Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-31 / 204. szám

Nógrádi Gabor:

Vonaton

A

z öregasszonynak aprö, fekete színű szemölcs volt a bal szeme alatt. Velem szemben, a vonatfülke ablakánál ült, hátát a saroknak döntötte, lábával az ajtó felé kitámasztotta magát, hogy a vonat zökkenései ne remegtessék kezében a tűt. Kék, sárga és piros virágokat hímzett egy vászondarabra. Minden döfésnél megrándult a szeme alatt a fekete pötty, mintha oda lett volna csomózva a cérna vége.

Az öregasszonnyal egy vonalban, az ajtónál, elórebukó vállal ült a fehér hajú öregember, húst és kenyeret evett, s csak arra figyelt mereven, tartogatnak-e még valamit átlátszó ujjai. Nehezen nyelt, a nyakkendő szorosan fogta a torkát. Az öregasszony egy-egy pillanatra abbahagyta a döfködést, merev arccal ránézett a férfira, majd folytatta a kék, sárga és piros virágokat tovább. Két hely volt közöttük, méternyi távolság, mintha feltartották volna valaminek, vagy valakinek.

Hárman ültünk a fülkében.

— Szörnyű vagy! — mondta az öregasszony, és a levegőbe döfött a tűvel. — Hogy eszel már megint? összezsírozod a nadrágodat. Le- morzsázol! Most nézd meg, mit csináltál! Csupa morzsa minden. Ne nyúlj ilyen kézzel semmihez! Ö, istenem!

Az öregember mozdulatlanul ült, száját kifeszítette az utolsó falat, kezét úgy tartotta, mint a fagylalttal álldogáló gyerekek ünnepnapi öltözetükben, vasárnap délelőtt.

— Terikééknél is mondtam már neked, hogy vigyázz egy kicsit. — Rám nézett az öregasszony, míg az embert szidta, és keserűen ingatta a fejét. — Azt hiszed, nem láttam, hogy a szőnyegre esett a sütemény? Azt hiszed, Tériké nem látta? Csak ő finom nő, aki nem szól, aki megvárja, amíg mi elmegyünk és csak utána hajol le a fájós derekával. De megvan a véleménye rólad, mikor megtalálja a morzsáidat, ősz-, szényomorítva a szőnyegen. És ő tudja, hogy én nem ejtettem le, mert régtől ismer. Tudja, hogy sohasem ejtenék le a szőnyegre süteményt Hogy csak te lehetsz ilyen.

Egy-egy táblányi földből már fölbukkant a növények rjtkás zöldje, de többnyire csak a szántások végtelen árkai húzódtak a horizont felé. Varjak ültek a fekete göröngyökön. egy-egy pillanatra felijedtek a levegőbe, majd visszaereszkedtek és várakoztak tovább. Távolabb egy- egy tanya guggolt néhány árnyékot adó fa között, majd a töltés oldalában két tehenet láttam, mellettük fiúcska állt, kezében vessző.

G

yors száj mozdulatokkal rágta el az öregember az utolsó falatot, kezeit összeütötte, majd ijedten félrenézett, és összedörzsölte két — zsírral, morzsával pettye- zett — tenyerét. Az öregasszony ölébe helyezte hímzését, és az ülésen heverő tasakból előhúzott egy papírszalvétát. Maga elé tartotta, mozdulatlanul.

Állomáshoz közeledtünk, a vonat fütyült, vágtatása lelassult. Az öregember felállt, kivette az öregasz- szony kezéből a szalvétát, és megtörölte az ujjait. Kicsit álldogált még a szalvétával, mint az utazó,

aki nézi az Ismeretlen tájat valami különös, megsejtett, de mégis váratlan látványt remélve.

A vonat megérkezett az állomásra. Az öregember visszaült a sarokba.

— Mi öröme van abból Terikének, hogy gyermeket szült? — kérdezte az öregasszony, sűrűn döfködve a kék, sárga és piros virágokat. — Kínlódás, gyötrődés, míg felneveli, lehúzzák a bőrét, a húsát, megvádolják, hogy rosszul gondozta őket. Hallhattad, mit mondott a szomszéd- asszony: Szegény, Tériké! Mit gondolsz, mire mondja? Szegény, Tériké, bolond Tériké! Hol vannak a gyermekeid? Budapesten, Stockholmban... Hallod? Mit csinálsz? Már alszol? Alszik. Jaj, de megvert veled az isten!

