Pest Megyi Hírlap, 1981. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
1981. FEBRUAR 22., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Bemutatkozik Zalán Tibor aki mindkettő egyszerre, s mindkettő külön-külön is. Budapesten élek feleségemmel, Szentpétery Csillával, de személyes életemről — hogy megtartó hátországom maradhasson —, nincs közölnivalóm mások számára. Első könyvem Földfogyatkozás címmel a múlt esztendőben jelent meg. Azóta másabb versekét írok. Azóta másabb is vagyok. Csak szándékomban változatlan. Teszem, amit sorsom reám szabott. Abonyban, hol felnőttem, Lipák Tibor néven mutatkozom be. Az „irodalom” Zalán Tiborral fogott kezet. E kettősség számomra nem okoz személyiségzavart, legfeljebb nem tudom, létezik-e az a férfi, Torzó ... a hóesést megírni volna jó a hófehér szerelmesek hatalmát az éjszakába rúgott csillagot s a szíveden felejtett balta álmát.,« Karneváli havazás Nyugtass végre, nyughass te is Csillag, járom nélkül járó, Bilincstörő kedvű! Tél van, gyávaságunkkal cicázó. Szánkázol az éj gerincén, arcod kigyúl tündökölve — rongyom ragyog. Dölyfös rontás rántja szívemet ökölbe. Megint hó hull: karneváli. Rézveretes egek alatt álarcba dermedt a világ. Foghoz vaccannak a szavak, betömi a szánkat a szél. Szobor legyek: néma álmú? Asszonytested lobbantson rám lángot, csillag-szabadságú! Császár István■ Amnézia Hajdú szokása szerint részegen men haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent belekapaszkodott a kabátba és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a ^kabátot, aztán szeretettel magához szorította. — Hazajöttem — mondta az asz- ízonynak. Bementek a konyhába, az asz- szony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az'ölébem táríttak > yot — Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asszony, és elvette a kabátot. Mire visszajött az előszobából. Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába. — Még meg se melegedett — mondta az asszony. Hajdú abbahagyta az evést és felnézett — Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme. Belekotort .az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asz- szony otthagyta és lefeküdt. Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már előtte volt a deci cseresznye és a korsó sör. Megitta hát ezt a butító keveréket, és, ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is. //////////////////////« — Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát, ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. — Arra se emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Csak rám fogod. — Még beszélgettél is velem — mondta az asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. Később iszogatás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szabó —, ezt így hívják, pajtás. — Végre van valamim — mondta Hajdú. A szerelők nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. W///////////////AW5 Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten. dudorászó vagy civakodó korhelyeket Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja ébren a férjét. — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú, amikor megérkezett. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le —mondta az asszony. — Este itt volt a Sanyi. Ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezied az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje. — Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált. Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfek- ciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Még mást is csinált — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igen! — kiáltott az asszony.— Meguntam, hogy állandóan rád várjak. Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! • És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett V///////////////////// — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony. Ezentúl, ha Hajdú részegen jött haza. a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Újabb és újabb részleteket, talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat /A////////////»//////, Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól, akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. ,Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott; mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót is ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött Az asszony az ágyban feküdt — A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt. Zvolszky Zita versei Jel Kifeszített nyugalom. Tétova mozdulat egy lüktető halántékhoz fagyott revolver ravaszán. Bömbölő csend. — benne könny vagyok. s mint nehézvíz cseppenként robbanok befelé egyro mélyebben. hogy belémsajdultok megsüketülve némán és vakon. Oldalról nézett horizontom függőleges. Egy megtaposott egyenes kötéltánca. Iszonyatos rém égésű, halálból rángatott görcsös élettől duzzadt vitustánc A hullámhosszom. Vétel... vétel. . . .vétel. . . . Ha eljönnél egyszer Zokognék tenyérbe fagyva, semmit sem akarva lábad elé rakva elvetélt jelenléted. A késhegy is szilánkra törne mosolyod száz embert ölne és csak a szívem létezne a szenvedés borda-karmai között mikor szemem már belédperzselte kimúlt tekintetét mikor a jelened már csak egyszerű nemlét. T akács T iborVendégek a kertben L ent hagytuk a kocsit ezen a téli szombaton a Szalonka utca bejáratánál. Ott ahol egy kis útmenti tisztást parkolónak használ a környék autó&társadalma. Két-hárorn kocsi közé beérkezett a Lada is, s mi már indultunk is a hegyi sétának. Reggel még keményen fagyott, elég meredek a kaptató, lehet, hogy egyből felfutna a kocsi, de mi lenne, ha ma gyalog tennénk meg fölfelé az utat? Kell egy kis mozgás, jót tesz majd a kapaszkodás. Mi az a kilométer, biztatjuk egymást, legalább szétnézünk, a kocsival amúgy is csak rohan az ember. Elmarad a betonút. Innen már jól látszik a faház, Magyar tánc Éí Dobák Anita batik;a Az alkotás indiai nemzetközi gyermekrajzversenyen Nehru-aranydijat nyert előbb a nagy erkélyt látjuk, jól van, zárva minden ablak, nem jártak nálunk hívatlan vendégek. Megérkeztünk. , S csak áLmélkodurjk a kapu melletti orgonán, megbolondult, mit hajt ez olyan meggondolatlanul? És duzzadnak a rügyek, a meggy-, a cseresznyefákon, készül a természet a nagy tavaszi zendülésre. De igazán nem is a gyümölcsfák érdekelnek. A következő minütában már ketten tapossuk a havat, s próbáljuk megfejteni kertünk titkait. Illetve csak a nyomokat. Gyerekként száú indián szerettem volna lenni, aki otthonos a nyomolvasásban, most inkább csak tűnődöm, mint biztos vagyok. De azután könnyű felismerni a vadnyúl nyomát, a nagy teraszon őzpatanyom ékeskedik, mi neki ez az 1.80-as kerítés, könnyen átszökken rajta. Hát ez a furcsa nyom? Köny- nyű állatka sétálhatott a havon, mert nem süppedt be a hó, megtartotta, elsétált a kerítésig, alatta át nem bújhatott, a nyom mégis véget ér. Talány, megfejthetetlen. Boldogok vagyunk, hogy nem üres a kert. Lessük meg vendégeinket, javaslom, s felmegyünk a ház teraszára. Szomjas a lélek látogatókra, várjuk a madarakat, s reménykedünk, hogy más látogatónk is akad! De szomjas a test is. Nagyon. Erősen. — Főzök teát — határozza el magát Sári, de könnyű ígéret volt ez, mert á kannánkban viz helyett jég zörög, ebből aztán nem lesz tea! És ha eszkimósdit játszanánk? Ez az! Már kanalazza is a tiszta havat, ahol nincs egyetlen betérő vendég lábnyoma sem, telitölti a teáskannát, hamarosan forr a víz, buzog, de újabb utánpótlás kell, mert a teli kanna hó kevés vizet adott. Aztán lesz tea is. Forr, gőzölög az asztalon. Csönd. Megjelenik két-három feketerigó, jön egy cinke, s egy vörösbegy. De mi négylábú látogatókra várunk. Helyettük egy also szomszéd jelenik meg, ö a beton végénél hagyta a kocsiját, s integet, kiabál: — Gyönyi. ü időnk van, ugye? Visszaindulunk, haházunk, de magunkban bosszankodunk. Nemcsak a madarainkat riasztotta el, de a reményét is, hogy megnyíljon az erdő, s küldjön nekünk déli látogatókat. Végül búcsúzunk a háztól. A fenyőfának okos jótanácsokat adok. Az orgonát alvásra intem. A meggyfákat még az ősszel újságpapírba tekerte a feleségem a többiekkel együtt persze, s most felemelt ujjal dicséri magát. T eszem, mintha nem érteném. Hát láthatod, bejöttek a vad- nyulak. Még jó, hogy nem rágták meg a fatörzseket. Ebben maradunk. Zárjuk a házat. i
