekszobába. — Hagyd el, mióta láttam a két rendőrt, úgy remeg a gyomrom. — És minden szobába az én tapétámat ... — Mikor lesz nekünk ilyen lakásunk? — Nemsokára... .— Nemsokára — csattan fel az asszony —, tizenkét éve itt vagy, már hullik a hajad, és mit tudsz felmutatni? Fölhozol a tízemeletesbe, vagy a húszemeletesbe és mutatod, ez a te városod, itt látszik a kezed munkája. Kézit csókolom barna a szőnyegpadló, igen, ez lesz a megfelelő hozzá, ez a tulipános füzér. Eldugod a húszast és ragasztasz, a tanuló meg hozza a liter bort. Este fölcipelsz, mert a szállón nincs fél óránk, hogy összefeküdjünk. Leteríted a pokrócot, kész a családi élet. Értsd már meg én hiába megyek a főnökömhöz, egy bölcsődei gondozónőnek nem adnak lakást, mert orvosnak kell, az a fontosabb. — Fontosabb, miért fontosabb, mit gondolsz; olyan sok nő bírná a gyermeksírást, gyermekzsivajt? Amíg nálatok ragasztottam, a második nap már majdnem bediliztem. Láttam, mit gürizel, etetés, altatás és sírás. Az asszony kezébe veszi a gyufát, a cigarettát; a fal mellett lecsúszik a szőnyegre. Remeg a cigaretta, 1 a gyufaláng a kezében, nem gyújt rá. — Mi van jönnek? — könyököl fel a férfi. — Terhes vagyok. — Ez, ez csodálatos! — hahotázik a férfi, térdét csapkodva. — Mit röhögsz olyan idétlenül? — Mert ez szinte lehetetlen. Ha a portásnő fölengedett a szállóra hozzád, a barátnőid kopogtak be, légyszíves a harisnyatartódat add már ide, elvihetem a mellényed, a sarud? Ha meg hozzám jöttél fel, a részegek a folyosón a szemem láttára kaptak utánad’. Látod, milyen jó volt, hogy kitaláltam, ho^y jöjjünk ide fel? — Elmegyek, elvetetem. — Megőrültél? — kapott az asz- szony keze után. — Engedj, te hülye! — Mi van? — Ügy megszorítod a karom, hogy megkékül az ujjad nyomán. — Most aztán rá kell hajtani a lakásra, össztűz ...! — Neked nem feleség kellett, hanem utód, azt hittem azért vettél el... — Ne forgasd ki a szavaimat, én eddig is mindent megtettem. Mikor a főnök azt mondta, ő nem lakáshi- vgtal, mondtam, hogy akkor keressen más tapétást. én megyek. Pedig utánam még nem volt hatManoldalas hibajegyzék. J — Lehet, hogy ő jelentett fel a rendőröknek, így kapsz egy fegyelmit és fuccs a lakásígéretnek, én meg mehetek... Ahogy Ady az irodalomban, Lukács György a filozófiában, Fü- lep Lajos a művészetkritikában, Bartók a zenében, a Nyolcak nevű művészcsoport tagjai a képzőművészetben jelentették a századelőn a magyar progressziót. Bérény Róbert, Czig&ny Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos a legmodernebb eredmények befogadására tették alkalmassá a magyar piktúrát, s részesei voltak azoknak a szellemi áramlatoknak, amelyek már a Magyar Tanácsköztársaságot készítették elő. Az ö és szellemi utódaik, az aktivisták művészetével — például Nemes Lampért József, Uitz Béla, Kmetty János alkotásaival — a Nemzeti Galéria reprezentatív tárlatán találkozhatnak az érdeklődők. Itt látható Kernstok Károly 1912-ben készült — fentebb közölt — Lovas című tanulmánya is. ' Elkötelezett költő Vandits Imre versei elé örüljön hát, ne csak az idősebb pályatárs, hanem az olvasó is. Baranyi Ferenc Ám ami a legfontosabb: jó verseket ír. Ennek kell a legjobban örülni, mert az előjelet is csak ez hitelesítheti. Bemutatok egy fiatalembert, kérem, fogadják szeretettel. Harminc-nehány éves és verseket ír. Ebben még nem volna semmi különös, sokan — talán túlságosan is sokan — teszik ezt manapság, idősebbek és fiatalok egyaránt. Paudits Imre viszont elkötelezett verseket ír. Más szóval: előjele van a költészetének. És ez egyre ritkább manapság. Kirajzolódva Kéretlen nem titkolom az életem fűszer-füvek porát ha rám apró kaporra vágva sem szórják hogy csípjen áfonyák levével öntözik szemem nem titkolom az életem bántom testvéreim javukra kéretlen ne az ellenükre de Te állj mellém Anyám pénzeim szétfolynak ujjamon csordulnak kínos szorultságból segíts ki engem Anyám nem titkolom hogy elterül az orsóról lehengcrül a szófonál hogy szőnyegen kirajzolódva ott legyen a széles gond mi rajtam ül nem titkolom hogy elterül nem titkolom az érveim lecsapni vágyó ölyveim keringenek ahol lakom a felverődő hanghabon fehérlenek az elveim nem titkolom az érveim meg nem értésemmel szított ál vitával szívemet szaggatják Te erősíts meg Anyám lövés foiyja vérem nyomomban csaholás üldözés-éj fattya Te rejts el engem Anyám eszme melyért élek embert ölet velem kezemről lelkemről Te mosd le a vért Anyám életem kanyarul kettétört kurtára sirass meg keserű? és halj utánam Anyám nem titkolom hogy elmegyek deresre húzott éveken időm lejárta ütlegel sebén az élet vesztegel körötte dongának legyek nem titkolom hogy elmegyek Takács Péter: Lila padlószőnyeg Őrző
