Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1981. JANUÁR 25., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Baráth Lajos: Paralel T áttad, milyen szép gerendavéget hozott haza ma is ez a Bunyik Gáspár? — Én ... ? Hát láttam. — Jó az! Több azzal is... A férfi babot válogatott; tulajdonképpen nem is figyelt az asszonyra. — Több. Persze. — Neked leesne az aranygyűrű az ujjadról? — Nekem? Hogy? Szóval, ma is hozott Gáspár fát? Minek az — s ajrra gondolt: ott a szeneskamrában a rengeteg szén, gyújtós. Gáspárék- ra is rárohad mind, de ők azért hozzák. „Fulladjanak meg, vagy úsznának le a Dunán!” Az asszonya meg csak mondta a magáét. Hogy csak annak van, aki szerez, aki nem rest. S jött a bezzeg! Mert éppen az ő férje ilyen pipogya senki, akarattalan mamlasz. Dávid Imre erre nem szólt semmit Ördöggel és asszonnyal vitatkozni nem okos dolog — gondolta. — S mintha számlálná a kavicskemény babszemeket. Közben azért átlesett a szomszédba. „Az isten se teremtett még két ilyen gazembert a földre, mint ez a két Gáspár...” Ott ülnek kinn, a tenyérnyi kis tornácon. Fonott asztal, székek. A fiatalabb Gáspár gömyedten ül az asztal mellett — apja merev büszkeséggel nézi a fiát, savószürke szemében dac és kérkedés: „lám, ez az én művem!” Olykor úgy tesz, mintha mondani akarna valamit. Nem szól, s csak olyankor nyitja ki a száját, ha az utcán jön valaki. Hogy vegyék észre a platinafogsorát. „Mi az isteniek neki platinafogsor? Hiszen egy forintot nem ér a tüdeje...” A bunyik, veresnyakú fia olykor tölt, int az apjának, isznak. Szót alig váltanak, pedig az öreg Gáspár beszédes ember. Ahogyan mondják róla: politikus féle. De, persze, soha senki nem hallgatott rá, s nem is vitte semmire. YJ asámap délelőtt volt. Szép nap*; fényes idő. A sugarak rézsűt belevágtak 'á hosszan elnyúló, alacsony házak mocskába. Hat ajtó, hat kis tornác, hat tenyérnyi udvar, hat kicsiny, hat nagyobbacska ablak. A konyhai ablakot nem érte a fény. Az idősebb Gáspár átszólt a kerítésen: — Szomszéd! Ha végeztél, tisztelj meg bennünket. — Már végeztem — s állt fel. „Ö, micsoda finomkodás! Méghogy tiszteljem meg őket! Játsszák az előkelőt ... Bizonyára valamelyik könyvben olvasta a vénség... Hogy megtiszteljem őket!” Az egész Dunántúlon tudják, hogy a Gáspárokat valahonnan egy istenhátamögötti szabolcsi faluból toborozták ide, a bányához. A trágyát még le se koptatták a sarkukról, s lám, már hetven- kednek. Az öreg rákapott a' könyvekre, s most azzal henceg, amit abból kiolvas. A fia meg? „Kapar, ahogyan valamikor megtanulta — falun...” Feleséget, persze, nem tudott választani. A Göndöcs família addig csalogatta, etette, apjával együtt, míg végül megtörtént a házasságkötés. Persze, röhögtek rajta. Ám a Gáspároknak megérte, hiszen mind a ketten átköltöztek a legény- szállásról a telepi lakásba. Dávid Imre köszönt, kezet fogtak A fiatalabb Gáspár csak féloldalason nyújtotta ki a kezét. Az öreg meg is rótta érte. — A vendéget felállva illik fogad > ni! — Ugyan, Gáspár bácsi! A fia meg vigyorgott, nagy lófoga sárgásán virított elő húsos szájából. — Ilyenkor, kedves öcsém, a legokosabb lenne kisétálni az erdőbe vagy valamelyik tó partjára. — Aztán minek menne oda az ember? — Jó levegőt szívni. — Hát ez nem jó? — Nézd csak? — zsebkendőt vett elő, megköpködte, majd a szája elé tette. Kettőt-hármat szívott, jó nagyokat, s mutatta a fehér kendőt. — Csupa korom! Látod? Ezt mind a tüdőre szívjuk! — A vendégről elfeledkeztetek"? — állt meg az ajtóban a Göndöcs lány, a fiatalabb Béni felesége. — Elnézést, szomszéd! Elnézést, öcsém! — mentegetőzött az öreg. — Tölts, fiam, tölts! — Jó színben vagy, Mariska!