Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

Bárányt Ferenc versei:

Dante igaza

S mert ghibellinböl lettem én fehér guelf — a városért és nem pálfordulásból — nem szűnik vágni engem szablya és nyelv.

E fordulást megértenék akárhol, hisz tisztesebb visszája a köpenynek, mint véres színe. Ám Firenze — vádol.

Attól lehet ma megbecsült, ki megvet, hogy megbecsülést nem várt egyikünk sem, akik szívből színleltünk tisztesebbet.

Becsületes maradni nem-becsülten olyan nehéz, mint tűzön kelni által és kormossá se lenni bent a tűzben.

A várost vállalom — bár most se vállal.

De már nem is e vállalás a fontos, hanem, hogy színem s szívem pirosával

maradjak hű a Vörös Liliomhoz.

i

Szelim basa szavai Belmontéhez

' Ügy, szóval Lostados az apád.

És azt tudod-e, hogy miatta kellett elbújdosnom hazámból?

Rejtőztem homokbuckák között, folyók iszapjában,

feliahok nyomorúságos kunyhóinak vackán.

Cserzettek a szelek, szikkadtra szítt a nap,

✓ suhogtak hátamon az eső ostorcsapásai.

Alig-alig világolt már a lélek a szememben, amikor elérkeztem erre a földre.

Apád tette tönkre az életemet.

Ám én mégsem úgy állok bosszút, ahogy gondolnád.

Életre ítéllek,

hogy jóvátehesd kegyetlen apád vétkeit.

Kegyelmemet

keresztként hordozd virágzó oázisokon, rettentő sivatagokon át.

Irgalmasságom miatti szégyenkezésed

sose hagyja renyhülni benned a vágyat, ^

hogy dühödten cselekedd a jót.

Eredj és bizonygasd egy életen keresztül, hogy nincs igazam, amikor megvetlek téged.

Izsák László:

Felhőtlenül

Hat napra hetediknek kedved, a várt vasárnap hű dajkaként fürösztget, te meg gügyögsz a kádnak,

szappanhabok közt pacskolsz, s fütyülsz rá, mennyi terved Iajhárkodod így el, míg örülsz, mint örök gyermek.

Virág Gellért:

Egy szilvájához

Ügy ledobtál magadról, mint betöretlen ló a huszárt, nem sok híja volt annak, hogy alattad leltem a halált.

Már szaporázva jött is értem, de lám, de lám,

megkegyelmezett. Nem tudom, miért tette, talán mert gyűlöl, vagy mert

, szeret?

Mózes Lajos:

A fehér Kent

U

tolsó címem volt aznapra, csak nehéz volt megtalálni. Rám sötétedett az Óbudai lakótelepen. Szitált a hűvös őszi eső. A toronyházak ablaksorai kékes fénnyel vilióztak: az összlakosság a Felügyelőt nézte, szinte csak én csatangoltam az utcán. Sokáig nem találtam meg a 42-es számot. Volt negyvenes és negyvennégyes, és nem akadt senki, aki megmondhatta volna nekem, miért van ez így. Aztán addig keringtem a házak és a zománcosan fénylő autók között, míg megtaláltam: a-szomszéd utca sarkán volt, és onnan tizenhetesnek számított, mindkét utcanév és házszám ki volt rá írva, nagy betűkkel.

Becsöngettem, és pillanatok múlva láttam, hogy ha valami cifrán indul, akkor az később sem mehet simán. Csöngetésem nyomán hatalmas rohangálás kezdődött az előbb még csöndes lakásban.

— Ki az? — kiabált egy rémült férfihang, valami nehéz tárgy a földre zuhant, egy ajtó csapódott. Nem válaszoltam, mert mit üvöltözzek a folyosón, majd kinyitják, és akkor megmondom, hogy a Televízió kérdezőbiztosa vagyok.

N

éha nem a legjobbkor érkezem a kérdőíveimmel, ezzel magam is tisztában vagyok. Esküvőt, családi leszámolást és kibékülést zavartam már meg, nem beszélve az intimebb helyzetekről. De nem tehetek mást. Kiadják a központban a címet, oda kell mennem. Ha »Lőre bejelenteném egy udvarias telefonnal, hogy jövök, feleannyian sem állnának rá a beszélgetésre, és úgyis kevés embernek van telefonja.

Tíz év körüli, borzas kissrác nyitotta résnyire az ajtót.

— Mit akar a bácsi? — kérdezte rémülten.

— A papádat keresem — mondtam szigorúan, és a kartonról felolvastam a kérdezendő nevét.

— Nincs itthon a papám — nyögte a srác, láttam rajta, felemás neveltetése lehetett, még nem tanult meg hazudni rendesen.

— Mondd meg, hogy a Televíziótól jöttem.

A fiú becsukta és kulcsra zárta az ajtót. Ismét hallottam a sutyor- gást, jövés-menést. Éreztem, hogy most mar kijön a papa, tudja, hogy egyedül vagyok, a kíváncsiság kihozza. A kartonjáról tudtam, hogy egyidős velem, harmincon túli, pesti születésű, az is lehet, hogy együtt rúgtuk a labdát sráckorunkban.

