Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

6 PEST MEGYEI HÍRLAP 1980. DECEMBER 25., CSÜTÖRTÖK ffliéeg sxsakmm szempontok ? Az emberekkel szét kell érteni Az Igazgató egyike volt a legképzettebb, a leggyakorlot­tabb, egyszersmind a legis­mertebb vezetőknek. Annak idején a vállalatát — és vele őt — is elérte a nagy átszer­vezési hullám. Nem értette ugyan, hogy végül is mi miért történik, de mert a határozat az határozat, ő vita nélkül végrehajtotta azt. Anélkül, hogy tudta volna: mi lesz vele. Az utolsó pillanatban ez is kiderült. Telefonáltak fönt­ről, hogy döntse el: helyet­tesként dolgozik-e vagy — mert lassan úgy is itt az ide­je — o nyugállományt vá­lasztja? Az igazgató kapásból vála­szolt: nyugdíjazása mellett döntött. Szíve szerint pedig maradt volna. Tudta, hogy szükség is lett volna rá. Azt még csak elfogadta volna, hogy az új fölállásban válto­zik a helye, a szerepe, a be­osztása. De a kurta-furcsa te­lefon ! Ez szíven ütötte. Ez volt az a pont, amikor érzel­mileg már képtelen volt azo­nosulni az üggyel, s amikor az érzelmi motívumok az érte­lem érveit is semlegesítették. Új módszert vezettek be Más: A nagyvállalat né­hány részlegében új szerve­zési módszert vezettek be. Ez több és fegyelmezettebb mun­kát követelt, kedvezőbb fel­tételeket kínált, azoknak pe­dig, akik valóban akartak és tudtak dolgozni, vastagabb borítékot ígért. A módszert szakemberek dolgozták ki, hosszan elemezték a szakmai­lag elemzendőket, többször konzultáltak a vezetőkkel, ap­rólékosan előkészítették a tech­nikai és az adminisztrációs részlptgket, s végül megkap­ták a jelzési: indulhat a prog­ram. Indult. Máról -holnapra. És kis híján megbukott. Mert a szakemberek megfeledkez­tek egy apróságról: megértet­ni több száz emberrel a mód­szer lényegét, elfogadtatni ve­lük annak értelmét és célsze­rűségét. Nem számításokkal, nem diagramokkal, nem emészthetetlen adathalmazok elhadarásával, s legfőképpen nem agyonkoptatott közhe­lyek ismételgetésével. Egysze­rűen: meg kellett volna be­szélni a munkásokkal, hogy 1 mi miért történik, s megkér­dezni őket, mi a véleményük a szervezési újításról? Utóbb sort kerítettek erre is, s ek­kor hallhatták egy élesnyelvű fiatalasszony megjegyzését: „Eszünk ágába sincs, hogy keresztezzük a vezetőség el­határozását. De sérti az em­bert, ha ilyen fontos ügyben nélkülünk döntenek”. Bepottyan egy ejtőernyős Egyébként az új szervezési szisztéma gyenge pontjait ké­sőbb éppen a munkások segít­ségével, ötleteik felhasználá­sával sikerült kiküszöbölni. Megint más: magasabb be­osztásba készülődik a főmű­vezető, ezért az általa irányí­tott műhelyekben gyászhan­gulat uralkodik. Híre jött ugyanis, hogy nem belülről oldják meg az utódlást, ha­nem a jól ismert ejtőernyős módszerrel... Bepottyantanak egy vadidegent a főművezetői munkahelyre. „Nem lehet igaz — robbant ki valaki a soros termelési tanácskozáson —, hogy egy idegen annyira ismeri majd az emberek sze­mélyes életét, gondját-baját, mint a Géza (csak így: a Gé­za), akihez bármikor, bármi­vel odamehettünk és aki so­ha nem engedett el nyugtató szó, megszívlelendő jótanács nélkül.” A háborgás általános volt. s akkora volj a közvélemény nyomása, hogy végül mégis­csak kapun belül oldották meg az utódlást. Azóta kiderült: nem volt rossz a döntés. Igaz, a volt főművezető (a Géza) önként vállalt tanácsadói