^ — udvariaskodott Dávid Imre a háziasszonynak. Mintha istentudja milyen régen nem találkoztak volna. Holott naponta számtalanszor látják egymást. Kócosán, gyűrött arccal nem valami gusztusos látvány az asszony, de a főzésben kipirultan, ebben a tapadósan szűk ruhában egészen formás — állapította meg magában Dávid Imre. pizetés utáni vasárnap nagy ebé- det parancsolt az asszonynak. — Még te beszélsz?^ Hogy osszam be! Így nem lehet beosztani! — zsémbelt a felesége, mikor meglátta az üvegeket. Vett ugyanis három üveg Kövidinkát, meg tíz üveg sört, sőt egy üveg Mecsekit is. — Nem hagyom magam szégyenben — intett a szomszédok felé. — Vasárnap berúgattak! — Neked, persze, vissza kell adni a kölcsönt! — Vissza! — Kettőt akarsz berúgatni? A fiatal Bénire rámegy a gatyád.. Mert én nem adok egy fillért se, ha ezt megittátok! — Csendesebben, az istenért! Szégyenbe akarsz hajtani? Délután — mikor Gáspárék is túl voltak az ebéden — áthívta a két szomszéd férfit. S mintegy mellékesen hozzátette: „Te is átjöhetsz, Mariska, van egy kis nekedvalóm is!” Tettek ki a ház elé asztalt, székeket; igazán hangulatos" volt minden. Az öreg Gáspár örült, hogy valakihez beszélhet. — Apádból nagy ember lehetett volna. Én ugyan nem emlékszem rá, de sokat emlegetik az üzemben. Még igazgató is lehetett volna belőle, ha akar... No, belőlem is lehetett volna valami ilyesféle. De akkori eszemmel úgy gondoltam: a család az első, annak keress kenyeret. Ez még ka- ronülő volt, a két bátyja se sokkalta nagyobb. A két asszony ott ült a fal mellett, s valami semmiségről beszélgettek. Jobbára a férfiembereket lesték, s olykor rájuk szóltak: „Elég legyen már!” Csak az első pohár bor savanyú, s ára is csak annak van. A következő mind bódítóan kívánatos, s fillérbe se kerül, úgy hiszi az ember. Még benne se jártak a délután felében, már egyszerre beszéltek mind a hárman. 1/ ésőbb átmentek Gáspárékhoz. XV persze_ ott is csak a tornácig jutottak. Dávidné mondta, neki ezer még a dolga, s csak később néz át a szomszédokhoz. A fiatal Béni még hadonászott égy ideig, de egyszer- csak ráhajtotta nagy busa fejét a szőrös karjára, s már aludt is. — Harapjanak valamit, apa! — figyelmeztette a Göndöcs lány az öregebb Bénit. Az asszony piros volt, mintha ünnepi ebéd mellett főne maga is. S az édes italt, amivel a szomszédban megkínálták, minden porcikájában tüzelni vélte. Mindig szeretett volna beleharapni ennek a Dávid Imrének a fekete képébe, s jól megszívni a száját. Csak szerette volna. Ám hiába, Dávid Imre nem vette észre. Talán a bikakinézetű férje tartotta viszsza? „Persze, honnan tudná, hogy ez a hús- meg izomhegy este lefekszik az ágyba, a televíziót se nézi, mert szinte lerz.gad a szeme, s alszik, alszik, egészen addig, míg munkába kell indulnia." — Segíthetnél egy kis kolbászt vágni... Magasan van I — Segíts neki, öcsém! — mondta az öreg is. ö is kívánta a füstöltet. — Csak tartsd a széket — kérte az asszony, s a félhomályban felkapaszkodott — Segíts már, te mamlasz! — nevetett Dávid Imre esetlenül nyúlt az asz- szonyhoz. Érezte forró testét, meg a fehérség itt is, ott is megvillant. Egy villanásra bódító melegséget érzett, de aztán józanodni kezdett. \/l ég egyszer rátört ez a szédülés, mikor az asszony lelépett a székről, kezében egy pár füstölt kolbásszal. Majdhogynem a karjaiba esett a nő. Melle keményen a tenyerébe. csúszott, s lihegve mentegetőd- zött Göndöcs Maris. Kint még káprázott a vasárnap délután. — Egyenek! — tette elébük az ételt — Kicsiny savanyúságot is hozhatnál, lányom. Abból az erősebből... Segíts neki, öcsém! Az asszony végigmérte a szomszédot — Ne segítsen! — s úgy ment ki, mint akit kergetnek. — Haragszik — fogta suttogóra a hangját mikor az asszony eltűnt a házban. — Bénire, a fiamra. Megárt neki az ital. Azt meg egyik asszony se szereti, ha a férje elnyúlik az ágyban, s csak horkol, horkol... — ravaszkásan hunyorgott. — Pedig ebbe nem ver lelket ma éjszaka. — Estére kipiheni magát — törölte meg homlokát Dávid Imre. — Tulajdonképpen most eszmélt „Most bosszút állhattam volna a fazsivány bunyikon!” — Estére? Hajnalig ez csak akkor mozdul meg, amikor mi bevisszük a heverőre. Gyere, essühk túl rajta.. Berángatták valahogy a szobába. Az asszony ott feküdt az ágyon. Ruhástul, cipőstül. Az öreg csendesen megjegyezte, amikor kisettenkedtek a tornácra. — Ügy látszik, ennek is megártott az ital... Dehát a vasárnap így megy el... fizetés után. Nálunk, bizony, minden garast össze kellett rakni. No, ez még akkor volt, amikor falun éltem a családommal. Mert az én feleségem olyan asszony volt, hogy minden fillért kétszer számolt meg, de annak a kezéből kivenni tíz fillért is, bizony, nehéz volt Sőt, majdnem lehetetlen. Mikor meghalt, azt mondtam: nyugtassa az isten. Hát mire spóroltál, Manyikám? Semmire nem vittük addig, meg nem is éltünk ... és mondta, vég nélkül. Dávid Imre nem volt képes felfogni a szavak értelmét. Legszívesebben a falba verte volna a fejét, mely akkor kezdett el zúgni, követelőzni. Nem, nem is a feje volt: a vére. Régi kert BarnótR Zoltán metszete Ungvári Tamás: Silbiger Boriska és a világháború | Nálunk a családban tilos volt a jóslás, s ha valamelyikünk a holnapot szóba hozta, apám mordult rá zordul: Nem vagy te Silbiger Boriska! A kijelentés néha azzal a bölcs mondással is párosult, hogy nem kell előleget venni a nyomorra! Boriska, persze, egyetlen lexikonban sincs benne. Apám meghalt már, anyám meg csak annyit mond, hogy a‘leghíresebb jósnő volt a harmincas években. Egy idősebb barátom még arra is emlékezett, hogy hírét az az eset kürtölte szét országszerte, amikor megjósolta az abesszin—olasz háborút. Így már könnyebb volt utánanéznem. Meg is találtam 1934. decemberi jóslatát mintegy tucatnyi' hírlapban: Olaszország, jövendölte Boriska, Európát érintő konfliktusba sodródik egy másik (feltehetően ci- rill-betűs!) országgal. 1935-re Budapest már elfeledte Silbiger Boriska jóslatánál: tartalmát — csak a borús fenyegetésre emlékezett. Hogy Abesszíniára történetesen az analfabetizmus és nem a cirill ábécé használata volt a jellemző, azt kevesen emlegették. Silbiger Boriska jóslata — vélték — lényegében bevált. S a pesti szépasszonyok helyett, újságírók adták egymásnak a kilincset Boriskánál. 1935 decemberében, Luca napján, a híres vívóvilágbajnok, Petschauer Attila kopogtatott be a lakásába (1928, Amsterdam, 1932, Los Angeles: az olimpiai kardcsapat tagja stb., stb.). Tulajdonképpen tisztességtelen, ha a jóslatot szembesítjük azzal a jövendővel, amiből már múlt lett. Lám, épp a tisztesség nevében bocsátotta meg Budapest Silbiger Boriakénak, hogy egy olyan apróságban tévedett, mint hogy melyik államot támadja meg Olaszország. Petschauer csupa bizalommal látogat el Boriskához: mi lesz 1937-ben? — 1937-ig nem lesz béke. — Nagy ég, Boriska, mi lesz Európánkkal? — Franciaországban forradalmat tátok... Magyarországnak is lesz valami kellemetlensége. — No, no... szóval lesz világháború? • — Csak azt mondhatom, amit látok. — Pardon!... Kedves Boriska, kegyed szerint, mikorra várhatják a békét? — Azt mondtam, hogy 1937 márciustól, ötven évig, egészen a nyolcvanas évekig béke lesz. Ezek után - nem csodálom, hogy Silbiger Boriskát elfelejtették. Voltaképpen ebből a jóslatából nem sok vált be. Franciaországban nem volt forradalom. Az ötvenéves békét is megzavarta a második világháború. Van azonban egyetlen mozzanata a jóslatnak, ami, bármilyen szerény fogalmazásban kockáztatta is meg Silbiger Boriska, teljességgel valóra vált. Magyarországnak is lesz valami kellemetlensége. Ez a legkevesebb, amit a dologról, akár jóslás formájában, mondani lehetett. I «_■ j- I Petschauer. Attilát | Ami pedig | iUeti. 