Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-07 / 184. szám

1980. AUGUSZTUS 7., CSÜTÖRTÖK xMiat így látja a dobási főorvos A tüdőbeteg-gondozó világa Sokan megfordulunk a kör' zeti, a szakorvosi rendelők­ben, életünkben egyszer-több- szőr a kórházakban is. A tü­dőgondozó intézetekben mái kevesebben. Dr. Antmann Ist­ván, a dabasi járási tüdőbe­teg-gondozó intézet vezető fő­orvosa mondja: Ami a lényeg — Huszonegy éve dolgozom tüdőgyógyászként, ebből több mint tizennégyet gondozóinté­zetekben töltöttem, a többit egy fővárosi klinikán. Mások a körülmények, eltérőek a fel­adatok is a kétféle gyógyító intézetben. Klinikára már az észlelhető tünetekkel kerül a beteg, s ott elsődleges tenni­való a gyógyítása. A gondozó­nak azonban a páciens kör­nyezetével is dolga akad, nem is kevés, mert neki áll módjában, hogy a munkahe­lyen, az otthonában tett láto­gatáskor felismerje, milyen körülmények járultak hozzá a betegség keletkezéséhez. — A gondozás lényege ép­pen ezért összetettebb, sem­hogy egyetlen szóval — ápo­lás, gyógyítás — leírhassuk. Arról van ugyanis szó, hogy akkor végez jó munkát a dol­gozó, ha felkutatja, nyilván­tartja a gondozásra szoruló­kat, rendszeresen ellenőrzi egészségi állapotukat, s ha szükséges, kezeli is a kórt. — Amiről ugyancsak sok szó esik: a megelőzés, a beteg­ség korai felismerése. Ma már mindenki tudja, hogy az ide­jekorán felfedezett kór köny- nyebben gyógyítható, s azt is: a legokosabban az cselekszik, aki egészséges életmódjával elejét veszi a betegségnek. — A tüdőgondozó páciensei közül már régen nem a tbc- ben szenvedők a többség, ők csupán a betegforgalom ne­gyedét adják, s közülük is csupán egytized, aki még nem gyógyult, s nem utógondozásra jár hozzánk. A többiek más — úgynevezett aspecifikus — lég­zőszervrendszeri betegségek­ben szenvednek, mint például az asztma, az idült hörghurut, vagy a daganatos megbetege­dések. Látható a siker — Ma talán a leghálásabb feladat a tbc-s betegek gon­dozása. Tudnivaló, hogy az ötvenes évek közepén a já­rásban átlagosan 260, 1967-ben 190, most pedig kevesebb mint 50 új megbetegedés jut egy év alatt százezer lakosra. Ez a korszerű hatásösabb gyógy­szereknek éppúgy köszönhető, mint a megváltozott életkörül­ményeknek és a figyelmesebb gondozásnak. Napjainkban már nem két évig tart a sza­natóriumi kezelés, a tüdőkór­házból 6—8 hét után kikerül­nek a betegek, s itt kell foly­tatni az egészségügyi munkát. — Elsősorban a rendszeres felülvizsgálattal, ha kell pi­hentetéssel, s ezenkívül a be­tegek környezetében élők — főként a gyerekek — megelő­ző kezelésével, végül az erede­ti munkába való visszaállítás­sal. Vannak visszatérő pá­cienseink, néha évekig nyo­mon követhető gyógyulásuk, életük, s jóleső érzés látni a sikeres gondozás eredményét. Ahhoz, hogy a gondozás hatá­sos legyen, elengedhetetlenek a szűrővizsgálatok, évente a já­rásban 29—30 ezer ember kerül az ernyőképszűrő állomások­ra, s a gyanús eseteket azon­nal továbbvizsgáljuk. Ez külö­nösen fontos a daganatos be­tegségeknél, mert ezeknél — ma még itt tart az orvostudo­mány ^ — a leghatásosabb gyógymód az idejében végzett műtét, a sebészeti beavatko­zás. — Beszélnem kell még két betegségről. Az egyik az aszt­ma. Ez ugyancsak jól kezel­hető, tünetmentessé is tehető, főleg a gyerekeknél. Évente csak 1—2 súlyosabb, rendsze­res ápolást igénylő betegünk akad. Ugyancsak könnyen kar­bantartható a hörghurut, he­veny tüneteit azonnal antibio­tikumokkal és egyéb gyógy­szerekkel kell kezelni. A meg­előzés is könnyű: el kell hagyni a dohányzást, meg kell szabadítani a pácienst a kör­nyezet ártalmas hatásaitól, mint a por, a vegyianyagok belégzése. S még egyet erről. Két évtizede az országban az el­sők között Dabason mértük fel a hörghurut (bronchitis) elterjedtségét. Azt találtuk, hogy a 14 évesnél idősebbek 12 százaléka szenved ebben, ma 2,2 százalék ugyanebben a korosztályban az összes aspeci­fikus tüdőbeteg aránya. — A gondozottak? Érdekes: többnyire nincs betegségtuda­tuk. A korai felismerés még tünetmentes stádiumban jut­tatja őket hozzánk, s csali ak­kor hiszik el, hogy betegek, amikor a röntgenfelvételt meg­mutatjuk nekik. Aki viszont nehéz légzéssel küszködik vagy a betegségének szövődménye van — tüdőgyulladás, mellhár- tyagyulladás —, az inkább nyugtatásra, vigasztalásra szo­rul. A betegekről, a háláról — Igen, hálásak a betegek. No nem pénzre gondolok, mert ! a tüdőgondozóban — a miénk sem kivétel — ritkán próbál­ják a borítékot az orvos zse­bébe csúsztatni. Sőt, a gondo­zóintézet évente 60—70 ezer forintnyi szociális segélyt oszt ki a tüdőbetegek között. Az igazi hála a köszönő szó, a kézfogás, s a kóstoló, amit az első epertermésből hoznak gyógyítóiknak, amikor végre ismét munkába mehetnek... — Vannak persze — igaz kevesen — akik nem kíván­koznak vissza munkahelyükre, s a betegséget megpróbálják felhasználni a munkától való szabadulásra. Egy felméréskor megállapítottuk, hogy a pá­cienseink 10 százaléka egyál­talán nem szedi az orvossá­got, ami visszaadhatná egész­ségét. — Szerencsére ez csak a ki­sebbség, s a többiekért érde­mes dolgozni az orvosnak, nő­vérnek. Nemcsak a gondozás­sal, a kimutatással is. Jóma­gam, például napi négy órát töltök azzal, hogy a nálunk összegyűlő adatokból haszno­sítható következtetéseket pró­báljak levonni. ★ Dr. Antmann István Kiváló orvos. A közelmúltban 26 pub­likációjának egyikéért nívódí- jat kapott. Dohányzik. Napon­ta egy dobozzal szív. Szomo­rúan mondja: — Abba kellene hagynom, feltétlenül, mert nem mutatok jó példát. Nem véletlen, hogy eddig csak öt beteget sikerült leszoktatnom a dohányzásról. •Igen, megírhatja, mert tudom, hogy le fogok szokni. Nem magamért. A betegeimért. Vasvári G. Pál Jegyzet Ismeretlen ismerős KEZDETBEN volt a város. Egy dallamos név, a sztrádá­ról felvillanó távoli- fáklya­fény. Kérdeztem, mi az, mond­ták: Százhalombatta. Olajfel­dolgozás. Hőerőmű. Ismeretlen volt. Amikor közelébe kerül­tem: kicsit idegen is. Lakóte­lepek, monoton házsorok. Azután megjelentek az em­berek. Azok, akiké a város. Akik nemcsak laknak, de él­nek is benne. Azok, akikkel ha rövidebb-hosszabb ideig beszélgetek, az ismeretlenből jóbarát lesz. Emberek tették számomra emberivé a beton­rengeteget. Például Horváth György, a városi pártbizottság titkára. Egy alkalommal szerkesztősé­günkbe ' látogatott. Három nemzedéket faggattunk, a