Ismét csikordult a kulcs, nyílt az ajtó. A férfi kilépett elém a főfolyosóra. Ha nem tudom, hogy egyidősek vagyunk, igazán nem mondtam volna meg. Krumpliorrú, sörhasú férfi állt előttem, vadonatúj farmernadrágban, még lógott róla az árcédula. Az arcán pedig az a

Fekete Lajos születésnapján

Már halálakor azt írták róla:életében elfeledett költő. S az azóta eltelt évek tovább halványították alakját emlékezetükben. Pedig Fekete Lajos írói, költői pályája azo- kéval indult a jugoszláviai magyar irodalomban, akik Szenteleky Kornél és Csuka Zoltán vajdasági égboltja alá mentek „újra kovácsolni a világot”.

Életútjának állomásai jól követhetők költészetében is. Szilágy megyében, Űjnémeten született, 1900. augusztus 3-án, iskoláit Erdélyben, majd Budapesten végezte. 1919-ben, a magyar vör^shadsereg tisztjeként, hadifogságba esett; majd szabadulása után, még ugyanazon év telén, Jugoszláviában talál menedéket. Az emigráció éveiben kapcsolódott be az irodalmi életbe, akkor jelennek meg első írásai, könyvei. Nyugalmat, otthont azonban nem talált:' 1929 őszén a katonai diktatúra, irodalmi tevékenysége . miatt, kiutasította Jugoszláviából. Magyarországon telepedik le, s a harmincas években érkezik pályája csúcsára: 1934-ben költői munkásságát Baum- garten irodalmi díjjal jutalmazzák. Attól kezdve, életének második felét Érdligeten élte, családjával.

Az expresszionista hatással induló

Gyula rajza a költőről

költő a szánűzetés hontalanságában teremtett otthont verseivel, melyek egyikét az alábbiakban közöljük. S ha csak versköteteinek címét figyeljük (Béklyózott erők feltámadása, Bilincses gyermekkor, Szent grimasz, Tengerzúgás, Vassal és fohásszal), tanúi lehetünk lázadásainak. Illyés Gyula írja: „Ahogy vidéki verseiben egy ösztönszerű fonál útján bontja ki az emlékezetből a költészetet, úgy több versében a testbe kevert lelket kutatja ilyen tapogatódzással. Elindul ’a hús, az érzékszervek fölfogta érzéseken, és mélyül, halad a felé, ami ezek mögött él.”

Életének utolsó szakaszát, érdligeti otthonában, új színekkel gazdagította a „szárnyaló idő”. 1973. július 8-án hunyt el.

Fekete Lajos ma lenne nyolcvan éves.

HARMAT BÉLA

Egyszál magadban

Ne vágj a szóba, kések éle csorbul ki az ilyen beszédre. Búzaszem minden gondolat. Közös munkát és közös sorsot csak az szolgál, aki a gondok terhe alatt is hű marad.

Helyt kellett állnod szolgaságban, most gondok közt is állj ki bátran: jobb sorsodat meg ne tagadd.

Mert bárhogyan is dacolsz vele, az éjnek nem lehetsz reggele — egyszál magadban senki vagy!

gyanakvó, zárt kifejezés, amiről egér

szén addig azt hittem, hogy csak az ötvenen felüliek sajátja. Kezet nyújtottam. Jól megszorítottuk, megráztuk.

— A tévétől jöttem, egy rövid kis kérdőívre.

Néztük egymást.

— Most nem a legalkalmasabb — vakarta a fejét —, mert rokonok vannak nálam. — Bent közben nem lazsáltak, hallottuk mindketten az őrült rohangálást, ajtócsapkodást.

— Tíz perc az egész — mondtam cinkos mosollyal. Olyan volt, mintha bent bújkálna a negyven rabló, de legalább harminckilenc.

— Hát, jöjjön be — mondta, mintha csak megérezte volna, hogy egyre kevesebb az egészhez a kedvem. Az előszobában nem volt semmi különös, eltekintve attól, hogy pár perccel ezelőtt még legalább öten futkároztak benne, néptelen volt, olyan csendes előszoba, fogassal, Lehel hűtőszekrénnyel és Munkácsy- olajnyomattal a falon.

— Talán menjünk be az én szobámba — mondta, miután alaposan körülnézett. Szerintem azon'törhette a fejét, a többiek hol lehetnek. A szobában öt farkasarcú férfi gubbasztott a fotelokban.

— A rokonaim — mondta, ők pedig felálltak, mint a kisiskolások, ha az igazgató úr belép a terembe. — Az elvtárs a televíziótól jött, interjút készít velem. Ti menjetek ki a konyhába.

S

zépen, libasorban kivonultak. Ismét körülnéztem, feltűnt, hogy annyi farmernadrág van a szobában, mintha konkurrenciaharcra készülnének a Corvin Áruház ellen. Csak a heverőn lehetett vagy száz darab, a földön, a szekrény mellé felstócolva pedig talán még több.