1943 január 30-án, Silbiger Boriska békéjének hatodik évében, Davidovkán, munka- szolgálatban halt meg. Szigctszentmiklósi vasderesek Vasderesek kicsapva az ABC elé, kipányvált csőgyári csövek: kerékpárok! Mert lóratermett nemzet ez, gebéit megeszi, aztán vasból kiformálja. Itt a srác ül, itt a gázpalack, olajoskannák! a kenyér! az asszony! mert nő ez a község, maga is kenyér, dagasztják a gyárak és a Város. S hogy nő, nő az OTP jóvoltából, úgy nő a ménes a boltok előtt. És prüszkölnek kancaként, hátukon rossz svájcisapkával borozott nyereg, és dobognak csődörként drótozottvázú, nem vagyontérő versenyparipák, igásbarmok csak, csőmuraközik — türelmetlenek, mint az élet velük. Csak néha éjszaka, mikor fagy szorít vagy más sejtelem, álmodnak horkantva az őseikről s csillagok közt látják utódaikat is. „Bí-bí-bííí!” — még ilyet! Lovak és rakéták között, szigeten, partra szorítva, mint szegénylegény-társuk: a gazda, a „gazdi”! ittmaradtak s várnak százan... kétszázan a falu terén. Kicsapott csőlovak, de jászolra várók, göthös vasderesek az ABC előtt. Lábukon békó — csörgő rossz lakat s néha egy-egy csikó: tört csengő nyerít. Várnak, egymáshoz törlekezve várják a délutáni, az esti, már soha meg-nem érkező buszokat. A hajnalt! — míg egy vágóhídon ők is bevégzik. Hala asz Imre Dalocska versei eie A Szigetszentmiklóson |p lakó, Csepelen, üzemi lapnál újságíróskodó Halász Imre meghökkentő szó- kapcsolatait, sorait az hitelesíti, hogy a valóság bomlik ki belőlük. A „fagyrúzs”, amellyel a lányok járnak, a megevett kenyér, mely „maga is újra enni kér”, az ABC előtt „kancaként prüszkölő” kerékpárok — közös világunkat rajzolják elénk. Halász Imre forradal- > már alkat, de megválogatja, milyen célért szálljon harcba. Pusztán o vagdalkozás kedvéért nem húz kardot. Van verseiben egy nagyon rokonszenves, vagányos íz. A közbeszéd ritmusa lüktet sok sorában. Ez bevonja az olvasót a költő világába, mert hiszen azt érezheti, hogy egy a nyelvük. Végre igényes költészetben is (nemcsak a reklámok, slágerek rigmusaiban) találkozhatunk a sarki büfével, a HÉV-bérlettel vagy a golyóstollal. Együtt van minden egy súlyos és szép költészethez. Azt kívánhatjuk Halász Imrének, ne érje be kitűnő részletekkel. Ne soronként, hanem versenként haladjon előre. Törekedjék nyelvi és gondolati takarékosságra. Azoknak kell igazán takarékoskodniuk, akiknek a tékozlásra is van módjuk. HERNÁDI MIKLÓS ahogy eszem a kenyeret nem nő bennem a szeretet ahogy eszem a kenyér maga is újra enni kér éhséget eszem fenyeget gyöngédségemben gyűlölet Zúz mar ás zabontartott lovak szőrének fénye mikor az asszonyok fütyörésznek s eltűnik az ablakról a homály képkeretek mögül a pókháló a piros fazék meg — mintha nagyapa ülne ■ telifüstöli szépen a konyhát néha hiszek a boldogságban! közeledik lassan az ünnep már fagyrúzzsal járnak a lányok az asszonyok megszelídülnek és sütik a mákoskalácsot hat napodat: keresztedet most egy kicsit kicicomázod szidott kensz a szöghelyek fejére hétvége: húsleves-szagú Heródes s kezded — elölről kezded! immár az éjszakák immár a hajnalok porcukorrá fújták a nyári harmatot és bár mézes ez is és bár édes ez is zúzmarás reggelre csak rámkeseredik
