Pest Megyi Hírlap, 1980. október (24. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

1980. OKTÓBER 19., VASÁRNAP Gazdátlanul A nyáink, nagyanyáink világában becsülete volt a fo­** tónak. A falakon díszelgett a megsárgult katona­fénykép, a parádés esküvői felvétel; nem is beszélve a gyermekek portréiról. Különösségnek számított akkori­ban az egyéni fotográfia. Olyasféle kegytárgynak, ame­lyet érdemes volt bekeretezni, közszemlére kitenni, akár­csak a festményeket. Persze ezekben sem bővelkedtek a hajdani lakások, ha csak nem számítjuk ide a fülé-- rés, színes nyomatokat és szentképeket. Lehet, hogy egy­féle esztétikai pótlékot jelentett a családi fotógaléria. A mai generációk életében köznapibb helye lett a fo­tónak. Nem divat most a falakat fényképpel dekorálni, csupán a fiatalabbak lakóterében hemzsegnek a zenei és a sportcsillagok képei. Többnyire albumokba, fiókokba kerülnek a különféle jellegű alkalmi felvételek, és ez így van rendjén. Elérhető, mindennapi eszközzé vált a fény­képezőmasina, s ezzel párhuzamosan kultúránk egészé­ben is meghatványozódott a dokumentumok, az álló- és mozgóképek mennyisége. A fotó társadalmi, szociológiai helyzete tehát szükségszerűen átalakult. Ma már rangos fotóalbumok, sokszínű fotótárlatok jelzik a műfaj igazi lehetőségeit. Néhány évtizede ritkaságnak számított az ilyen rendezvény, napjainkra viszont a fotóművészet, az amatőr fotómozgalom beépült a szellemi élet vérkerin­gésébe. Más kérdés, hogy a művészi ágazat közéleti funkcionálása, társadalmi elismerése még közel sem megnyugtató. Többen panaszolják például, hogy valamiképpen gaz­dátlan ez a terület. Jóllehet, él és működik a Fotómű-t vészek Szövetsége, szakmai sajtófórumok támogatják a fotókultúra ügyét, ám a gyakorlat frontján megoldatlan problémák halmozódnak. A centralizált irányítás egye­bek közt aligha tudja megnyugtatóan átfogni és támo­gatni az országos mezőnyt, így a vidéki fotósélet szük­ségszerű lépéshátrányba került. Annál is inkább, mivel nincs még minden megyében szakmai szervezet, amely egyfajta támaszt, orientálást biztosítana az alkotóknak. Valamivél talán kedvezőbb az amatőr fotómozgalom helyzete. Igaz, ezen a területen jóformán nem is beszél­hetünk centralizált irányításról, például megoldatlan a fotókörök vezetőinek szakmai továbbképzése, de ettől függetlenül színes, eleven a fotósok közélete. Nézzük meg közelebbről a fotó társadalmi presztízsét. Hogyan funkcionálnak például a rangosabb, színvona­lasabb művek a mindennapi életben? Ki gondol nap­jainkban fotóművészeti alkotások vásárlására? Melyik intézmény vagy szerv kulturális alapjában szerepelnek efféle tételek? Főként a festészetre és a hagyományos iparművészet­re korlátozódnak az állami és magánvásárlások, mert a konvenciók ereje' itt is érvényesül. Elismerjük ugyan a fotó művészi képességeit, semmi mással nem pótolható gazdag formanyelvét, de csak látványos és időleges köz­életi szerepekben alkalmazzuk. Valamiképpen félünk a műfaj puritán szépségeitől, az optika varázslataitól, mintha méltatlan lenne az igényes emberi környezethez. Pedig szó sincs erről. Aki megfordult már egy-egy tervezőirodában, ahol nyilvánvaló helyük van a különféle építészeti, köztéri felvételeknek, annak nem, kell bizonygatni a fotóalkotá­sok jithkcionális és esztétikai erényeit (holott ezek is csak korrekt, ízléses képek). Kevés műfajban van ekkora alkalmazkodási hajlam., kevés műalkotásféle tud olyan szervesen illeszkedni a modern környezethez, mint ép­pen a fotográfia. Különös ellentmondás, hogy a fotómű­vészeti alapvetés már évek óta iskolai tananyag, de a* nevelési intézmények falain hiába keressük a tartalmas szellemes fotókat. És a fotómozgalom legjobb eredmé­nyeit sem kamatoztatjuk, márpedig a művelődési házak­ban, vagy a klubkönyvtárakban szükség lenne színvo­nalas, olcsó műalkotásokra is. Igaz, összességében meg­oldatlan még a fotóművészet legjobb darabjainak sok­szorosítása, ám az általános érdektelenség nem is mo-> tiválja ezt a folyamatot. Joggal mondhatják persze néhányan: ne legyünk ezért J elégedetlenek. Elvégre a magyar fotókultúrának nincsenek komoly hagyományai, mint a vizuális művé­szetek egynémelyikének. Már az is nagy dolog, hogy jelentős tömegbázisa lett ennek a műfajnak, s jóformán egyenrangú művészeti ágazatként funkcionál.' Lefegyver­ző, meggyőző teljesítményeket mondhat magáénak fotó­művészetünk, nincs mit szégyenkeznünk. Szuromi Pál VITATKOZZUNK A K UIBOKRÓL! Hajdan forrásban volt Sopánkodunk, siránkozunk, mutogatunk. Halomnyi ifjúsági' klub: élednek, elenyésznek — s ér­zik, tán tudják is, eltévedtek. Útjuk ösztönös vándorlás volt, s végül, ahová eljutottak: so­vány legelő. Ügy tűnik, a szo­rult helyzetben sem futja el­határozásra, pusztán a kérdést izzadják ki: miért nem teszünk már valamit? Érzik, tán tud­ják is, rövid történetük során sok minden elveszett. A klubokat az ifjúság belső, alkotó lendülete és kortárscsoport egészséges el­különülési szándéka hozta létre. A szülőktől, felnőttek­től, s egyáltalán a másoktól való intimség, a biztonságot, a sérthetetlenséget és a robin- soni elszakadás lehetőségét je­lentette. És egyfajta mámoros azonosulást, ami rettentő erőt kölcsönzött az adott csoport belső véderejének kiépítésé­hez. Kellett a klub, hiszen a társadalom és a mindennapok ózondús területe volt. Ma semmilyen érdek sem fűződik az ifjúsági kiscsoport­hoz, amit állami intézmények tartanak fenn: gyakorolva jo­gaikat, megszüntetve a klu­bok öntörvényűségét, mozgal­mi jellegét. © Az eredendő együttlét- központúságot, az egy­más által, egymásért való szó­rakozást, művelődést a prog­rambetegség váltotta föl. Le­gyen terv! — szólt az úr. S lön. No, de ki valósítsa meg? Majd a klubvezető. Persze, ő központi figura — képezve, vagy képzetlenül. Ám a ta­pasztalatok szerint szelíd iga­vonóvá válik egyedül, a töb­biek helyett. Kialakul a „nyi­tott négyzet”. Három ezárán szabályosan ülnek a klubta­gok, a hiányzó részben a ve­zető egymagában. Központi fi­gura, elvárják tőle a száron- ülők, hogy komoly, hogy bo­hóc, hogy intelligens, hogy közvetlen, hogy erélyes, hogy első és utolsó ember legyen. Várják, de érte, önmagukért nem tesznek semmit. Űzzétek el az unalmunkat — követe­lik, mintha a tévé előtt ter­peszkednének. Ez a klubveze­tő szakmai gyakorlata. Mikor jó a program? Ha benne a ezex, a szesz és a diszkó dimonál — hallottuk a ceglédberceli ifjúsági talál­kozón. S bár jónéhányan sér­tődve tagadták ezt, válaszaik­kal nem jutottak túl a muto­gatáson. Hossz a KISZ és rosz- szak a vezető szervek, mert nem tesznek értünk semmit. Mi azért vagyunk, hogy hiva­talosan foglalkozzanak ve­lünk. O Nyilvánvaló, hogy a klubok csakis önmaguk­ból kiindulva képesek megol­dani az alapproblémákat, ter­mészetesen sok segítséggel. O Kár, hogy klubjaink ma­radiak, lehetőség-komp­lexusban szenvednek. Terepük tiszta, útjuk járható. Ám a „ha lehet, akkor már nem Emberi hang kerámián kell; mit kezdjek vele, ha nincs mi ellen” és hasonló el­képzelések a szabadság zsák­utcáját jelentik, s a gyakorlat­tá vált önállótlansághoz, bi­zonytalansághoz vezetnek. © A klubmozgalom meg­újulását aligha várhat­juk kívülről jött elképzelések, központi utasítások és intézke­dések alapján. Ez a hajdan forrásban volt ifjúsági for­ma ma állóvíz. Vagy más kép­pel élve: a motor még műkö­dik ugyan, de elromlott a se­bességváltó, így hát utazni nem lehet vele. Előttünk áll az út, szükség van kulturált és rendszeres találkozási lehetőségre. Az erő és az igény létezik, csak men­ni kell. Varga Sándor ceglédi járási hivatal közművelődési felügyelője Centenáriumi fotókiállítás A Magyar Távirati Iroda megalapításának 100. évfordu­lója alkalmából Az MTI je­lenti címmel fotókiállítás nyílt szombaton Budapesten, a Nép­rajzi Múzeum Kossuth Lajos téri épületében. A kiállítást Bajnok Zsolt államtitkár, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke nyitotta meg. Az eseményen jelen vol­tak 34 külföldi hír-, sajtó- és fotóügynökségnek a jubileum alkalmából hazánkban tartóz­kodó vehetői is. A centenáriumi kiállítás több mint 200 képet felsora­koztató anyagát az MTI archí­vumában őrzött 5 millió fo­tó közül válogatták össze. A tárlatot november 7-ig te­kinthetik meg az érdeklődők. Aczél György, a Miniszter- tanács elnökhelyettese az MTI centenáriumi ünnepségein részt vett külföldi vendégek tiszteletére szombaton fogadást adott az Országház Vadász-ter­mében. TV-FIGYELO Kovács Margit kerámiája, a Vox Humana, Vácott, a Madách Imre Művelődési Központ falán látható Bozsán Péter felvétele Családi kör. Lassacskán ál­talánosan elfogadott minősí­téssé válik az anyaszívű apa szókettős, amely — mint oly szépen jelzi — azokra a fér­fiakra vonatkozik, akik egy vagy több gyermeküket egy- maguk nevelik. Mosnak, főz­nek. takarítanak, kikészítik a tiszta ruhát, uzsonnát csoma­golnak, leckét ellenőriznek — egyszóval elvégzik mindazt, ami hagyományosan a felesé­gek tiszte szökött lenni. A tapasztalatok szerint egy­re több ilyen anyaszívű apa indítja reggelenkint óvodába, iskolába kislányát, kisfiát. Ám az is igaz, hogy ez a dicsére­tes önállóság nem szokott va­lami sokáig tartani. Előbb- utóbb új anyuka kerül a ház­hoz. aki aztán a női tenni­valókat részben, egészben ma­gára vállalja, és — ez az iga­zán nehéz penzum — megpró­bálja szeretni a más gyere­két Hogy miféle konfliktusokkal járhat egy-egy ilyen összeköl- tözés, azt igen jól jelezte a Családi kör legutóbbi, csütör­tök esti adása, amely mint máskor, most is igen jól sar­kított példázatok segítségével elemezte ezeket a második ná­szokat. Palásthy György író-rende­zőnek hála, a néző számos, rövidségében is sokat mon­dó jelenetből szűrhette le a tanulságot, miszerint micsoda jelentéktelen apróságok tud­ják kellemetlenné tenni, ne­tán végleg elrontani a szépen induló együttélést. Olyasmi Az élet legfőbb értelme SZÁMUNKRA ÜJ CZÓBEL-RAJZOK SZENTENDRÉN tetszetős sikereik ellenére is. Munka nélkül még a tehet­ség fénye is talmi, pusztul az idővel. Ez Czóbel min­denki számára átvehető irá­nya, az, hogy csak kellő erő­feszítés nyomán születhet meg az időtlen mű. Akkor, ha a tehetség jól és helyesen gaz­dálkodik adottságaival, Meg­ismeri azt és fejleszti, tíz, száz, ezer rajzzial. Ezt tette Leonardo, ezt tette Remb­randt. Dürer és Czóbel is, a példa és a csöndes figyel­meztetés erejével. Valós gyarapodás Meglepetés a kiállítás több országhatár között mozgó kö­zönsége. Székesfehérvári mun­kás, szolnoki Volán-dolgozó, szegedi, makói középiskolás. lengyel tanárnő, hamburgi, kanadai, finn, amerikai, ven­dég írásos véleménye jelzi, hogy Czóbel okán is a világ minden részéből felkeresik Szentendrét — különböző ég­tájakról, eltérő társadalmi osztályokból és rétegekből. Kultúránk valós gyarapo­dásának jele, hogy Picasso barátjának rajzait a világ megtalálja a 'Szentendrei Czóbel Múzeumban. Megtalál­ja, gyönyörködik benne, kö­szönti és átlényegíti számta­lan egyéni élet termő elága­zásain. Losonci Miklós például, amit a Sztankay Ist­ván játszotta férj az inyvasa- Lassal — mármint annak em­legetésével, hogy bezzeg az első felesége nem adott volna ki a kezéből ilyen munkát — telhánytorgatott. Hallva es látva ezeket az összezörrenóseket, kétségkívül igazat kell adnunk a műsor állandó szakértőjének, dr. Ranschburg Jenő pszichológus­nak, hogy lehetőleg ne az effé­le hasonlítgatások és mérics- Kélések töltsék ki az új frigy­re lépők mindennapjait, hanem — így kívánta — a jelen ap­ró örömeit kell átélni, meg­érteni. Hanem, ha már e méltán kedvelt lélekbúvárt említettük, hadd jegyezzük meg, hogy nemcsak közérthető helyzet- elemzései, kedves biztatásai, hasznos tanácsai miatt öröm viszontlátni őt, hanem azért is, mert a kamerák és a mik­rofonok világában oly termé­szetes közvetlenséggel van je­len. Ügy jár, kel, s beszél be­le a színészek szövegébe, hogy a néző egyetlen pillanatra sem érez zökkenőt. Ha valaki, hát ő tényleg egy televíziós sze­mélyiség, akit egykor jó szem­mel felfedeztek, és tudásának, valamint előadói képességeinek megfelelően rendszeresen fog­lalkoztatnak is. Véle teljes igazán eZ a mindig szívesen látott Családi kör. Megkérdeztük. Házasságok felbontásáról, újranősülésről esett szó fentebb — olyan aktusokról, amelyeknek jogi vonatkozásai is vannak. Hogy, hogy nem, az előbb emlegetett műsor után megintcsak a pa­ragrafusok világába tehettünk látogatást, amikor — ki leve­let postázva, ki telefont tár­csázva — megkérdeztük dr. Markója Imre igazságügy-mi­nisztert. Lévén a válás társadal­munknak egyik szomorú jel­lemzője, ebben az országos tudakolózásban igen sok szó esett róla, mégpedig okaival és következményeivel egye­temben. Érzelmi megalapozat­lanság, felelőtlenség — ilyes­miben jelölte meg a sok-sok bontóper előzményét dr. Mar­kója Imre, aki a társválasz­tókat érettebb mérlegelésre, az igen kimondásával járó kötel­mek súlyosságára figyelmez­tetett. S mindazt, amit ebben az egy órányi élő adásban elmon­dott, mondta olyan közérthe­tően, tiszta magyar mondatok­kal, amelyeket hallva el kel­lett felednünk, hogy — sajnos, sajnos — hazánkban egy egé­szen másik, váltig csűrő-csava- ró ún. jogásznyelv is létezik. Lám, most maga aZ igazság­ügyi tárca gazdája adott ki­tűnő leckét abból, hogy a rendeletek és törvények tu­dói is szólhatnak példás sza­batossággal, mindenkihez. A Megkérdeztük ... sorozat­nak ez a mostani jelentkezése a sok-sok közérdekű informá­ció mellett még ezzel a fel­tétlenül méltánvlandó tanul­sággal is szolgált... Akácz László megbízhatóságát és állandó­ságát. A példa erejével < Most azokat a rajzokat : emelem ki, melyeknek nincs . előzményük és folytatásuk. Ez i Czóbel művészetének az a plebejus részlete, mely, ha nem is tartalmazott szociális problematikát — szolidáris • lett a csákányozok világával. Ilyen rajzban maradt dráma : a „Tollfosztás”, Déry Tibor . „Egy nap