F

elkapta a fejét az öregember. — Mit? Mit? — mondta, és a kezével legyező mozdulatokat tett maga mellett.

— Mindig alszol, folyton alszol. Terikééknél is! Majd otthon kialha- tod magad! A kisszobában! At- tán, ha reggeli meg ebéd van, kijöhetsz. Nem fogsz az udvaron heve- részni, nem fogsz siránkozni a szomszédoknak. Csendben leszel! A főorvos úr is megmondta: csendre van szükséged. Nyugalomra. És tudod, mit mondott még? Hogy nincs sok hátra. Vigyázni kell magadra, mert meghalsz. Csend és nyugalom, az kell neked, a kisszobában.

Az öregember ujjai az elemózsiás tasak mellett kaparásztak tétován, riadt pillantása az ablak felé csapott.

— Nem kapsz többet, elég volt — csapott le az asszony keze a tasak- ra, és frissen ondolált haja megremegett

— Csak az Inggombot kerestem, hátha ideesett — mormolta az öregember, és az ölébe menekítette az ujjait

— A földre esett, amikor levetted a kabátodat Elvesztetted. »Ilyen vagy, mit mondjak! — nézett rám az öregasszony. — Nincs meg az inggombod. Ö, istenem!

Az öregember fölemelkedett, egyszer megfordult maga körül, mintha keresne valamit, aztán görnyed- ten megállt. Barna szeme volt mint az apámnak. Gyermekkoromban, ha így nézett rám az öreg, mindig hadarni kezdtem, sok bűnöm miatt. Csak később tanultam meg a hallgatás hazugságát

— Ülj le, menj ki, vagy csinálj valamit! Ne álldogálj ilyen szerencsétlenül! — mondta az öregasz- szony, a felemelt vékony tűvel a kezében. — Csinálj valamit! — ismételte meg, és hessegető mozdulatot tett, mint amikor az asztalra helyezett étel felől elkergetjük a legyeket.

Az öregember félrehúzta az ajtót és kiment. A folyosó ablaka előtt egy pillanatra megállt, visszanézett, mint akit megszólítanak, majd elindult a kocsi vége felé. .

M

ikor néhány perc múlva, kiléptem a folyosóra, ott találtam a szomszéd fülke előtti ablaknál. Vizenyős, szittyós vidék mellett futott a vonat. Egymástól kissé távolabb csupasz, göcsörtös fák hajoltak a víz fölé.

— Nem tetszik tudni, mikor érkezünk meg? — kérdeztem könnyed, csevegő hangon, ahogyan az effajta beszélgetést indítani szokás.

— Már nem lehet sok hátra — mondta az öregember, és elindulta kocsi vége felé.

Kulcsár János:

Szerelmem, Tánya

Tizenhárom esztendős lehettem, amikor először került kezembe az ■Anyegin. Vászonfedelű, díszes könyvecske volt, szép rézkarcokkal illusztrálva, s még a régi, zengzete- sen ódon Bérczy Károly-jéle fordításban. Kemény februárunk jött azon a télen, jégszakálla nőtt minden nádtetőnek, az ártéri erdőn fák durrogtak szét a fagyban, s itt is, ott is holt cinkék aprócska tetemei pöttyözték a kékellő havat. Szaporán emelgettem két lábamat én is, amíg az egérszagú kis népkönyvtárból hazafelé igyekeztem, zsebemben új zsákmányommal, a távoli bakterház irányába. Otthon aztán, a kis petróleumlámpa pisla fényénél, a törpe vaskályha dorombolását hallgatva, annál nagyobb gyönyörűséget leltem az olvasásban. Elképzeltem a miénknél is komiszabb orosz telet, hallani véltem a farkasok üvöltését, a trojkák csilingelé- sét, szinte testközelben éreztem a sztyeppén végigvonító hóvihart. Élvezettel szürcsölgettem a szárított akácvirágból főzött teát, s a ké- . regbocskort viselő orosz jobbágyokCsikó Sándor:

Épp ez

Nehéz léptekkel jött az ősz bearanyozta a koraszín fellegeket poshadt esővizet gyűjtött a ciszternákba majd megült a teraszok taréján s bekukucskált a nyitott ablakon A felázott földutak mentén elhullajtották fakó fejdíszeiket a dérütötte fák

s mintha egy töredezett megsárgult fényképről nézném a világot minden régtől fogva ismerős s éppen ez a hihetetlen

Resfdr Sándor:

Nosztalgia

messzi útra indult

évek múltán ért csak a hegytetőre

nadrágja elkopott

lyukas zsebeiből kihullott a vers

elábrándozott — vajon mi lett a sorsuk a szennyvízcsatornákon úsztatott* koszos kis papírhajóknak

ra gondoltam, akik dideregnek az egymáshoz tapadó kunyhókban, a rothadó zsúptetők alatt. Láttam Anyegin egész birtokát, ódon udvarházával, malmával, szeszgyárával, hallani véltem, ahogy virrasztó hősöm ablaka előtt elsuhognak a denevérek, s a nyári strófákból meglegyintett a learatott rozs, az ürömvirág meg a tatárka illata.

Kedveltem én azt a mihaszna Anyegint is. minden cinizmusával, életuntságával, fölényességével

együtt. Tetszett, hogy ő is unja a falu egyhangúságát, imponált, amikor fittyet hányt a kisúri pöffesz- kedésre, egyetértőén kuncogtam, amikor a naiv Lenszkijjel évődött... Ilyen nagybácsit, vagy legalább idősebb barátot szerettem vo{na mindig, de hát sohsem hozott vele ösz- sze a sors. Így bizony belekapaszkodtam Jevgenyij sokgalléros dan- dy-köpenyének csücskébe, s kísértem lelkesen mindenhová. Akkor szűntem meg hű árnyéka lenni, amikor betoppant Larinékhoz. Éreztem, hogy nagy baj lesz ebből, s vissza is tartottam volna, de már nem hagyta magát.

Az az igazság, hogy én Tatjánába első látásra beleszerettem. Ahogy férfiban Anyeginné kívántam volna nőni, úgy lett nőben az eszményképem a szelíd, ábrándos, Hamupipőke-szépségű Tatjána. Mi tagadás, féltékenykedtem, de azért el tudtam volna képzelni Tatjánát Anyegin feleségeként, ha fájó szívvel is. Nem is bírtam aztán megbocsátani Jevgenyijnek azt a nyegle komisz- ságot, amit szívem bálványával szemben elkövetett, s dühödt kárörömmel figyeltem megszégyenülé- sét a történet utolsó strófáiban.

Esztendőkkel később tudtam meg, hogy Puskin maga is szerelmes volt Tatjánába. Feljegyezték a kortársak, hogy javában dolgozott még verses regényén, amikor egy téli reggelen betoppant hozzá egy réglátott barát. A vendég, látva a költő komor arcát, puhatolózni próbált az okok felől.

— Tánya férjhez ment a herceghez — mondta csüggedten Puskin. — Ezt igazán nem vártam volna tőle...

Ismét magamról szólva, el kell még mondanom, hogy több mint három évtizeddel az első találkozás után, megint szerettem volna közel kerülni Tatjánához. Leningrádban

Nyárvég a Dunán

i

jártam, s a mesés szépségű fehér éjszakák egyikén azt a pillanatot vártam a Néva partján, amikor nyílni kezdenek a hidak. Hallgattak az alsó palotasorok az opálos derengésben, a Néva ködfüggönyöket hömpölygetett, igen, ez a régi Szentpétervár, mondtam, és vártam, csak vártam, hogy kitárul valamelyik kovácsoltvas kapu, s kigördül rajta a címeres hercegi hintó a szép és szenvedő Tányával.

Lármás, jókedvű turistacsoportok jöttek, széthancúrozták az áhítatot, és szerencsésen eszembe juttatták, hogy reggel prémkucsmát kell keresnem valamelyik áruházban a kisebbik gyereknek, hiszen megígértem neki még otthon, a pályaudvaron.