szerepkör­ben még jó ideig vissza-visz- szatért egykori munkahelyére. Mert személyes felelősséget vállalt az általa kiszemelt utód tevékenységéért S végül még egy példa: a meglehetősen szétzüllesztett, sok-sok belső gonddal bajlódó oktatási intézmény élére új vezető kerül kívülről. Szokat­lan a hely, újak a feladatok, fönt azonban bölcs belátás­sal úgy döntöttek, hogy a már meglévő helyettes mellé be­lülről kineveznek egy máso­dik helyettest, aki nyilván át­segíti az új vezetőt a kezdeti nehézségeken. S ekkor jön a váratlan for­dulat: fölbukkan — a máso­dik helyettesi munkakörre pályázó — fajsúlyosabb önje­lölt. Befolyása révén a felet­tes hatóság gyorsan megvál­toztatja eredeti döntését, ezt azonban nem indokolja, nem teszi közhírré, mert érzi, hogy valami nem stimmel. A má­sodik helyettes szabadságáról visszatérve tudja meg — vé­letlenül —, hogy már nem helyettes. Az intézmény ve­zetője pedig piaci bevásárlás közben értesül a személycse­réről. „Ami tán — kommen­tálják az ügyet a beosztottak — szakmailag nem is lenne baj. No, de az eljárás?” Ami a példákban közös: az eljárás, a módszer. S az, hogy a rideg szakmai szempontok, a racionális érvek mellett gyakorta megfeledkeznek az érzelmi motívumokról. Így fordulhat elő, hogy egy dön­tés előtt nem számolnak az emberrel. Megfeledkeznek ar­ról, hogy az ember nemcsak utasításokat és döntéseket végrehajtó biológiai képződ­mény, hanem — ember, s eb­ben a minőségben érzékeny és sértődékeny, becsvágyó és hiú, lelkes és fegyelmezett... De nem mindegy, hogy ma­gára erőszakolja-e a fegyel­mezettséget — ebben általá­ban nincs sok köszönet —, vagy azért látja el feladatát fegyelmezetten, mert olyan munkahelyen dolgozik, ahol a Géza a vezető. Marad a főnök miatt Számát sem tudom, hogy hány emberrel találkoztam már, akik azt mondták: lenne en­nél a munkahelynél jobb is, nagyobb is, netán többet fi­zető is.;. No, de ilyen főnök! A főnök miatt maradok, mert ő ember, s mellette mi is an­nak érezhetjük magunkat! Ám a példákból az is kide­rül, hogy a főnök — és még- inkább: a főnök főnöke — alkalmasint el sem tudja kép­zelni, hogy miként függ ösz- sze: értelem és érzelem — a vezetésben. S hogy mi min­dent veszíthetünk, ha e foga­lompár második tagjára, az érzelemre — az esendő em­berre — nem figyelünk. Vértes Csaba Dabasi nyomda A Dabasi Nyom­da az ország egyik legkorszerűbb üzeme. Évente több ezer tonná­nyi, főként tan­könyv és egyéb kiadvány készül itt. Az elmúlt években befejező­dött a géppark bővítése. 1978-ig például 30 mil­lióért vásároltak új gépeket. Így a munkások kedve­ző munkakörülmé­nyek között dol­gozhatnak. Bozsán Péter felvétele Sírnék ingyen ? A rangról és a beosztásról Moccanni sem tudok a fió­komban. Igaz, ami igaz, tele­írt noteszek töltik meg, húz­zák gyomrát. Foglalják az amúgy is kevés helyet. Selej­tezésre adtam a fejem. Ese­mények, nevek, emberek és esetek bukkannak fel újra előttem. Tizenkét hónap nem a világ, s mégis, órák óta böngészem, pörgetem a no­teszlapokat. Januártól decem­berig. Idézet: „Az első pofont még kissrácként, kilencévesen kaptam meg. A rang, a be­osztás miatt, 1960 májusá­ban." Rang és beosztás? Pró­bálom visszaidézni annak a napfényes délelőttnek minden percét, annak az igazgatóhe­lyettesi szobának szinte asz- kétikus berendezését. Ahol semmi flanc, pénzfitogtatás nyomára sem bukkantam: A berendezés minden darabjá­nak funkciója volt. A fontos ember fia Vissza az idézethez: „Hét­köznapi történet, nincs benne nagy poén, de megszabta az egész életemet. Vasárnap dél­előtt derült ki, hogy egy korty nem sok, de annyi szó­davíz sincs otthon. Patro­nunk, szifonunk nem volt, a régi, súlyos szódásüvegek kö­zül kettőt akasztottam az uj- jaimra. Megbízatásom fon­tosságának tudatában indul­Az öregember nagyon vén- ** nek tűnik, noha csak het­venkét éves még, de szája két szögletéből számtalan pókháló vékonyságú ránc szalad szét arcán, egészen a két füléig. Válla, dűlő fa billenőse, két ferdére tört vonal. Régmúlt gondoktól árkolt homlok mö­gött a lemorzsolt esztendők emlékezete. A hófödte pilisi hegyek ölén meghúzódó község házai ros­kadoznak a rájuk hullott hó terhétől. Itt él közöttünk, nyugdíjas, de ebben a .hónap­iban, decemberben, emlékei mindig, immáron harminchét éve,, nehéz szárnyalásra kész­tetik. Fölröpül a vasszínű ég­bolt felé, s száll, száll, míg- csak meg nem érkezik a befa­gyott. folyó magas partjára. De megnyugvást ott sem lel­het, hogyan is lelhetne: 1942. december 24-ét mutat a nap­tár. Karácsony van. S szüle­tésnap. A harmincnegyedik. Ünnepelni kellene, de se fe­nyőfa. se gyertya, csak hide­gen, büdösen, füstölögve pis­lákoló olajmécses. Az összetá­kolt fedezékben hárman van­nak. Katonák. Magyar honvé­dek. Ezerötszáz kilométerre a szülőfalujuktól, szeretteiktől. — No, István — mondja az egyik —, megérted a harminc- negyediket. — Meg. — Isten tartson, sokáig! Aztán elhallgatnak. Mit is mondhatnának még egymás­nak. Furcsa lenne a jövőről beszélni... csak a múltról, a régi karácsonyokról szólnak még egy keveset. Az emlékek ilyen messze is ott füstölög­nek szívünkön... tam útnak. A kocsmában nem volt, a cukrászdában sem. Legalábbis elvitelre nem ad­tak. Bemerészkedtem az étte­rembe. Az egyik pincér a ne­vemen szólított, s kis idő múlva a pénzemért becserél­te a két üres üeveget teltek­re. Szereztem, s a szerzés örö­métől eltelve vágtattam haza­felé. Ügy egy saroknyira hagytam magam mögött az éttermet, amikor egy férfi megállított: öcsi, hol kaptál szódavizet? Válaszra nyitot­tam a számat, de megelőztek, a kapuban ácsorgó néni: Hiá­ba kérdezi tőle, ő a párttitkár fia. nekik mindig minden van, maga meg úgy se kap! A szégyenérzés a belémfoj- tott szó miatt, ez kísért ha­záig. Egy korty, annyi nem ment le a torkomon abból a szódavízből... Néhány év múlva apám magasabb beosztásba került. Olykor megütötte a fülem: könnyű neki, az apja fontos beosztásban van ... Világosan értettem, miről van szó. Ta­nultam, sokat, előre, még csak véletlenül se kapjanak raj­ta, valamit nem tudok. S en­nek ellenére néha-néha meg­csapott a pusmogás. Dühített, hiszen minden jegyért, az egyetemi felvételért is meg­dolgoztam. Az egyetemen sok­kal jobb volt a helyzet, a tömegben ki figyelt arra, ki kinek fia-borja. A megyében maradtam, itt kerestem állást, távol a városunktól. Hiszen közgazdászra mindenütt szük­ség van. Ritkán, de rám-rám kérdeztek: ugye te X. Y.-nak a fia vagy? Ilyenkor méregbe gurultam, s hetekig megtol­dottam a munkaidőm két-há- rom órával. Hajtott a becs­vágy, a tudásomért, a szor­galmamért ismerjenek el. A munkámat mérlegeljék. Hi­szen minden beosztásomért megdolgoztam becsülettel...” Elég a jó patrónus? S ekkor fogalmaztam meg a kérdést: a rangot, a beosz­tást ingyen adják, vagy va­lamivel többet kell letenni érte az asztalra? Netán elég egy jó patrónus? Áprilisi dátum a noteszem­ben, s mellette egy köny- nyűipari vállalat párttitkárá­nak neve. Csinos, fiatal nő. A név mellett bekeretezett mon­dat: tanuló vezető. így jelle­mezte magát két hónappal a beszámoló taggyűlések után, megválasztását követően. Be­szélgetés közben csak úgy odavetett — nem minden pro­vokációtól mentes — kérdé­semre arcát pír borította el, dühös mondatokban fogalma­zódott meg válasza: — A csinosság, a szép arc nem jelent s nem is jelent­het ma már előbbre jutást. Rangot, pozíciót, több fizetést. Az egyetem után itt elhelyez­kedve minden plusz forintért, picinyke beosztásért a tudá­som legjavát igyekeztem adni. Nem a koromat, a természet adta előnyeimet vetettem be rangért, a beosztásért. Utála­tosak az emberek, közöttük maga is, amikor egyáltalán ilyet megfogalmaz. Patrónu- sok? Egy fecske nem csinál nyarat, akit a közösség nem fogad be, azt hiába támogat­ják, egyengetik az útját. Ha leáll a főnök Június eleje, végre ismét valami figyelemre méltó, a noteszom lapjai között: „Rangkórságban szenvednek az emberek. Főosztályvezető, vezérigazgató, főosztályvezető­helyettes, ilyen kiírások ke­rültek az irodaház folyosójá­ra. Mintha én attól az új táblácskától jobban tisztelnék valakit is. Három műszak, meg több gép kezelése, no meg a szakszervezeti megbíza­tás _ maradéktalan elvégzése, ez érdekel engem. Egyet be­csülök, a jobb és még jobb munkát. Nem a rangokat. At­tól még nem megy az üzem. Felesleges az ilyesmi. Igaz, a főosztályvezetők között akad olyan, akinek a munkaidejét nem a papírlapok telefirkálá- sa, az újabb és újabb jelen­tések, a papírkosárba való ötletek gyártása teszi ki. A csarnokokat járja a központi gyárban épp úgy, mint vidé­ken. Öt megsüvegelném, ha hordanék fejfedőt. A főmér­nököt is. Mert ördöngös egy ember, mindig előkerül, ha valahol valami baj van, vagy leáll a ’gép. Nem két nap múlva, tíz percen belül. S rá­tapint a lényegre, hol a hiba. S ha valaki ezt is tudja, ml azt becsüljük. Nem rest oda­állni a gép mellé, segíteni a javításban. Netán összeko­szolni a köpenyt, az Ing mandzsettáját. Az ilyen em­berekből kellene sok, akik nemcsak dirigálnak, a meg­oldást is ismerik.” Kinek adják ingyen? Ez Itt a kérdés, ha körbejárjuk a rang és a beosztás birodal­mát. Ilyen aprócska példá­kon át. Vezetők, akik mun­kájukkal, felkészültségükkel, s nem utolsósorban embersé­gükkel kell hogy bizonyítsák nap mint nap: nem véletle­nül esett rájuk a választás. Ez az ideális. S akinek mind ez nem adatott meg? Áthi­dalhatja? Októberi bejegyzé­sem ilyesmiről árulkodik; „A főnök? Valamikor ti­zenöt évvel ezelőtt leállt. Húsz éve igazgató. Az első öt __évben produkált, ahogy az idősebbek mondják. A hato­dikban változtatott. Fiatalok­kal vette körül magát. Akik akarnak dolgozni, produkálni. S bölcs emberként ezeknek a produkcióknak helyt ad. En­ged bennünket dolgozni. Még a kockázatos dolgokba is bele­megy. bár erre mindig alszik egyet. De tudjuk, az éjszakát követő reggel meghozza az igent. Jó vezető-e? Annak, akiben túlteng a temniakarás, nem arra vár, hogy meg­mondják, mikor, merre lép­jen, mit csináljon: az ilyen vezető az üdvözítő. Mert te­gyem hozzá, ha baj van. ak­kor tartja is a hátát. Mert az áment ő mondta ki. Varga Edit amilyenre csak tudja. Aztán megszűnik az ágyúk hangja, s Istvántól balra, föltűnnek az első rohamra felfejlődött egy­ségek ... A hadsereg odaveszett Ist­ván valahogy hazavergődött. Boldizsár, meg a harmadik ottmaradt... István tanult mestersége: kovács. Ezt a mesterséget űz­te a nyugdíjig. Szerette a tűz­hely sziszegő, kékesen égő lángját. A lángban pirosán iz­zó vasat. Az üllő csengését. A tenyerébe simuló kalapácsot. Gyártott mindent. A magán- mesiemél kocsi vasalást, a PEFÉM-nél meg kéziszerszá­mokat. Egészen a nyugdíjig. A kovácsok hallgatag embe­rek. Kevés beszédűek. István is. (Váha-néha ugyan elkezdett mesélni, igen, emlékezni arra a karácsonyra, de nem nagyon érdekelt az senkit. Az­tán elhallgatott. Magában em­lékezett ... — Megtisztelt a bizalmával — mondja az öreg ember. — Miért? —< kérdem. — Valakinek már el kellett mondani. Most. Karácsony­kor ... most... , Az útról még látni lehet a falut. Füstölgő kéményeit, hó- sipkás házait. Vakító fehérség van és csönd. Békés csönd. Karácsonyi István Aztán még egy magukgyár­totta olaj mécset gyújtanak. A kanóc sercegve ég. Terjed az olajbűz a fedezékben. Ünne­pelnek. — Ez a fa — mutat az öreg ember a furcsa kará­csonyfára: — emlék. Az Igazi meg a lányoméknál lesz fel­állítva, Túrán. Mer’ hogy ott laknak. Odamegyek. Két-há- rom napig maradok. Aztán hazajövök. Az én fámhoz. Ja­nuár Í2-ig tartom itt... p1 zerki len cs záznegyy enh á- rom, január elején két- százötvenezer magyar férfi állt a befagyott folyó partján. Köztük István, Boldizsár, meg a társuk. Január 12-én a hő­mérséklet hirtelen csökkent: mínusz 35 fok. A befagyott fo­lyó fölötti magas parton, fi­gyelő őrszem: István. Előtte vakító fehér hómező és csönd. Ha balra nézne, kis erdőcskét látna, amely mögött falu van: Uriv. De nem néz balra, mert a befagyott folyó tükrének egy szeletét kell csak figyel­nie. De aztán mégiscsak bal­ra kapja a fejét: megszólalnak az ütegek... — Igen — mondja az öreg ember. — Soha nem felejtem el. Január 12-e. reggel, jóval kilenc után. Kedd volt... István még nem lát semmit, csak hall: iszonyatos dübör­gést. Tüzérségi előkészítés! István olyan kicsire húzza ösz- sze magát a lövészgödörben, Az öregember didergősen húzza szorosabbra magán a kötött kabátot Pedig meleg van a szobában. Talán túl meleg ísl A vaskályha ontja a forró levegőt. Tetején két karika kezd pirosán izzani. A parasztsublódon karácsonyfa. De Ilyen furcsát, még nem lát­tam. Nincs azon gyertya, se csil­lagszóró. Hiányzik arról a sza­loncukor, a habcsók, az an­gyalhaj, az ezüstösen csillogó díszítés1. Hiányzik arról min­den, Egy piros, meg egy kék rongydarabka, s egy puhafából faragott otromba figura lóg a fán. Ez minden... llefagyott folyó partján az összetákolt fedezékben már négyen vannak. A negye­dik honvéd, a trénnél szolgál. Most érkezett. Isten tudja, honnan szerezte, zubbonya alól fenyőfaágat húz elő. — Boldog karácsonyt — mondja, s leteszi az ágat, az asztalnak használt üres lósze- res ládára. Azok hárman csak nézik, nézik, bámulják az ágacskát. Szinte egyszerre mondják: — Köszönjük. Aztán elkezdik díszíteni. Ist­ván piros zsebkendőjéből tép egy csíkot, azt kötözi rá, Bol­dizsár meg egy fababát húz elő zubbonya bal felső zsebé­ből. Azt kínálja. — No — mondja. — Ezt Is... A kovácsok hallgatag emberek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents