Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
Mindig más mérleggel mérve Irdatlanul mélyek a mérlegek serpenyői, szinte minden beléjük fér. Tudomány és boszorkányság, kalmárkodás és gyógyítás. Akarva, akaratlan, naponta találkozunk ezekkel a serpenyőkkel, s nemesbe tárgyi alakban, hanem úgy is, b^gy az idős ember megvonja élete mérlegét; a vállalati gazdálkodás éves tükreként a mérlegbeszámolót ■ készítik el; a tornász hibátlanul végrehajtott mérleggyakorlatát nagy taps fogadja. Azt se feledjük: az emberek némelyike olykor megméretett, s könnyűnek találtatott. A mérleg egyike legrégibb eszközeinknek. A tömeg, a súly mérésére szolgáló e holmink legtöbbször nem más, mint a kétkarú emeld különféle változata. Azaz múltját, eredetét itt kell kutatnunk, az emelők világában. Mert az első „mérlegek” valójában vadcsapdák — ahol az ellensúly feszítette meg a hurkot —, a teher vállon hordására alkalmas rudak voltak. Vagy a vízemelők, gondoljunk csak gémeskútjainkra, ahol a gémfán levő nehezék egyensúlyozza ki az ostorfán függő, vízzel telt vödör visszahúzó erejét Már rajta lelte apám Csinált az ürügy, hiszen ki látott már kocsival kerengő szomjas vándort ám, ha ürügy is, beválik. Azzal köszönök be a ceglédi Külső Budai út egyik portájára — ahol gondozott gémeskút nyújtogatja nyakát —, ha jó a mélyben rejlő nedű, kaphatnék-e csupomyival? Mar miért ne lenne jó — vonja föl csodálkozva szemöldökét a gazda, s nyitja a kaput invitál, ahogy a tisztesség kívánja. Most tették rendbe? Friss fa, nyers szaga csap meg a kút kávája mellett állva, az illesztések értő kézre vallanak, s a halk csobbanással megmerült vödör terhe hús, jó ízű. Én csináltam meg — feleli a gazda, ráfért már nagyon, annak előtte még apám rakta föl, vagy negyven esztendeje. A gazda: Lillik István, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez, s leszámítva a katonaságot ezeket az esztendőket itt, e portán lakva töltötte el. Mikori a kút? Azt, bizony én nem tudom. Apám, amikor házasodva megvette a portát, már rajta lelte. Jól szolgál. Tiszta a vize, láthatta. Bólintok, hiszen így igaz, a rocska víztükrében a felhők nézik göndörségüket. Nem fogyott ki még sohasem belőle? Azt nem. Csak amikor nagy a szárazság, akkor mélyebbre megy, félig telik a vödör olyankor. Fúrt kút nem lenne jobb? Elneveti magát Lillik István: Hát hiszen jobb, ott van a háta megett. Fordulok, s látom, közel az istállóhoz ott guggol a motoros, szivattyús kút, -tömlő az ormánya, műanyagból. Hát ekkor ez? Minek? Volt, van. Meg lesz is, amíg élek, élünk az asszonnyal, a gyerekekkel. Velük laknak? Fenét, bementek azok a városba, lakótelepre. Emlék? Húzza a vállát, mint aki nem tudja, rossz, fölös kérdésre mit feleljen. Arkhimédész először Római és kalmár mérlegek korszerű utódain helyezik el az árut az üzletekben, odahaza, ha süteményt gyúrunk, a háztartási mérlegen de- kázzuk ki a cukrot, a lisztet, a zsírt Patikamérleggel súlyozzák bajaink orvosságát, a postán levélmérleg mutatja, mennyit fizetünk küldeményünkért. A piacokon olykor még felbukkan egy-egy rugósmérleg, a vasútnál, a szállítási vállalatoknál, a nagyüzemekben hídmérlegre állítják a vagont, a gépkocsit, hogy megtudják, mennyi