Végül is a felejtés, bizony, kimorzsolta volna mindezt az én emlékezetem csutkájából, ha nemrégiben, betegágyon, meg nem ajándékoz valaki egy orosz nyelvkönyvvel. Igen szép kiadvány ez is — tudta a jótékony barát, hogy gyengéim a mutatós könyvek —, vörös bőrkötésben, igazi arany címbetűkkel, s mellesleg betyárosan nehéz leckékkel azok számára, akik — velem ellentétben — már társalgási fokon beszélik az orosz nyelvet, és csupán kifejezési készségüket kívánják árnyalni, gazdagítani.

Böngészgetem a logikusan sorjázó leckék anyagát fogyatkozó szorgalommal, növekvő türelmetlenséggel. Azt mindenesetre tudom, hogy egy átlagos leningrádi család körében vendégeskedem. Igen népes família, s tulajdonképpen rokonszenvesek is lennének valamennyien, csak ne csevegnének oly választékosán egymás között még a leghétköznapibb dolgokról is! Munkájukat illetően még eligazodom úgy-ahogy, de amikor hét végén ki-ki szórakozni megy barátaival, ismerőseivel, akkor bizony, megszűnik a tudományom.

Békén is hagynám én ezeket a derék leningrádiakat, ha dem élne ott a családban Tatjána is.

— A mi Tányánk nagyon szép asszony — büszkélkedett már a harmadik leckében a család egyik ifjú tagja. — Magas, karcsú, csodálatosan fénylő, szürke szeme és aranyszőke haja van...

Ismét férjhez ment hát. de élete párjáról úgyszólván semmit sem tudok. Hogy nem herceg az illető,

az bizonyosnak látszik, s nem is lehet valami izgalmas foglalkozása, mert sohasem bukkan elő a feladatok során. Tánya életéről annál többet megtudtam már. Szolid, de megbecsült orvos, az egyik kórház gyermekosztályán dolgozik. Igen lelkiismeretes, a munkakezdésről a világ minden kincséért sem késne el. Ha kissé elszundikál reggel, taxit fogad, hogy idejében odaérjen. Ha semmi sem jön közbe, akkor autóbusszal indul hazulról, majd átszáll a metróra, s végül még gyalogol is tíz-tizenkét percet a kórházig. Remélem, nem fázik meg közben; annyi bizonyos, hogy a buszmegálló majdnem szemben van a lakásukkal. A buszok viszont meglehetősen zsúfoltak reggelenként (ez is a leckékből derült ki), s én nagyon sajnálom szegénykét, amikor elképzelem abban a lökdösődő tömegben.

Egyébként vidám asszony Tánya, hét végén ő is szívesen eljár a szabadba munkatársaival, barátaival. Röplabdázik, úszik ilyenkor, néha megpróbálkozik a horgászással is. Tudom, ráfér szegénykére egy kis kikapcsolódás az egész heti kórházi hajsza után. csak az nyugtalanít, hogy az utóbbi időben ott legyes- kedik a tankönyvnek szinte minden oldalán egy bizonyos Andrej Petrovics is. Mérnök az egyik gyárban, egyébként a család régi barátja, és állandóan érdeklődik Tánya felől.

Gyanús nekem ez a nőcsábász, s behozhatatlan előnyt élvez velem szemben, hiszen őt a szerző beleírta az anyagba, én viszont még a fordítási gyakorlatokban sem szerepelek. Mardos a kétség, de még sok időbe telik, mire mindennek a végére járhatok. Szigorú szabálya a tankönyvnek, hogy „a legnehezebb nyelvtani és lexikai jelenségek rögzítése céljából minden gyakorlatot meg kell oldani”. Legalább hétnyolcféle gyakorlat ékeskedik minden olvasmány végén, s hátra van . még a leckékből vagy tizenhárom.

Lehet, hogy szerelmem, Tánya elválik időközben a férjétől, s talán feleségül megy ehhez a kiállhatat- lan Andrej Petrovicshoz, én pedig semmivel sem akadályozhatom meg a készülő tragédiát. Csak kuporgok magamba roskadva a rendhagyó ra- gozású igék IX/A táblázatának csücskén, s ezt mormolom lehangoltam

— Tánya harmadszor is férjhez ment. Ezt már igazán nem vártam volna tőle...

WT