Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, (EGYESÜLJETEK! Ára 1,80 forint 1981. j.\Xp3Jt<íÍ. XXV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM SE HÓRA NE, SE NÁDRA W A reménységet se hóra ne fektesd, se nádra ne támaszd! — így kiáltanak ránk a múlt messziségéből bölcs jót akarással bőrükkel tapasztalt őseink. Intelmekből azonban annyi van, hogy nem megfogadni, hanem megjegyezni is szinte lehetetlen. Minden nemzedék az utókornak okos, a maga dolgaiban csak annyira jut, amennyire képes okosnak lenni az adott történelmi pillanatban, helyzetben. Ez a bölcsesség, természeténél fogva csak kisebb részben előrelátás, nagyobb részében átélt — megörvendezett, megszenvedett — ismeretek tömege. Nem szűkölködünk az utánunk érkezőkre hagyható tapasztalatokban. Amiből kevesebb van, amiből több kellene, az a mának, a magunknak leszűrt tudás. Esztendők küszöbét lépjük át, s most úgy, hogy két népgazdasági középtávú terv találkozási pontján is átbotladozunk. Szebben hangzana az állítás, hogy magabiztosan lépünk túl e határvonalakon, ám nem lenne igaz. A vak magabiztosságra a furcsa kanyarokat tevő, a haladási irányával gyakran — bár törvényszerűen csak átmenetileg — szembefordu 6 világban senkinek, egyetlen ne;, zetnek sincs oka. S még kevésbé vélhető jognak ez az egyén szemszögéből, mert bizonytalanságokkal teli világban próbáljuk meg tervezni személyes holnapunkat. Igen, tervezni. Programot készítünk a népgazdaságnak, a teremtés szűkebb terepeinek, ipari, mezőgazdasági Üzemeknek. lakóhelyünknek, azaz a városnak, a községnek, de vagy túl hangosan szólunk róla, vagy túl szemérmes csönddel övezzük, hogy van terv magunk, családunk számára is. Terv? Vagy inkább álmok, óhaj ok, sóhajok, reménykedések, elszánások, kemény elhatározások s bátortalan nekirugaszkodások fura elegye? Áz utóbbi. Még akkor is az utóbbi, ha hangos perben állunk a világgal, mert nem akkora a jövedelmünk, mint szeretnénk, mert nem olyanok az árak, mint amilyeneknek látni kellemes lehetne, mert még nincs lakásunk, mert meglevő lakásunkban annyi mindennek üresen ásítozik a helye,, mert most házasodtunk, mert már három gyermeket nevelünk, mert... mert boldogulni akarunk. Társadalmunk egésze mondja erre az óhajra, akaratra, kívánságra az igent, hozzátéve: boldogulj, ha annyit és úgy dc. 'ozol, amennyit elvár s amiként elvárja azt a közös érdek. Társadalmunk egésze mondja az igent, de ezt teszi-e félreérthetetlenül a társadalomnak az a része is, ami szűkebb környezetünk, világunk, cselekvési terepünk? Nem a társadalmi méretű igenléssel, biztatással van bajunk ismétlődően, annál több, annál gyakrabban azzal, ami helyben hangzik el, történik meg, amivel idegrendszerünk a legközvetlenebb kapcsolatban áll. Ezért, hogy személyes terveink bizonytalanabbak — szélsőségesebb határok között ingadozók céljaikkal —, mint a közös elgondolások. Ezért, hogy személyes programjainkban a remélt és az óhajtott, az elhatározott és a vágyott nem csupán testvérnek, hanem egyenesen ikernek látszik, el nem választhatónak, egyaránt kedvesnek, fontosnak. Ezért, hogy gyakran előre eldől: sokat vagy keveset csalódunk, bukunk, maradunk hopoon, sokat vagy keveset örvendezhetünk; mi terveztünk, mi végeztünk. Ez az, amit nehezen látunk be, fogadunk el, amiből a kelleténél kevesebbet tanulunk, okulunk, bár — hagyományos rítus év kezdetén — fogad- kozunk: majd mostantól másként;.. S azután legtöbbször marad úgy, ahogyan volt. Gyatra alapokon állna önmagunkkal szembeni következetességünk, ezért a botladozás? Vagy inkább arról kell beszélnünk, hogy a létbiztonság nemes szövedéke már-már ringató bölcsőként fogott körbe bennünket, elhitetve velünk: ami a világban történik, az nem zavarja, ne zavarja személyes terveinket? V alahol ebben az irányban az Igazság, a magyarázat. Valahol ebben az irányban az ok, hogy reményeink gyakran feküsznek havon, támaszkodnak nádra, mert egyéni elképzeléseink a holnapról elszakadnak az adott társadalmi-gazdasági alapoktól, holott — máig érvényes a Marx megfogalmazta fölismerés — ... a társadalom az emberek kölcsönös tevékenységének terméke ... Valameny- nyien betévedünk abba a zsákutcába, hogy olykor — vagy: nem is csak olykor — ezt a terméket nem véljük a magunkénak, azt hisszük, mások tették, teszik olyanná, amilyen, s nekünk pusztán annyi jut, hogy tudomásul vegyük a tényeket. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy azért foghíjas a terv is, a végrehajtás is, mert mindenről mások döntenek, s a mi dolgunk nem több, mint az engedelmesség, a végrehajtás. Hihető lenne-e, hogy ismeretlen erők játékszere az egyén? Vagy éppen a szocializmus legfőbb javainak egyike, hogy az egyén — a társadalom tág kereteit tisztelve — tervezhet, holnapot jelölhet ki a maga számára? Nem kockáztatjuk a tévedést az állítással: Pest megye ipara, mezőgazdasága öt esztendő múlva nem lesz különb, másabb, mint ahogyan a 99 ezer •ipari, meg a 102 ezer mező- és erdő- gazdasági foglalkoztatott egyéni terveit, s azok nyomán cselekedeteit formálja, összegezi, végrehajtja! Nem lesz különb, másabb, mert nem lehet! Az egyéni, családi tervek így válnak magánügyből a szó legnemesebb értelmében közügy- gyé, hatásukban hatalmas erővé. Ezért fontos, milyenek a tervezési ismereteink, tapasztalataink. Ezért nem kerülhető meg az egyén kötelme: ter- ’ veznie kell, ha akarja ezt, ha nem kívánja. A mögöttünk álló legutóbbi öt esztendőben valamivel több, mim negyvenezer lakás épült fel a megyében; ezeknek az új otthonoknak a terve annak idején benne volt bizony — határozott körvonalakkal vagy remények színes foltjaival — az egyéni programokban is, nemcsak a népgazdasági, megyei elképzelésekben, . építőanyag- termelési, hitelnyújtási forgatókönyvekben. Az egyén elhatározásai — furcsán hangzik akkor, amikor naponta értesülünk újabb terhek vállalásának szükségességéről — ma sem kényszerülnek szűkebb korlátok közé, mint korábban, ám azt észre kell vennünk: kicserélődtek a korlátok! M ások, erősebbek, magasabbak, mint az előzőek, ugyanakkor rugalmasabbak, jobban engedelmeskednek az egyéni képességekből táplálkozó kezdeményezéseknek, közöst szolgáló kockázatvállalásoknak, annak a nagyon emberi törekvésnek, hogy megmutatom, mennyit tudok, mit használok, mire vagyok érdemes. Nem újdonság ennek az emberi törekvésnek a megléte, de igenis, újdonság annak kimondása — s hangosan, érthetően mondta ki ezt a párt XII. ko'iigresszusa, s a hatodik ötéves tervről szóló törVényt elfogadva az országgyűlés ülése —, hogy legfőbb tartalékaink itt rejlenek. A szellemi, érzelmi források erejét valahogy' nem becsültük eddig eléggé-, dologi javakban gondolkoztunk társadalmi összességben és egyénileg ugyanúgy. Ezért, hogy a kiváló technika átlagossá silánycdott sokszor, hogy az alkotásra képes ember közömbös végrehajtó lett csupán, s hogy az egyéni tervek is az élet egy darabját, az anyagi értékeket vélték a legfontosabbnak, a kizárólag megragad- hatónak. Bizonyos, a szükség, a sokféléi ránksugárzó kényszerű hatás is részel abból, hogy ma már erős jelei vannak annak: másként gondolkozunk' minderről. Bizonyos azonban az is, hogy a társadalmi fejlődésnek egy olyan fo- ,• kára jutottunk el, ahol törvényszerű ez a fölismerés, azaz elmulasztása súlyos hiba lenne. Szemben sok más erőforrásunkkal, alkotó energiánk kimeríthetetlenek, mindig megújulóak, értéktöbbszörözők. Soha nem kapott annyi s annyiféle megbecsülést társadalmi méretekben az alkotó munka, mint a legutóbbi két évtizedben, mégis, soha nem beszéltünk annyit az alkotó munka megbecsülésének fontosságáról, mint a legutóbbi négy-öt esztendőben. Paradoxon? Az, de föloldható. Csupán annyi kell hozzá — e csupánhoz azonban hosszú esztendők, s másként gondolkodó fejek tömege —, hogy ami társadalmi méretekben igaz, gyakorlat, az igaz, az gyakorlat legyen mindenkor és mindenütt, helyben is, ne szóljanak közbe ostoba énérvek, ne nőhessenek hegyekké a presztízs, az irigység, az oktalanság, a hozzá nem értés összehordta álakadályok. E gy-egy esztendőben a megyében 7800—7900 ember kapja meg a kiváló dolgozó címet. Négy olyan közösség van, amely birtokosa a Népköztársaság Kiváló Brigádja elismerésnek, s tizenkilenc olyan, amely szakmája kiválója az okmányok szerint is. Száztízezren dolgoznak brigádokban, azaz olyan közösségben, ahol a holnap nem egyszerűen a következő időszak, hanem az együttes képességek, cselekvések nehéz próbája. S e számok — a mindig szürkének ható számok — mögött emberek kisebb csoportjai vagy éppen nagy tömegei állnak, a maguk egyéni terveivel, elképzeléseivel, de — s ezt egy pillanatra se feledjük! — egyéni benyomásaival, tapasztalataival, örömeivel és sebeivel. Amiktől nem tudja senki függetleníteni magát akkor, amikor tervez, amikor arról határoz, mit akar. Ezért nagyon igaz: elsősorban önmagunkért felelünk, de ha nem vállaljuk, akkor Is felelünk társainkért, a többiekért, mert amit teszünk, mondunk, az hatással van rájuk, befolyásolja őket. Most különösen így van ez, mert gondok — s ezzel: tennivalók — sűrűjében járunk. A népgazdaság ötéves terve ismert, s tudottak az 1981. évi feladatok is. Mennyiben áll készen — s mennyiben áll a realitások sarokkövén — az egyéni tervek sokasága? A személyes cselekvések programja illeszkedik-e ahhoz, amit a társadalom érdekeltsége nevében a társadalom legfőbb Irányító testületéi megfogalmaztak? Vagy úgy vágunk neki áz új szakasznak, hogy lesz, ahogyan lesz? Föltételezhetjük: Ilyen is, olyan Is tömegével van.. A társadalomban nemcsak áldozatkészek, elszántak, céltudatosak tevékenykednek, hanem ott vannak a sodródók, az ügyeskedők, a másokkal nem törődök is. Ott vannak azok. akik reményeiket nem hóra fektetik, hanem követeléssé, eredendő jussá formálják, ám vegyük észre: nem ez jellemzi a társadalmat. Hanem a hó. a nád. s a biztos elhatározás közötti tépelődés, töprengés, ml legyen a reményekkel, maradjanak-e azok, vagy alakuljanak át tervekké. N em baj, hogy így tépelődve, töprengve tervezünk. Felelősségérzetünket bizonyítja magunkkal, családunkkal szemben, s a sok egyéni felelősség már társadalmi méretűvé nő! Az lenne a baj, hä nem vállalnék a felelősséget, ha inkább a hóban, nádban bíznánk, s nem képességeinkben, tudásunkban, alkotó energiánkban, érdekeinkben, azok erejében, akik a holnapot a maguk holnapjának tartják. Elfogadni a jövendőt: a passzív beletörődők szerepének vállalása. Formálni a jövendőt: az aktivitás minden értelmű igenlése. S ha egy társadalom egve- deinek nagy többsége mondja ki a maga igenjét, abból messzire hangzó válasz lesz a holnap tartogatta kihívásokra. G'YSrO A NCPGAIBASAG INI TERVE (LAPUNK 5. OLDALÁN) AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA É$ A MEGYEI TANÁCS LAPJA Az óév krónikája . Az év eseményei képekben (2. oldal) Ötször tizenkét hónap tanúsága Eredményeinket és gondjainkat elemzi dr. Mondok Pál, a Pest 1 megyei tanács elnöke (3. oldal) Mértékkel, szélsőségek nélkül Csernok Attila, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese válaszol Láng Zsuzsa öt kérdésére (4. oldal) Arany helyett málna A Börzsöny Tsz sikereinek nyomában járt Valkó Béla (5. oldal) Minden kéztől többet Fodor Lászlónak, az MSZMP Központi Bizottsága osztályvezető-helyettesének számvetése az elmúlt évről és feladatainkról (7. oldal) Potsdam-Penc: 20 centi eltérés Az űrkutatás földi hétköznapjait mutatja be Weyer Béla (7. oldal) Ihaj-csuhaj mulatunk? Az irodalomban és az életben barangol Andai György (8—9. oldal) Szellemiekben kamatozó összefogás A pénzen kívül mi kell még az eredményes művelődéspolitikához? — összegzi p. Szabó Ernő (8. oldal) Pillantás a jövőbe Hogyan Is lesz, ha átlépünk a XXI. századba? A választ keresi Szűts Dénes (10. oldal) Ünnepi ajánlat a rádió és a tv műsorából Koffán Éva összeállítása (10. oldal) Ka nemcsak önmagáért küzd az ember Növényi Norberttel, a moszkvai olimpia birkózóbajnokával beszélget Hegyi Iván (11. oldal)