Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-28 / 228. szám

Szubjektív beszámoló egy lőgyakorlaíról

A Kissrác, a fegyver, meg a barátok

jobb, akarta kérdezni, de megérezte, nem kapna választ. Különben is, neki tetszett a pajzs, benne a három szín, a három domb. A Mártírok útján már járt a hatos.

Visszaadom őszes hajú gazdájának. Bakos Endre, a DKV blokkszerelője, „Kiválót” lőtt ma.

A kórterem lövések hangjára ébredt. Egyikük sem hallott még igazi háborús zajt, a legidősebb is csak tízéves volt, mégis tudták: ezek lövések. Szinte várták már, az előző napok zűrzavara után.

A tüdőszanatórium minden pavilonjában üvöltött a rádió, eleget téve a benne szóló hangnak: — Tegyétek ki a készülékeket az ablakba! Azután harsogó zene, különböző kiáltványok, zaklatott hangok. Most meg lövések, hajnalban.

Átrohantak a folyosó másik oldalára, a kisebbek szobáiba, ahonnan látni lehetett a várost. A Kis-Sváb- hegyen piros fények villantak. — Agyúk — mondta az egyik nővér. Jobbra nagy füst gomolygott az október végi ködben Csepel felett. — Az oroszok — sírt hisztérikusan a nővér. A Kissrác ezt nem hitte el. Visszafeküdt, fejére szorította a vánkost. A fegyverropogás azonban áthatolt a vékony tollrétegen.

Száraz köhögést vernek vissza többszörösen a lőtért övező dombok. Megkezdődött az éleslövészet.

(Igen, a két markolatot fogjam. Műanyag, mint a fegyver tusa. Bennük levegő, vízben nem süllyed el. Hűvös, sima érintés: elsütőbillentyű. Filmkockák a fejemben, háborús jelenetek. Induljunk, mondja Tóth Laci. Leveszem a dzsekimet, abszurd látvány, egyik kezemben a farmert, a másikban a géppisztolyt lóbálom.)

Csend van a Pest megyei munkásőrök lőterén. Kapuellenőrzés, tovább.

— Jó napot kívánok.

— öreg, ez nem megy. Itt csak tegeződni lehet. Szevasz, Tóth László vagyok, a százhalombattai Ligeti Károly önálló munkásőrszázad szervezési csoportvezetője.

— Civilben?

— Személyzeti csop.-vez. a DKV- nál.

— Tehát főnök?

— Olyasmi.

— Vannak itt nálad alacsonyabb beosztásúak?

— Persze.

— És bent a melóban is tegeződ- tök?

A jói megtermett férfi akkora levegőt vesz, majd szétreped rajta a kék ing. Ha jobban, régebben ismerne, ugyancsak gorombát mondana. Most csak megismétli: persze.

A században van „ segédmunkás ;és- osztályvezető főmérnök. Háromnegyedük párttag, jó részük munkásőrként nevelődött azzá. Az átlagéletkor harminckéttő-haVminchárom év.

A darus kocsi délelőtt érekezett. Nyolcan-tízen ültek rajta, viharkabátban, karszaiaggal, fegyverrel. Ásni kezdték a hatalmas park sarkát. A kórtermekből gyerekszemek figyeltek, A délutáni séta elmaradt. Az egyik orvos kimerészkedett. — A marhák — súgta, ahogy visszajött —, fegyvert keresnek. Valaki bemesélte nekik, hogy a Szabadság-hegyen, a tüdőszanatóriumban, aknavetők vannak elásva.

" Cigarettára gyújtott. Senki nem szólt, pedig a Kissrác egyszer megszámolta: a folyosón tizennégy tábla tiltotta a dohányzást.

— Egy helyről vannak?

— A DKV-ból, igen. — Czíráki Miklós műszakvezető ott.

— Ott is, itt is együtt, nem unalmas?

— Sőt, még szabad időben is ösz- szejárunk. Barátok vagyunk, a családok is azok. Csak így lehet ezt.

A géppuskások: kezdenek. Feszült figyelem a többiek arcán. Mindenki tudja, jobban tudja, mit hogyan kellene. Nem valami fényes az első páros eredménye.

— Pipa a főnök, elzavarja őket — súgja valaki. Horváth Rezső arca valóban vörösödik, még ilyen mesz- sziről is látszik.

— Na, majd a Banu!

Neki sem megy jól, jön a társa, Bruni (becenév, Brunnerből).

— Odanézz, hogy söpri!

— öregem, ezzel hétfőn nem lehet bírni, olyan büszke lesz.

Bruni letarolja az alakokat, Horváth arcán ismét a régi mosoly. Az egész társaság együtt örül. Irigykedem.

(Furcsa. A géppisztoly, melyet még sohasem fogtam, olyan súlyú, markolású, szagú, színű, mint ahogy elképzeltem. Idegen-ismerős. Ketten is magyarázzák, mi micsoda. Alap- irányzék, betározás, biztosít, ürít, célzótüske — mintha messziről jönnének a szavak, szakkifejezések. Tömeg között magányos pillanat. Kettesben a fegyverrel.)

A lövöldözést már megszokták, ültek a foglalkoztatóban és varrtak. Fehér anyagra, vörös anyagból. Keresztet. Karszalagnak, meg néhány hatalmasat, több lepedőt összefér- celve, rá méteres sávok. Ezeket a tetőre szánták, ha repülőkről bombáznának. Lent a Várost furcsa pára borította. — lőporfüst — mondta egyikük, akinek az Egri csillagok volt a kedvence.

A Kissrác mutató ujjába bökött a tűvel. A többiek is gyakran szívo- gatták sebeiket. Csupa fiú, sohasem varrtak eddig. Nem féltek különben, jó kis muri. Az orvosok feszült arccal járkáltak, a nővérek némelyikének vörös volt a szeme. A Kissrác szülei a Városban voltak, lent, messze. A fogaskerekű nem járt, no meg a lövöldözések — hetek óta semmit sem tudott róluk.

— Vedd le se hátsókat!

—< Nyugi, meg van öt másodperc... meg négy... kettő... most! A völgy vegén lebukik a még el nem talált lotábla.

— Ot, hét, ti^, föl!

Gombnyomás az irányítótorony

asztalán, a füves, gödrös földből újabb fiiló alakokra emlékeztető táblák túnnejt elő. Kovács Árpád nézi a stoppert, a lőállásbán ropognak a géppisztolyok, feldől egy alak, még egy, a goiyószoró lekaszálja a harmadikat, lejár a menetrendben a cél- mozgatasi tervDen előirányzott idő. Újabb célt varázsol elő a gombnyomás, ismét közelebb, pár másodperc és az el nem találtait is eltűnnek, léiih őt átokban jó tanácsokat kiabál a szaitaszparancsnok, újabb lotáb- lák, most jobbra, hátul. — Leszedték! — kiáltanak a torony alatt.

— Vigyázzatok a középső kettős bal oldalijára ne tüzeljetek, elromlott az emelőberendezés, ha eltaláljátok, akkor sem bukik le.

Újabb gombnyomás, most egyszerre látható valamennyi, eddig le nem küzdött cél.

A leállásból szabályos rendben vonul ki a raj, hátra a lőszerekhez, leadják a maradék töltényt, tovább, lekerül a sisak, a tarisznya, szépen, elvágólag. Oldódik a feszültség.

— Na, te szépen kigyomláltad a füvet, csak úgy porzott a tábla előtt. Mért nem szóltál, hogy a földet akarod túrni?

— Te dumálsz? Kettőhatvan egy töltény, ilyen drága lyukakat senki sem csinált a levegőbe.

Baráti a zrika, közös a bosszúság. Irigykedem.

(Fekszem, igyekszem minél kényelmesebben. Komáromi velősen magyaráz, irányzékát állíttat, miről van szó? Mögülem segítő suttogás, Tóth Laci drukkol értem; ahá, tudom már, egyes lövésre húzom a kart, fog ez menni. Fölbukkatfnak a táblák, szürkén, élénkzöld a háttérben a fenyves, hogy is mondták a célzást? A tüske az irányzók közepére, így, igen, a cél alsó szélének közepére tenni. Melyik legyen a cél? Jó, abból a kettősből a bal oldali. Pimasz hangulat tölt el', mi van, nem kezdjük? Tűz!)

— Mindig itt vagytok?

— Természetesen. Nemcsak a lövészeten, . de az év során az oktatásokon, előadásokon, gyakorlatokon.

— Horváth György, a százhalombattai pártbizottság titkára körbemutat:

— őri József, a Dunai Kőolajipari Vállalat, Pécsi Benő, a Dunamenti Hőerőmű párttitkára munkásőr volt hosszú ideig.

— Ez miben segít? «

— Egyebek közt megérteni és kielégíteni az alakulatnak és tagjainak igényeit. Például jó felkészülési körülményeket biztosítani és megfelelő munkaátszervezéssel lehetővé tenni a részvételt a kiképzésben.

— Tehát adni.

— Kapunk is. Kap a város, kapnak az üzemek, a családok.

— A város? «•

— Mindig segítőkész, a társadalmi munkában szó szerint élenjáró szervezetet.

— A vállalatok?

— A gazdasági feladatokról felelősséggel gondolkodó, fegyelmezett, nyugodtan mondhatom: jól politizáló embereket.

— A család?

— Például büszkeséget. Amikor apu díszőrséget áll, vagy éppen az iskolában, amikor a patronált gyereknek avatáskor felköti a piros nyakkendőt.

— És ők maguk? ök mit kapnak?

— Mindenekelőtt sok-sok többlet- munkát, de ezzel tekintélyt is. És főleg: közösséget, barátokat, jóhangulatú, egyformán gondolkozó társakat.

— Igen. Ez az, amit irigyelek.

Furcsa karácsony volt, fa nélkül. Januárban a szomszédok csomagoltak, pár nap múlva eltűntek. A Kissrác a konyhában feküdt, nyitott ablaknál, mindennap három órát kellett friss levegőt szívnia. Apja örült, végre dolgozhatott, a munkástanács vezetője, aki fegyverrel kergette el íróasztalától, ugyancsak eltűnt. Egy tél végi napon nagyon friss, illatokat és egyre hangosabb éneket vert be a konyhába a szél. A dallamok ütemét lábak doboltál!. — Nézz ki az ablakon, mondta a Kissrác apja. A Váci útról nyíló mellékutcában munkásfuhás, bakancsos férfiak meneteltek. Ősz bajuszúak és majdnem- kamaszok. Mellükön kitüntetések és fegyver. — Munkásőrök — mondta a Kissrác apja. Még hozzátette: — Most már rendben lesz minden.

A Kissrác nagy, földet söprő kórházi pelerinben várta, míg becsomagolják a holmiját. Az utat nézte, mögötte a fiúk már kiközösítették. Ez mindig igy volt, szabály. Aki meggyógyult, aki elmegy, azt nem ismerjük.

Szülei kezét fogta, végig gyalog le a hegyről. A Széna téren tankok, vörös csillaggal oldalukon. Az emberek lehajtott fejjel siette^ a novemberi esőben.

— Ezt most jobb, ha felteszed — apja címert tűzött a kabátjára. Miért

(Meghúzom a ravaszt egyszer, kétszer. Pattognak oldalt a töltényhüvelyek. Jóval kisebbet rúg a fegyver, mint ahogyan elképzeltem. Magamat figyelem, életemben először van fegyver a kezemben, mit érzek? Nincs elemeznivalóm: semmit. Szeretném eltalálni a célt, nyom a sisak, kemény a föld — szimpla dolgok.

De hát miért is kellene valami

misztikusnak történnie? Meghúzom a ravaszt, üresen csattan. Kész, elfogyott a töltény. Kár. A céltábla még áll. Nem baj. Fel! Kioldom a tárat, fegyver vállra, jobbra át, vissza. Felveszem a dzsekimet, mégegyszer megnézem a géppisztolyt. A 149-es.

— Ma már többször mondtam magamban is, hangosan is: irigykedem.

