Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
Egyre közelebb a földhöz Fűszálak hajolnak a gép alatt A repülőgép mindennapos társunkká ▼álik, s már sporteszközként sem szenzáció. És mégis. A repülő valahogy egészen más. Sikk repülni és sikk félni a levegőben. Annak, aki csak ritkán szakadhat el a földtől, levegőben szállni igazi nagy élmény. Azoknak a felnőtteknek és ifjaknak, fiúknak és lányoknak, férfiaknak és asszonyoknak, akik nyaranta a dunakeszi MHSZ-repülőtér füvén ücsörögve várnak a következő felszállásra, nézik társaik légi attrakcióit, vagy éppen maguk irányítják a sikló gépet a botkormánnyal, a lábpedállal, a repülés nem csak élmény, nem pusztán szórakozás, sport. Számukra repülni az élet tartozéka, mint más embernek a kenyér és a só. ^Izgalmaknak nyoma sincs a repülőtéren. A parancsnok, llyés József, bicskáját és uzsonnáját teszi a fiók mélyébe. Hallván, hogy mi járatban vagyunk, sajnálkozik. — Nem jöttek igazán jókor. Áll a levegő, ez nem kedvez a vitorlázórepülőknek. Körbevezet az álmos, délelőtti csendben. A hangárok előtt, s benn, a csarnokokban katonás rendben állnak a motorosok, a különböző fajta vitorlások. Az egyik sarokban, afo- cipályányi hangár szegletében Hámori Mihály — aki egyszemélyben pilóta, szerelő, oktató — egyik motorosát javítgatja, könyékig olajosán. Ez bizony nem tartozik a repülés izgalmas pillanatai közé. Arrébb, a hatalmas gyepen két csoportban állnak a vitorlázók, s pilótáik. A MALÉV- és a Postás-klub tagjai gyakorolják a felszállás, leszállás csínját-bínját, róják szorgalmasan az iskolaköröket. Mi az utóbbiak vendégei voltunk, s olyan kalauzra leltünk, akinél jobbat ki se találhattunk volna magunknak. Ismerősként méregettük egymás arcát, s aztán pár szó után kiderült, hogy a barnára sült napszemüveges fiatalember, akit itt csak kapitánynak neveznek, Hámori György, a Gödöllői Építőipari Szövetkezet elnöke. Szabadságon van, s minden percét itt tölti a gépek és a repülőpalánták között. — Lassan már az egyedüli leszek a velem egykorúak között, aki amatőrként jár repülni. Sokan abbahagyták, mások hivatásosak lettek: oktatók az MHSZ-ben, szerelők, pilóták a hadseregben, vagy a polgári légiközlekedésben. Nekem nem így alakult a sorsom. Lemondani azonban nem tudok róla. Így hát repülök, amikor csak tehetem, s tanítom a fiatalokat. Életem legszebb napjai azok, amelyeket velük töltök. Közben percenként szállnak fel és le a gépek. A pajtáskodó hang és a katonás fegyelem ötvözete az itteni modor. De szükség is van szigorúságra. Csőrlő rántja a magasba a vitorlázó gépet, figyelni kell minden mozzanatra, azonnal reagálni, ha valami nem úgy történik, mint ahogy kellene, ahogy előre számították. Aztán egyszer csalt engem Is meglnvi- tálnak, ne csak halljam, lássam, hanem Az első felszállás előtt érezzem Is, milyen a vitorlázórepülés. A kapitány kezeli a botkormányt. Biztosan jő pilóta, de padagógusnak még igazibb. Mesél, eltereli a figyelmet, nehogy észre kelljen vennie, milyen görcsösen kapaszkodom, hogy nagyokat nyelek, s bármennyire is tudom, nem fenyeget semmi veszély — féltem az életem. Kecses madár az égen a mi repülőnk. s ahogy megszabdulunk a földhöz kötő kölönctől, a csörlő kötelétől, ahogy egyenesbe kerülünk, hátam mögött pilótám-pedagógusom elhallgat. Jól tudja, miért. A repülésnek ezeket az első, legszebb pillanatait átélni csak egyedül szabad. Siklunk a levegőben szabadon, alattunk, mint meseváros Dunakeszi. Apró, gyufáskatulyányi autóbuszok, szalagnyi széles utak, sárgálló, zöldellő mezők, s talán éppen felfelé tekingető emberek. Finoman száll, köröz a vitorlás, mint a tengeri sirály, egyre lejjebb és lejjebb, közelebb vonzza magához a föld. Aztán — minthacsak nem is lett volna igaz, ami történt, mintha nem is jártunk volna odafent — már a fűszálak hajolnak meg a kerekek alatt. Szaladnak felénk a fiúk, a lányok, hogy együtt toljtik vissza a starthelyre a földön tehetetlen madarat. Mindössze ez történt ott velem a levegőben, s történt a többiekkel aznap még százszor. Én is ott voltam fenn, s azt hiszem, mindent értek. Elmondani azonban annak, aki még nem próbálta, nem tudom. A többiekkel, akik a repülés szerelmesei, most már szavak nélkül is értjük egymást. CSULÁK ANDRÁS HALMÁGYI PÉTER Művészettörténeti jegyzetek Hellász üzenete Sorra járjuk Athén, Korinthosz, Mükéné, Epidaurosz, Olümpia, Delphi romjait'. Kitűnő vezetőnk magyaráz magyarul — Dimitrisz Sztritosz, aki hazánkban született. Igazi görög patrióta, de hálás nemzetünknek, hogy nehéz időben családját befogadta. Hálás, művelt, tájékozott. hényegretörően sorolja az adatokat, nem hosszadalmason. Egészen más a görög táj, ahogy olvasmányainkból elképzeltük. A szalamiszi öböl fenséges szépsége megmaradt, csak az egymással küzdő perzsa és görög hajók tűntek, süllyedtek vissza az időbe. A mai szemlélő rebbenve kérdezi, hogyan lehetett e varázslatos tájon harcolni életre-halálra, hogyan lehetett emberi durvasággal beszennyezni a természet hegyre, tengerre osztódó méltóságát? Itt valóban különös a nagy víz, szinte kiszakad o lélekből a szó — thalata, tenger! suttogom a végtelen térbe Petőfi „Szeptember végén” született verssorait. Fönt a kőkarzaton hallották e sóhajt. Epidaurosz az ókor, Mystra a bizánci kultúra, Nafplion az újkori Görögország első fővárosa 1829—1834 között. Citadellája ma is bevehetetlennek tűnik. Itt is lépten-nyomon hősök szobrára bukkanunk, mint Szigetvárott. Leonidászi nép volt a magyar is, nemcsak a gijrög, s ez nemcsak megmaradást, hanem állandó áldozatot és küzdelmet jelentett. Romeszléíika Plutarkhosz jegyezte le, hogy e pompás színházak templomok, ago- rák „hosszú időre készültek, rövid idő alatt”. Olyan „mesteremberek építették, akik művészettel múlták felül mesterségüket”. Hellász egyik üzenete ez — a minőség megőrzésével, önmaguk állandó túlszárnyalásával érhetjük el művekkel az időtlenséget. Mesterség nélkül nincs mű, de a tudást kötelező meghaladni, művészetté alakítani, fokozni. Van abban valami megdöbbentő, hogy bár a görög kultúra is csak romjaiban maradt fenn, mégis a teljesség igényével szemlélhetjük, s kimondottan zavarnak azok a fotók, melyek hajdani építmények rekonstrukcióját mutatják az epidauruszi múzeumban. Annyira megszoktuk a romokat, hogy joggal érezzük hiánytalanoknak tökélyük miatt. S ez az üzenet lényege, hogy a magyar művészet is olyan tisztázott erővel épüljön, hogy idézeteiben is hordozza az egyetemes szépség megfellebbezhetetlen energiáit. A Parthenon tömbje az, szinte emelkedik, szinte száll a tökéletességtől. Él, lélegzik, mintha ember volna, pedig csak építmény. Mükéné magaslata •ct.ífe»- • * Kő, kő, kő mindenütt. Mükéné kőfészek — két lábon állnak a kő- orqszlánok, mint, sokkal később Leonardo brohzlova. Ez az oroszlános kapu Mükéné kezdete, nyitánya — s mivel az első hangütés fenséges, Átreusz sírkamrája és a kopár vár is az, mert aminek szép a kezdete, nem lehet a továbbiakban sem elrontani. Mükéné nemcsak Agamemnon városa, hanem a jó barátság és hosszú szerelem példája, példázata. Kövekkel az. Velence köveiről Ruskin írt könyvet — Mükéné regényét csak a jövő készítheti el. Az évszakok itt függőlegesen helyezkednek el. Térben elsősorban, nem időben. Fönt a sziklákon hózápor, lenn a völgyben narancsligetek, virágzó fák. Az egyik úgy dől, mintha ember lenne. A valóságban és Cságoly Erzsébet rajzán is, aki a mükénéi tavaszt megörökítette. Costas Panopoulos; Váza A hegyek megint előkészítenek valamit: Epidaurosz! Itt minden fának, kőnek mitológiája van; időbe, ;rbe sugárzik. Epidaurusz szüntelen üzenet, két és fél ezer év óta az. A díszlet a táj, bukolikus vidék. Híres akusztikájáról meggyőződhetünk, amikor egy olasz énekes Verdi-áriát éneke! Hogy mi sem maradjunk mostohán, a porondra lépek, s beleAz athéni Zeusz-tempom romjai '„Boldog a nép, melynek nincs hősökre szüksége” — mondotta Carlye. Igazat jelzett. A hőstettek nélküli élet a béke és a harmónia korszaka. Pontosabban a béke az emberiség legnagyobb hőstette — hiszen csak ekkor élhet minden ember lehetőségei és tehetsége felsőfokán. Tajghetosz Földet érés után Mennyire más a Tajghetosz is, mint ahogy eredetileg elképzeltük. Vadabb és méltóságtelj esebb. Nem hegy, hegység. Félelmetességében is vonzó. Előtte Árkádia, ahol egykor Pán isten tartózkodott, ahogy versében őt is megénekelte Reviczky Gyula. Spárta főutcáján most nem harcosok indulnak pajzsaikkal a periokosok meggyilkolására, a perzsák ellen, hanem nálmafák ringa- nak a kellemes szellőben. Mystra is hallgat a Tajghetosz lábánál, a halott város, a bizánci kultúra hajdani büszkesége, melyet sokszáz év energiája épített a pravoszláv eszme jegyében, s melynek freskókkal díszített templomai ugyanabban a szellemben készültek, mint a ráckevei görögkeleti kolostor falfestményei a XV. században. Itt is, ott is — csatlakozásokat láthatunk, érzékelhetünk a görög és a magyar hagyományok között —, s ezek tényleges találkozások. A Tajghetosz mérték. Aki itt járt — érzi az iszonyt, a félelmet és a fenségét, az tudja, hogy a Tajghetosz sziklazuhataga hozzájárult a spártai bátorság kérlelhetetlenségéhez. Itt valaha szikláktól tanulta az ember a jellemet. Végre megállunk egy vendégfogadónál. Hely van bőven, s a hevített romantika jegyében fahasábokat tesznek a tűzre, határozottan jólesik ennyi szoros felismerés után a füge, a sült kolbász és a gyantás bor. Mesterművek múzeumokban Athén két legfontosabb közgyűjteménye az akropoliszi és régészeti múzeum — idézeteiben is teljesség. Két dolog ejti zavarba a nézőt. Az egyik az, hogy általános az értékrend, nincs sok minőségi különbség az ismert és ismeretlen művek között. Ebből adódik, hogy sok szobor előtt tűnődünk — miért nem nevezte meg a művészettörténelem korszakalkotónak? Ez a sorsuk a görög műveknek; az egyik milói Vénusz néven remekműként tisztelt, a másik húszezer ugyanezt megérdemelné, mégsem kapja meg. Figyelmetlenség lenne ez, vagy az emberiség befogadóképessége korlátozott? Azt hiszem, az utóbbiról van szó, mert kellő elemzés után sok athéni múzeumi tárgy avatódhatna korszakalkotó műtárggyá a ma még háttérben várakozó szobrok közü! A másik probléma az, hogy szemlélődve a krétai, mükénéi klasszikus és hellenisztikus kor plasztikái, kerámiái előtt, olyan érzés kerít mindannyiunkat hatalmába, hogy e hatalmas aratás után lehej-e új magvetésnek nevezni a reneszánszot, a barokkot? Lehet-e, amikor Pheidias már Rodin gondolatait is megoldotta?! Egy biztos: a_ görög lépték növeli a ma képzőművészeinek felelősségét, hiszen, ha nem a legnagyobb összpontosítás alapján alkotnak — könnyen eshetnek az ismétlés és a másodlagosság csapdájába. Panopoulos műtermében Costas Panopoulos nemrégen járt Budapesten. Akkor ismerkedett meg Kovács Margit, Schrammel Imre, Csekovszky Árpád művészetével. Akkor találkoztunk először. Athénban bemutatta műveit, jártam műtermében is. ö a Görög Kerámiaszövetség elnöke. Közvetlen, jó kedélyű ember. Tájékozott. Nemcsak Makrisz Agamennon szobrait ismeri jól, hanem a magyar népi kerámia fejlődését is. Kerámiái egyrészt a fazekasság irányába fordulnak, másrészt plasztikai hatásúak. Több nagy méretű mozaikfalát láthattuk athéni szállodák előterében, előkelő villákban. Az éjszakába nyúló vacsoránál — kitűnő báránysültet és korinmoszi bort fogyasztottunk — fejtetté ki ars poeticáját. Lényege az, hpgy a hagyományokat őrizni és folytatni kell. Görögországban és mindenütt a világon. Még a repülőgépen is az ő szavaira gondolok. Arra, hogy az élet igazolja. Costas Panopoulos igazságát. Athénban is béke búcsúztatott, — már hajnal- _ ban söpörték az utcát, rakták a boltok elé nagy csörgéssel a tejesládákat, Budapesten is béke fogadott. Egy csokoládét majszoló kisgyereket különösen megjegyeztem a Ferihegyi repülőtér csarnokában. A békét. A holnapot. Losonci Miklós