a benne levő teher, a laboratóriumokban — például a faj- súlymeghatározásokhoz — bonyolult szerkezetet fedezhetünk fel, az analitikai mérleget... Ha kíváncsiskodunk, kiderül, a rugós (húzós) mérlegek azért tűntek el, mert tökéletlenek, a rugók anyaga nagyon különbözhet, a gyakori használattól kifárad, pontatlansága növekszik. A hídmérlegnél sokszoros áttétellel érik el, hogy akár a megmérendő teher ezredrészével is egyensúlyba hozható a szerkezet, s kíváncsiskodásunk nyomán az is kiderül, annál érzékenyebb a mérleg, minél kisebb túlsúly billenti ki egyensúlyi álapotá- ból. Jó patikamérlegnél a gramm ti- zedrésze elég ehhez. Arkhimédész volt az, aki Az emelőkről című munkájában először határozta meg tudományos alapossággal a párhuzamos erők összegezésének és felbontásának szabályát, a rúdra akasztott két súlyból álló rendszer súlypontjának fogalmát, s e rendszer egyensúlyának feltételeit. ö megtette az elméleti alapvetést, ám nehogy azt higyjük, leghűbb tanítványai a mérlegkészítők és a kalmárok voltak. Mert hiszen Justitia- nak — a rómaiaknál az igazság istennőjének — közönséges kalmármérleget nyomtak a kezébe, ami aligha alkalmas arra, hogy a gyakran oly kényes igazságot finoman megmérje ...! S még e kalmármérleges Justitia szeme is beköttetett egy idő után — a korai ábrázolásoknál ez hiányzik —, nehogy rájöjjön: a mérleg ugyan mér, de pontossága — kétséges ... Minek a kapaszkodás? Hosszú ideje látja el nagy felelősségű társadalmi tisztségét, a népi ül- nökségét L. Ferenc, a Dunakeszi Járműjavító Vállalat lakatosa, hiszen a közelmúltban már harmadízben választották meg. Teszi ezt a dolgát, ám úgy, hogy hol öröm, hol üröm ízét nyeli. Miért? Miért hálás és hálátlan dolog mérlegelni? Így indokol: Aki bíró elé kerül, ritkán áll úgy oda, hogy azt gondolja, vétettem. Akad ilyen, de nagyon kevés. A többség — én legalábbis így tapasztalom — másban, másokban keresi az okot, a hibát, s mert a tanácsvezető bíróval együtt nekünk, ülnököknek az a dolgunk, hogy megjelöljük, ki a hibás, az előttünk levő emberek minket vélnek bajuk okozójának. Nem magát a bajt, amit csináltak? Nem. Hanem azt, aki ítél. Akkor hálátlan szerep? Legtöbbször az. Mondtak már nekem olyanokat... Milyeneket? Hagyjuk, önt védi a törvény. Így igaz, ezzel nincs is gond. Hanem? Nem olyan egyszerű ez, még a munkahelyen sem — tudom, vannak, akik a hátam megett bírónak csúfolnak —, otthon meg, a községben, végképp nem sima dolog. Tudja — s most kizökken az eddig kissé merev tartású nyilatkozásból —, sok az olyan ember, akinek fontos a törvény, ha neki sérelem szántotta a bőrét, ám minden más esetben a törvényt őrzők számára fölöslegesek, tintanyalók, ingyenélők, akár tanácsi tisztviselő, akár rendőr, bíró, bárki. Tőlem is megkérdezte már otthon egészen jó ismerősöm, minek neked ez a kapaszkodás? Hivatalt akarsz? Nem értette, egész egyszerűen fogalma sem volt róla, mi az az ülnökség, mit csinál az ülnök. Magyaráztam neki, azt felelte, hagyjad a pokolba, nem érdekel engem. Any- nyira azonban érdekli, hogy gyanakvó legyen? Keserűség lenne a szavakban? Nem, nem, a száraz tények kimondása csupán. L. Ferenc kiválóan dolgozik, emberi magatartása példás, ezért esett rá többször is a választás. Polgári perek sorozatában volt segítője 3 bírónak, mérlegelője az igazságnak, megismerője emberi sorsok fél- resiklásának, szenvedélyek elszabadulásának és elhamvadásának; bele kellett nyúlnia szenvedések bugyraiba, s cinizmus elegáns táskáiba, hogy mérhessen, ítélhessen. Tiszta lelkiismerettel? Nyílt tekintettel felel: igen, mindig azt mondtam, amit meggyőződéssel éreztem. Milyen az igazság? Gyógyír vagy éppen a fordítottja, sebez? Sokáig töpreng a válaszon: Nincs két egyforma igazság. Nincs? Az igazság mindig más, mert más emberhez kötött. Bűnösnek ítélték akkor Romantikus íz lopakodik nyelvünkre, ha ma kiejtjük a köböl, a lat, a font, a pound, a libra szavakat, valamikor űr- és súlymértékek nevét. Jó eszköz és hamis cél azonban könnyen köthet szövetséget, hiszen a Regestrum Varadiense, a váradi káptalan 11. András uralkodása (1205 —1235) idejéből származó jegyzőkönyve 389 istenítéletet sorol fel, s ezek egy része mérlegpróba. Ami abból állt, hogy megmérték a boszorkánysággal vádoltat, s ha testsúlya termetéhez képest feltűnően köny- nyű volt, akkor bűnösnek ítélték ... Mátyás király 1486-ban Visegrádon kiadott dekrétuma szenvedélyes szavakkal kárhoztatja a hamis kalmárokat ..., s mert miattuk könnyen kirepült hüvelyéből a kard, úgy rendelkezett az uralkodó, hogy „mindazok, kik sokadalmakra, vásárokra és korcsmákba mennek, bármely rendűek legyenek, minden fegyverüket tegyék le szállásaikon". Milyen arzenált kellene magunkra aggatni napjainkban?! Vagy inkább valódi és képletes fegyverek válogatása, hordása, használata helyett megtenné a sokkal egyszerűbb, a tisztesség nemes súlya ugyanis képes lenne mindenféle mérleg serpenyődnek egyensúlyba állítására. Hazánkban a középkorban az ún. hidegkovácsok — ahogyan akkor a mai lakatosokat nevezték — készítették a mérlegeket, szívesebben az egyszerűbb, rugós típust, csak a bátrabbak adtak ki a kezük alól emeltyűseket. Bokázna az üzlet előtt Túljutottunk az ismerkedés fél óráján, ezért azután megengedem magamnak a gonoszkodást Himra Tibornéval szemben, aki boltos-Juci- ként kereskedő család foglalatosságának folytatója ki tudja, hányád ízig- len, mert mint mondja, a családi hagyomány szerint az ükszülők is adtak-vettek már, s azóta mindig volt, aki nyomukba lépett Takaros ház áll a sülysápi Bajcsy-Zsilinszky Endre úton, s a gonoszkodás az, hogy rákérdezek, vajon az üzlet hozta ösz- sze? Az asszony nem haragszik a szemtelenségért, sőt, visszaadja a szúrást, mert azt mondja, persze, maga szerint is minden boltos csal? Szívemre emelt kézzel teszem nyomatékossá a tagadást s ő így magyarázza a tagadás indokoltságát: A jó kereskedő soha nem csal, nem rövidíti meg semmivel a vásárlót, mert a forgalomból akar megélni, s nem abból, ami mellékesen, ferdén összejönne! És megélt belőle? A házat kérdezte. A szüléimé volt, én örököltem, magánkereskedőként hozták össze a rávalót, nem voltak gazdagok és szegények, tisztességgel éltünk. S most maga, a mai kereskedő? Üzletvezető vagyok, tehát alkalmazott, két hónapot töltöttem a szüleim pultja mellett, akkor jött az államosítás. Én azonban alkalmazottként is úgy dolgoztam, mintha a szüleim boltjának a pultjánál állnék. Lehet, nem is tudnék másként, mert ilyen a természetem. Azt' mondják, húsz éve üzletvezető, de magánál még soha nem volt semmi zűr, méretlenül rábízhatnák akár az aranyat is. Elvörösödik, s csak annyit felel: huszonegy éve vagyok üzletvezető. Leltár, káló, hiánycikkek, bár élelmiszereknél ez utóbbi ritkább, nem? Azt maga csak hiszi. Amit én össze- veszekedek a magunk áruforgalmistáival, meg a nagyker szállítóival, a raktárakkal... Volt olyan főnököm, aki kifogásolta, Juci, magának olyan nagy a telefonszámlája... Visszakérdeztem, tudja-e, miért? Rázta a fejét Hát én megmondtam, mert nem vagyok szívbajos, azért, mert én ri- mánkodok bele a kagylóba, hogyha lennének, lennél szíves, két kartonnal abból a sokat reklámozott kön- zervből — de mondhatok bébiételt, lisztesárut, amit akar —, mert a vásárlók lerágják a fejemet, látták a tévében, hallják a rádióban, az üzletben meg nincsen. Érti ezt? Énri- mánkodok, ahelyett, hogy a gyártók vagy a nagykereskedelem bokázna az üzlet előtt, tessék már venni belőle ... Akkor gyakran elege van abból, hogy kereskedő? Meghökken: Ugyan már, miért lenne elegem? Korona cs csillag A francia alkotmányozó nemzet- gyűlés 1790-ben bízta meg a honi akadémiát az egységes súlyrendszer kidolgozásával. Az egy év múlva benyújtott javaslat — egy kilogramm egyenlő egy köbdeciméter négy Cel- sius-fokú víz súlyával — sok vitát váltott ki. Két éven át ismétlik meg a méréseket — az első alkalommal a Szajna vizéből mertek —, s csak 1799’-ben jutnak el addig, hogy elfogadják a kilogramm etalonját. S mert akkor ráérős világ volt, további kilencven esztendő kellett ahhoz, hogy — 1889-ben — befejezzék a platina és iridium ötvözetéből készült kilogramm etalonok sorozatgyártását és hitelesítését, s a nemzetközi egyezményhez csatlakozott országok közötti szétosztását. Hazánkban átfogóan először az 2875. évi XXXV11. törvénycikk rendelkezett a súlymértékekről, s a mérlegek hitelesítéséről. Ettől fogva élesen elkülönültek az ún. szigorú, valamint a kalmármér- legek. Előbbieket kellett használni az arany, az ezüst, a platina, a drágakövek mérésére, az ékszerészeknek és a patikusoknak, s hitelességüket az Tányéros fej Hácz András mozaikja igazolta, hogy a magyar korona Jegye mellé — ami a kalmár-mérlegeken is meglelhető volt attól fogva — égy hatágú csillagot is beütöttek. Kell a fogyókúrához Űj házak, méregetik egymást, vajon melyik a szebb, a csúfabb, melyik a modernebb, a hagyományosabb, ám e mérlegelés eredménye titok marad, a falak hallgatagok. A tulajdonosok azonban beszédesek, mint mondják, volt már itt pereskedés a másik házára tett megjegyzés, leszó- lás miatt, azaz a mérleg működik így is Szigetbecsén, a Kossuth Lajos úton. S hogyan másként még? Ügy például, hogy az új házak egyikében minden második nap mérlegre kerül ifjú Nekovetits László. A csecsemőmérleg kezelője a mama, aki második gyermekét hozta világra Lászlóval, négy hónapja sincsen a nagy eseménynek. Miért méri a srácot, rosszul eszik? Tiltakozik hevesen, anyai büszkeséggel: Rosszul? Eszik, mint a sáska. Mestere a kunyerálás- nak, addig nyög, gőgicsél, míg nem kap valamit. Akkor minek a mérleg? Megszoktam már Ildikónál, a terhes tanácsadáson mondták, jó, ha rendszeresen ellensúlyozzuk az anyai — apai, nagyszülői — tömésingert a mérleggel. Vették? Nem, ajándékba kaptuk édesanyámtól. Nekovetitsné, akárcsak férje, a Pestvidéki Gépgyár dolgozója, műszerészek mindketten, már az iskolában — ahogy az asz- szony mondja — egymásba szerettek. Hét éve házasok, negyedik éve laknak a magukéban; Ildikóval már ide tért vissza a kórházból. Van más mérleg is a házban? Hát hogyne lenne, sütni nem tudnék nélküle! S veszi elő a konyhaszekrény egyik polcáról a háztartási mérleget, mutatja, s kérdést sem várva, a következőt, a személymérleget, azt a ráállós típust, s kissé szemérmesen félrefordulva indokolja, hogy ez meg nekik kell, a férjével együtt fogyókúráznak ... Otthon, a szüleinél volt mérleg? Persze, ajaj, amennyit én szidoloztam a tányérjait, anyámnak az a mániája, hogy annak ragyogni kell. Akárcsak a mozsárnak. A fő1 helyen állnak a konyhában. Maga meg eldugja ezeket. Mit mutogassak rajtuk? Nem olyan nagy újság ez, ahol gyerek van, ott mérleg is, ez a szokás most, vagy veszik, vagy kölcsönzik, de inkább megveszik, s ha már nem kell, akkor elajándékozzák. Nem olyan drága egyik sem, hogy földhöz vágná az embert. Ä munkájuk: mérés. No, az egészen más, hát ezek a konyhai dolgok nem komolyak, nagyjából mutatják, mi mennyi, de ennek semmi köze a méréstechnikához. Tanulták? Jókat kérdez. Hallott Kruspér Istvánról? Persze, a múlt században élt, műegyetemi tanár volt, most valami díj is van a nevével. Senki hamis pinttel Kruspér István; nemzetközi tekintélyt szerzett — sok más területen elért eredménye mellett — a mérés- technikában elért sikereivel, ö szerkesztette azt a mérlegrendszert, amely a múlt század hetvenes éveiben Brüsszelben, arany-, Párizsban ezüstérmet nyert. Az 1885. évi budapesti ipari kiállítás egyik szenzációja volt az a Kruspér irányításával készült, vákuumban működő, nagy pontosságú mérleg, amelyet légüres burában helyeztek el, s a mérést kívülről dirigálták. Még száz esztendeje sincsen ennek, s ma elektronikus szállítószalag-mérlegek szolgálnak seregnyi helyen, így a Cement- és Mészművek új gyáraiban. Ezek a szállítószalagba építve, mozgás közben mérik, s folyamatosan összegezik az anyagok súlyát, s azonnal le- olvashatóan jelzik akár a pillanatnyilag áthaladó, akár a mérés kezdetétől összesen átbocsátóit anyagmeny- nyiséget. Árkijelzős mérlegek a nagy élelmiszerboltokban, bonyolult analitikai mérlegek, mellett csinos fruskák a Dunai Kőolajipari Vállalat laboratóriumában ... s valahol, a mesz- sziség ködében az ismeretlen föltaláló, aki először készített kovakőből, majd achátból mérlegrudat;. társa századok múltán, aki a mérleget károsító nagy lengések megakadályozására máig is használt kitámasztóéket ügyeskedett össze... Eszközeink: szolgáink. Igen, igen, de az 1705-ben készített céhszabályzat a kalmárok lelkére köti, „senki hamis pinttel, hamis fonttal, vagy egyéb hamis mértékkel mérni ne merészeljen”. Már a szabályzat meghozatalának évében ügyek sorában kellett eljárnia a céhbíróságnak. Eszközeink: lehetőségeink a tisztességes és a tisztességtelen közötti választásra. Ezért, hogy a mérleg valójában minket mér. MÉSZÁROS OTTÖ / rr