Pest Megyi Hírlap, 1980. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
B/sfey András: Kézsmárki úr Mélyre nyomta az ásót a puha földbe, rátámaszkodott. — És azt tetszik ismerni, hogy „Hozz föl száz ürügyet, mondd, azt, hogy más szeretőd van / késleltesd csak az éjt, s nő a sóvár szerelem. / Hogyha haragjában hajadat megtépi, fölözd le: / drágán add, ha soká esd a bocsánatodért.” Catullusra gyanakodtam, de nem voltam benne biztos, gondoltam, jobb, ha hallgatok. Csúíondárosan nevetett. — Propertius elégiáinak negyedik könyve, ötödik szakasz, valahol a közepén, a harmincadik vagy a negyvenedik sor táján. Feslett pulóver volt rajta, sárfoltos, bő nadrágja a legkisebb szellőtől is zsászlóként lobogott. Nedves gazt égetett a szomszéd, a sűrű, kesernyés füstöt fölkapta a szél, megforgatta, azután lecsapta körénk. Könnybe lábadt a szemünk. Kézsmárki úr köhögött. — A szépeket szereti a füst — mondta, amikor újra meg tudott szólalni. Nevettünk. — Nem tetszett fölismerni a verset. Nagyon elégedett volt. Kifordított néhány ásónyi földet, mosolygott. — Már a gimnáziumban is szerettem a verseket, most meg minden héten ekkora szatyorral megyek a könyvtárba. Széttárta a karját, a világon sincs olyan nagy szatyor. — Ha érettségizett, miért nem vállal más munkát? Elkomorodott, némán ásott egy darabig, de nem bírta sokáig szó nélkül. — Azt nem mondtam, hogy érettségiztem, csak azt, hogy jártam gimnáziumba. Hét és fél évig. Akkor muszáj volt abbahagyni. — Kicsapták? — De kíváncsi ma a szerkesztő úr! Hát kicsaptak, nem mondom, kicsaptak az ország összes középiskolájából, fél évvel az érettségi előtt. Az egész úgy kezdődött, hogy az igazgatónk, egy ötvenes, kövér, kopasz ember, egyszerre megbolondult, és feladta az agglegényéletet. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, legföljebb neki, de a felesége harminc évvel fiatalabb volt, a fene tudja, hogy kerültek össze. Jó kiállású gyerek voltam, egy kicsit öregebb is a többieknél, már a huszadik évemben. Bajuszt növesztettem, a bőröm barna volt, nem ilyen sárgás, mint most. Edit kiscigánynak nevezett. Az igazgatónét hívták Editnek. Gondolhatja... Előbb pletyka, azután nagy skandalum, hát így esett. — Mikor történt ez? — Negyvenegyben. Azon nyomban elvittek katonának. No, ott szerencsém volt, az első héten fogságba estem, az Urálban vészeltem át a háborút. Már negyvenkilencet írtunk, amikor elgondolkodhattam, hogy merre tovább. Szerettem volna befejezni a gimnáziumot, de apám, szegény, azt mondta: „Ne menj te ezeknek az iskolájába! Még csak huszonnyolc éves vagy, várj egy keveset, amíg eltűnik ez a rendszer, majd akkor mehetsz iskolába.” Nagy marha volt az apám, Isten nyugosztalja, csak én voltam nagyobb nála, mert hittem neki. Dolgoztam itt is, ott is, Sztálinvárosban, Komlón, ahol éppen többet fizettek, és vártam, hogy majd eljön az én időm. ötvenhatban harmincöt éves voltam, akkor már nem élt az öregem, másfél évvel korábban szív- szélhűdés végzett vele. „No, Kézs- marki” — gondoltam — „most fogd meg az isten lábát, alighanem ez az utolsó lehetőséged!” November közepén irány az osztrák határ! Sikerült kijutnom Angliába. Először bányában dolgoztam, azután udvart söpörtem egy gyárban. Hamar elegem lett az egészből. Szóval már ötvennyolcban eldöntöttem, hogy hazamegyek, de csak hatvanegyben szántam rá magam, negyvenéves voltam akkor. Segédmunkás lettem itt, a papírgyárban, de a sok gőz megártott a tüdőmnek, vért Röptém. „No, Kézsmárki” — mondtam magamban — „most elpatkolsz!” De meggyógyítottak, egy évig táppénzen voltam, meg szanatóriumban, hát az igen, az aranyélet volt, egész nap olvastam, meg heverésztem, de hát vége lett sajnos, meggyógyultam. Azt mondta az orvos, hogy olyan munkát keressek, amit a szabadban kell végezni. Így lettem hatvannégyben utcaseprő. Jó munka ez, nem tudom, miért nézik le. Leszúrta az ásót, cigarettát sodort. Nyirkos szél támadt, Kézsmárki úr megborzongott. — Visszajön a hideg. Nehézkesen fölállt, elballagott a csonka szilvafához a kabátjáért. — Megizzadtam a munkában, ha ilyenkor megcsap a hideg, rögtön kész a baj. Hirtelen elhallgatott. Alig néhány sornyi friss hant feketéllett a kerítés mellett, pedig délután magam is ástam egy keveset. — Nem sokat haladtunk ma. A szerkesztő út elbeszélte az .időt. — Semmi baj, Kézsmárki úr — mondtam békítőén. — Éppen most említette, hogy visszajön a hideg, akkor pedig várni kell a vetéssel. BiaEBBBaesniiiiiB Ahogy délután letette a nyírfaseprőt, Kézsmárki úr rendszeresen eljárt hozzám néhány napig. Nem tért vissza a hideg, sőt enyhe, verőfényes napok következtek. Egyszer, amikor már majdnem készen voltunk az ásással, megkérdeztem: — Ugye Földváron is dolgozott, Kézsmárki úr? Összeráncolta a szemöldökét. — Hát ezt honnan tudja, szerkesztő úr? — Beszélik ... Hallgattunk egy darabig, azután megkérdezte: — Mit meséltek a földvári dologról? — Csak annyit hallottam, hogy elment a biztosítóhoz Földvárra, de egy hét múlva visszajött. Kicsit megnyugodott, lassan, gondosan csavart egy cigarettát. — Hát... — nagyokat pöfékelt — .., szólt egy ismerősöm a biztosítótól, hogy kellene egy szervező vagy mi, szóval egy ügynök, Földvárra. Duruzsolt, hogy minek söprök én utcát, tanult ember létemre, a fizetésből meg a jutalékból háromszor annyi összejön, mint most, meg hogy ott is sokat kell járkálni, egészséges munka, sőt, még egészségesebb, mert a söpréskor fölvert port se szívom. Adtak egy kis előleget, egy kerékpárt, meg egy hónapra kifizették az albérletemet. Vagy négy napig járkáltam, kötöttem is néhány biztosítást, de gyorsan beláttam, hogy unalmas munka ez. Amikor már ötvenedszer magyaráztam el a föltételeket a sok bizalmatlan falusinak, egyszer csak megkérdeztem magamtól: „Jó ez neked, Kézsmárki?” Szó nélkül visszavettek a Városgazdálkodási Intézményhez. Mégis ráfizettem a kiruccanásra: letiltották a fizetésemből az előleget, az albérletet, a bicikli árát, meg azt a nyolcszáz forintot, amit kölcsönkértem a földvári háziasszonyomtól. Megállt egy pillanatra. Talán rosszallást olvasott ki a tekintetemből, mert hirtelen megkeményedett a hangja. — öt napot se töltöttem az albérletben, mégis levonták a pénzt egész hónapra! A bicikliről meg senki nem mondta, hogy csak használatra adták, nem örökbe! A nyolcszáz forintot pedig magamtól is visszafizettem vplna. Üjabb cigarettát sodort, remegett a keze. — Látja, szerkesztő úr, ez az értetlenség a legrosszabb. Soha többet nem keveredem ilyen gyanús kalandba! Három évem van a nyugdíjig, azt már guggolva is kibírom. Amikor befejeztük az ásást, és végleg elszámoltunk, Kézsmárki úr meglepő kéréssel rukkolt elő. — Szinte mindennap olvasom a szerkesztő úr lapját... olyan sokféle emberről írnak benne, egyszer rólam is kanyaríthatnának valamit. Elnevettem magam. — Ilyen hiú lett, Kézsmárki úr? Szó nélkül otthagyott, éppen csak a kalapja karimájához érintette az ujját. Hosszú ideig nem találkoztunk, azután, május vége felé, egyszer meglátott az utcán. — Szerkesztő úr! Visszafordultam, a vállára vetette a seprőjét, és odaszaladt hozzám. — Már éppen fel akartam menni a hivatalába, hogy megmondjam, nem kell cikket írni rólam az újságba. — Kézsmárki úr — kezdtem bűntudatosan —, nem akartam megsérteni ... — Nincs harag, én azt már elfelejtettem. Különben sem volna jó, ha a megyei lap írna rólam, amikor a Népszabadságban már megjelent a képem. Megértheti, szerkesztő úr, hogy most már nem adhatom alább... — Várta, hogy szólok valamit, de nem találtam szavakat. — Szerencséje, hogy véletlenül éppen nálam van az a szám — folytatta, azután a csíkos mellény alól előhúzott egy szakadozott szélű újságot. Óvatosan széthajtotta, és az egyik képre bökött. — Hát, ez az. Fújt a szél, lebegtette, a lapot, csak néhány szót tudtam elolvasni a kép szövegéből. „... ünnepélyesen ... a vidék első közúti gyalogosaluljáróját...” Közelebb hajoltam, Kézsmárki úr nézett rám a képről, széles mosollyal, a nyírfaseprőre támaszkodva. összehajtotta az újságot, és eltüntette a mellénye alá. Álltunk még egy darabig, azután Kézsmárki úr kezet nyújtott. — No, isten áldja! Nincs harag, ugye? Ha lesz hozzá egészségem, felásom a szerkesztő úr kertjét az ősszel. Lelépett a járdáról, egy Volga csikorogva fékezett, Kézsmárki úr szemrehányóan megcsóválta a fejét. Szemlér Ferenc: Az álom túlsó partján Az álom túlsó partján hajnalonta két szarka-óra csönget a világ valóságából álmok és csodák könnyű ködeit oszlató goromba s mégis vidám hangzással. Oszladoznak a kábult elme rémei a gyors ütemekre, s felfénylenek a sors éjeiből a rossznak és gonosznak szorongását elűző égi fények sugarai. Megint pihenne nagy békéjében a nyughatatlan agy forrongása s az önemésztő lélek riadalma, ha a két szarka-óra hagyná. De ők csak csöngetnek. Meleg igyekezettel így ébresztenek tárgyi szépre, tapintható valóra. Vadé ma József: A betyárok utolsó unokája A férfi elbizonytalanodott. Nem tudta, mit jelent az, hogy fa, mit jelent a búzavirág, a nyáresti harangszó tejjel kevert illata, a ko- lomp a hazatérő marha nyakán. Lehasadt ágnak érezte magát, olyan ösvénynek, ahol már nem nő többet fű. Hátradőltek az autóülésen. A lány enni kezdett, két marokkal habzsolta a kenyeret, a paprikát, a szalámit. Különben is mindent falt, zabáit, legyen az út vagy egyhelybenállás. Már ezt a vitát is rég megette. Már nem is érdekes. Pedig lexikonnal bizonyíthatná, hogy neki igaza van. Mindegy. Ügy érezte, már ezt az autót sem tudja többet elindítani. Valami hasadék keletkezett. Ahogy azokon a tengerparti köveken, amit lassan szétmállaszt a víz, először egy kis hasadék keletkezik. Pedig azt írta: végre jó lenne önmagunk lenni, a tenger nélkülünk csak pocsolya, csak velünk terebélyesedik végtelenné. Micsoda hülye szöveg. Most fal. Milyen szépek azok a tengerparti kövek. Ha felfordítod, utálatos vízi bogarak másznak ki alóluk — akarta mondani, de nem tudta, hogy a lány mit fog válaszolni. Inkább nem beszélt. Játszott a beszéddel. — Nem tudsz lassabban enni? — Mi közöd hozzá? — Nem szeretem, ha habzsolnak. Nem érzed az étel ízét, zamatát. — Te meg mit ínyenckedsz? Te a világot is kéjelegve pusztítanád el. Megrágva minden falatot... — Jó lenne, ha megtanulnál táncolni. A férfi tudta, hogy erre a legbüszkébb a lány. Ahogy vonaglik a discó zenéjére, behunyt szemmel, mintha levegő után kapkodna a karjaival, markával. Dühös lett, amikor észrevette, hogy tánc közben megszűnik a lány számára, aki csak a zenére figyelt, meg-megrebbenő szemhéjakkal. Vagy inkább csak saját magára, ahogy most eszik, tömpe és vastag ujjain végigfolyik a zsír, az ezüstgyűrűk között eléri kézfejét. Akkor volt először mérges. A tizenhatodik emeleten, a disco szünetében vette észre: aki most mellette ül, akármiről beszél, csak a kis ügyeit, érdektelen élményeit szajkózza. Autóstop. Mit mondott a papa, mama? Mit veszített el gyerekkorában, aztán később, de vesztesnek soha nem érezte magát. Valamelyik összeborulás után mondta a lány: én vagyok a betyárok utolsó unokája. Szép volt. Gyerekesen szép. Elhitte, hogy valamelyik betyár utolsó leszármazottja a' lány. Erdők és ösvények unokája. Nem a betonutaké, az agyonunt sztrádáké. Valami rés keletkezett. Ahogy a visszapillantótükör szétvágja az előtte elterülő teret, s fekete keretével fölvillantja a mögötte levőt, az elhagyottat, ami végül is soha sem marad el egészen. Ö tükörerdőben lakott, a lány valódi fák között. Ö szüntelen meggörbítette a tükröket, hogy lásson, a lány csak kinyitotta a szemét. Neki a tenger hullámai is tükrök voltak, a lánynak fölhabzó létezés. Szakadék nyílt az esőben, mesz- sze a tenger felett, a tizenhatodik emeleten. Fölszállt, mint a buborék gyengeségeitől és gyávaságaitól is. Valamit mondott a lánynak. De két napja nem jutott eszébe az a simo- gatás, amivel sérteni is tudott. Mert csak arra koncentrált: hol van az a határ, amit még el lehet tűrni? A fölényeskedés, a megalázkodás, az alázat és a csend között. S váratlanul fölállt az asztaltól a lány. Otthagyta. Félbemaradt idejével s a tenger kettétört idejével. Körülnézett, van-e szabad nő, de a másik pilanatban már tudta, hogy ez semmi. Félbeszakadt idejével hiába lép oda valakihez. Idegesek voltak, nem tudtak miről beszélni. A lány bőre begyulladt, kenőcsöket kent magára, ezt is utálta. Talán csak azért, mert a lány büszkélkedve kérkedett: az ő bőre nem kényes. Még a kenőcsök alatt is ezt hajtogatta. S ez a bőr csak a mértéktelen és hülye napozástól gyullad be, az eszmékre érzéketlen. Pedig szép bőr. Kemény, rugalmas, félvad. Ki kellene fosztani ezt a nőt. Két kézzel, a fejétől a talpáig. Még ha közben ő semmisül meg, ’ akkor is. De reménytelen. Ellopkodni az ő fáit, az ő erdejét, az ő tisztásait. Így indult útnak. De reménytelen, nincs elhagyott hintó, csak ez a benzingőzös Zsiguli, nincsenek betyárok, csak útszéli rendőrök büntetik meg, ha véletlenül átlépi a záróvonalat. Csak két külön börtöncella van, amelyben a kisasszony zabái, nyitott szájjal, néha ' észrevenni hátul betömött fogát is. S mellette, egy másik cellában, a betyár gyomorbajjal és máj zsugorral. A következő börtöncella a kocsi, aztán az út, aztán a tenger, de mindez megfordítható, lehet, hogy a tenger a legkisebb börtön, s a csámcsogás a legnagyobb. Ellustul a kéz, az erekben elfárad az • izgalom. A mellnek, tengernek, deréknak nincs horizontja. Csak önindítózás van. Csak fölberregés és továbbrohanás. Örült öngerjesztés. A lány ránézett, miután kidobálta az ablakon a szalámivéget, a kenyérhéjat, a papírokat. Ránézett azzal a félig fennakadt, félig meleg, félig barna szemével. Mosolygott A férfi visszafogta szavait, hiába beszélne. Nincs más út, csak hazáig, ahol több részre szakadt a félbetört idő is. A betyárok utolsó unokája nem lázad fel, hanem beleéli magát a világba, elfogy, szétmorzsolódik, mint a tengerparti kövek. Szétnyílik, akár a kagylók, gyönyörűen és bűzösen. Elhagyja majd a fákat, ösvényeket, s úgy marad abba a faluvég, a dac szemében, mint a következő kilométer. (
