Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-16 / 269. szám
1980. NOVEMBER 16., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 7 Válasz, nemcsak Pátyra Kiről, miről szóljon a krónika? Ha pályáján évtizedeket hagyott maga mögött az újságíró, akkor is — s gyakorisága ellenére is — megszokhatatlan pillanat az olvasó levelének fölbontása. A visszhang a toliforgatás igazi jutalma; így vettem kézbe a Pátyról, a Somogyi Béla utca 69-ből küldött, Keleti Ká- rolyné aláírta levelet. A szenvedéllyel átitatott sorokból a névre szóló elismerést rögzítők az újságíró magánügyeként könyvelendők el, ám a többi, bár olvasónk nem erre szánta, a nyilvánosság elé kívánkozik. Oda, mert olyasmi fogalmazódik meg a mondatokban, ami a szó legnemesebb értelmében közérdekű; százezreket, milliókat foglalkoztat. Akkor nem töprengenénk Nagyon leegyszerűsítve a Keleti Ká- rolyné kimonta dilemmát, azt kérdi, érdemes-e? Érdemes-e a munkahelyén szakszervezeti bizalmiként, a lakóhelyén tanácstagként — s még tovább; két gyermek édesanyjaként, azaz nevelőjeként — hadakozni a felületesség, a közömbösség, a meg nem értés ellen? Érdemes-e — mint írja — ügyeletes hozzászólónak lenni, akinek mindig baja van, ha legtöbbször az a válasz, a problémát ismerjük, ám történni nem történik semmi? Érdemes-e hatalmas energiát ölni apró dolgokba — mivel a férj, a háztartás, a két gyermek, a kenyérkereső munka ad éppen elég teendőt, azaz ami ezeken túl van. az igenis hatalmas, mert az öntudat kitermelte energiákat követel —.amikor ezek az apróságok egy-egy településen belül is csak emberek szőkébb csoportjának — egy lakókörzetnek, egy utcának — az ügyei? Érdemes-e szólni akkor, ha gyakran süket fülekre talál a mondandó, ha az észrevételekre, a kérdésekre, a javaslatokra nem többet, csupán sematikus válaszokat kapnak, magyarázat helyett? Magyarán és sommásan: érdemes-e szólni — bele szólni ! közös dolgaink jobbítása érdekében? Tíz- és százezrek teszik föl ezt a kérdést maguknak napról napra. Az újságíró sem kivétel. Már maga az, hogy kérdezzük ezt. bizonyítja: aligha felelhetünk határozott, kétségek nélküli nemmel. Mert akkor nem .töprengenénk, nem vallatnánk magunkat, hogy amit teszünk — s gyakran: ahogyan teszünk —. annak értelme, célja miben, hol, mikor ölt testet. Ha fölösnek, mert értelmetlennek — vagy: céltalannak — tartanánk a hadakozást — a hadakozást: élő- és írott szóval, tettek támogatta érvekkel, azaz folyamatos cselekvéssel —, akkor nem vállalnánk azt, amit vállalunk. A szak- szervezeti aktivistaságot, a tanácstagságot, a társadalmi munkát és az üléseken telő szabad időt, a mások gondjának magunkravételét, kudarcok és örömök, kemény csaták és piciny sikerek váltakozását. Sokan vannak, akik nem vállalják. Sokan vannak, akik megpróbálják, s azok sincsenek kevesen, akiknek az a természetes, hogy részt vesznek a közös ügyekben, ott vannak a közélet fórumainak valamelyikén, hallatják hangjukat, mozdulnak, amikor segítő kéri-e van szükség. Illúzió lenne-e az a megállapítás, hogy bár nem ugrásszerűen, hanem fokozatosan — és: foyamatosan —, de bővül azoknak a köre, akik belátják: a társadalmi, gazdasági haladásnak nemcsak dologi feltételei vannak, hanem gondolkodásbeliek, magatartásbeliek úgyszintén? Keleti Károlyné Páty negyvenöt helyi tanácsi választókerületének egyikében kapott bizalmat, ám szabad legyen hozzátenni: hozzá hasonlóak a megyében majdnem 5900-an vannak! S ez már sereg! Hol vannak akkor még azok, akik a párt tagjaként, a