hordalékainak" rej- : tett előzetese. Itt a kimúlt állat immár sokadik megadá­sával adja húsa mellett tol­láit is párna-pihenőül az embernek. Élve is kopasztot- < ták a libákat, ha érettnek : ítélték pelyhes tollaikat, de a végleges tollfosztás a le­vágás után történt. Különleges Czóbel érzé­kenysége és variációképessé­ge. Rajzai előjegyzések a műre, munkásságának tré- ningje, az életmű példás fel­készültsége, szorgalma. ké­szenléte. Látszólag minden könnyed, ötlettől sziporkázó, színekben pompázatos, de csak látszatra, mert mindezt szintén dandár munka ala­pozza. Ez a példa ma ar­ra inti korrekt szerény­ségével a fiatal alkotó jelöl- ' teket. hogy ne művészkedje- nek kellő alapok nélkül. mert zsákutcába kerülnek rét határozza meg, hanem a gyűjtő sajátos érdeklődését is, aki erre összpontosított, olyannyira, hogy annyi hát­akt és fekvő nő között csak egy rajzolt teáskannát, egy virágcsendéletet, tollfosztást hívott meg gyűjteményébe. Egy biztos, akad a rajzok között vázlat, melyből később kép lett, végeredmény. Olyan lapot is találunk, melynek nincs többé folytatása. A képzelet áradása ez, melyet még ez a Czóbelra annyira jellemző aszkétvkus szorgalom sem tudott maradéktalanul művekké érlelni, csak egy te­kintélyes hányadot a lehető­ségek közül. Ez természetes is, bár minden rajz festői alap, egy új festmény kezde­te, nyitánya. Mindezt az is igazolja, hogy művészetének 1 rajzi és festői erényei az arányt és a fokozatot illető­en megegyeznek. E kollekció sok rajzát alig eltérő válto­zatban képeiben láthatjuk vi­szont —, a színek pompájá­ban. A kezdeményezés, a felderítés Czóbel művészeté­ben is rajzban, rajzzal tör­ténik. Ez adja értékeinek pék között semmi változás nem észlelhető —, a mosta­ni rajzok is aktokra, virá­gokra, kertre osztódnak, fő­leg figurákra. Egymás mel­lett sorakoznak a fiatal, egészséges szépséget sugárzó női testek, különféle mozgás­helyzetben. Sokat tud a test titkairól, törvényeiről Czóbel, olyannyira sokat, hogy tudja is, akarja is szépnek, vonzó­nak ábrázolni — az élet egyik legfőbb értelmének. Ehhez a sorozathoz kapcso­lódik a csákányozó, a létrán álló férfi, a gereblyéző, a be­szélgetők csoportja. Színek pompája A figurák sajátos lelküle- tet kifejező mozgásrendszere nemcsak a kiállítás karakte­Mindenesetre a gyűjtemény választ ad egy lényeges kér­désre. Arra, hogy Czóbel Béla számára a rajz vajon a kép előkészületét vagy epi­zódját, netalán elágazását je­lentette-e, hiszen mindhárom gyakorlatra akad elegendő példa a művészettörténelem­ben. Tény, hogy Czóbel, a Nyolcak mozgalma környé­kén már az 1910-es évek­ben megtalálta önmaga tör­vényeit, és azt a továbbiak­ban szívósan fejlesztette, nem ismételte, — gyakorolta — festészetének örök jelen ide­jében. Értéke is, karaktere is e jelen idő. Minősége nem rongálódott, s ha nem is épült lényegét illetően — termő frisseséggel megma­radt. Témái is azonosak, ha­sonlóak — a régi és új ké­Képzőművészeti életünkhöz hozzátartoznak a fes­tők mellett a műgyűjtők is. Előbbiek hozzák létre az értéket, utóbbiak megőrzik. Michel Kellermann ma­gyar származású párizsi műgyűjtő esetében még több­ről van szó. ö ugyanis választott művészéhez, Czóbel Bélához csatlakozva, minden ellenszolgáltatás nélkül, még 1977-ben a szentendrei Czóbel Múzeumnak ado­mányozta a birtokában lévő 140 Czóbel-rajzot. A magyar közönség most ismerkedhet meg először ezen alkotásokkal.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents