Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-06 / 157. szám

Ég, víz, föld

Barrióth. Zoltán grafikája

Erdélyi Attila:

Levél

Messze vidékre kerültem el, fél éve, hogy Pestről mint ping-pong labdát, röptetett ide a sors.

Itt élek az Ipoly mentén, Vámosmikolán, a Börzsöny lábánál elterülő faluban. Nagybörzsöny közvetlen szomszédja ez a község, inkább síkság, mert dombjai csak kicsinyek; csak egy-két utcája olyan, mintha hegyre szaladna, de fél út után lejt lefelé szelíden.

Inkább sík terület, mert mondom, dombja alig van, szánkózni télen még a gyerek se tud itt.

De kelet felé kitekintve, a Börzsönyre látni,

„ hol a hegyek színe változatos, miszerint tiszta időben az ég kékségével vetekedhet,

vagy ha borult az idő, mélyül a kék színük is. Itt a Szabadság úton, ahol lakom, az akácfák két oldalt állnak és magasak s korosak;

B egy helyben járnak legalább száz éve az úton; bár ballaghatnék ennyi időn velük én.

Rácz Lajos:

Egy vagon mész

— Robi, ez a srác lesz ma a társa — bökött felém golyóstollával a szemüveges pályamester.

— Ne marháskodjon, főnök! Ennek a kölyöknek üresen is nehéz a szívlapát.

— Bírom én — vágtam közbe —, mert muszáj, kell a pénz.

— No, látod? Akar a fiú dolgozni. Tehet ő arról, hogy nem nőtt akkorára. mint te?

Hát, ami azt illeti, kettő olyat ki lehetett volna hasítani belőle, mint amilyen én vagyok. A válláig sem értem. Sárga pólóingj én keresztül ijesztően kirajzolódott domború mellkasa.

— Mi lesz a meló? — dörmögte félig beleegyeznem

— Egy vagon mész. Fekbéres.

— Még ez hiányzott, meg a kölyök hozzá. A kettő nem megy együtt, főnök.

— Kifizetem alkalmiba. No, mit szólsz hozzá?

— Így már oké!

A pályamester elégedetten törölte meg a szemüvegét.

— Tudsz úszni? — kérdezte tőlem váratlanul az óriás.

— Tudok — feleltem meglepetten.

— Az jó, mert most be leszel dobva a mély vízbe —, s a vállamra csapott tréfásan.

Csaknem térdre estem. Mind a ketten tele szájjal nevettek. A pályamester a hasát is fogta. Ostobán nézhettem rájuk, mert nem bírták abbahagyni a röhögést. Végre eszméletre tértek. Épp ideje. Kezdtem már unni a dolgot.

— Gyere, kölyök! Vételezünk neked egy testhezálló lapátot.

Hátra mentünk, a raktárba.

— Kézcsókom, Ibiké!

— Jó reggelt, Robi. Mi újság?

— Lapát kellene az új fiúnak. Ha van, akkor a régiekből.

— Válassza ki, Robi, maga az iparos. Akad ott a sarokban néhány darab.

Homoródi József:

Az én padjaim

S

ok padot koptattam életemben, hol rövidebb, hol hosszabb ideig. Egyiken éveket töltöttem, mégis hamar elfeledkeztem róla, másikon csak órákat, mégis kitörölhetetlen az emlékezetemből. Mindahány közül a legfeledhetetlenebbek; az iskolapadok.

Mennyit izgultam, unatkoztam, mennyit hevültem, dideregtem az iskolapadokban. Kényelmes egyik sem volt, de mindegyik kopott, tintafoltos, összefaragott. Négy évig ültem abban a padban, amelybe legyalulha- tatlanul mélyre, szívet véstek, abba pedig a büszke-uj- jongó értesítést: Cuci és Fidor jegyesek!

Valahányszor visszagondolok arra a padra, mindig meghatódom, de az elérzékenyülésbe egy kis borzongás is vegyül.

A meghatódás nyilván a paddal együtt fölidéződő hajdani önmagámnak szól. Lányos képű, szelíd, szőke, törékeny testű kamasz ül már az idők végezetéig számomra azon a pádon, akit Egér néven szólítottak a társai.

