Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
1981. JANUAR 18., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Csank'ó Lajos versei: Vöröskatona apám Titkolta majdnem halálig de Krisztusként öt sebet őr és az ól mögött titokban a Bunkőcskát fütyülte Beszántotta a lövészárkot mag helyett csillagot vetett nevetve ringatott engem s magát csak éjszaka ölte f Anyám plrosló kendőjét bogozta mezsgyekaróra a grófnak sohasem köszönt de köpött ha látta ' Am néha szólt a szeleknek s a zúgó csillagoknak és mosolyogva Indult el a százegyedik halálba Akkor voltam még Igazán boldog, mikor kék legyék dongtak, mint égből szállt angyalok és távolból aprócska dalok zümmögtek a deszkaszálakon át. Ültem.,akár királyi trónuson, sötét, mesebeli mélység alattam, , fölöttem nyárég, aranyló katlan s ölében ringatta a lenti bódét. Vak merengésemért ezer szó ért, anyám fintorgott, de mosolygott, mert belátta: az ember — csak ember s mint a madár, ott lehet boldog. Ültem és kék füstöt eregettem, térdemen Dantét lapozgattam — míg alattam fortyogott a hetedik bugyor és pápák úsztak el a kárhozatban — és a kis házikó tetején csattogott, megittasulva csattogott egy illattól szerelmes sárgarigó. Marosi Gyula: Április K órházszaga van. Amikor megcsókoltam az arcát, hajának fertőtlenítő szaga, bőrének egyenszappan íze volt. Kezei vékonyabbak és csontosabbak let-; tek. Három nappal ezelőtt ugyanilyen mímelt nyugalommal fogtam párás tenyerembe az ő száraz, kórházmeleg kezét, és azok a kezek még ismerősek voltak. A kézfejen levő apró anyajegyek májfolttá élősködtek. Az elapadt párnácskák gödreiben kitapinthabóak az erek, mint megannyi göcsörtös, kék ceruzabél. Bőre felpuhult, az inak megereszkedtek, erőtlen, védtelen kezek, úgy Toppanthatnám össze őket, mint egy tojásból most kikelt csibét. Tudtam, mindent tudtam előre, megmondták, utánanéztem könyvben, de csak most érzem meg, talán pórusainkon át, mi is törtéint vele valójában az elmúlt negyven- nyolc óra alatt. Megszívom az orrom: önkénytelen, felelősségem elől gyermetegségbe való visszahátrálá- som mozdulata ez, biggyeSztésre méltóan butácska. Kitanult tudatommal, kulturált önfegyelemmel a megmásíthatatlan történésekhez képest olyan érzéketlen maradtam,, mint egy múzeumi rinocéroszbőr. Órdítoznom kellett volna, -végig- üvölteni a hosszú, az iszonyodásig fehér folyosón, hogy ezt én nem engedem, ezt nem fogják megtenni, dulakodnom kellett volna a műtőssel. Ha most belépne az orvos, megütném. A kézfej közepén bizonyságként stigma: sárguló szélű véraláfutás, a transzfúzió nyoma. Nagyujjam begyével alig érintve, csigavonallal karikázom, .gyógyítok ráolvasással, közben, a szemeit figyelem, lopva, bepérásodtak-e a fájdalomcsillapítóktól, értelmének reppenő pillantásait, mint szükségtelent, szilánkokká törték-e a vegyszerek? Nem- Tiszták, nyugodtak, úgy rémlik, mosolygósak. Megint ez az átkozott zavar: mit kezdhetek én, az ügye- íogyott rinocéroszbőr ezzel a csak beavatottak, bizonyságtevők teherbírására méretezett mosollyal? Izzadok. Arcomon torz viszontmosoly. Együttérző és optimista, ahogy ilyenkor dukál: viszolyogtató köcsög-törpéje vagyok önmagámnak. „A palackon rajta volt a donor neve. Antoni Istvánnak hívják.” Elkábítva, agyonérzéstelenítve, egyetlen villanásnyi tiszta pillanat: megnézi és megjegyzi a donor nevét. Másfél napi semmiben-lét után is emlékszik rá. Életének ebben a pillanatában számára a legfontosabb ember az ismeretlen Antoni István volt. „Mostantól legalább férfivér is jolyik az ereidben.” Egy szájszögi rándulás: szellemeskedésem tudomásul véve. Tudja, hogy jobban szerettem volna, ha az én nevemet olvashatja azon a palackon. Még azon a palackon is. Tudja, hogy a zsarnoki hajlandóságú kicsiny köcsög- törpe szellemeskedett. Hogy a leg- . közelebb; ellene indított koncepciós peremben a köcsög-törpe ügyész vádpontként fogja felolvasni: „...még a vérem is méreg neked.” „Majd kinyomozzuk” mondom, „és írunk neki egy szép köszönőlevelet." Két, egymással szembe fordított széken ülünk, a társalgóban. A széles ablakon túl hatalmas nyárfa csúcshajtásai, felette az áprilisi ég saélsöpörte délutánkékje. Egy friss levél önfeledten hintázik nyelecské- jén. Bólint. Az ablakon túli fény az ő arcába esik, én az árnyékba bur- kolódzhatok legalább. „Féltem az altatástól... nem akartam tárgy lenni... munkadarab, amint csak úgy matatnak ... akartam mondani, hogy ne altassanak el, ki fogom bírni, egyetlen nyögés se, becsületszavamra... beszélgetni fogunk közben, de már nem mozdult a nyelvem ... nem ...” A nyárfa- levél fáradhatatlan, a majd elhulló zöld lubickol az örökkévaló kékben. „Akartam beszélni..Most idősebb nálam. Álmaimból is jól ismert vonások egy kemény, megsüppedt arcon. Sosem látott testvémé- mém megtalálásának pillanata ez. „Mennyi van benned anyámból, Űristen!”, de ezt nem lehet elmondani. Semmit nem lehet elmondani. Fogynak a pillanatok. B arna, a kórházi bevonulásra vett köntösét bal kézzel összefogja elöl, nem a melle magasságában, ahogy otthon a jó öreg frottírt szokta, kinyargalva reggel a fürdőszobából, hanem kissé lejjebb, öklét biztosításul a hasához szorítva. Jobb keze befelé fordított tenyérrel, a falon. Nem támaszkodik rá. Csak érezni akarja, mint a vakok. „Ugye, jól tartom magam?” „Nagyszerűen. Bátor és hős Malacka vagy.” Egyenes derékkal lép, de aprókat, óvatosan, térdből rugózva. Hazudik és csal. A társalgóból a szobájába vezető úton, végig. Minek ez a bátorság, minek ez a hősiesség, óh, nagyszerű Malacka? Mosolyog. Csak el ne essen. „Pénteken behozod a kisfiút?” „Be.” „Péntekre már nem fog megijedni tőlem.” „Már most sem ijedt volna meg.” „Csak tíz percre." „Behozom.” E egy kövér vízcsepp pattan szét a lábam előtt az aszfalton, Csodálkozva nézek az égre. Egy negyedik emeleti ablakot bevág a szél, üvegcserepek potyognak a párkányokról. Alig érek az aluljáróhoz, vadul zuhogni kezd. Néhány szem jég is pattog a gumibevonatú lépcsőkön. Szükség van a költészetre Beszélgetés Zelk Zoltánnal Zelk Zoltán évek óta beteg. Szelleme friss, energikus, de a test gyarló. És éppen őt sújtja az ágyhoz kötöttség, aki mindig a teljes életet élte, fenékig ürítette az élet örömeit — és gyötrelmeit. Mert mindkettőből kijutott neki. „Isten áldotta költő” volt indulásakor is, fiatalon, József Attila, Illyés Gyula társaként, és a történelem kegyetlen tréfái, a szenvedés és gyötrelem, a csalódások és a csalattatások is a költőt, a teljesebb költészetet értékelték benne. Kevés költő tudja olyan egyszerűen, tisztán elmondani a szavakkal alig kifejezhetőt, mint ő. Ahogy a virág virág, az ő száján a szó: költészet. öregkori költészete így aztán nem kiteljesedett, hanem egyszerűen beérett. Hangja nem csuklik el a szenvedéstől, az elmúlás nem tragédia, mindez életének — költészetének — része: szépség forrása. Beszélgetésünket a legnehezebb kérdéssel kezdjük. s — Mit jelent költőnek lenni? I Mitől költő a költő? — A kölitészet a legkomolyabb do- log a világon, ugyanakkor a leg játékosabb is. A költő az, aki hatvan- hetven éves karában is játszani tud. A versírás elmélyült játék. Olyan odaadóan játszik a költő a verssel, ahogyan a gyerek a homokvárat építi. S figyeljék csak meg a gyerekeket, amikor játszanak, a teljes odaadás, a teljes koncentrálás jellemzi őket. Ezért nem banalitás és közhely, hogy a költő az, aki megőrzi lelkében a gyermeket. = — Hogyan lett költs, hová nyúl£ nak vissza költészetének gyökerei? — Autodidakta vagyok, nem iskolában tanultam a költészetet, de ezt nem hivalkodásból mondom, csak azért, mert így igaz. Olvasmányélményeim sokkal későbbiek, mint kor- társaimé általában. Tizenkilenc-húsz éves koromban ismerkedtem csak meg Babitsosai, Kosztolányival, sőt Vörösmartyval és Berzsenyivel is. Verset tizenhat éves koromban kezdtem írni. Hogy milyen hatásra? Egy szatmárnémeti kárpitossegéd kölcsönadta nekem Ady egyik verseskötetét. És bár én addig nemigen olvastam verseket, Ady olyan nagy hatással volt rám, hogy elkezdtem Ady-utánzó verseket írni. Aztán egy év múlva megismerkedtem a szatmárnémeti munkásotthonban egy nálam néhány évvel idősebb fiatalemberrel, aki azt vallotta, hogy Kassák az igazi, és kölcsönadta Kassák Eposz Wagner maszkjában című kötetét, amit én napokig forgattam és napokig mulattam rajta. Mert milyen versek azok, amelyek nem rímelnek, milyen versek, amelyek hangutánzókból állanak? Addig mulattam Kassák versein, amíg észrevettem magamon, hogy most már nem Ady, hanem Kassák-utánzatú verseket írok. Ez lenne az indulás közvetlen indítéka. de ez csak felszínes magyarázat. Mert mindenkinél mélyebb az indítás, mert aiz anyánk szíve alatt is költők vagyunk, s az első szó, amelyre kinyitjuk a szánkat, az már vers, az első lépés, amit megteszünk, az már versláb. Vers egy vidéki gyereknek —» aki én voltam — az estéje az otthoni szobában, a vacsorázás hangulata, a petróleumlámpa, ahogy üvege fölött édesapám rágyújt a cigarettára, vagy az. amikor hajnaliban felébredek arra, hogy édesanyám kenyeret dagaszt. Ez mind költészet. Édesanyámnak a nevetése vagy a zokogása, kiesapámnak az énekhangja, vagy a lunyhának a szaga, amikor édesapám mellé bújok az ágyba, ez mind köl- ;észetté vált — esetleg negyven- vagy jtvenéves koromban. Később költészetemet az emberi ígyutteraéssel tudnám magyarázni, sigyszer mentem a Rákóczi úton, s át;am, hogy felborult egy kézikocsi, i a rendőr megütötte azt a fiatalembert, aki a kézikocsit húzta. Minien együttérzésem a fiatalemberé mit. Ebben is benne volt a későbbi (öltő. Szóval azért is nehéz megmagyarázni azt. hogy hogyan lesz valaki töltő, mert a Költészet a legteljesebb műfaj és a legszélesebbek a gyökerei.- — Verseit % kritikusok gyakran | a népdal természetességével, Uszít taságaval vetik egybe. Egyszer | egy társaságban beszélt arról, s hogy egyik verse „népdallá” vált, 5 úgy érkezett vissza önhöz, mint E népköltészeti aiaotás. Jól emlék- | szem rá? — Igen, hát az történt, hogy 1928 tavaszán Szatmár megyében, Szinér- váralján hallottam egy román pásztornáit. Annyira megszerettem a dallamát, hogy meg akartam őrizni magamnak, és ezért verset költöttem hozzá, 1928 szilveszterén úgy adódott, hogy együtt tölthettem a szilvesztert két világnagy költővel, Jóséi Attilával és Illyés Gyulával. Hármasban ültünk egy kávéház páholyában, és hajnalig énekeltünk. Én elénekeltem ezt a román dallamra csinált, magiam írta szöveget, és annyira el voltak ragadtatva tőle, hogy folyton ezt kellett énekelnem. Aztán elénekeltem Déry Tibornak is, ő is el volt ragadtatva tőle, és mindenki elhitte, hogy népdal, egyet- en ember volt, aki nem. Déry lel- cesülten. elénekelte Füst Milánnak, űrre Füst Milán azt mondta, nem lelet népdal, mert túl ravasz. A lényeg az, hogy én akkor a Munkás Testedző Egyesület tagja rolitam. jártam ki rendszeresen a jödi fészekbe, és az MTE-istákat is A költs portréja 1 — Ml volt a Munkás Testedig 3 Egyesület'; — A Munkás Testedző Egyesület az egyik legnagyobb fedőszerve volt az illegális kommunista mozgalomnak. Most nem azt mondom, hogy minden MTE-ista kommunista volt, de az MTE elég nagy szervezet volt ahhoz, hogy ottan a különböző szakosztályokban dolgozhassanak az illegális kommunisták. Ezt tudta is a csendőrség, a gödi Fészekben majdnem minden vasárnap volt csendőrrazzia. Na, most miért mondtam ezt el? Az MTE-isták eltanulták tőlem, így félig mozgalmi, félig népdallá vált. Egy mesejátékban lepleztem le magam, ahol erre a dallamra * épi- téttem az egész mesejátékot, és így történt az, hogy ezelőtt körülbelül tizenöt évvel egy lelkes és rokonszenves pedagógusnő társaságban rámtámadt, hagy merem én .a saját nevem alatt jegyezni azt a népdalt, amit 5 tíz éve tanít’ & gyerekeknek mint népdalt. Erre nem felelhettem másként, mint hogyha valahol megtalálja népdalgyűjtésben, akkor én tényleg plagizátor vagyok. De egy helyen megtalálhatja: a Szalmás-kórus kiadványában, ahogy úgy szerepel, mint Zelk Zoltán gyűjtése. | —1 Térjünk vissza kezdeti tér mánkhoz, a költészet szerepéhez. = 'Mi lehet a költészet szerepe as I egyre inkább motorizált, automati- 5 záit korunkban? — Az egyre inkább motorizált korban hússzor, harmincszor olyan példányszámban fogynak el a verseskönyvek, mint a kevésbé motorizált korokban. A 930-as években az volt a jellemző, hogy a költők saját kiadásban adták ki ötszáz példányban verseskönyvüket, és jó, ha elfogyott belőle baráti körben harminc-negyven darab. Engem nem ejtene különben kétségbe az sem, ha átmenetileg visszaesne a verseskönyvek és a folyóiratok példányszáma, mert arra gondolok, hogy a Nyugat nyolcszáz vagy ezer példánya az egész magyar szellemi közvéleményt fel tudta rázni. Úgyhogy nem tudok mást válaszolni erre a kérdésre, mint azt, hogy úgy látszik, a motorizált világban is szükség van a költészetre. Vagy el tudja képzelni, hogy a festők egyszer csak leteszik az ecsetet, a szobrászok a vésőt? El tudja képzelni, hogy nem lesznek emberek, akik ülnek a szobában és kottalap fölé hajolva írnak valami csodálatos, még nem hallható muzsikát, amit ha valaki hegedűn vagy zongorán lejátszik, akkor elkezd az Isten énekelni? = — Irodalmi lapokban fel-felbul:3 kan mostaniban az a nézet, hogy £ az utolsó évtized magyar Úrija * válságban van. Ml erről a vélo— ménye? — Az én emlékezetemben a magyar irodalom mindig válságban volt. 1925-ben volt egy vita a magyar próza válságáról, akkor, amikor Móricz Zsigmond fénykorát élte. És volt már vita a magyar költészet válságáról olyan korban, amikor egy időben élt és dolgozott Babits Mihály, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula. Remélem, ma is válság van, amikor egy időben dolgozik Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Orbán Ottó — folytathatnám még. És olyan válságot kivártok mindig a magyar irodalomnak, költészetünknek és prózánknak, mint amelyik Tersánszkyt adta, Nagy Lajost adta, Móriczot adta és a prózaíró Kosztolányit adta. A. J. .Mohácsi Regős Ferenc rajza Lovak ■wíMvm.v.v.W'.oie v.WK8ó»ó> ízes emlék