szak- szervezet, a népfront aktivistájaként, az ifjúsági, a nőmozgalomban, a béke és barátság erősítésén fáradozóként, a Vöröskereszt szerény társadalmi munkásaként, a honvédelmi szövetségben, a tudományos ismeret- terjesztésben, a környezetvédelemben, azaz — mert korántsem . teljes a fölsorolás — a társadalom, a gazdaság minden apró részterepén ott buzgólkodóknak, túllépve fizetett — kenyérkereső — foglalkozásuk határán? Meggyőződésem: nem az a gond, hogy kevesen vannak azok, akik tenni akarnak. Hatalmas tábor ez, mert — bármennyire közhelyként vagy még inkább, frázisként hangzik — a közös nemzeti célok mozgósítanak. Ezeknek a céloknak azonban — ritkán ismerjük el, érthetetlenül^ — van egy hétköznapi átfogalmazása, személyre, családra, kis munkahelyi közösségre, lakóhelyre érvényes, arra szabott formája. Amikor valaki „csak” többet érő munkával jobban akar élni; amikor „csak” egy utca fog össze, s tesz rendet a porták előtt, az árkokban, az átereszek környékén; amikor a brigád „csak” teljesíti a vállaltakat, s heti pihenőnapok sokaságát föláldozva újítja Spanyol hölgy Léderer T amás plasztikája fel az óvoda, az iskola felszereléseit; amikor „csak” annyi történik, hogy valaki érvekkel, tényekkel felel a demagógiára. Annyi ilyen „csak” ügyünk, tettünk, sikerünk van, ám érdekes — átmeneti társadalmunkban azonban érthető módon —, ezek kevésbé szembetűnőek, mint az, amikor valami — sok minden! — rosz- szul történik, amikor ez és az nincs rendben, holott rendben lehetne. A sodró folyam hordaléka Eredményeink természetesek, ám miért nem tudjuk érzékelni: gondjaink java is természetes, mert törvényszerű? Azért, mert gondjaink egy kisebb része — igen, a kisebb része — nem az objektív társadalmi, gazdasági környezet vetülete és következménye, hanem a tehetetűenkedésé, a hozzá nem értésé, az élet minden területén föllelhető dilettantizmusé, a felelőtlenségé, az úrhatnámságé, a demokratizmus semmibe vevéséé, az okos politika üres szólammá torzításáé. az ügyeskedés hosszú pórázra eresztéséé. az alkalmatlanok alkalmassá kinevezéséé. S még ezernyi másé. amit bátran nevezhetünk a társadalmi átalakulás sodró folyama hordalékának, az embert formáló társadalmi kohó salakjának, meg nem tűrhetőnek, de mégis elviselte nek. Tavaly 658 millió forint adót fizetett be a megye lakossága; a költségvetési kiadások 3,5 milliárdra, a fejlesztési alap kiadásai 2.5 milliárd- ra rúgtak. Kicsodák és miből teremtették elő a különbözeiét?! Kik voltak azok, akik 1979-ben összesen 401 millió forint értékű társadalmi munkát teljesítettek a megye községeiben és városaiban? Kétkedés nélkül felelhetjük erre, hogy azok, akik Keletiéhez hasonlóan töprengenek, vívódnak, elkedvetlenednek és új erőre kapnak, akiknél a kenyérkereset már összefonódik a többet is tudok tenni nemes belső kényszerével. Az adót ki kell fizetni, tisztességesen dolgozni azonban — amire egyre hangosabban mondjuk: sajnos — még nem mindenütt kell. S mégis, figyeljük meg, tartsuk számon: a társadalom túlnyomó része tisztességesen megteszi azt, amit rábíztak. Csakhogy: nem lehetünk biztosak abban, valóban azt kell-e tennie, cselekednie emberek különböző csoportjainak, amit tesz, amit cselekszik. Élesebb határvonalakra van szükségünk! Mert a nagy becsülettel készített gazdaságtalan áru: egyéni és nemzeti veszteség. A teljes gonddal megkötött külkereskedelmi szerződés silány papírrá alacsonyodig ha a teljesítésben mulasztások játszanak fogócskát. Könnyeden kimondjuk, leírjuk: a