Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
10 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1980. DECEMBER 25., CSÜTÖRTÖK Három történet Maga az Isten I Mentem hazafelé a vonattól, soha nem felejtem el, mert ezer este mentem így, hazafelé jövet a gyárbúi, de • olyan este csak az az egy volt. A gyomrom, mint az öklöm, egybe, mint mindig, mert nem tudhattam, mit találok, milyen rémületre lelek, ha megnyitom az ajtót Szenvedtünk akkor már tőle hatodik esztendeje, mondtam én a gyerekeknek, egyszer magamat is, meg benneteket is elemésztem, nem bírom én ezt, ha apátok négy sírt akar látni, akkor része leszen benne. A gyerekek persze ríttak ismétlen, csak a legnagyobb, a Klári mondta, menjen anyám a törvényre, nem olyan a világ, hogy magának tűrnie kell. Első időben csak mi tudtuk, hogy iszik, de azután már a falu egésze. Nem marad itt titokban semmi, kicsiny hely ez, ráköszönnek akkor is az emberre, ha a kertek alján megyen, hát ő meg ki az egyik kocsmából, be a másikba, onnét vissza az egyikbe. Nem szégyenlett már semmit, azt sem, ha az árokban hempergett, ha annyit ivott, hogy összecsinálta magát Mentem hazafelé a vonattól, jószágé volt az éjjel, mert már tava- szodott, április tizenkettedike volt hiszen nagyon megjegyeztem, s akkor, ahogyan fölnéztem, nem is tudom, miért néztem fel, ott állott előttem Jézus. Ügy, ahogyan kicsiny koromban anyám imádságos könyvében láttam, vékony volTj- az arcára ráírva a szenvedés, tövises koszorú a fejiben. Megrettentem nagyon, szólni akartam, de nem tudtam, adósa maradtam a dics ért essékkel, az is eszembe jutott, hogy nekem most meg kell halnom, vagy talán már nem is élek, hiszen látom Krisztust, de láttam az utat is a pislákoló lámpákkal, ß Bodáék házát jobb felől, gondoltam, akkor még itthon vagyok. Lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsék, s megszólítsam, de ő megelőzött. Azt mondta: menjél, lányom törvényre. Kinyitottam a szemem,de ő már nem volt ott, megint magam álltam az úton, kiáltani akartam, hogy Krisztusom, szóljál még nekem, nyitottam a szám, de rájöttem, tudatta, amit kellett. Amikor hazaértem, akkor már nem bántam, hogy megint a szomszédban a három gyerek, mert megint késsel zavarta el őket az apjuk részegségében. Erősnek éreztem magam, olyannak, mint még soha, mondtam a gyerekeknek, most máír ennek vége lesz, a Klári a nyakamba borult, hogy édesanyám, nehogy valami bolondságot tegyen, mondtam neki, dehogy teszek, megyünk a törvényre. Sírtunk akkor egy nagyot, nem a bánattól, hanem valahogyan olyan könnyen, s másnap reggel ott voltam a tanácsnál, az elnök elvtársnál, mondja meg, mit kell tennem, hogy beadjam a válópert, délutánra már úgy menjek a műszakba, hogy tudjam, milyen irat kell, mikorra kérjek szabadságot. Nem kellett azután semmit intéznem, mert kivették a kezemből, ott a szakszervezetnél a jogsegélyes elvtársnő csinálta. Jól kikérdezett, csóválta nagyon a fejét, nem szólt semmit se. Április tizenkettedike volt az az éjjel, s augusztusban már idéztek bennünket, a Klárit is meghallgatták, az* uram se tagadott, így azután tánúk sem kellettek, beismert ő mindent, ennyi becsület maradott még benne, hiszen nem volt ő rossz ember, amíg az ital az eszét el nem vette. Meg sem várta a második tárgyalást, elköltözött, de azt megmondta, ő nem ad egy fillért sem, ha ő nem kellett, akkor a pénze se legyen. Mondtam neki, eridj, nem adtál te eddig sem, hat esztendeje, egy fillért sem, megleszünk nélküled. Tudja, majdnem megsajnáltam, mert sírni kezdett, mert a legkisebbet, a Pali fiamat azt nagyon szerette, de azután eszembe jutott, mikor sajnált ő bennünket, elfordultam tőle, s úgy ment el, hogy annyi szót sem váltottunk, no, hát békesség veled. n Két esztendeje nyomta már a feleségem az ágyat. Kimaradt a munkából, mert az orvosok azt mondták, • nem találnak semmi betegséget, de ő meg azt mondta, az utcára sem mer egyedül kimenni, mert fél, hogy eltéved. Hát megértheti, nem engedhettem. Rászorultunk az egy keresetre, lesz, ahogyan lesz. Ő otthon, én az üzletben, képzelheti, kétmiliós a készlet, ez az egyetlen iparcikküzlet a városban, akkora a forgalom, hogy nyolcán vagyunk, de sokszor nem győzzük, hát képzelheti a felelősségemet, mint vezetőnek. S akkor otthon az, amit megszokni sem lehet, mert volt, hogy főzött, mosott, takarított a feleségem, mint akinek semmi baja nincsen, de olyan is, hogy föl sem kelt az ágyból, úgy találtam hazamenet, ahogyan volt, amikor eljöttem. Megfordult a fejemben, hogy elvá- lok, ezt nem lehet bírni, de szerettem, mi a család ellenére esküdtünk meg, a szüleim nagyon nem akarták ezt a házasságot, főként anyám, aki folyton azt duruzsolta a fülembe, hogy nem lesz áldás rajtatok, hiszen nézzed, az anyja is, meg a nagyanyja is a bolondok házában végezte. Hagyjon engem, ezzel intéztem el, mert nagyon szerettem Erzsit máraz iskolában, s attól fogva mindég, ahogy letöltöttem a katonaidőm, rögtön elvettem. Ügy látszott, tényleg nem lesz áldás rajtunk, mert nagyon akartuk a gyereket, de nem lett, három éven át nem esett Erzsi teherbe, de azután igen, s olyan ikreink lettek, hogy a falu, mert akkor még ott laktunk az apja házában, egymásnak adta a kilincset. Megbéküit anyám is, a két srác levette a lábáról, én ugrálni tudtam volna a boldogságtól, mert Erzsivel is ösz- szejöttek, ahogy azt mondani szokták, megvolt a családi béke. Dolgoztunk, kapartunk, neveltük a gyerekeket, kineveztek ide vezetőhelyettesnek, beköltöztünk a városba, megvettük ezt a házat, félig készen, befejeztük, azt hittem, nekem most már bármi jöhet, kibírom könnyen. Én nem vettem észre semmit, hanem a gyerekek.., azok szóltak nekem. Hogy anyuka olyanokat mond... Milyeneket? Amit nem értenek. Hogy láttuk-e azt a fekete köpönyeges embert, aki ott állt a fürdőszoba ajtajában? S hogy ne nyissák ki a szekrényt, mert abba egy kígyó bújt bele. Én megkérdeztem Erzsit, de ő tágra nyílt szemmel nézett vissza, hogy. ő?l Már-már azt gondoltam, talán játszik a gyerekekkel, vagy mert rosz- szak, ijesztgeti őket, amikor megkeresett az üzletben a főnöke, hogy szeretne bizalmasan beszélni velem. Elmondta, hogy Erzsi az utóbbi fél évben egyre többet mulaszt, s amikor benn van, akkor is sok a baj vele, ennek valami oka kell, hogy legyen, talán orvoshoz, ha vinném... Képzelheti, azt hittem, kimegy a föld a lábam alól, szólni nem mertem Erzsinek, de mert éppen szünidő volt, hát a két gyereket elvittem anyámékhoz, mondtam, nincs semmi baj, de legyenek egy kicsit náluk. Azóta is ott vannak, mert alig, hogy eltelt egy hét, az asz- szony ágynak esett. Hívtam én az orvost, egyiket, a másikat, a kórházból is egy harmadikat, befektették kivizsgálásra, azt mondták, nem találnak semmi betegséget, talán a pszichiátriai megfigyelés segítene, dehát ehhez az én hivatalos fölkérésem vagy micsodám kell, s még akkor is bonyolult, hát ebbe nem mertem belemenni. Hazavittem, bizakodtam, talán ... Két évet csináltam végig ezzel a talánnal. A gyerekeket el-elhoztam egy vasárnap, ünnepekkor mi mentünk anyámékhoz, Erzsi nem csinált semmi olyat, ami furcsa lenne, csak szótlanul ült, még a gyerekektől sem kérdezett semmit sem. Már eljutottam a teljes kiborulás határáig, amikor egyik nap, fogalmam sincs, minek engedve, azt mondtam a helyettesemnek, hogy egy kis időre dolgom van, elmegyek. Elmentem, mintha valaki vezette volna a lábam, merre vigyen, ott találtam magam a templom kapuja előtt, úgy igaz, ahogy mondom, én még itt a városban soha nem voltam benne, most bementem. Elmentem oldalra, mert ott van egy olyan kápolnaféle, picike oltárral, fölötte egy nagy Szűz Mária képpel, soha nem láttam, de akkor, ahogy rátekintettem, azt éreztem, mintha pontosan az én Erzsim szép arcát festették volna meg. Nem tudom, meddig térdepeltem ott, imádkoztam össze-vissza, olyan magam csinálta szövegeket, amikbe benne volt a két gyerekem, az Erzsim szerencsétlensége, az én keservem, minden, ami az eszembe jutott, mondtam, mondtam, nem hangosan persze, mert mindig elmentek mellettem, de úgy, hogy mégis beszéltem, kijött belőlem minden, évek óta én soha egy panaszos szót nem mondtam senkinek, ott meg dőlt belőlem, s amikor kifogytam belőle, nagyon megnyugodjak éreztem magam. Bementem az üzletbe, mondtam a helyettesemnek, hogy van még hat nap szabadságom, holnaptól kiveszem, jelentse be a központnak, s most is elmegyek. Képzelheti, mekkorára nyílt a szemem, amikor otthon Erzsit a konyhában találtam, főzött, kérdezni sem kellett, magától mondta, hogy kiment a henteshez, vett húst, karajt, akkor jött éppen. Kiment a henteshez?! Hiszen vagy öt hónapja akkor már a gyerekekhez sem jött el velem, a lábát nem tette ki a házból! Én persze, nem mondtam neki semmit sem, leültem, ügy ültem csöndben vagy egy órát, amikor bejött Erzsi, azt mondta, készen az étel, együk meg, s ha megettük, akkor menjünk el a gyerekekért, hozzuk haza őket. Következő héten Erzsi elment dolgozni, vissza oda, ahol régen, a főnök megkérdezte tőlem, hogy mi történt, mondtam, semmi, meggyógyult. Ennek már ötödik hónapja, s látja, most rendben van körülöttünk minden. A doktor ugyan in- tett, hogy vigyázzak, mert valószínű, hogy csak átmeneti a javulás, dehát ő nem tudja, amit én tudok, s nincs is köze hozzá. Ezután minden szerdán elmentem a Mária-képhez, vittem egy csokor virágot, de tudja, hiába kerestem a képen az Erzsi arcát, mintha eltűnt volna onnét, egészen mások a Szűz vonásai, egyetlen darabkája sem hasonlít az Erzsiéhez. Ügy maradtam maíj gamra, mint Kiszáradt ív ia a sűrű erdő közepén. így jár az, aki -B-0 ennyi sonat el. Volt kilenc testvérem, hét gyermekem, azután a sógorok, a sógornőik, széles rokonság, s íátja-é, most már szál magamoan, ha az Üdvözítő is úgy akarja, akkor januárban betöltőm a kiíencvenegye- diket. Mondogatom is magamnak, látod-é Bözse, mit mértek rád odafent, viseljed hát illendően. Valamikor nagy szégyen volt még az asz- szonynak is, ha a szegényházba vitték, most meg, hallom, kívánkoznak ide, de nincsen helyük. Mondtam is a Sárikának, látja-e, meghalhatnák már, hogy legyen egy fiatalabbnak födele, de ő nevetett, mindig nevet, azt mondta, ugyan Bözsi néni. meglesz magának a századik szünnapja is, s akkor lesz azután igazán nagy ünnep! Ö a vezető, ha ő mondja, akkor úgy lesz. Engem a tanács tett be Ide, ha jól számolom, mert mostanában már cserbenhagy az emlékezetem, akkor ez lesz itt már a tizennegyedik, nem is, a tizenötödik karácsonyom. Igen, a tizenötödik, mert hatvanöt tavaszán dőlt össze a házam. Jó ház az, száraz, döngölt fallal, de öreg. összeroppant egyik napról a másikra, ahogy némelyik ember, ma egészséges, holnap meg viszik a temetőbe. Akkor mondták az urak ott a jegyzőségen, szóval ott, ahol azelőtt a jegyző úr intézkedett, hogy sajnosi, a házam fölépíteni nem tudják, ami meg segélyt kapok, hát az kevés arra, bejönnék-e az otthonba? Mit felelhettem? Láb alatt vagyok én mór mindenhol, ezt mondtam, de ők lekaptak, nem úgy ko- tnolyan, hanem kedvesen, ne mondjak már ilyet, meglátom, jó helyem lesz. Igazat beszéltek. Jó itt az étel, fűtenek, nincs gond semmire, amikor megjön a doktor, akkor annyit nevetünk, mert fiatal ember a doktor. de olyan tiszta szívű, aranyos, amilyet idősebbet is ritkán látni, kész szerencse, hogy pont nekünk jutott Ilyen. f Nézzük a televíziót, a rádiót hallgatni meg nagyon szeretem, ugyan méhanyán vannak, akik mérgelődnek érte, főként férfiak, azt mondják, iBözse, mit érdekli már magát amit ott beszélnek? Hát miért ne érdekelne? Annyi okosat hallani, tanulni lehet belőle, hogy nem minden van úgy, ahogy az ember a maga buta tyúkeszével képzelte. Mert tudja, én nagyon kevés iskolát jártam. Egy osztályt. Akikor így volt. Azután az maradt, amit a világról megpróbált kitalálni az ember, a magamfajtának mindent ki kellett találni, anyánk vagy apánk azt mutatta csak, ami a munkához kellett, de az olyasmit, hogy miért süt a csillag, megkérdezni sem lehetett, mert nyakleves járt érte, eridj a dolgodra,. intéssel. Na tudom én, nem ezért hozta a Sán.ta ide, hanem másért, én meg itt íöltartom a sok dolgában, ugye? Látja-é, ez is oiyan érdekes. Egyedül a Sárika hisz. nekem, a töooiek nem, azok azt mondják, Bözse, vagy Bözsike, ki hogyan hív, ez egy szép mese. Pedig nem mese, én sona nem tudtam kitalálni semmit, a gyere- keimnék is, ha piciny időm volt, csak azt mondtam meseként, amit láttam, a mezőn munka közben, vaiy a magam gyerekkorában. Állatokról, azokról sokat beszéltem nekik, mert azokat igen jól ismertem, sokat dolgoztam velük, meg neveltem is, amikor tellett. Negyvenháromban történt, a karácsony előtti héten. A Mizseri birtokon kapott az uram egy tanyát, ott laktunk akkor már sok éve, mért az intéző úr az emberemet valamiért nagyon kedvelte, igaz, dolgozott az annyit, mint másik három nem, nem kímélte magát, el is temethettem fiatalon, a hatvanat sem érte meg. Három fiam katona, a fronton, azt sem tudtam, mikor lesz végük, s ha kikerülhetetlen, megtudom-é? Vagy úgy fújja el őket a szél, mint tavasszal a kislibák pölyhét, dehát ők mégiscsak anya szülte lények...! Sírdogáltam sokat, miattuk, miattunk, szűk volt már akkor nagyon az élelem, ment minden a Futurába, pénzt meg bizony hónapokig se láttunk, ha egyszer kifogytunk belőle. Igaz, a boltban adtak hitelre, mert. az is az uraságé volt, dehát ki mer nagy adósságot csinálni a bizonytalanra? Csak a legszükségesebbet vettük, bizony megesett, hogy héten át nem volt petró a lámpába. Igaz, sok mindenre nem is kellett, bejött az este. feküdtünk, az uram is, én is, elláttuk a jószágot, beszélgettünk ikicsit, akkor már a hat élő gyermekemből, csak egy volt otthon, ő énekelgetett, szívesen tanult az idősebbektől nótákat, csakhogy én egyetlen egyet sem tudtam, hát másokat fülelt. Így volt azon az estén Is. Feküdtünk, de még ébren voltunk, világított picit a tűz, mert azt elalvásig rakni kellett, máskülönben megvesz bennünket az isten hidege. Egy szobánk volt persze, meg a konyha, hát annyi járt akkor egy tanyába, meg az állatok helye a házhoz tapasztva. Egyszer csak éktelenül ugatni kezdett a kutya. Ügy, amint emberre szokott. Ki járhat erre? A legközelebbi tanya majdnem fél óra járásra volt. Ugrottunk mind a hárman, hát addigra ott volt az ajtónál egy idegen, soha nem láttuk. Szépen köszönt, azt mondta, igyekeznie kell, de nagyon fáradt, megengednénk-e, hogy valamennyit az istállóban pihenjen? Néztünk az urammal össze, kegyetlen idő volt kinn, mit feleljünk? Féltünk tőle is. attól is, mi lészen, ha kitudódik, mert az intéző úr megtiltotta, idegenek nem lehetnek a birtokon, azonnal jelenteni kellett. Hallgattunk, ő meg fordult volna tovább, amikor az uram azt mondta, jöjjön be. Bejött, enni adtam neki, krumplit, kenyeret, picinyke szalonnát, nem szólt az egy szót sem, evett szépen, ■ olyan urasan, mosolygott közben ránk, s mikor indult volna az istállóba, mondtuk, a konyhában is meglehet. Az uram adta oda az egyik pokrócát, azzal te- rítkezett be, s ahogy letette a fejét, aludt máris. Mi úgyszintén, akkora volt az izgalmunk. Hanem én fölébredtem hajnalban, két óra felé lehetett. Néztem ki rá, hát mit látok, nincsen ott, összehajtva a pokróc, hiányzik egy szelet kenyér, s a kenyeresruhába bedugva száz pengő! Iszonyú pénz volt az akkor, úgy megrémültem, hogy először el sem mertem mozdítani, futottam az uramért... Ketten okoskodtok ki, hogy ez más nem lehetett, csak a Megváltó maga, hiszen hogyan ment el úgy. hogy se mi, se a kutya nem vette észre? S miért hagyott ott falás krumpliért vagyont? Ahogy hajnalo- dott, kerestük a nyomát, nem leltük. Sem felénk, sem tőlünk. Pedig nagy hó volt...! Karácsony után jött az intéző úr, két csendőrrel, hogy járt erre valaki? Mielőtt mondtunk volna bármit, a gyerek szólalt meg. ahogyan tőlünk hallotta: Itten-é? Krisztus urunk. S mutatta, milyen jó báránybőr süveget hozott neki a karácsony. Azok meg legyintettek, s elmentek. Hát mondja meg. lehe- tett-é más akkor ott nálunk, mint maga a Istenfia? , MÉSZÁROS OTTÓ i