A borzongást, viszolygást valószínűleg a szigorúságot, ridegséget sugárzó fizimiskája kelti annak az összefaragott padnak. Van is oka morcosságra, hiszen annyi szégyenletes kötelességmulasztásnak, fölháborító figyelmetlenségnek, orcátlan pimaszságnak, oktalan dühnek, szánalmas siránkozásnak, durva röhejnek volt a tanúja, hogy csak behúzott nyakkal lehet fölidézni. És része volt eZ a pad az iskola fegyelmező, kordába szorító, ritkán röptető, sokszor szárnyat szegő masinériájának, amely jaj, de sokszor ütött fejbe, s ritkán, nagyon ritkán simogatott. És mindig recsegett is ez az ócska pad, hangosan, amikor szólítottak, és én ijedten ugrottam föl, s még hangosabban, amikor a megvetőn és gúnyosan harsogó ülj le! után, visszarogytam az ülésére.

N

yomasztóbb padok emlékét' is őrzöm. Semmiféle meghatódást sem érzek, inkább hideglelős rémület akasztja meg bennem még ma is a szuflát, amikor a különféle hivatalok és hatóságok ablaktalan előszobáinak, homályos folyosóinak alattomosan billegő, ijesztően recsegő padjaira gondolok vissza. Hányszor kuporogtam rajtuk órák hosszat, némán, moccanni sem merészelve, dideregve várakozván a sorsomat eldöntő határozatokra, amelyek mindig megfellebbezhetetlenül adták tudtomra, miért s mire vagyok alkalmatlan, méltatlan, mitől tanácsolnak, tiltanak el, miért fosztanak meg ettől-attól, miért zárnak ki innen-onnan.

És gyönyörű padjaim is voltak. A legszebb minden bizonnyal egy munkástelep hervadó, őszi parkjában állt, sűrű bokrok árnyékába rejtezve. A külső világ zajai csak elmosódottan értek ide s mintha megállt volna az! idő... A beton lábazatú, esőtől-hótól szürkére fakult, repedezett ülésdeszkájú, ócska pádon egy diák és diáklány váltotta remegő ajkakkal az első csókot.

Padok. Emlékek, titkok, örömök, bánatok, keservek, kínok és néha a boldogság őrzői.

Az a fehér pad a szülőszoba előtt, a kórház folyosóján, amikor a feleségem kínlódó-boldogan várta, hogy beteljesedjék a csoda, a testéből sarjadó új élet születése. Ahol remegő gyomorral, égő türelmetlenséggel én is várva-vártam, hogy megláthassam végre a fiamat.

Az a másik fehér pad, egy másik kórház másik folyosóján, szemben az ajtóval, amely mögött az apám feküdt. Iszonyodva vártam, mikor nyílik az az ajtó, mikor lép ki rajta suhanó fehér köpenyben valaki, hogy suttogva közölje velem a megváltoztathatatlant, amelytől hangosan felzokogok majd: elvégeztetett...

Padok. Életem állandó kísérői, átkozottak, áldottak. Mind mozdulatlan, mind néma, legfeljebb érthetetlenül recseg. Emlékeimben mégis elevenen kavarognák, hangosan tanúskodnak.

A jó padok, a vonatok padjai. Azok a régi, sárga fapadok. Vitték a tudományra sóvárgó diákot a bölcsek csarnokaiba, vitték az egyenruhás sebesültet a frontról haza, vitték a meglett férfit a sokáig hiába sóvárgott találkára a fény városával.

L

áthatatlan, anyagtalan padjaim is vannak. Ezek borzasztóbbak, mint a valóságosak. Csalódott és köny- nyes, kiábrándult és keserű, dühös és vádló tekintetek ültetnek ezekre a láthatatlan padokra, és hiába mjnden kérés, könyörgés, tiltakozás, fogadkozás, esküvés, könyörtelenül aZ ülésre szegeznek ezek a tekintetek, ahol ezerszer nagyobb gyalázat ülni, mint akár a közszemlére kitett szégyenpadokon, s az itt kapott sebek sajgóbbak és nehezebben gyógyulok, mint a szé- gyenpadon kapott botütések sérülései.

És egy-két gyönyörű díszpadom is van ezek között a láthatatlan padok között: szerelmes asszony, rajongó gyermek tiszta tekintete emel föl rájuk, talán érdemtelenül, méltatlanul is, mégis jólesik, büszkévé, boldoggá tesz.

Az utóbbi években jóságos padokkal is találkoztam. Mindig éppen akkor kerülnek elém, amikor már botladoznak lépteim, kalimpál a szívem, elakad a lélegzetem, támaszt keresőn nézek körül, mert szédülök, félek, hogy összeesem, és ekkor mindig, éppen elérhető közelségben felbukkan a jóságos pad. barátságosan invitál, kínálja az ülését, támláiét: gyere, pihenj meg rajtam, fújd ki magad, ne félj, nincs semmi baj, pár perc és rendbe jössz, mehetsz tovább.

M

ostanában esv virágmintás, festett padra gondolok a legtöbbet. Tapasztott padlatű, oingált falú, mestergerendás kis falusi házban áll. az utcára szolgáló ablak előtt, öreg anyóka üldögél rajta, bőráncű. sötétkék szoknyában, fekete kötött ujjasban, fekete feikendőben. Páoaszem az orrán, a gyorsan sötétedő alkonyaiban, az ablakhoz hajolva olvas. Réz- szegekkel kivert, csatos bibliát lapozgat. Amikor bedugom a feiemet az óvatosan nyitott, nyikorgó ajtón, kedvesen biztat, leniek be, int, üliek le melléje.

Megyek, drága Nagyika. Ott már az én helvem is. azon a festett vadon, drána Nan-ákám. ahol a kapcsos könyvvel az öledben találtunk Rád, amikor egy csöndes tavaszi estén örökre lehunytad a szemed.

Robi szakavatott szemmel kihalászta a tucatból az ívelt nyelűt Háromszor-négyszer végigtolta a betonon, s a kezembe nyomta.

— Hogy tetszik? — kérdezte.

— Elég nehéz.

— Mire elnyűvöd, addigra kikaja- kosodsz — nevetve barackot nyomott a fejemre.

Belevörösödtem.

— Itt írja alá! — tolta elém a blokkfüzetet a lila körmű raktárosnő.

— Mit raknak ki, Robi?

— Mészt, Ibiké.

— Magának kihúzták az ötöst — nézett rám sajnálkozva a lila körmű.

— Sose féltse a srácot, Ibiké, tudja, hogy mire vállalkozik.

Először néztem hálásan az óriásra.

essssssssssssssssjs/JMA

Amikor kiértünk a vágányokhoz, Robi bizalmasan vállamra tette a kezét.

— Van egy kis apród? — fürkészve nézett a szemembe.

Az ingzsebek egyikéből kicsippentettem két húszast.

— Hát, ez nem valami sok.

Hátranyúlt, kiemelte farzsebéből

megviselt személyi igazolványát, s a benne levő ötvenest az én húszasaimra simította.

— Így már elindulhatunk — nyugtázta.

— Hová? — kérdeztem.

— Csak ide, a bisztróba.

— De én nem iszom szeszes italt

— Az nagy baj, mert a mészrako- dást nehéz józanul csinálni. Mire odaérünk, beszéld rá magad.

Robi beállt a sorba. Odasúgtam neki, hogy egy korsó sört azért elbírok.

— Melóra, fiú — trombitálta, miután megivott három deci cseresznyét, melyet lekísért hat korsó sörrel. Úgy látszik, meg sem kottyant neki.

■///////////////////////a

A billencs már ott állt a vagon oldalánál. Robi megfogta az ajtó kallantyúját, s nekitámasztott lábbal, megpróbálta kinyitni. A vagonajtó meg se moccant.

— A szentségit! Be van ragadva. Add ide a drótkötelet a röhögés helyett! — szólt oda bosszúsan a billencs sofőrjének.

A pirospozsgás, szőke pilóta az ülés alól kidobta a tekercset Robi lába elé. Robi a drótkötél egyik végét a billencs hátuljához kötötte, a másikat a kallantyúra hurkolta.

— Óvatosan indíts, nehogy kiugor- jon a sínből.

Kiugrott. Az óriás szentségeit, és süsüt mutatott a sofőrnek, aki vigyorgott. Robi dühösen legyintett, s a motorház tetejére köpött.

A billencs szorosan a vagonnyílás elé húzott.

— Milyen kezes vagy? — kérdezte Robi.

— Jobb.

— Akkor ide állj!

Már lendültem is a lapáttal.

— Várj! Ha így csinálod, tíz perc múlva kiköpöd a tüdődet. Van nálad zsebkendő?

— Van.

— Akkor kösd a szád elé. így. Az orrodat is fedje — igazított rajta. — Szép komótosan lapátolj, mert hamar kidöglesz.

Amíg egyszer megmentettem a lapátomat, addig Robi a harmadikat dobta el. Cefetül izzadtam, s a mellem úgy zihált, mintha kilopták volna a tüdőmből a levegőt, összeszorítottam a fogamat. Az ájulás környékezett. Iszonyúan nyilallt a derekam. Éreztem, ha most felegyenesedek, menthetetlenül a padlóra zuhanok. Még gyorsabb iramot diktáltam magamnak. Szemem előtt megfeketedett a mész s tűzkarikák táncoltak. Végre megtelt a billencs. Felegyenesedtem. Megbillent velem a vagon, s kihullott kezemből a lapát. Letéptem számról a zsebkendőt.

— Kispajtás, hogy tetszik az első menet? — kérdezte Robi.

— Nem dobom be a törülközőt — lihegtem.

— Ne is add olcsón — tekintetéből őszinte biztatást olvastam ki.

WZ////////////////////

A billencs már vissza is jött.

A lapátok csikorogva munkához láttak. A vagon közepe kiürült. Még keményebben dolgoztam. Kezdtem nem érezni a lapát nyelét, de a derekamból kiállt a nyilallás. Ismét

tisztán láttam. Átpislantottam Robihoz. aki úgy dolgozott, mint a kotrógép. Átvettem a tempóját — egyszerre dobtunk, merítettünk. Újra nyilallt a derekam, s megint elsötétedett a fehér. Keservesen, de sikerült tartanom a ritmust.

— Állj! — ordította a sofőr. — Hová az istenbe pakoltok?

— Levegőzzünk egyet, kölyök. Rád fér, olyan sápadt vagy, mint a liptai túró.

Leugráltunk a vagonból. Súlytalannak éreztem magam, mikor a földre pottyantam.

— Üljünk le oda! — mutatott a gúlába rakott terméskövekre Robi.

Helyetfoglaltunk egy-egy fél mázsás lapos kövön. Robi előkotorta zsebéből a gyűrött cigarettásdobozt.

— Megint elfelejtettem kirakni — bosszankodott a kihullott cigaretta, meg a törött gyufaskatulya láttán, s megcsóválta a fejét.

— Mit tanulsz? — kérdezte két szippantás között.

— Gimibe járok, most végeztem a harmadikat.

— Aztán mi akarsz lenni ? — tudakolta.

— Orvos.

— Az apád is az?

— Nem. Ö lakatos.

Hümmögött hozzá, s megvakarta

a fejét, mint aki nem lát összefüggést a dolgok közt.

— Indulás, jön a billencs! — intett Robi.

Újra bent voltunk a vagonban. A lapátok ismét nekilódultak. Túljutottam a holtponton, s már egész könnyedén tudtam tartani Robi emberevő tempóját. Még mosolyogtam is a zsebkendő mögött Hihetetlen hamar megraktuk a kocsit

Robi tekintetével megmérte az én sarkomat, s összehasonlította az övével.

— Remek srác vagy, kölyök. Nem tudom, hogy csináltad, a fene se nézte volna ki belőled. Add a jattodat hadd csapjak bele!

Az utolsó fuvar következett.

— Hajrá, kölyök, most jön a finis! Addig föl se nézz, amíg ki nem ürül a vagon.

Robi őrült iramban kezdett Eljutottunk a munka legnehezebb szakaszához. Egyre messzebbről kellett lendítenünk a lapátot. Az óriás csak derékból fordult ki, míg én léptem, néha hármat is. Robi jó tíz mázsával megelőzött. Átjött segíteni. Amikor befejeztük, derékon kapott, s a földre ugrott velem.

— Nyomás a dohányért, kölyök!

Megindult öles léptekkel a forgalmi iroda felé. Igencsak szaporáztam utána.

W////////////////////Í

— Végeztünk, főnök, itt a bárca: kétszáznegyven mázsa van ráírva.

— A srác él még? — kérdezte Robitól a pályamester, miközben rámkacsintott

— Masszív kölyök ez, főnök, le a kalappal, amit produkált. Holnap is ossza be mellém — felelte Robi, s mikor kiértünk, visszaadta a negyven forintomat. — Reggel csak kölcsön vettem. Tedd el, ha mondom, tedd csak el.

T likőrben

Szécsi Katalin vízfestménye