Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-23 / 275. szám
1980. NOVEMBER 23., vasárnap PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Hazafelé Kunszabó Ferenc: Telefonos nap Pákolitz István versei: Megfutó Átmenetileg bizonyára megvolt benne a jóindulat hogy elgereblyézze majdncm-elhibbantott élete göröngyeit Aztán mégis másként határozott A fáradságosabb megoldás helyett botcsinálta örököseire hagyta mindennémű számláinak kiegyenlítését Kíméletlen Meg se várod a kínálást. A fölpúpozott nagytálból — egyedül téged illető áldozatként — kiragadod a fogadravaló combot. A feszengve pironkodó elaggottak meg a repeső gyerekek hadd piszmogjanak a vicikvacak csontosabbjával, ha már annyira szemérmesek. Körülhordozod tiltó tekinteted: nehogy bárki is szemet merjen vetni a másik három csirkecombra. Éles csörgés verte föl a mély, álomtalan kábulatból. Oda akart nyúlni, hogy megfojtsa a vekkert, de a mozdulat legyintésbe ment át és kilépett az ágyból. Hatalmasat nyújtózott, még a lábujjai is ropogtak bele, de csak nem derült jobb kedvre. A fürdőszobában megengedte a tust, egy ujját alátartotta: ma reggel sincs meleg víz. Elzárta a csapot, odalépett a polchoz: a készülékben még a tegnapi penge van, úgy, koszosán ... majd kiugrik napközben, s meg borotválkozik a borbélynál. Visszament, ledobta a pizsamát, öltözni kezdett. Mikor az óráját csatolta föl, csörgött a telefon. — Kezét csókolom, mama. — Jaj, kisfiam! — jött az ünnepélyesen remegő hanig. — Ügy izgultam, hogy nem lesztek már otthon!... Hányadik már? Számolod még? — Igen, mama. A tizedik évforduló. — Ügy jó — lágyult el a hang. — Csak számoljátok, kisfiam! Mi is negyvennyolc évig számoltuk, szegény édesapáddal... Bal kezébe vette át a hallgatót, és nyúlt a zsebkendőért, megtörölni a homlokát. Édesanyja csak beszélt: — ... s most, hogy kint van a temetőben, még most is számon tartom! — Igen, hogyne... — mondta, és a megszakítóbillentyűt nézte. — Jaj! — riadt meg az édesanyja. — Letelik a három perc! Karácsonyra úgyis jöttök! Mind a három gyerekkel! — Igen, persze! Nagyon kedves voltál, mama, nagyon köszön... — a vonal már süket volt. A titkárnő kilenc után nyitott be. Hozta az aktákat, csípőinek mérsékelt riogatásával, szőke, ötcentis hajával, szőke almamelleivel a szitaszövet alatt — minden szőke volt ezen a nőn, még száján a rúzs is. — Kösz — fejezte be a férfi az aláírást. — Tízkor elmegyek:; háromra pedig kocsit kérek. Czeretve tisztelt főnököm! Ezen^ nel ünnepélyes fogadalmat teszek, hogy az első infarktusomat rólad fogom elnevezni. Közeleg... Azután, ha a nevedet hallod, nem biztos, hogy neked szóltak. Lehet, hogy az én infarktusomról beszélnek ... Mert arról beszélni fognak ... Vén csont vagyok, azt mondod?... Mondd a szemembe!... Káplárra szignálod a dolgaimat. Mintna én nem is léteznék!... Köszönöm a kíméletet, de egyelőre nem kérek belőle. Húsz évem van még a nyugdíjig... Less egy kicsit Káplárodra! Kapkodja a gyógyszert... No, persze, ő halálra dolgozza magát. Az ő vállán van minden, hadd tanuljon bele... Node, könyörgöm, miért olyan sürgős? Ismétlem, nekem még húsz évem van a nyugdíjig!... Pardon. Én öregszem és csontosodom. És te?!... Pardon... Valami ördögi szabályszerűséget kezdek sejteni. Félelmetes!... Jut eszembe a kubikosbrigád. Ott nem gáncsoltuk, kamaszok és öregek, a jó munkabíró családapákat... Ma meg itt csak cicamacázunk a kenyérrel? Az öregek meg a fiatalok egymásnak dobálják, hogy mi meg ne kaparintsuk? Netán, ha dolgoznánk, nem több jutna mindegyikünknek?... No, persze, Káplár dolgozik, majd beleszakad. Meg természetesen te is, nagyfőnök... Az- ám, az infarktus! Ha fiatal koromra gondolok, mindig megfeledkezem róla. Pedig nemcsak kubikoltam. Tanultam is. Sőt! De valahogy minden munkáról úgy képzeltem, hogy hosz- szúságszor, szélességszer magasság- szőr forint... Most meg az infarktus itt ólálkodik körülöttem ... Szivemhez kapok ... Torkomhoz ... Nyakkendő ... Magam is csodálkozom, de amióta Káplár itt lejt előttem farmerban, valahogy nem érzem jól magam' nyakkendő nélkül... Lehet, hogy ezután a könyökvédő követezik. majd rövidesen az agyérelmeszesedés?... Valóban lehet valami a fejemmel is, mert azelőtt fél évig sem nyúltam a hajamhoz, most meg — igaz, hogy kúszik lassan hátrafelé a homlokom —, de jobb szeretem, ami tollazatom még maradt, rövidre nyírni... Ahogy így elnézem magam, csakugyan öregszem... Előbb-utóbb mindenképpen igazatok lesz. A vak is látni fogja, mit ér a munkám... Mert a semmit a vak es a mesterlövész egyformán látja... De láttál-e, te, Káplár, babát a kubikgödörben? ... Nem, öcskös, nem halva született csecsemőről van szó. Ez már a ti krimiken nőtt fantáziátok. A baba, kispajtás, meghagyott földoszlop a gödör közepén — a főnök talán még tudja, ha az ő rokonságában is volt kubikos... Tudod, azon mérték a teljesítményt, ha a talajszint nem volt egyenletes... Mint ahogy most ti is rajtam méritek a saját erőlködéseiteket ... jl/jegint elkalandoztunk az infark- tustól... Vizet!... Dörzsölni! ...Utat!... — Kit vittek el? — Az Altert. — Mit csinált? — Hogy-hogy mit csinált? A szíve! — Ilyen fiatalon? — Hogyhogy fiatalon? Negyven is elmúlt! — Hát bizony, elege volt szegénynek ... Kórház. — A pszichikai terhelés, asszonyom. A kedves férje, ugye, az élet derekán, abban a korban, amikor a legtöbbet vállaljuk, a második fiatalságunk, a gyerekeink kiröppentek, a fejünk lágya már benőtt, de még nem kezdünk ... hát... hogy úgy mondjam, hanyatlani... Így az ötödik X táján ... — De, főorvos úr! Ö éppen ma lenne negyven esztendős. — Pardon ... Nos, asszonyom, mi minden lehetségest megkísérelünk ... Szép temetés. No nem, azért nem a főnök beszél. Érzi, hogy leszakadna a mennybolt ... a mennyezet... ami csak van ... Vagy meghajigálnák a sárga göröngyökkel... A nyelve is kitörne. Mert ilyenkor csak jót szabad mondani, de mit tudhat ő a megboldogultról?... Pedig alakja nötlön-nő! Lassan feltárulnak e páratlanul közhasznú élet rejtett értékei. — Gazdag tapasztalatainak tárháza mindannyiunk előtt örökké nyitva állt — zeng a tátongó gödör felett, vagy inkább bicsaklik a hang. Vajon ki ez?... Nem mindegy? Bárki elmondhatja, amit immár mindenki tud ... Megrendültén állnak. Káplár is a sötétebbik farmerját vette föl. Senki se ügyel rá. Hiába kapja be, víz nélkül, a gyógyszerét ... A főnök? Egyszerűen láthatatlan ... Talán ki se jött? ... Rá vall... — Így pusztulunk el egymás szeme láttára — kiált fel valaki, amikor a hantok zuhognak. Persze, hogy nincs itt a főnök ... De akár itt is lehet! A lakatok egymás után pattannak le az ajkakról. — Én tegnap akartam épp, úgy, istenigazában... — Ma jöttek volna hozzánk! Régi barátok vagyunk ... azaz, hogy ... — Mindannyiunkra sor kerül... — Piszlicsáré látszatmunkákban őröljük fel magunkat! Tegye szívére a kezét...! — Ügy, bizony! Ennyi erővel... Ha dolgoznánk ...! — A főnök! — Jókor... — Szervusz. Engem vársz? — Én? Én a temetésemen vagyok ... De ha már éppen így alakult ... — Megbocsáss, n°kem most rengeteg a do'gom ... És nem is^érzem egészen jól magam. Úgy látszik, megint valami... Keress meg majd a jövő héten ... 17 ájront. Az a nyomorult infark-* tus meg nem jön. Átkozott mócsing természetem!... Hazamenni... Komoran ücsörögni... A család lábuijhegyen kerülget... De talán ígv kell lennie. Vegyük csak sorra higgadt feiiel. Ha megúszom: semmi temetés. Ha elvisz: nem hallom meg. mit beszélnek... Az a cseppnyi figyelmesség meg, ami az első és a második között van, ha van, kevés... Meg nem is az igazi ... — És?... — mosolygott a nő várakozóan. A férfi kedvetlenül csúszott lejjebb a széken: — És mit csinálsz, ha hirtelen beüt a hosszú haj divatja, tállra- omló hullámokkal, elöl frufruval? — Parókát veszel, drágám! — mondta a nő, s ment ki, egy fokkal erőteljesebb csípőringással. Botár Attila•• Utós zűrét Egy blling sincsen. Hosszú ősz jön. Valamit mondanak a seregélyek, mit, lépkedő madárijesztő, hallok, hallok, de föl nem