— Tudom, mire gondolsz — véli dr. Sárközi Ferenc munkásőr és — főorvos. — Nehéz közösséget találni. Itt van.

— Orvos és munkásőr. Nem ellentmondás?

— Rossz beidegződés a szétválasztás. Aki tanár, az oktasson, aki orvos, az gyógyítson. Hogy esetleg ért az autószereléshez? Mintatelke van? Akkor: jé, ilyet is tud? Ha elkötelezettségét demonstrálja is, akár így, mint én — léket kap az előítélet. Lehetnék könyvbarátkör tagja vagy filmklubé. De ottani társaimhoz csak a közös kedvtelés kapcsolna. Ami itt szerez nekem barátokat, az több, mint hobbi.

(Baktatunk a konyha felé, viccelődünk félórája ismert emberekkel. Valaki a váltamra üt.

— A középső páros bal oldalijára lőttél, mi? 0, te, balga. Ott voltál, amikor megmondták, többször is, hogy az csak akkor dől le, ha tankkal mész neki.

Nevetünk. Lehet, hogy mind a nyolc lövésem telitalálat volt? Valószínűtlen, de kegyesen vigasztalom magam a gondolatával. De nincs szükségem vigasztalásra. Jól érzem magam. A Kissrácnak, aki én voltam egykor, nagyon ízlik a guggolva, csajkából kanalazott babgulyás.)

ANDAI GYÖRGY

.(Szűk a sisak, a szentségit. Nyomja a fejemet, fülemet. Állunk a sorban, Komáromi Sándor lövéczetveze- tö fegyelmet és figyelmet ,.ar, határozott, de nem goromba, szűk ez a nyavalyás edény, balra át, igen, a töltényért. Szürke test réz fej. Hűvösen, simán csattannak, ahogy nyomom a tárba. Ez megnyugtat, kimért, szabályos dolgok ezek, nyugi, csak a sisak ne szorítana. Balra át, megyünk a lőálláshoz.)

— Látványos dolog ez a lövészet ... — jegyzem meg bölcsen és nagyon laikusán.

— Az — hagyja rám Horváth Rezső, a parancsnok, azután tapintatosan kiegészít. — No, meg az elméleti, gyakorlati kiképzés komplexumába szervesen illeszkedő, tervszerű feladat. Itt válik objektiven mérhetővé a munkásőrök felkészültsége. Ki — mennyi találatot ért el, ez a mérce.

— Magas?

— A szakaszok versenyeznek egymással. Maguk emelik önmaguk követelményeit.

— Valamennyien voltak katonák, nem?

Rezső elnézően nevet:

— Nők is vannak köztünk.

És előadásba kezd, mi mindent kell otthon, elméletben megtanulni ahhoz, hogy itt sikeresen hajtsák végre a feladatot. Alaki mozgás, lő- térfegyelem, biztonságtechnika, lő- pálya. tüzelési testhelyzet, anyagismeret — ismét kavarognak a szak- kifejezések.

A Kissrácnak már nagyon fájt a karja. Jobbra sandított, a fallal szembeállított többiekre. A másik hét fiúra, akikkel lassan már háromnegyed éve él együtt. Álltak, felemelt kezekkel, ahogy a parancs szólt. A nővérek a folyosón, ugyanígy. A viharkabátosok a fehér vaságyak matracait cibálták.

— Itt nincs, mondta az egyik. — A fiúkat átzavarták a folyosó másik oldalára, az egészen kicsik, a csecsemők kórtermébe. Kipakolták a piciket az ágyakból a földre, parancs szerint. A kések bclemetszettek a vánkosokba, Fegyver ott sem volt.

— Hogyan sikerült?

— Jól, egészen jól — így Lakatos József, az első szakasz harmadik rajából. — Még negyvenhárom töltényt vissza is adtunk.

— A többiek?

— Verseny van, majd kiderül. Nem lehet előre esélyt adni a korábbi eredmények alapján. Más az ember hangulata, más az idő, megváltoztatja a dolgokat.

Ősz

Bodnár Ede metszete