Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
1980. SZEPTEMBER 28., VASÁRNAP Almaszüret Javában szüretelik az almát az Örkényi Béke Termelőszövetkezetben. Az illatos, ízletes termést tizenkét hektárról kell betakar! taniok. Fűtési idény előtt Hóautomaták A fűtési idényre való felkészülés során olyan berendezéseket is felszereltek a Komárom megyei Távhőszolgáltató Vállalat karbantartó csoportjai, amelyekkel gazdaságosabbá teszik a tüzelőanyagok felhasználását, csökkentik a hőveszteséget. Tatabányán például a hőközpontokban, illetve a lakóépületekben fűtésszabályozó automatikákat helyeznek el. Ezek a műszerek a külső hőmérséklet és a szél hatását is figyelembe véve szabályozzák a helyiségek hőmérsékletét, megakadályozzák az esetleges túlfűtést. Tatabánya Után most több más településen is felszerelték azokat a vegyszer- adagoló készülékeket, amelyek alkalmazásával megelőzik a vízvezetékrendszereket károsító vízkőképződést. Nem kel lett, mert göbe volt... Kósza hír volt csupán Erdemes-e sertést hizlalni a kistermelőknek? — teszik fel mostanában a kérdést szakemberek, állattartók és a témában érintett háztáji és kisegítő gazdaságok tulajdonosai. A termelői kedv fenntartása ezúttal nem elsősorban a hazai ellátás szempontjából, hanem exportkötelezettségeink miatt döntő. S hogy a sertést tartó falun élő munkás, tsz-tag vagy éppen vidéki értelmiségi effajta tevékenysége mekkora jelentőséggel bír, arról nem kell külön szólnunk: a sertésállomány jelentős hányadát a kistermelők állítják elő. A munkakezdéshez igazították Körbe utazzák a földet? — Tudja-e, hogy jutnak a eóskútiak Etyekre? — Hogy? — Körbeutazzák a földet! — mondja valaki. Hát ez kicsit talán túlzás, de... Sóskútnak nincs vasútvonala, a tömegközlekedést buszokkal bonyolítják. Ebben még nincs semmi rendkívüli, az viszont már furcsának tűnik, hogy valamennyi járat egyetlen útvonalon — Sóskút —Érd—Diósd—Budapest és vissia — közlekedik. Jókora vargabetűvel — Ha tehát ide, a szomszédos Fejér megyébe akarunk eljutni, előbb irány Budapest, onnét aztán vissza, jókora vargabetűvel — mondta Bencsik Antal tanácselnök. — De hadd tegyem mindjárt hozzá, az a legfontosabb, hogy az emberek meg tudják közelíteni a munkanelyüket. Sóskút felnőtt lakosságának 70 százaléka ugyanis eljár a faluból dolgozni: mintegy 130D—1400 ember naponta. — És ez megoldott? — Igen. Érd, Diósd, Törökbálint, Budapest különböző üzemeibe keli eljutniuk. Vannak vállalatok, amelyek sajat autóbuszaikkal szállítják a munkásokat, itt eleve nincs probléma. A Volán-menetrend pontosan igazodik a munkakezdéshez. Az első busz Pestre 4.18-kor, Pestről ide 5.20-kor indul és félórás, húszperces időközökben közlekednek. Napközben is általában óránként van egy-egy járat. — Tehát semmi panasz... — No, azért akad. Sajnos a korai járatok (a legtöbb üzem hatkor kezd) zsúfoltak. Jöttek is, kérték, csináljunk valamit. Mi felvettük a kapcsolatot a Volán Vállalat illetékeseivel, sajnos, eredmény nélkül. Pillanatnyilag sem autóbuszuk, sem emberük nincs, nem tudják sűríteni a járatot. Sok a magánautó — Es ha kiesik egy járat? — Én olyanról még nem hallottam, hogy valaki azért nem ért időben a munkahelyére, mert nem volt mivel utaznia. — Azt viszont többen is szóvá tették, miért este tízkor indul Pestről az utolsó autóbusz Sóskútra. Szerintük ez túl korai, mert akik színházba szeretnének menni, nem tudnak hazajutni. — Ez tényleg jogos panasznak tűnik. — Biztosan. Csakhogy nagyon kevesen vannak, akik egy későbbi időpontot valóban igénybe vennének. Azért ezt is szóvá tettük a Volánnál, de azt mondták, félig, vagy egészen kihasználatlan járatot nincs módjukban beállítani. — Nem képzelhető el, hogy éppen a hazajutás lehetőségének a hiánya tart vissza sokakat egy-egy színvonalas esti programtól? — Nagyon sok autó van Sóskúton is — a legutóbbi statisztikai adatok szerint minden tizedik emberre jut egy gépkocsi a községben, és gondolom, ha valaki színházba vágyik, azért csak megszervezi a hazajutást is. — Hát... lehetséges. — Mi, amit tudunk, megteszünk. Kulturáltabbá, kényelmesebbé tesszük a várakozás perceit. Eddig három fedett várót építettünk, egyet Pusztavacson, kettőt Sóskúton. Még további kettőt tervezünk és akkor valamennyi megállóban zárt helyiségekben várakozhatnak az emberek. Szeretnénk megegyezésre jutni a Volánnal, és megszervezni a Biatorbágy felé közlekedő járatot. Sokat javítana a közlekedésen egy Sóskút—Biatorbágy—Budapest—Érd— Sóskút körjdrat indítása. — Van rá remény? — Talán. A tárgyalások már folynak. Itt nincsenek távolságok i — Ügy tudom Sóskúton nincs helyi járat. Nincs is rá szükség? — Nincs. Először is a vidéki ember még nincs any- nyira elkényeztetve, hogy néhány száz méter gyaloglás borzalmas sérelemnek, netán a tömegközlekedés botrányos elmaradottságának tűnne neki. De félre a tréfával. Sóskúton nincsenek távolságok. A kereskedelmi egységeket úgy telepítettük, hogy a község bármely részéről 7—800 méteren belül megközelíthetőek legyenek. Ha pedig, mondjuk egy falu szélén lakónak a központba kell jutnia, felül a Volán valamelyik járatára, mindegyiknek öt megállója van a községen belül. — Talán egyedül öreghegyre nehézkesebb eljutni, ez Sóskút nyaralója, nagy zártkerti terület. De ez a távolság sem túl jelentős, biciklivel, autóval, gyalogszerrel egyaránt megközelíthető. Ha a biatorbágyi körjárat megvalósul, akkor ez a probléma is megoldódik, mert az útvonal érinteni fogja Öreghegyet. S. H. K. — Ingyen sem kell a malac! Megkaptam volna 900 forintért párját a legutóbbi piacon — jegyzi meg szenvtelenül Szigeti János, az Észak-magyarországi Áramszolgáltató Vállalat dolgozója, aki 20 éve foglalkozik sertéstartással: az idén sincs kevesebb 20 hízónál az óljában. — Nincs ebben már igazán üzlet, uram. Eddig is inkább spórkassza volt. Amit befektettünk, azt adta vissza a disznó. Alig fialt valamit — magyarázza tovább a zöld kalapos férfi, aki csak néhány percre' ugrott be Nemes József portájára. A szóban forgó udvar tulajdonosának — főállásban gépkocsivezető — állományát az imént mustráltuk meg, kísérőm, Kocsi István, a nagykátai Magyar- Koreai Barátság Tsz háztáji agronómusának társaságában. A farmnézés után a konyhában folytattuk a beszélgetést arról, vajon kifizetődő-e a jelenlegi árak mellett a szerződéses hizlalás. Elegem van belőle! — Tavaly még, ha valaki ügyesen, hozzáértően nevelt malacokat, hizlalt disznót, darabonként megkereste vele az 5—600 forintját. Legalábbis itt Nagykátán — véli Nemes József. — Nekem már elegem van az egészből. Most erre adj, most arra kell a pénz! — vág közbe haragosan a házigazda felesége, s kezében egy pillanatra megáll a fakanál. Hallgatom a diskurzust, próbálom kihámozni belőle a valóságot. Tudjuk: a parasztembert vagy a földművelőből lett munkást, ha kistermelő is egyben, a történelem rhegta- nította panaszkodni. A sopán- kodások sorai között azonban olvasni lehet. Ha valóban kész ráfizetés lenne a sertéshizlal ás. akkor egyszerűen abbahagynák. Az aggályok mindenesetre arra vallanak: csökkent a nyereség. De mit mond erről Kocsi István háztáji ag- ronómus? Egy udvarban több — A nagykátaiak valóban nagyon érzékenyek a piaci változásokra: gyorsan élnek az új lehetőségekkel, szeretik a pénzt, de hamar fel is hagynak azzal, ami gyengébben fizet. A nagy felfutás 1977-ben volt a községben, egyetlen esztendő alatt egyharmaddal nőtt a hízósertés-állomány, és a kedvezmények hatására ez a tendencia 1978-ban tovább éreztette hatását. Ekkorra már 5 ezer darabra kötöttek szerződést a közös gazdasággal kapcsolatban álló termelők. — Elgondolkodtató viszont, hogy az elmúlt negyedévben csupán annyi hízót vettünk át, mint máskor egyetlen hónap alatt. Nem hivatalosadat, de igaznak látszik, hogy az idén kevesebb kocát termékenyítettek meg az inszeminá- torok. mint tavaly, s ez veszélyezteti a későbbi alapanyag-ellátást. — És a tápárak? — Ezekről még nem tudok véglegeset mondani, de félő, hogy há navvobb mérvű lesz, akkor komolyan kell tartani a tenyésztői kedv csökkenésétől. * . í — És a Gabonaforgalmi Vállalat helyi üzemében sem tudnak többet? , — Talán igen. Mit mond az értesítő? Tudtak, de kezdjük az elején. A vállalat egyik irodájában Lengyel Györgyné kereskedelmi csoportvezető fogadott. — Az új árakról mi sem kaptunk a központból értesítést, de a legutóbbi, a szeptember 18-i MÉM-értesítő foglalkozik a kérdéssel — adta tudtunkra a csoportvezető, majd nehezen érthető jogszabályok ismertetésébe kezdett. Aztán előkerült egy, még felvágatlan MÉM-kiadvány, s lám, benne felleltük a keresett cikk árait is. A pontosság kedvéért Lengyel Györgyné kigyűjtötte a régieket is. Gondolva arra, hogy sokan nem ismerik még ezeket a váltpzásokat, most közkincs- csé tesszük. (Régi árak: háztáji kocatáp 503, malactáp 612, süldő- 493, hízó- 453 egységes sertésabrak 424 forint mázsánként. Üj árak: kocatáp 529, malactáp 632, háztáji süldő- 516, hízótáp 481, egységes sertésabrak 450 forint.) Átlagosan tehát 25 forint körüli az emelkedés. Ha hízónként 4 mázsa eleséget számítunk, a költség alig több 100 forinttal. A többletráfordítást tehát fedezi az- idén szeptember 1- től érvényes kilogrammonkénti 1 forintos felár. Mindebből világossá válik, ha nem Is aranybánya a sertéstartás, de kifizetődő mellékfoglalkozás. És akkor mi legyen Szigeti János ÉMÁSZ-dolgozó véleményével, aki nem vette meg a két olcsón kínált malacot? — Göbe, vagyis nőstény volt mind a kettő, s azokkal csak a baj van ivarzás idején — mondja huncutul Nemes Jó- zseféktól elmenet az érdekelt, s gondosan fejére illeszti zöld kalapját. Valkó Béla A kudarc ellenére Közömbösek, de követelőzők Hamarosan újra kezdik Ráckevén a szervezést tőséget, arra is akarom használni, amire van: nevelni a gyerekeimet. Egyébként szomorú, ha egy nő unatkozik a gyerekei mellett. — Nem érdekelte a klub? — Őszinte legyek? Nem. Ha nagyon akartam volna, szakítottam volna időt, de nem akartam. Az az igazság. Ami engem szórakoztat, amit szeretek csinálni, azt itthon mind megtalálom. Béna Istvánná, komoly, szemüveges fiatalasszony. Éppen mosogatás közben zavartam meg. — Nemcsak tudtam a klubról, de az első összejöveteltől az utolsóig mindegyiken ott voltam. — Nem sok volt, úgy hallottam. — Sajnos, nem. Érdektelenségbe fulladt a vállalkozás. Pedig nagyon hasznos és kellemes lett volna. A doktornő igen nagy tudású asszony, tőle sokat tanulhattunk volna. — Maga szerint miért ez « közömbösség? — Fogalmam sincs. Persze elég passzívak itt az emberek. Csak a mozi meg a két vendéglő, az mindig tele van. — Nem próbált maga is beszélni fiatalasszonyokkal, hogy jöjjenek el? — De, próbáltam. Mindegyik azt mondta, hogy jó, jó, majd meglátja, majd benéz. Persze, ha valakinek nincs ilyen igénye, azt erőszakkal úgy sem lehet becipelni. Jó ez így? — Es jó ez így? — Én nem tudom. Mindenki a maga életét éli. És az mindenkinek más. Nem igaz? A ráckevei kismamaklub, pár összejövetel után megszűnt. Dr. Verdes Margit elmondta, minden csalódásuk ellenére sem hagytak fel a gondolattal. Lehet, hogy hamarosan megkísérlik az újraszervezést. Reméljük, másodszor sikeresebben. S. Horváth Klára A 23 éves Boros Sándorné két kisgyerekkel van gyes-en. Amikor megkérdeztem, tudott-e a kismamaklubról, részt vett-e az összejöveteleken, mit szólt hozzá, először olyan álmatagon és csodálkozva nézett rám, mintha nem is magyarul beszéltem volna. — Én nem is tudom. Volt valamiről szó, de régebben. — Meghívót is kapott! — EnY Nem hiszem. — Ezek szerint nem is érdekelte az ügy ? — Nem. Ugye az összejövetelek esténként voltak, a férjem későn jár haza, szereti, ha addigra én is itthon vagyok. Meg aztán a két gyerekkel van is mit csinálnom. — Úgy. látom, hatalmas a ház is, most építkeznek? — Igen. Czinege Lászlóné még 23 éves sincs. Vékony, törődött fiatalasszony, két kisgyerekkel. — Én ugyan nem is hallottam, hogy egy ilyen klub vagy micsoda működik. j — És ha hallott volna róla, elmegy? , — Hát, esetleg — vonta meg a vállát —, bár az igazat i megvallva, nem érek én rá az ilyesmire. Különben is a jövő héten visszamegyek dolgozni. , — Megunta itthon? — Dehogyis! Kell a pénz. i Ez* itt csak albérlet, ezer fo- i rintért havonta, muszáj dől- í goznom. i — Hol dolgozik? \ — Sütőipari szakmunkás vagyok. Kajlik Lászlóné, három gyönyörű gyerek édesanyja. Már öt éve gyes-en van. Nevelem a gyerekeimet « — Igen, igen, hallottam ró- i ia. A védőnő mondta, meg ha í íól emlékszem, meghívót is 1 raptam. t — És? í — Eh — legyint vidáman —, r tt van az én három gyere- s rém, itt van a ház. itt a kert ín örülök a gyes-nek. És ha i nár az állam adta ezt a lehefeljogosít arra, hogy kimondjam: közömbösebbe k, ugyanakkor követelőzőbbek ma a fiatalok. ( — Nem lehet semmiféleképpen összehozni ezt a kismamaklubot? Nem igénylik — Ha nem igénylik, erőszakkal senkit sem lehet kényszeríteni. Már pedig egyelőre úgy néz ki, hogy érdektelenségbe fulladt a kezdeményezésünk. — Annyi helyen működik ilyen klub. — Erre kettőt mondhatok. Vagy nem vallják be, hogy máshol is alig-alig, akadozva működnek, vagy a ráckevei fiatalasszonyok átlagon felül mozdíthatatlanok. — Helyi okok magyarázzák talán ezt a passzivitást? — Nem hiszem. Mélyebb gyökerei vannak a problémának, de ez már nem az én területem. A kismamaklub' az igen. Azt nagyon szorgalmaztam. Látom ugyanis, milyen éretlenek — tisztelet a kivételnek — a mai ifjú anyák, mennyire nincsenek sem szellemileg, sem érzelmileg felkészülve (felkészítve!) felelősségteljes hivatásukra. Az volt az elképzelésem, hogy kialakítunk egy őszinte, baráti légkörű társaságot, ahol az ösz- szes gyermeknevelési, együttélési problémákról, azok értelmi-érzelmi követelményeiről elbeszélgetünk. Bizony nagy szükség is lenne erre. Kevés, sőt, semmi az, amit családi életre nevelés címén kannak ma a fiatalok, az otthoni példákat n°dig jobb, ha nem is említjükl is kaptak a védőnőktől. Állítom, hogy csak az nem tudott a dologról, aki nem akart. — Hogyan zajlott le az első klubest? — Több mint száz névre szóló meghívót küldtünk ki, pontos hely és időpont megjelölésével, egész délután hordták a játékokat a gyerekváróba, hogy estére minden a helyén legyen. Estére minden a helyén is volt, csak éppen minek! ösz- szesen nyolcán jöttek el. Persze ők nyolcán nagyon lelkesek, nagyon készségesek voltak, rögtön felajánlották, hogy majd segítenek, szólnak a szomszédnőknek, barátnőknek. Nos, akkor gondoltunk egy merészet, ismét kiküld- tünk vagy száz meghívót, egy újabb dátummal. Erre már eljöttek vagy négyen! Még egy-két alkalommal próbálkoztunk, aztán feladtuk. — Érthetetlennek tűnik, amit elmondott, hiszen annyi szó esik a gyes-en levő nők panaszairól, igényeiről, hogy kicsit törődjön velük a társadalom is, stb,, stb. — Hát igen. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ez a generáció (általában 20—25 évesekről van szó) csak úgy, vakon igényes, vakon akar valamit, vagyis fogalma sincs, hogy mit akar. Szórakozni? Igen, szórakozni, de hogyan, mint? Félek, hogy nem egy ilyen társasklub az ideáljuk. — Ez egy kicsit pesszimistán hangzik, nem? — Több mint húsz éve ebben a járásban vagyok orvos. Van elég emberi tapasztalatom és elég összehasonlítási alapom. Az /eltelt hosszú idő — Azt hittük, szükség lesz rá. Alaposan becsapódtunk! — Dr. Veres Margit főorvos, a népfront ráckevei bizottságának elnöke legyint, hangjában inkább keserűség, mint bosszúság. De miről is van szó? Egy hasznos kezdeményezésről a HNF részéről. A gyes-en levő asszonyoknak oly sokat felpanaszolt bezártságuk, magányosságuk feloldására, havonta egy vagy két alkalommal lehetőséget teremtettek a társas összejövetelre. És mi történt? Hittünk az ügyben — Pontosan egy éve kezdtünk a szervezéshez. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy helyiségproblémáink sem voltak, mivel a HNF-nek két tágas tanácskozóterme is van. De szerencsénk volt azért is/ mert lelkes segítőink akadtak a védőnők, óvónők személyében. Nem azért mondom, de ritka nagy lendülettel fogtunk hozzá. Hittünk a dologban! A felső nagyteremben gondoltuk az összejöveteleket, az alsó kisebb helyiséget pedig berendeztük játszó-várónak, hogy még az se .legyen akadály, nincs hová tenni a gyerekeket. Az óvónők önként felajánlották, hogy felváltva vigyáznak a kicsinyekre. Természetesen társadalmi munkában, természetesen munkaidejükön túl. Az összejöveteleket ugyanis este 6-ra terveztük. — Volt elég p? cpaganda? — Ajaj! Mindenütt plaká- ;ok; ahol tudtuk, hogy bizto- tan megfordulnak a kisma- nák, de szóbeli tájékoztatást