érek. Törik a fény. Csitul a murci — szelídülne az ádáz kölyök a fülelő, szíjas, nyers apához. Valamit mondanak a seregélyek. Csak hallgatózom, akár a rögök. A tenyeremből árva fürtöt, kínálok áldozatot én. A tágas ég sötét membránján szitál a hang: szegény, ki küldött? Kórászok a szőlőhegyen: kushadó tőke, gerinc-szakadt venyigék, sorvadt levelek. Magasságos seregély-lárma forgódik s bandákban követ. Valamit mondanak a seregélyek. (Nincsen biling? Vagy hosszú ősz jön?) Csitul a murci, a kölyök apjában játszik — és már én is nehéz apákban préselődöm. Ahogy a borbélytól jött vissza, Macát látta közeledni. Ez a dundi nő mindig vibrált, pattant, serdült, ejfovSIPAt beringja fő vonzerő- Most lassan, szinte tagoltan lépkedett. — Mi van veled?.— kérdezte, mi-, kor kezet fogtak. Az asszony csak legyintett s belekarolt. A Körúton beültek egy presszóba. Maca az összes cukrot bedobálta a poharába, s kezdte tö- rögetni a kanállal: — Válik. — Sajnálod? — A fene! A férfit valamelyest megnyugtatta a másik zaklatottsága: — Szereted? A nő cigarettát vett elő: — ö a felperes! — Á! A presztízs! — Marha! — ugrott föl a nő, és elrohant. Elégedetten nézett utána. Valahol megvan a telefonszáma. A sofőr megkérdezte: — Túlóra kell? — Nem kell, István. Csak kivisz Esztergomba. Elli gyorsan nyitotta az ajtót: — Mondtam a múltkor, ne gyere idáig a kocsival, s várd meg a sötétet! Le sem vette a nagykabátját, megölelte a nőt. Elli egy kicsit magasabb tőle, s minden nyúlánk, minden finomívűen hosszú rajta. És fekete, mindenütt... Sarkáról enyhén megemelkedve nyúlt a szája után. A nő kiment kávét főzni, 6 pedig hanyatt fordult, és cigaretta után kaparászott... Milyen jó meleg van itt. S a múltkor megjegyezte, hogy giccses az a rózsaszínű lámpaernyő: máris kicserélte... Felcsörgött a telefon. Elli rohan- vást jött; odakint pongyolát vett magára, annak az övét igazgatta: — Halló!... Értsd meg, ma nem! — S a kagylót lecsapva rohant ki: — Jaj, a kávé! A férfi a szőnyegre vágta a cigarettát, aztán felkelt mégis, és a hamutartóba fojtotta. Szeme ismét megakadt a lámpaemyőn. Fantasztikus! Ez szolid kék, de valami ugrabugráló figurák vannak rajta... Meghallotta, hogy jön be és gyorsan nyúlt a ruhája után. Hétkor ért be a Nyugatiba. Az indulási oldalról felhívta a titkárnőjét. — Halló! — szólt egy férfihang. — Ki keresi?! Ha most előtte volna ennek a hangnak a gazdája!... Gyalog ballagott, míg csak szabad taxi nem jött. — Hová tetszik? — kérdezte a sofőr. — Magának hová tetszene? A vezető idős volt, békés-nagy pocakkal. Húsos füle szinte lebbent, ahogy hátrafordult: — Nekem, uram? Haza. Az asz- szony lekváros derelyét főz ma. Mákkal szórja meg. Ö oldalt fordította a fejét. — Hát akkor én is elmegyek haza. Nem volt kedve villanyt gyújtani. Hí az előszobában jobbra indul, s kezét a falon simítja, megtalálja a szöget... Nem találta. Negyvennyolc mintájú marok lőfegyver. Huszonöt méterre hatásos. Az önvédelem fegyvere — forgott le fejében a meghatározás, míg az éjjeliszekrény fiókját húzta ki. Leült a sezlonra, hátát nekivetette a falnak... így nem lesz jó. Lefeküdt. Emelte a fegyvert. Szépen ment, míg a cső pici, lilába játszó szóját meg nem pillantotta. Akkor vibrálni kezdett a pisztoly. Gyorsan leengedte: még elsül! Vinnyogva nevetett. Eldobta a fegyvert. Felállt, megnyújtotta a villanyt, odament a telefonhoz. — Tessék! — jött a jólismert hang. — Te vagy az?... Azt akarom mondani, hogy... Reggel édesanyám felhívott... Tulajdonképpen nem emlékszem, hol van az An- daxin? — Tessék?! A zakó bal zsebében van! — jutott' eszébe ebben a pillanatban, és ez egészen megnyugtatta: — Engedd meg, hogy házasságunk tizedik évfordulója alkalmából sok szerencsét kívánjak neked! — Mondd, nem lehetne ezt levélben? — Ne gúnyolódj, kérlek! Nézd, ez alatt az egy hónap alatt én nagyon komolyan... A vonal valahol kattogott, majd elmosódott hangok hallatszottak. — Halló! — Hallom. — Mit felelsz?! Téli táj Trencsényi Imre ■ Monológ — délután