je­lenlevő három kommunista vendég személyében megteste­sülő nemzedékeket. Lendüle­tes volt, az elkötelezettség ere­jétől magabiztos, higgadt és mégis szenvedélyes, a realitá­sokat ismerő, optimista — igazi fiatal politikus. És ismerőssé tette Százha­lombattát a sok segítőkész, fe­lelős ember. Azok, akik nem­csak saját területükről szol­gáltak bármikor fontos imfor- mációval, de segítették mun­kámat — munkánkat —, apró­ságoknak tűnő, ám sokat je­lentő kis telefonhívásokkal, szervezésekkel. Ilyen Lukácsy József, a DKV KlSZ-bizottsá- gának titkára, vagy Sokorai Istvánná, a Hazafias Népfront Városi Bizottságának titkára. Hányszor fordultunk hozzájuk: segítenének egy-egy témánk kidolgozásában, és hányszor javasoltak ők maguk megími- valót, érdekes eseményre vagy nagyszerű emberre irányítva' figyelmünket. No és Tóth Ist­ván, a DHV vezérigazgatója. Termelési eredmények vagy szociális ellátottság, üzemvitel vagy szakmai továbbképzés — a kérdéskörök változatosak, csak egy változatlan: az ő tá­jékozottsága és tájékoztató szándéka. És ismerőssé tette Százha­lombattát Ferenczi Illés, a helytörténész tanácselnök-he­lyettes. Ahogy ő a várost, úgy tudja kívülről a hőerőművet Nader Jenő mérnök és ugyan­olyan a hangjuk is, ahogy a városról vagy a DHV-ról be­szélnek: szeretetteljes, már- már rajongó. Sorolhatnám a neveket. Sza­bó Károly lakatos, vagy Dá­vid László, a Ságvári iskola igazgatója; Nagy Károly, a DHV osztályvezetője; Horváth Rezső, a városi munkásőrpa- rancsnok — emberek a város­ból. Itt dolgoznak, itt élnek, övék Százhalombatta. És hogy másé is legyen, azért tudatos vagy öntudatlan lokálpatrióta­ként tudatosan vagy öntudat­lanul: cselekszenek. TUDOM, nem első és leg­főbb feladatuk ez. Nem bemu­tatniuk, sőt megszerettetniük kell városukat egy arra téve­dő ismeretlennel. Hogy ezt mégis, akarva-akaratlanul, na­pi munkájuk keretében, vagy amellett megteszik — az vá- rosszeretetüket bizonyítja. Szereteteket a hely iránt, ahol nemcsak laknak, de élnek is. A. Gy. Tanácsi előadók Türelem és megértés Szerda. Délelőtt 11 óra. A dunavarsányi tanács folyosó­ján legalább heten üldögélnek. Amikor belépek az igazgatási csoport két munkatársának szobájába, megjegyzem, hogy milyen sokan várakoznak az ajtó előtt. — Sokan? — néz fel mun­kájából Boda Lajosné főelő­adó. — Itt mindig sokan van­nak. — Ritka, hogy egy községi tanács fogadónapján ennyien várakozzanak... — Nálunk ez megszokott — erősíti meg előbbi szavait Bo­da Lajosné. — Hogy egy-egy alkalommal pontosan hányán jönnek, azt még nem számol­tuk össze, helyesebben, nem futja az időnkből ilyesmire. Egymásnak adják a kilincset az ügyfelek. Pedig a társköz­ségekből, Majosházáról és Dél­egyházáról érkezőket nemcsak a hivatalos időben, hanem a hét bármelyik napján fogad­juk. Természetes, hogy nem küldjük vissza őket, hanem el­intézzük ügyes-bajos dolgai­kat. A helybéliek tudják, megszokták, hogy sok mun­kánk van, ezért a rendkívül sürgős ügyektől eltekintve csak fogadónapokon, keresnek fel. — Most éppen min dolgoz­nak? — Én egy segélykérelemmel foglalkozom — mutat az asz­talán levő papírokra Glázer Mihályné, az igazgatási cso­port előadója. — A főnököm egy házasságkötés bejelentését regisztrálja. — Mostanában valahogy megszaporodott az esküvők száma — teszi hozzá nevetve Bodáné, aki egyúttal anya­könyvvezető is. — Milyen kérelmekkel, pa­naszokkal keresik föl önöket a legtöbben? — Földügyek, ingatlanszer­zési korlátozás alóli • fölmenté­sek miatt, de sokan kérnek különféle segélyeket, aztán vannak, akik csak panaszkod­ni jönnek, tőlünk remélnek gyógyírt bajaikra. Talán az utóbbi az oka annak, hogy nálunk mindig sokan van­nak ... — Különösen azóta sok a munkáik — veszi át a szót Glázer Mihályné —, amióta a szabálysértések is hozzánk tartoznak. Főleg a becsület­sértési ügyek szaporítják a tennivalót. Szerencsére a föl­jelentések kilencven százaléka béküléssel fejeződik be. Eb­ben nagy szerepe van a ma- josházi Krács Györgynek, aki addig-addig győzködi a vesze­kedő, vitázó és sértett feleket, míg azok ki nem békülnek. Akár békebírónak is elme­hetne — mosolyodnak el az ügyintézők. — Ma délelőtt lesz-e sza­bálysértési ügy? — Ahogy végignéztem az előbb a várakozókon — mond­ja Glázer Mihályné —, azt hiszem, nem. Szinte biztos va­gyok a dolgomban. Tíz éve dolgozom ebben a munkakör­ben, ismerek majd’ mindenkit, tudom, vagy legalábbis sej­tem, ki miért keres fel. — Mi kell ehhez a munká­hoz? Kitartás, türelem, megér­tés? — Főleg az utóbbi. Máskép­pen nem is lehetne csinálni. K. É. A megoldás kulcsa Országos hálózat Az anyagmozgatás korsze­rűsítése ma már nemcsak a nehéz fizikai munka meg­könnyítését szolgálja. A ter­melés és a kereskedelem fej­lesztésének egyaránt egyik kulcskérdése lett az, hogy ho­gyan jut el az alapanyag a gyárakba, majd a készáru a fogyasztókhoz. E folyamat egvik leggyöngébb láncszeme hosszú ideig a kis távolságra történő szállítás volt. Éppen ezért örvendetes, hogy nap­jainkban már mintegy 24—26 ezer belsőégésű és elektromos meghajtás^ targonca segíti a raktározást és az anyagmoz­gatást. A fejlesztés következő láncszemeként az országos tar­goncajavító hálózat megszer- vevezését kell megoldani. Ezzel az olyan kis vállala­tok gondjait is megszüntetnék, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy a nagyvál­lalatok mintájára önálló szer­vizműhelyt rendezzenek be kis számú anyagmozgató be­rendezéseik javítására. A kar­bantartási hálózat megszerve­zése az alkatrészellátás egyen­súlyát is helyreállíthatja. Gazdaságosabb export Komplett üzemek Űjabb komplett sütőüzeme­ket szállít a Komplex Külke­reskedelmi Vállalat Csehszlo­vákiáiba, takarmánygyárakat Lengyelországba és sajtgyá­rakat a Szovjetunióba. Irak­ban és Algériában nagy telje­sítményű malmok, sütödék felújításában, korszerűsítésé­ben vesznek részt, és egyre nagyobb arányban szállítanak kulcsrakészen ezekbe az or­szágokba is. A vállalat ta­pasztalatai szerint legalább 20 százalékkal magasabb áron értékesíthetők a komplett üze­mek, feldolgozógyárak, mintha azokba a berendezéseket kü- lön-külön exportálnák. Így ugyanis a jelentős hazai szel­lemi kapacitásokat, a nemzet­közileg elismert tervezői és oktatói munkát kamatoztatva, sokkal gazdaságosabb export­tal számolhatnak. Egyébként is a világpiacon egyre inkább csak a komplett ajánlatokat tevő cégek maradnak verseny^ képesek. A