társadalomnak minden munkára szüksége van, minden munka hasznos. Ami így igaz is, meg nem is igaz. Mert a társadalomnak valóban nélkülözhetetlen minden szükséges munka, a miniszteré és a szerkezeti lakatosé, az állatgondozóé és az óvónőé, ám azért, mert munka, nem okvetlen hasznos minden tevékenység ...! Erről a különbségről gyakran elfeledkezünk, nem akarunk tudomást venni róla, azzal áltatjuk magunkat, hogy ha ráncba szedjük azt a — társadalmi mértékkel nézve — két maroknyi lógóst, ingyenélőt, ügyeskedőt, akkor minden rendben lesz. Nem lesz rendben! Meg kell keresnünk — s folyamatosan, a változó körülményekhez igazodva, föl- frissítenünk — azokat a szellemi, anyagi forrásokat, amelyek a mainál sakkal célszerűbben, ésszerűbben — azaz: hatásosabban — szolgálják társadalmi, gazdasági céljaink elérését, azaz meg kell keresnünk annak a módját, hogy a ma teljes becsülettel dolgozó tömegek becsületes igyekezetének több legyen a kamata, a mérhető — az egyéni és a közös sorsot gyarapító — eredménye, haszna. Keserves dolog belátni: ez a keresés kollektív kötelezettség, s amikor keresünk, akkor megtörténik, a hamisra átmenetileg azt mondjuk, igaz, az jgazra pedig a hamist ütjük bélyegként. Nincs tökéletes rendszer! Nincs hibátlan metódus a társadalom, a gazdaság fejlesztésében! Kemény próbát kiállva Ezért, hogy — amint Keletiné levelében áll — régi gondok visszaköszönnek, hogy agyoncsépelt dolgok miatt is változatlanul szólni kell. Ezért, hogy levélírónk tizenöt esztendős fiának már vannak keser veis tapasztalatai arról, komolyan vegye-e a nyíltságra, az őszinteségre szóló biztatást, s hogy már ennek a legénykének is döntenie kellett adott esetben, forró avagy hideg fejjel nézze-e azt, ami körbefogja őt. Minden napunk tele van ilyen döntésekkel. Kemény próbák ezek, a tudatot, a jellemet — olykor talán még az eg zisztenciát is — teszik vagy éppen lökik mérlegre, ám: ezt a kemény próbát egyre többen kiállják! Kiállják, mert hiszen levélírónk maga felel kétségeire, amikor így fogalmaz: szálljon a krónika a csendben dolgozó, a munkáját gondosan tevő, a hivatását komolyan vevő emberek sokaságáról, a becsületes kereskedőről, az utcát makulátlanul tisztára seprőről, a fekete fuvart nem vállalóról, a gondokat minden porcikájában érző tanácstitkárról, a nagy tudású körzeti orvosról, a lelkiismeretes óvónőről... Igen, róluk, elsősorban róluk, munkájukról, mindennapjaikról, küszködéseikről és örömeikről, megújuló harcaikról szóljon a krónika, ám szólnia kell azokról is, arról is, akik, amik éppen e sokaság közérzetét szennyezik, tettek fedezete nélküli szólamok fenoljával, mulasztások mérgeivel, látszatok csípős füstjével, felelőtlenségek porával. Ha erről is, arról is szól a krónika, akkor igaz, akkor tükre a valóságnak. Lenin írta máig érvényesen: „Nekünk minden munkát, ha mégany- nyira piszkos és nehéz is, oly módon kell megszerveznünk, hogy minden egyes munkás és paraszt úgy tekintsen magára: én — egy része vagyok a szabad munka nagy hadseregének.” Távol állunk még ettől? Távol. Közelebb vagyunk, mint voltunk tíz vagy húsz esztendeje? Közelebb. Hogyan jutottunk közelebb, hogyan növekedett a „szabad múnka nagy hadserege”? Ügy, hogy százezrek, milliók tanultak, tanulnak meg Keletinéként látni, gondolkozni, kétkedni, s ismét nekigyürkőzni, szólni és — tenni, tenni, tenni. mészáros ottö 1 Egy évtized mérlege Leküzdve a történelmi hátrányt Beszélgetés Nyitrai lajosnéval, a SZOT nőbizottsága elnökével A magyar szakszervezetek XXIV. kongresszusa előtt különösen időszerű, hogy hazánk felnőtt lakosságúnak több, mint a íelét számláló nők helyzetöt, társadalmi szerepét áttekintsük. Az MSZMP Központi Bizottságának, a nők politikai, gazdasági, és szociális helyzetéről szóló állásfoglalása alapján tíz évvel ezelőtt a SZOT plénumán megfogalmazták a szakszervezetek ez irányú feladatait. Arra kértük Nyitrai Lajosnét, a SZOT nőbizottságának elnökét, foglalja össze a nőpolitika gyakorlati megvalósítását az eltelt tíz év iükrében. — A szakszervezetek a kormánynyal, a minisztériumokkal és a tanácsokkal közösen sok intézkedést kezdeményeztek a nők helyzetének javítására. Az elmúlt évtized első ereiben főként szociálpolitikai és a munkakörülmények javítására került sor. Később bonyolultabb, a nehezebben megoldható gondok kerültek elő tér oe; a szakmai képzettség szűk. séges változásai, a béregyenlőtiensé- g-eut megszüntetese, stb. • A szakszervezetek támogatói és ban már nincsenek lényeges különbségek. • A szakmunkásképzésben bekövetkezett változások hogyan érintették a nőket? Ml a helyzet ma a nők Iskolázottsága és a szakképzettség« körül? egyben végrehajtói is voltak a nők teljes foglalkoztatása megvalósításának. Milyen eredmények születtek e téren az elmúlt évtizedben, és milyen gondokkal kell számolni az elkövetkezendő években? — Jelentős eredménynek tartjuk, hogy 197ű. óta a munkaképes korú nók között a keresők aránya 68 százalékról 78,4 százalékra emelkedett. Ez azt is jelenti, hogy az aktív keresők 45 százaléka ma nő. A háztartásokban dolgozók, illetve az eltartott nők száma 360 ezerre csökkent. Következésképpen ma már a nők és a férfiak munkájától egyformán függ a népgazdasági célok teljesítése. A nők teljes foglalkoztatottságának megteremtése nagy eredmény. Azt azonban nem tartjuk kedvezőnek —, és ez a jövő egyik megoldásra váró feladata —, hogy bizonyos munkaterületek, iparágak es ágazatok „elnőiesedtek”. Arra is fel kell figyelni, hogy némely régi, hagyományosan „férfi munkahelyeken” ma már nők dolgoznak, de a munkakörülmények a férfiakra szabottak maradtak. A vidéki ipartelepítés előnyei közismertek. Munkához, kereseti forráshoz jutottak nők, ugyanakkor új gond is keletkezett: az ingázás. A nők 24—30 százaléka bejáró dolgozó, és ez nagy terhet jelent a számukra. A teljes foglalkoztatás legyen mindenben ésszerű. A szakszervezeteknek is feladata, hogy a soron következő munkaerő-átcsoportosításokat figyelemmel kísérjék, támogassák. Várhatóan enyhül majd a kereskedelem, az élelmiszeripar, a szolgáltatás, és egészségügy munkaerőgondja. • A munka értékének a munkabérekben is ki kell fejeződni. Hogyan ítéli meg ön az azonos munkát végző nők és férfiak bérarányait? — Az indokolatlan béraránytalan. ságok általában megszűntek, de az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve még nem érvényesül maradéktalanul. A bérkülönbségek egy része indokolt, és tartósnak tekinthető. Ennek oka a férfiak és nők eltérő foglalkozási szerkezete, valamint a szakképzettségbeli különbség, és esetenként — a szemléletbeli konzervativizmus. Az elmúlt évtizedben azt tapasztaltuk, hogy a vállalatok és intézmények saját bér- fejlesztési lehetőségeikből törekedtek az indokolatlan béraránytalanságok megszüntetésére. Az eredményeket bizonyítja, hogy 1976. és 1979. között csaknem minden iparágban gyorsabb ütemben nőtt a női szak- és betanított, valamint a segédmunkások havi átlagbére, mint az ugyanitt dolgozó férfiaké. Általánossá vált a gyesen lévő kismamák bérének folyamatos emelése is. Mindezeket a változásokat a vállalati kollektív szerződések is tartalmazták. A többségükben nőket foglalkoztató iparágakban — textil, bőr, ruházati, szőrme, cipő — az 1977—78. évi központi bérintézkedések, valamint a műszakpótlék felemelése ugyancsak jelentősen javította a nők bérhelyzetét. A közalkalmazottaknál, az orvos-egészségügyben, a pedagógusoknál, valamint a művelődés területén dolgozóknál az elmúlt időszak bérintézkedéseinek következményeként a férfiak és a nők bérarányai— A nők iskolai végzettsége gyors ütemben nőtt az elmúlt évtizedben. Mégis: a munkásnők szakképzettsége ma is elmarad a férfiakétól. A szakmunkásbizonyítvánnyal rendelkezők egyharmad része nő. Az 1980- as adatok szerint viszont a 40 évesnél fiatalabb nők nagyobb hányada rendelkezik legalább középiskolai végzettséggel, mint az azonos k >rú férfiak. A felsőfokú képzettségűek között 39 százalék a nők aránya. A szakszervezetek megkülönböztetett figyelmet fordítanak a dolgozó nők iskolázottságának növelésére. A legnagyobb erőfeszítést az általános iskolai hiányok pótlása, és a szakmai végzettség megszerzése igényelte. m Nagyon fontos a nők részvétele a közéletben, hiszen — mint említette — az aktiv keresők közel fele nő. A SZOT közelgő XXIV. kongresz- szusán milyen eredményekről adnak —.majd számot e vonatkozásban? — Az idén már megválasztották a szakszervezeti főbizalmiakat, bizalmiakat és helyetteseiket, kialakultak a bizalmi testületek. A bizalmi tisztségre 94 ezerrel több aktivistát választottak, mint 1975-beíh És ami számunkra nagyon fontos, minden második bizalmi nő. A szakj szervezeti bizottságokban 45,9 százalék az arányuk. • Hogyan alakultak a nők munkakörülményei az elmúlt években? — A nők érdekében született meg a MüM. 4/1966. (X. 21.) számú rendeleté, amely 49 alapmunkaterületet nyilvánított a nők egészségére nézve károsnak. A tiltott munkaköröket a vállalatok az azóta eltelt években mintegy kétszázra bővítették. Üj, korszerű üzemeket építettek az elmúlt évtizedben, és a vállalati rekonstrukciók is javították a munka- körülményeket. A fejlődés azonban nem volt egyenletes. Előfordult az is, hogy az új technológiák új ártalmakat okoztak. A szalagszerű termelés elterjedése általánossá vált, és nagyrészt a nőket foglalkoztató ágazatokat érinti. Vitathatatlan gazdasági előnyei mellett azonban hátrányai is vannak. Az egyik az, hogy nem járt szakképzettség-emeléssel, a másik pedig, hogy a monoton munkavégzés sok nőnél neurotikus panaszokat idézett elő. Eredménynek könyvelhetjük el, hogy sikerült megoldani a kisgyermekes és egyedülálló anyák, valamint a sokgyermekesek munkarendjét. A vállalatok a munkaügyi törvényben előírtak figyelembevételével járnak el ezeknél a dolgozóknál a szombati, a harmadik műszak, valamint a túlóráztatás beosztásakor. • Végezetül: mit tart az elmúlt évek legnagyobb eredményének a nők élet- és munkakörülményeinek változásában, és véleménye szerint melyek a közeljövő legfontosabb feladatai? — A teljes foglalkoztatás megvalósulása, az iskolázottságban lévő történelmi hátrány leküzdése, az anyák, a nők speciális munkahelyi és egészségügyi védelme az évtized figyelemreméltó eredményei. A közeljövő feladata pedig az, hogy hasonló jelentőségű változás menjen végbe a szakmai felkészültség a nők vezetővé válása terén, és társadalmi méretekben valósuljon meg a teljesítményektől függő, differenciáit bérezés — fejezte be a SZOT nőbizottságának elnöke. NÓGRÁDI TÓTH ERZSÉBET
