Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-01 / 1. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, (EGYESÜLJETEK! Ára 1,80 forint 1981. j.\Xp3Jt<íÍ. XXV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM SE HÓRA NE, SE NÁDRA W A reménységet se hóra ne fektesd, se nádra ne támaszd! — így kiál­tanak ránk a múlt messziségéből bölcs jót akarással bőrükkel ta­pasztalt őseink. Intelmekből azonban annyi van, hogy nem megfogadni, ha­nem megjegyezni is szinte lehetetlen. Minden nemzedék az utókornak okos, a maga dolgaiban csak annyira jut, amennyire képes okosnak lenni az adott történelmi pillanatban, helyzet­ben. Ez a bölcsesség, természeténél fogva csak kisebb részben előrelátás, nagyobb részében átélt — megörvende­zett, megszenvedett — ismeretek töme­ge. Nem szűkölködünk az utánunk ér­kezőkre hagyható tapasztalatokban. Amiből kevesebb van, amiből több kellene, az a mának, a magunknak le­szűrt tudás. Esztendők küszöbét lépjük át, s most úgy, hogy két népgazdasági középtávú terv találkozási pontján is átbotlado­zunk. Szebben hangzana az állítás, hogy magabiztosan lépünk túl e határ­vonalakon, ám nem lenne igaz. A vak magabiztosságra a furcsa kanyarokat tevő, a haladási irányával gyakran — bár törvényszerűen csak átmenetileg — szembefordu 6 világban senkinek, egyetlen ne;, zetnek sincs oka. S még kevésbé vélhető jognak ez az egyén szemszögéből, mert bizonytalanságok­kal teli világban próbáljuk meg tervez­ni személyes holnapunkat. Igen, tervezni. Programot készítünk a népgazdaságnak, a teremtés szűkebb terepeinek, ipari, mezőgazdasági Üze­meknek. lakóhelyünknek, azaz a város­nak, a községnek, de vagy túl hango­san szólunk róla, vagy túl szemérmes csönddel övezzük, hogy van terv ma­gunk, családunk számára is. Terv? Vagy inkább álmok, óhaj ok, sóhajok, reménykedések, elszánások, kemény elhatározások s bátortalan ne­kirugaszkodások fura elegye? Áz utób­bi. Még akkor is az utóbbi, ha hangos perben állunk a világgal, mert nem ak­kora a jövedelmünk, mint szeretnénk, mert nem olyanok az árak, mint ami­lyeneknek látni kellemes lehetne, mert még nincs lakásunk, mert meglevő la­kásunkban annyi mindennek üresen ásítozik a helye,, mert most házasod­tunk, mert már három gyermeket ne­velünk, mert... mert boldogulni aka­runk. Társadalmunk egésze mondja erre az óhajra, akaratra, kívánságra az igent, hozzátéve: boldogulj, ha annyit és úgy dc. 'ozol, amennyit elvár s amiként el­várja azt a közös érdek. Társadalmunk egésze mondja az igent, de ezt teszi-e félreérthetetlenül a társadalomnak az a része is, ami szűkebb környezetünk, világunk, cselekvési terepünk? Nem a társadalmi méretű igenléssel, biztatással van bajunk ismétlődően, annál több, annál gyakrabban azzal, ami helyben hangzik el, történik meg, amivel idegrendszerünk a legközvetle­nebb kapcsolatban áll. Ezért, hogy sze­mélyes terveink bizonytalanabbak — szélsőségesebb határok között ingado­zók céljaikkal —, mint a közös elgon­dolások. Ezért, hogy személyes prog­ramjainkban a remélt és az óhajtott, az elhatározott és a vágyott nem csu­pán testvérnek, hanem egyenesen iker­nek látszik, el nem választhatónak, egyaránt kedvesnek, fontosnak. Ezért, hogy gyakran előre eldől: sokat vagy keveset csalódunk, bukunk, maradunk hopoon, sokat vagy keveset örvendez­hetünk; mi terveztünk, mi végeztünk. Ez az, amit nehezen látunk be, fo­gadunk el, amiből a kelleténél keve­sebbet tanulunk, okulunk, bár — ha­gyományos rítus év kezdetén — fogad- kozunk: majd mostantól másként;.. S azután legtöbbször marad úgy, ahogyan volt. Gyatra alapokon állna önmagunk­kal szembeni következetességünk, ezért a botladozás? Vagy inkább arról kell beszélnünk, hogy a létbiztonság nemes szövedéke már-már ringató bölcsőként fogott körbe bennünket, elhitetve ve­lünk: ami a világban történik, az nem zavarja, ne zavarja személyes tervein­ket? V alahol ebben az irányban az Igaz­ság, a magyarázat. Valahol ebben az irányban az ok, hogy remé­nyeink gyakran feküsznek havon, támaszkodnak nádra, mert egyéni el­képzeléseink a holnapról elszakadnak az adott társadalmi-gazdasági alapok­tól, holott — máig érvényes a Marx megfogalmazta fölismerés — ... a tár­sadalom az emberek kölcsönös tevé­kenységének terméke ... Valameny- nyien betévedünk abba a zsákutcába, hogy olykor — vagy: nem is csak oly­kor — ezt a terméket nem véljük a magunkénak, azt hisszük, mások tették, teszik olyanná, amilyen, s nekünk pusz­tán annyi jut, hogy tudomásul vegyük a tényeket. Azzal vigasztaljuk magun­kat, hogy azért foghíjas a terv is, a végrehajtás is, mert mindenről mások döntenek, s a mi dolgunk nem több, mint az engedelmesség, a végrehajtás. Hihető lenne-e, hogy ismeretlen erők játékszere az egyén? Vagy éppen a szocializmus legfőbb javainak egyike, hogy az egyén — a társadalom tág ke­reteit tisztelve — tervezhet, holnapot jelölhet ki a maga számára? Nem kockáztatjuk a tévedést az ál­lítással: Pest megye ipara, mezőgazda­sága öt esztendő múlva nem lesz kü­lönb, másabb, mint ahogyan a 99 ezer •ipari, meg a 102 ezer mező- és erdő- gazdasági foglalkoztatott egyéni terveit, s azok nyomán cselekedeteit formálja, összegezi, végrehajtja! Nem lesz különb, másabb, mert nem lehet! Az egyéni, családi tervek így válnak magánügyből a szó legnemesebb értelmében közügy- gyé, hatásukban hatalmas erővé. Ezért fontos, milyenek a tervezési ismereteink, tapasztalataink. Ezért nem kerülhető meg az egyén kötelme: ter- ’ veznie kell, ha akarja ezt, ha nem kí­vánja. A mögöttünk álló legutóbbi öt esztendőben valamivel több, mim negyvenezer lakás épült fel a megyé­ben; ezeknek az új otthonoknak a ter­ve annak idején benne volt bizony — határozott körvonalakkal vagy remé­nyek színes foltjaival — az egyéni prog­ramokban is, nemcsak a népgazdasági, megyei elképzelésekben, . építőanyag- termelési, hitelnyújtási forgatókönyvek­ben. Az egyén elhatározásai — furcsán hangzik akkor, amikor naponta értesü­lünk újabb terhek vállalásának szüksé­gességéről — ma sem kényszerülnek szűkebb korlátok közé, mint korábban, ám azt észre kell vennünk: kicserélőd­tek a korlátok! M ások, erősebbek, magasabbak, mint az előzőek, ugyanakkor rugalmasabbak, jobban enge­delmeskednek az egyéni képes­ségekből táplálkozó kezdeményezések­nek, közöst szolgáló kockázatvállalások­nak, annak a nagyon emberi törekvés­nek, hogy megmutatom, mennyit tudok, mit használok, mire vagyok érdemes. Nem újdonság ennek az emberi tö­rekvésnek a megléte, de igenis, újdon­ság annak kimondása — s hangosan, érthetően mondta ki ezt a párt XII. ko'iigresszusa, s a hatodik ötéves terv­ről szóló törVényt elfogadva az ország­gyűlés ülése —, hogy legfőbb tartalé­kaink itt rejlenek. A szellemi, érzelmi források erejét valahogy' nem becsül­tük eddig eléggé-, dologi javakban gon­dolkoztunk társadalmi összességben és egyénileg ugyanúgy. Ezért, hogy a ki­váló technika átlagossá silánycdott sok­szor, hogy az alkotásra képes ember közömbös végrehajtó lett csupán, s hogy az egyéni tervek is az élet egy darab­ját, az anyagi értékeket vélték a leg­fontosabbnak, a kizárólag megragad- hatónak. Bizonyos, a szükség, a sokfé­léi ránksugárzó kényszerű hatás is ré­szel abból, hogy ma már erős jelei van­nak annak: másként gondolkozunk' minderről. Bizonyos azonban az is, hogy a társadalmi fejlődésnek egy olyan fo- ,• kára jutottunk el, ahol törvényszerű ez a fölismerés, azaz elmulasztása súlyos hiba lenne. Szemben sok más erőforrásunkkal, alkotó energiánk kimeríthetetlenek, mindig megújulóak, értéktöbbszörözők. Soha nem kapott annyi s annyiféle megbecsülést társadalmi méretekben az alkotó munka, mint a legutóbbi két év­tizedben, mégis, soha nem beszéltünk annyit az alkotó munka megbecsülésé­nek fontosságáról, mint a legutóbbi négy-öt esztendőben. Paradoxon? Az, de föloldható. Csupán annyi kell hozzá — e csupánhoz azonban hosszú eszten­dők, s másként gondolkodó fejek tö­mege —, hogy ami társadalmi mére­tekben igaz, gyakorlat, az igaz, az gyakorlat legyen mindenkor és min­denütt, helyben is, ne szóljanak közbe ostoba énérvek, ne nőhessenek hegyek­ké a presztízs, az irigység, az oktalan­ság, a hozzá nem értés összehordta ál­akadályok. E gy-egy esztendőben a megyében 7800—7900 ember kapja meg a ki­váló dolgozó címet. Négy olyan kö­zösség van, amely birtokosa a Népköztársaság Kiváló Brigádja elis­merésnek, s tizenkilenc olyan, amely szakmája kiválója az okmányok sze­rint is. Száztízezren dolgoznak brigá­dokban, azaz olyan közösségben, ahol a holnap nem egyszerűen a következő időszak, hanem az együttes képességek, cselekvések nehéz próbája. S e számok — a mindig szürkének ható számok — mögött emberek kisebb csoportjai vagy éppen nagy tömegei állnak, a maguk egyéni terveivel, elképzeléseivel, de — s ezt egy pillanatra se feledjük! — egyéni benyomásaival, tapasztalataival, örömeivel és sebeivel. Amiktől nem tudja senki függetleníteni magát akkor, amikor tervez, amikor arról határoz, mit akar. Ezért nagyon igaz: elsősorban önmagunkért felelünk, de ha nem vál­laljuk, akkor Is felelünk társainkért, a többiekért, mert amit teszünk, mon­dunk, az hatással van rájuk, befolyá­solja őket. Most különösen így van ez, mert gondok — s ezzel: tennivalók — sűrű­jében járunk. A népgazdaság ötéves terve ismert, s tudottak az 1981. évi fel­adatok is. Mennyiben áll készen — s mennyiben áll a realitások sarokkövén — az egyéni tervek sokasága? A sze­mélyes cselekvések programja illeszke­dik-e ahhoz, amit a társadalom érde­keltsége nevében a társadalom legfőbb Irányító testületéi megfogalmaztak? Vagy úgy vágunk neki áz új szakasz­nak, hogy lesz, ahogyan lesz? Föltéte­lezhetjük: Ilyen is, olyan Is tömegével van.. A társadalomban nemcsak áldo­zatkészek, elszántak, céltudatosak tevé­kenykednek, hanem ott vannak a sod­ródók, az ügyeskedők, a másokkal nem törődök is. Ott vannak azok. akik re­ményeiket nem hóra fektetik, hanem követeléssé, eredendő jussá formálják, ám vegyük észre: nem ez jellemzi a társadalmat. Hanem a hó. a nád. s a biztos elhatározás közötti tépelődés, töprengés, ml legyen a reményekkel, maradjanak-e azok, vagy alakuljanak át tervekké. N em baj, hogy így tépelődve, töp­rengve tervezünk. Felelősségérze­tünket bizonyítja magunkkal, családunkkal szemben, s a sok egyéni felelősség már társadalmi mére­tűvé nő! Az lenne a baj, hä nem vállal­nék a felelősséget, ha inkább a hóban, nádban bíznánk, s nem képességeink­ben, tudásunkban, alkotó energiánkban, érdekeinkben, azok erejében, akik a holnapot a maguk holnapjának tartják. Elfogadni a jövendőt: a passzív bele­törődők szerepének vállalása. Formálni a jövendőt: az aktivitás minden értel­mű igenlése. S ha egy társadalom egve- deinek nagy többsége mondja ki a ma­ga igenjét, abból messzire hangzó vá­lasz lesz a holnap tartogatta kihívá­sokra. G'YSrO A NCPGAIBASAG INI TERVE (LAPUNK 5. OLDALÁN) AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA É$ A MEGYEI TANÁCS LAPJA Az óév krónikája . Az év eseményei képekben (2. oldal) Ötször tizenkét hónap tanúsága Eredményeinket és gondjainkat elemzi dr. Mondok Pál, a Pest 1 megyei tanács elnöke (3. oldal) Mértékkel, szélsőségek nélkül Csernok Attila, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese válaszol Láng Zsuzsa öt kérdésére (4. ol­dal) Arany helyett málna A Börzsöny Tsz sikereinek nyo­mában járt Valkó Béla (5. oldal) Minden kéztől többet Fodor Lászlónak, az MSZMP Köz­ponti Bizottsága osztályvezető-he­lyettesének számvetése az elmúlt évről és feladatainkról (7. oldal) Potsdam-Penc: 20 centi eltérés Az űrkutatás földi hétköznapjait mutatja be Weyer Béla (7. oldal) Ihaj-csuhaj mulatunk? Az irodalomban és az életben ba­rangol Andai György (8—9. oldal) Szellemiekben kamatozó összefogás A pénzen kívül mi kell még az eredményes művelődéspolitikához? — összegzi p. Szabó Ernő (8. ol­dal) Pillantás a jövőbe Hogyan Is lesz, ha átlépünk a XXI. századba? A választ keresi Szűts Dénes (10. oldal) Ünnepi ajánlat a rádió és a tv műsorából Koffán Éva összeállítása (10. oldal) Ka nemcsak önmagáért küzd az ember Növényi Norberttel, a moszkvai olimpia birkózóbajnokával be­szélget Hegyi Iván (11. oldal)

Next

/
Thumbnails
Contents