Komplex arra törekszik, hogy a következő években ki­terjessze piacait a komplett exporttal, elsősorban más af­rikai és közép-keleti orszá­gokban. Ugyanakkor a már meglevő piacokon további üz­letkötésekre számítanak. Ä gazdaságosságot és a rugalma­sabb alkalmazkodást közös vállalatok létrehozásával kí­vánják elősegíteni. Bába Mihály: hontafc an Az utolsó pillanatban ugrottam fel a vicinálisra. Rögtön az ajtó mel­lett szabad volt a pad, leültem. Velem szemben egy idős paraszt néni nyugtatta kezét a szatyrán. Amikor megmozdult a vonat, egy nagy fekete bukszából elővett egy karórát, megnézte. — Pontosan indultunk — mondta. — Mostanában pontosabbak a vonatok. Vállat vontam. Aztán tekintetemet újra a nénire kaptam. — Olyan gyakran utazik a néni, hogy ennyire tudja? A nagy bukszát elrejtette szatyrába, amit körülölelt, mint egy gyermeket. — Gyakran bizony, mert én honta­lan vagyok. Érthetetlenül bámultam rá. Hogyan? Hontalan? Magyarországon? Vagy csak huncutkodva ugrat, gondoltam. De te­kintete nyugodt volt, árnyéka sem rej­tőzött benne a viccelődésnek. — Hogyhogy hontalan? — Hát csak úgy, hontalan, otthonta­lan. — Nincs családja? A néni elmosolyodott, hüvelyk- és mutatóujjával végigsimított ajkán. — Jaj, dehogynincs! Öt gyermeket neveltem én fel Békésben. Most mind itt él Pesten, no meg Pest környékén. A mosoly kibújt ráncai közül, arca tükrözte a boldogságot. Döbbenten néz­tem rá. — Ugye nem érti? Nem is csodálom. Ritka sors az enyém — mondta egy pillanat múlva, amikor látta, hogy ar­comról nem tűnik el a csodálkozó két­kedés. — Mondom, öt gyereket nevel­tünk fel. De öt évvel ezelőtt meghalt az uram, s vesztemre azon az őszön én is leestem a lábamról, valami kórt el­kaptam, úgyhogy hónapokig nyomtam az ágyat. Jöttek a gyerekek haza, per­sze, hogy jöttek, hol az egyik, hol a másik egy, két napra. Mert akkor már mind itt dolgozott. Az is különös, hogy mind messzire röppent a szülői fészek­ből. Előbb a középső fiú jött fel, az aztán mint a mágnes húzta maga után a többit. Mire észbe kaptunk az uram­mal, már csak ketten voltunk. Baj nem volt, fiatalabbak voltunk, a mun­kát is bírtuk. Hanem az uram halála után az a néhány hónap, amit betegen töltöttem ágyban kornyadozva, az bi­zony rettenetesen hosszú volt. Csak töprengtem, hogy mi is lészen énve- lem. A gyerekek nem szaladgálhat­nak le állandóan Pestről, mert nekik is megvan a maguk baja. A szomszéd- asszony se gondozhat örökké, az is olyan vén, mint én vagyok. Nem ma­rad más, be kell mennem az otthonba. "P’gy pillanatra elhallgatott, ölében megigazította szatyrát, amit egy pillanatra sem engedett el, aztán egy leheletnyi örömmel a hangjában foly­tatta: — Karácsony előtt jobban lettem. Mire lejöttek ünnepelni a gyerekek, már fel is keltem, örültem, hát hogyne örültem volna, hogy ott vannak köröt­tem. Csak később fogtam gyanút, hogy mind ott van. Mert minden ünnepre jöttek, de hol az egyik, hol a másik. Egyszerre? Soha. Csak nem vagyok ha­lálomon, hogy leszaladtak? Ki tudja, mit írt nekik az orvos! Elszomorodtam, de nem szóltam, vártam. Ünnep első napján, délután, amikor csak úgy ül­tünk, beszélgettünk, az unokák meg kint az udvaron, a kertben szánkóztak a nagy hóban, azt mondja a kisebbik lányom: mama, ez így nem mehet to­vább. Egyikőnk se tud itt lenni magá­val állandóan, de azt se várhatja el tőlünk, hogy ott rettegjünk, hogy mi van a mamával, nehogy úgy járjon, mint Bencéné, akit egy hét múlva ta­láltak meg holtan az ágyában, amikor rátörték az ajtót. Megmondom őszintén, pityeregni kezdtem, hogy megemlítette azt a szomorú esetet. Ha ez a sorsunk, mondtam a lányomnak. Na lett erre hadd el hadd, hogy így, hogy amúgy, a sorsot is lehet irányítani. Egyszerre beszéltek a lányaim, a fiaim, a me­nyeim, a vejeim. Befogtam a fülemet, felét sem értettem annak, amit mond­tak. — Elrontották az ünnepi hangulatot — jegyeztem meg. — El, el, alaposan. És jó, hogy így történt. Azt mondja az idősebbik fiam, hogy: mama, a házat eladjuk, a pénzt beteszi a takarékba, jön velünk, egy percre nem hagyjuk magára. Hol az eevikőnknél, hol a másikónknál fog lakni, ameddig jólesik. Szóval körbe- körbe-karikába. A házra már vevő is van. Ügy gondoltam, meg mondtam is, szóval eladnátok a fejem felől a tetőt. Nem úgy van az, a ház fele az enyém, az apátok részére meg haszonélvezetem van. Arról lemondok, azt eladhatjátok máris, de az enyémet nem. De nem akarom untatni hosszú történettel. Mi­re lámpát gyújtottunk és becsalogatták az unokákat az udvarról, beláttam én is, hogy jobb a békesség, hogy nincs ér­telme az én makacskodásomnak, mert ki tudja hogy kilábalok-e még egy be­tegségből. Szóval beleegyeztem. — Eladták a házát, szétosztották a pénzt egymás között, kocsit, meg isten tudja mit vettek rajta és a néni most meg hontalan — mondtam csipkelődve. — A pénz fele megvan. A másik fe­lét meg én osztogattam szét. Nem el­fajzott gyerekek. Jól keresnek, szépen élnek. Még a Laci fiam is, akinek nem sikerült az első házassága. No, szóval a tavaszt én már az idősebbik fiamék- nál töltöttem, a nyarat a lányomnál, az őszt a kisebbik lányomnál. De minek folytassam, vándorlók egyik gyerekem­től a másikig. Nem vagyok sokáig egyiknél se, hogy meg ne unjanak. Mert azt nem szeretném, ha láb alatt len­nék. Az a szerencsém, mondom, hogy mind itt, a közelben lakik. Nem kell sokat vonatozni. Vidám hangú kalauz kérte a jegyeket. Amikor rápillantott a nénire, majdnem harsányan' felnevetett: — Jó napot Mariska néni, már megint költözik? — Letelt az idő, fiam, megyek to­vább. — És most melyik gyermekéhez? — A lányomhoz. A kisebbikhez. — Hej, de jó sora van magának, Ma­riska néni. Csak utazgat, élvezi az életet. — Ahhoz már öreg vagyok. Meg aztán mit is tehetnék, utazni muszáj, otthontalan vagyok, fiam. — Otthontalan? — nevetett a kalauz. — Maga, Mariska néni, akinek annyi otthona van, ahány gyereke?! Még ilyet! — csattogtatta jegylukasztóját, s nevetgélve lépett tovább. — Jó ember — intett a néni a ka­lauz után. — Ha nincs utas. leül mel­lém és elbeszélgetünk. És én úgy sze­retem, ha meghallgatnak. A gyere­keimnek nincs idejük, rohannak, örök­ké csak rohannak. Néha egy hét is el- tó’"- hogy szót váltunk. 7 kkent a vonat, fékezett. A néni kinézett az ablakon, aztán gyor­san felállt. — Én már itthon vagyok. Minden jót — búcsúzott sietve.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents