Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-07 / 287. szám

1980. DECEMBER 7., VASÁRNAP

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

Konyhában

Jakuba János festménye

Csanády János■

Egy cingár napraforgó

Egy cingár napraforgó őrködik, megbámult már a végtelen mezőn, fekete varjak körülröpködik, de ő csak álfa ködöt őrizőn, mely befolyja gumicsizmám nyomát, ahogy megyek az őszi tájon át, szívemben kétkedés-varjú-sereggel: az éjre mindig mért sorol a reggel, tavaszra nyár, a ködös őszre tél — a megszokott, a szívbe-szokott kör már a múltba-veszett jövőről beszél, mért a pillanat az idő-folyamban, melyben visszafele csatangolok, hogy megfogjam még, ami tovatűnt; s a pillanat fagyott patanyomát megsimítsam, mint egy vésett betűt a temetőben, hősök oszlopán, vagy a betonból öntött kő-kereszten, amely jelzi, itt nyugszik nagyapám, — megyek, megyek időtlen alkonyaiban, taposok a suhanó pillanatban, már nem látom a cingár szotyolát, mely vígasztal, őrködik tavaszig a tábla szélén, hol véletlenül a dübörgő gépek közt megmaradt.

S hallom még a suhogó varjakat a csizmám nyomát behavazó ködből.

Oláh János:

Forgatás

Pető Sándor’■

Szégyen

F

ölnyírt haj, elálló fülek, fekete torpedógatya, kintiból, akár ma- dárijeszstőmek is el mehettem volna így, tízévesen, riogatni a seregélyeket, meg a mit tudom én miféle gyümölcsnaibló madarakat, csakhogy felénk semmi gyümölcs nem termett meg; a gatyaszíj-széles udvarban ócska kasaitok tomyosod- tak, azt meg nem kellett őrizni, úgyse vitte el senki.

Így hát hiába vágytam szabad- vidám madánijesztő-életre, nem lett belőle semmi. Megmaradtam Csuszának, így hívtak a környékbeli srácok, s riogathattam magamat, ha eate lett, s kísártetánnyakkal lett teli az udvar. Olyankor nagyapám, aki még az árnyaktól sem félt, közéjük rontott, s taposta szét őket, nekem mutatva meg, hogy nincs mitől félnem.

Állandóan dolgoztatott, percnyi nyugtom som volt tőle. Anyámat sokszor kértem, szóljon az öregre, hiába; a fáradtságtól még veszekedni sem tudott. A Besizkártnál volt kalauznő, esténként hazahozta batyu nagyságú bőritá-káját, s asztalra öntve az aprópénzen almot, álmos szemekkel építette belőle az egyre magasodó tornyokat.

Engem nem engedett, sosem közel, csak a kissámláról ülve nézhettem a minden esti kincset, élveztem, ahogy zörgésükkel tele lett a konyha, mintha kitárult volna a mesebeli sziklaajtó, s már küzdöttem is verejtékezve, életre-halálra a kincset őrző bestiákkal, hogy enyém lehessen mind. Ama sósam gondoltam, mit is vennék rajta, csak azt éreztem, hogy kell.

Egyszóval én voltam a Csuszti. a Deszkáit kalauznő fia, elvetélt madárijesztő, ezen a madártalan, számytalan földön.

Nyaralni sem mentünk soha. Anyám dolgozott, én meg hordtam neki az ebédet. Déliben megmelegítettem, ételhordóba raktam s vittem ki az utca végébe, ahol áthaladt a villamos.

A srácok mindig kiröhögték, mikor megláttak, ételhordót cipelve. Legjobban, persze, Berci nevetett. A sarkon laktak, hatalmas kőházban. A kerítésen esténként sárgára festett villanykörték világöltak. Kutyájuk is volt, meg vagy négy macskájuk, s annyi pénze, hogy a nagyobbakkal mindig le tudott állni snurozni. Nem volt erősebb nálam, csakhogy neki haverjai voltak. Marákszám hordta nekik a cukrot, meg a csokoládét, narancsot, amit én akkor még csak nem is kóstolhattam, s azok örömmel álltak mellé, kiérdemelve a holnapi, meg az azutáni újabb adagokat.

Apját alig láttuk, ügyvédféle lehetett, folyton fekete, tömött aktatáskával mászkált. Hajnalban kocsi jött érte, s csak este hozta haza. Anyja egész nap otthon ténfergett, szőke, rúzsos szájú nő volt, ponMióta itt, a hegyen lakom, megszoktam, a szombat, a vasárnap esték zengnek a sváb muzsikától: Szalad a Mári a nagy kujjer- ral..., és így tovább, már a gye- •ekeiim is vígan fújják, a bosszan- ;áso*mra.

Ilyenkor, ősszel azonban rendsze- •Int behúzódnak a zenészek, üres i kerthelyiség. Most mégis másként /an.

— Karácsonyfa, karácsonyfa!...- kiabálnak a gyerekek, a lefekvést szabotálva. És tényleg: vil- anyfény járja át az egész völgyet, sene szól, és mulatság zsivaja hangák. A gyerekek aztán nagynehezen négis visszavonulnak az ágyba.

— Megnézzük, hogy mi az, aztán, iá jók lesztek, majd elmeséljük — >ersze, nemcsak a kíváncsiság hajt, Unzen zsong bennünk az egész na- ú vesszőfutás: kelj föl, siess, a nunkahely ezer praktikája, a gve- •ekeket előhalászni, vásárolni, ha- lavergődni. takaríts, mosogass, fek- ;esd le őket. de előbb még a lecke, i csomagolás, meg ez. meg az...

— jó volna mindezt kiszellőztetni, megnyugodni végre. Odakint mégis váratlanul ér az őszi szél arcul csalása.

A vendéglő drótkerítése előtt megállunk, a rengeteg lámpától átvilágított zöld lombok áttetszőén derengenek a salakos udvar fölött, a kerti székek teli emberekkel, zsong a máskor elhagyott, sötét udvar. színészek őgyelegnek, sugdosás kíséri őket. országos híresség valamennyi, a rengeteg potyaleső meg ott sürőg. lohol, lökdösődik az asztalok mentén.

— Megnézzük? — kérdezi a feleségem.

— Nézzük — mondom és közelebb megyünk,

Valami beszéd foszlányai, történelmi álbölcsess ég-töredékek szárnyalnak a csodálkozó, hideg^ templomkertben. Aztán a rendező veszi át a szót:

— Tegyük le a pulóvereket, dugjuk az asztal alá! — Nyári vállak, lúdbőrös meztelenség, bágyadt hurrák, csalódott éljenek — mindez a közelmúlt vérszegény utánzataként.

— Ezt. már veszik?

— Hát, persze — néhány beavatott leskelődővel együtt akadtunk fönn a drótkerítés hálóján, s most őket hallgatjuk.

— Szörp van a söröskorsókban is.

— Na, ne...

— De, bizony. Nem enged senkit ... Még a színészeket se... inni.

— Kicsoda?

— Hát a rendező.

— Mondhatom, szép kis rendező az ilyen. A hülye is láthatja a sörön, hogy nem igazi. — Méltatlankodnak. — Látott már maga olyan bankettet, pláne focimeccs után, ahol nem igazi a sör?

— Nem.

— Na, csak azért mondtam, mert én sem. — Ezek meg azt hiszik, hogy nekik van igazuk — csodálkozom magamban. — Ki tudja, talán tényleg? — Közben a rendező gondossága folytán a pulóverek, kabátok újra előkerülnek.

Elfordulok. A fák közül, a sötétből Bohóczky úr sietős alakja imtoo- lyog elő. Rá, úgy látszik, nem vonatkozik a szesztilalom. Nehéz is volna kipárolni belőle, ami egy életen át beléivódott. Talán még születni is így született, borosüveggel a hóna alatt? Gyanakvóan néz körül, lopakszik fától fáig, figyeli, látja-e valaki. Ogy fest, mindent rendben talált, mert egy hirtelen mozdulattal lehajol, sietősen, kapkodó kézzel fészket kapar a kerítés tövébe sodródott levélhalomba, aztán előveszi a zakója szárnya alól a borosüveget, búcsúzóul még egy utolsót húz belőle, aztán a fészekbe rejti, s levéllel újra elkaparja. Fölegyenesedik. A kezét porolja, mint

gyolában mászkált reggeltől estig. ’Nem állt szóiba senkivel. Utálta a környéket, s a lakóit is, legszívesebben azzal a tüzss szájával fölégette volna az egészet,

Berci az egyetlen gyerekük volt, kényeztették, ahogy csak belefért, mindent megadtak neki, hogy ha már. itt kell élniük, különb legyen, mint mi, kiríjon közülünk. Hát ő igyekezett is, bandát szervezett, gyerekzsoldosokat, s jó vezérhez illőn mag is fizette őket.

E

ngem is be akartak vonni, de én nem álltam közéjük, nem kellett nekem a narancs, ha annak szolgaság az ára. Mert ő nemcsak adott, hanem kért is, követelt, mint egy hűbérúr, velük végeztetett a házukban mindent. Büszke is volt rá az anyja.

Én nem sokat törődtem velük. Volt nekem csapatom, mégha nem is valódi, csak képzelt, dehát az is valami.

Berci igyekezett belámkötni, de mindig kitértem előle. Gyávának hittek mindannyian, niert nem hagytam magam véresre veretni.

Egy nap azonban mégis elkaptak. Nem számítottam rá, vittem a 2! ebédet anyámnak zöldbabfőzeléket, pörköltszafttal. Észre sem vettem őkqt, magam elé hebegtem éppen valami hülyeséget, gyakran beszéltem magamban, mikor egyedül voltam, már körülvettek, akkor eszméltem föl, s állt meg ajkamon az utolsó mondat.

— Na, Csuszti, mi jót főztél mára? — lökte meg az ételhordót Berci. — Viszed a marnának?

Nem válaszoltam, tudtam, semmi 'értelme. Megpróbáltam elmenni, de nem engedtek.

— Na, Jocó, mi lennél, ha hülye lennél? — szólt oda az egyiknek kérdőn.

— Kalauz — vágta rá, s mindannyian röhögni kezdtek.

— És a kalauz fiából mi lesz?

— Süsükalauz.

— Jól van, Jocó — veregette meg

a vállát Berci.

— Na, látod, kisfiam — fordult újra felém. — Nincs mire fölvág- nod. Süsükalauz leszel és kész. ez

el van döntve.

Újra el akartaim menni, de roe- gintcsak visszafogtak.

— Kérsz cukrot? — vett elő egy marókkal. — Na, mondd, ha kérsz, ad a bácsi! ■— nyomta arcom elé az öklét.

— Engedj el, sietnem kell.

— Mert kihűl a mama ebédje.

— Igen — hagytam rá.

— És mit fog enni a mama? Elgondolkodtam, mit is feleljek aztán rávágtam:

— Rántott csirkét.

— Csakugyan ? ... Na, mutasd!

— Nincs mit nézni azon.

— Mutasd, ha mondom! — rántotta ki kezemből az ételhordót. Utánakaptam, de gyorsabb volt, nem tudtam visszaszerezni.

akinek éppen semmi dolga. Mielőtt azonban továbbállna. a lábával még végigsimítja az üveg fölött a leveleket, de ezt- már teljesen észrevétlenül.

Sikerre! járt. Az arcán elégedettség és öröm. Kicsit kábán, de magabízón néz az arcomba. Megszokott, veszélytelennek tart, mint a rigók a kertben, a diófát dézsmáló mókus, nem fél tőlem, tudja, úgyse bántom, nem kaparom elő a boros- üvegét, ezért aztán a szemében lehet, hogy egyszerűen nem is létezem. Könnyen így jár, aki ártalmatlan, és én nem akarok más lenni mégse.

— Menjünk — mondom a feleségemnek.

EH indulunk.

— Láttad?

— Láttam — mondja, és nevetünk.

— Mint a kutya a csontot — mondom, de közben érzem magamban is ezt a mozdulatot.' Ennek a szégyenével fordítok hátat, próbálom elkaparni otthonunk halom levélnél nem sokkal szilárdabb falai közé lesajnált értékeimet, az életemet.

Ugyanolyan gömyedten keresem a kulcsot, nyúlok a kapukilincs után, mint ő az avarhalomba.

A többiek látva, hogy neki akarok menni, lefogtak, s hátracsavarták a karomat.

Berci leszedte a fedőit, s elégedett mosollyal bámult a vörös szafttal leöntött zöldbabfőzelékre.

— Csusztikám, ez neked rántott - csirke? — horta közelebb a lábost

— És ugye, te nem ettél belőle, mert kell a mamának?

— Add ide!

— Nono! — kapta él előlem. — Majd én szépen megetetlek, mert, ugye, éhes vagy?

— Ne hülyéskedj, anyám várja.

—i Hát csak várja — mondta, s

fölemelte a lábost; lassan önteni kezdte a főzeléket a fejemre. Rá- csorgott az arcomra, az ajkaimra. Az ízét is éreztem, ahogy belefutott a számba. Utáltaim mindig, még éhesen sem ettem belőle, de ez akkor nem számított. Nem a kellemetlen íz volt, ami fájt, hanem a szégyen; hem is, mert ezt csinálhatta velem, hisz legfeljebb majd lemosakszom, hanem, hogy nem. tudtam megvédeni anyám ebédjét.

L

áttam a sarkon lelassítani a villamost, egy pillanatra még meg is állt, hogy aztán dolga- végezetlenül induljon tovább, az annyira várt ebéd nélkül... Nem sírtam, pedig Berci azt várta tőlem, hogy bőgve könyörögjek, de én nem mondtam semmit, csak tűrtem a szégyent, a be- mocskolást, s megfogadtam magamban, ha tehetem, visszafizetem neki.

Ök is látták az ellibegő villamost, s amint eltűnt, el is engedtek, jót röhögve megcsúfolásomon.

Levetettem az ingemet, abba töröltem az arcomat.

Hónom alá rejtve baktattam haza. Nagyapám a vackait rendezgette, egy ócska létra fokait próbálta ösz- szedrótozni, hogy tartson.

— Mi van, kölök? — kérdezte, mikor meglátott. — Neked ment a stráfkocsi?

Ledobtam a cuccot a rozoga lugas alá. Teleöntöttem a lavórt hideg vízzel, s locsolni kezdtem magamra

— Mi ez, kölök? — jött közelebb.

— Mi a rossebet csináltál?

— Semmit... elestem.

— A franc a pofádba! Hát így tudsz te vigyázni anyád ebédjére! — vágta nyakam közé az inget — Sose jön már meg az eszed?

— Hagyjon már! — ugrottam arrébb.

— így viszed te az ebédet anyádnak, mi! — hadarta, s megint rám vágott.

— Üssön, ha a’kiar — álltam elé. — Üssön! Azt hiszi, elér valamit vele? Jobb lesz attól magának, mi?

Egy pillanatra meghökkent, de aztán mit sem törődve a beszédemmel, csak megütött megint.

M

ásnap este egy darab szalonnával magamhoz édesgettem Berci kedvenc macskáját, a Skodrit, amivel aludni szokott, s az ölembe kapva, hazaszaladtam vele.

Nagy, kövér, agyonhízlalt kandúr volt. Otthon belevágtam a klozett- ba, hadd fürödjön. Nem kellett félteni, hogy kipurcan, egyszer-kétszer azárt jól belahempergett, mire ki tudott mászni, s úgy, ahogy volt, hazaiszkolt.

A kerítéshez lapulva, hallottam, amint az ajtón kaparászva bekéredzkedik, s hallottam. Berci hangját is, ahogyan nyávogó hangon hívja magához az ágyba, s az ordítását is hallottam, amint segítségért kiál to zik.

Kivilágosodtak a szobák. Anyja eszeveszetten sivított, átkozva azt, aki ilyet merészeit tenni velük. Hát csak átkozzon, gondoltam magamban, úgyse fog rajtam más átok, mint saját születésem, létem átka.

Többet nem törődtem velük, majd kimossák magukat, ha ugyan tudják, ha meg nem, büdösödhetnek ítéletnapig.

Otthagytam a kőházat, a kerítésen villogó sárga lámpasort, s hazaindultam.

Senkinek nem beszéltem el a dolgot, mégis mindenki megtudta.

A srácok is röhögtek rajta, nem is fogadták el a narancsot tőle többé, féltek, hogy annak is olyan szaga van.

Én meg hordtam tovább, magamat riogató madárijesztőként, egész nyáron az ebédet anyámnak, míg a többiek a strandon fociztak, úsztak, vagy éppen csak napoztak, s vártam az estéket, mikor zörögve az asztalra ömlött a barlangnyi bőrtáskából a kincs, az én nagy-nagy vágyakozásom, az én nagy-nagy hiányom.

TT