Leültünk az asztalhoz. Elrakosgatott előlem 'vagy öt üveg whiskyt, mire maradt annyi hely, hogy lete- gyem a kérdőíveimet, mert volt még úgy öt-hat kiló szexmagazin is.

— Szódával, szóda nélkül? — kérdezte finomkodva. — Bólintottam, hát legyen szódával. Töltött, jégkockát is rakott bele. — Milyen cigarettát parancsolsz? Gitane, Philipp Morris, Kent, Marlboro, vagy egy jó Burns szivart inkább?

Körülnéztem, mint aki csak azért teszi, hogy legyen ideje dönteni. Volt minden, amit felsorolt, kartonszám állt a szekrény tetején.

— Kentet — mondtam, és igyekeztem nem számolni a farmerokat.

— Rövid vagy hosszú Kentet kívánsz inkább?

Nevetnem kellett. Olyan volt az egész, mint egy hülye angol film, leszámítva azt, hogy tegeztük egymást. Együtt nevettünk, mint két kölyök a grundon, Jean-vicceket mesélve.

— A rövid Kentet szeretem — válaszoltam, felállt, keresgélt a kartonok között, de csak hosszú Kentet talált. — Addig legalább nyugodtan számolhattam a farmerokat, de végül mindig belezavarodtam.

Kinyitotta az ajtót, kikiabált az előszobába:

— Józsi! Hozzál be rövid Kentet, de ne hosszút, rövidet! — visszaült, büszkén nézett.

Egymás egészségére emeltük a poharunkat. Józsi pár pillanat múlva érkezett, bőrödöt cipelt. Letette elénk, kinyitotta, tele volt rövid Kenttel. Kicsit meghajolt felénk, és visszavonult a konyhába. Erre inni kellett Elképzeltem, mennyire tele lehet ez a lakás cuccal, ha mi éppen ebben a szobában beszélgetünk.

— Tudod, kamionos vagyok, ritkán nézek tévét — mondta halkan, és szégyenlősen mosolygott —, amikor itthon .vagyok, akkor sem érek rá. Kint lenne rá időnk, csak a magyar adás nem jön be.

De azért töltögettem a kérdőívet. Az ugyan szorgos televíziónézőkre készült, de az ilyen csodabogarakra is volt egy rovat.

— Majd a következő utamról hozok egy képmagnót, és az asszony felveszi nekem a legjobb műsorokat — mentegetőzött, mert azért látta, hogy oldalszám csak nullát írok a kérdésekhez —, Közel-Keletre járunk, még a Kossuth rádió sem jön be.

A

mikor ahhoz a részhez értem, hogy mijük van, mikor vették, Ott már azért kellett dolgoznom. Mindenük volt, kivéve az üdülőtelket, de megígérte, hogy jövőre vesz egyet a Dunakanyarban. Mindent azóta vettek, hogy kamionos lett Azelőtt Szentendrén, az anyós sufnijában laktak.

— Ha akarsz egy farmert venni, neked nyolcszázért odaadok egyet — mondta, amikor végeztem a kérdésekkel, és pakoltam össze az íveimet. Fáradt volt: a legtöbb embert kikészíti a kérdezgetés, sok minden eszükbe jut, kénytelenek emlékezni.

— Nem kell, ez az utolsó farmer, ami rajtam van, ezt még elhordom.

— És hány ilyet kell naponta megcsinálni ?

Vártam már a kérdést, megszoktam, hogy a magabiztosabbak visz- szakérdeznek, ők is meg akarnak valamit tudni, cserébe.

— Hármat-négyet naponta — válaszoltam az igazsághoz híven.

— És mennyire jön ki a suska? — mutatta az ujjaival.

— Darabonként hatvan forint.

Mosolygott, csóválta a fejét. Gondolom, összehasonlította a saját keresetével. Megköszöntem, hogy időt szakított rám, és kifelé indultam. A farkasarcú rokonok a konyhahaj tóból leskelődtek. Köszöntem nekik is. Kinyitotta előttem az ajtót, egy karton Kenttel gyengéden hátbavágott, és a kezembe nyomta.

— Szívd el az egészségemre, haver — mondta nevetve —, és mondd meg a televíziónak, hogy mi, kamio- nosok, pénzt keresünk, nem érünk rá a műsort bámulni!

Hónom alá kaptam a kérdőívek mellé a Kentet, kezet ráztunk. A rokonok egymás után jöttek elő a konyhából, és mentek a szoba felé. Már nem törődtek velem, hiszen én is a nagy osztás részese lettem.

H

azafelé menet még mindig esett az eső. Arra gondoltam, lám, milyen mulya vagyok, hogy nem vettem nyolcszázért farmert, holnap eladhatnám a duplájáért, és még boldog is lenne, aki megvehet- né. Talán azért nem vettem, mert olyan sok volt belőle a szobában. De lehet, hogy azért, mert valamikor régen azt hittem, hogy a farmer valami egészen más, nemcsak egyszerűen nadrágféle, hanem több: egy azok közül a dolgok közül, amelyek majd — mint a holdutazás és a beatzene — megváltoztatják az életünket, és minden más lesz, nem pedig ugyanaz.