Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-01 / 152. szám
Sr 4j?r W Kfunap 1980. JÜLIUS 1., KEDD BUDAKESZIN, BUDAÖRSÖN Ősztől önálló gimnáziumok A Pest megyei Tanács... Budakeszin és Budaörsön a gimnáziumot az általános iskolától szétválasztja, szervezetileg önállósítja... Ez áll a Pest megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága ez évi 81. számú határozatában. Miért önállósítják a két iskolát? — kérdeztük Oberczán Józseftől, a Pest megyei Tanács művelődésügyi osztályának csoportvezetőjétől. A múltról — Hogy megérthessük, utazzunk kicsit visszafelé az időben: ez a két gimnázium 1964-ben kezdte meg az oktatást, az általános iskolákkal közös szervezetben. Akkortájt a rendkívül sok tanuló miatt több ilyen, s hasonló öszvérintézményt hoztak létre, mint aZ általános iskola és gimnázium együttese. Megyénkben tizenkettőt, s ezek sorsa érdekesen alakult. — A tápiószelei, a vecsési, a nagymarosi, a gyömrői és a pomázi gimnáziumok nem állták ki az idők próbáját, megszűntek. Nem így a közben megerősödött érdi, pilis- vörösvári, dunaharaszti és pé- celi középiskolák. Ez utóbbiak ma már önállóan oktatnak, nevelnek. Három gimnáziumról még nem esett szó. A szobi ma még működik, jövőre végez benne az utolsó osztály, azután ez is megszűnik, a budaörsi és a budakeszi pedig ez évtől önállósodik. — Érdemes még valamiről szólni. Az általános iskola és gimnázium együttélése a hatvanas évek egyik pedagógiai törekvésének — a 12 osztályos iskolamodellről van szó — megtestesülése. Ez a megoldás többféle gonddal járt, elsősorban irányításiakkal. Az általános iskolák gazdái ugyanis a köZségi tanácsok, míg a gimnáziumok a megyei tanács irányítása alá tartoznak. Természetesen a kettősség megnyilvánult a pedagógiai munkában is, hiszen két különböző iskolatípus, két eltérő követelményrendszer, s másmás életkori sajátosságú gyerekek tartoztak így együvé. Rövidesen új tábla kerül tehát Budakeszin a Széchenyi út 94. számú épületre. A gimnázium igazgatója, Szabó Gyula vezette aZ általános iskolát és gimnáziumot is. övé a szó: — A közös igazgatású intéz- ményoen éveme loüü diák tanult, s 103 pedagógus loglai- Kozott nevelésükkel, a negyvenkét technikai dolgozó segítségévéi. Nyilvánvaló, hogy egy ekkora mammutiskoia minden gondját néhéf összefogni. Hogy más példát ne mondjak, mint igazgatónak, negyjele házirenddel volt dolgom: az általános iskolaival, a gimnáziumival, a diákotthonival és a kisegítő iskolaival. Előnyök, hátrányok — Ugyanaz a nevelő, aki a felső tagozaton oktatott, tanított a gimnáziumiján is. Természetesen törekedtünk arra, hogy egy nap csak egyik iskolatípussal legyen dolga, de így sem volt könnyű a kétfelé tanterv alapjan dolgoznia. Azután kevésbé lehet ilyen körülmények között a szaoad- idős programokra, az egy-egy tanulóval való alaposabo foglalkozásra ügyelni. Az iskola irányítása is többlépcsős volt, az igazgató sem maga intézte az ügyek jó részét, hanem munkatársai, helyettesei. — S ami még fontos: egy év múlva megkezdődik a gimnáziumban a fakultatív oktatás. Ez pedig sok-sok kiscsoportos foglalkozást, elmélyültebb, egyirányúbb pedagógiai munkát kíván. — Természetesen az együttélés nemcsak hátrányokkal járt. Így például jobban megismerhették egymás munkáját, tantervét az általános iskolai és középiskolai nevelők, s könnyebb volt a tanulók számára is az átmenet a nyolcadikból a gimnázium első osztályába. — A változástól azt várjuk, hogy a 250 gimnazistával alaposabban foglalkozhassunk. Népművelők közgyűlése 0 0 SZAKMAI SEGÍTSÉG, ERDEKVEDELEM Tegnap megalakult a Magyar Népművelők Egyesületének Pest megyei Területi Szervezete. Szentendrén a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtárban tartott közgyűlésen a mintegy 160 tag elfogadta a szervezet működési dokumentumait és programját. A területi szervezet tapasztalatcserékkel, pályázatok-’ kai, szakmai fórumok biztosításával kívánja segíteni a népművelők beilleszkedését, szakmai munkájának fejlődését, élet- és munkakörülményeinek javítását. A megválasztott héttagú vezetőség elnöke dr. Ku- rucz Albert, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója, titkára Rozgonyi Ernőné dr., a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója lett. több időt fordíthassunk nevelésükre, a középiskolai hagyományok megteremtésére. At a tervünk, hogy mindegyik évfolyamon az egyik osztály testnevelés szakos lesz, s a megye minden részéből jönnek majd a tehetséges fiatalok. — Az általános iskolával pedig tartjuk a korábbi szoros baráti, munkatársi, pedagógiai kapcsolatot, hiszen ez a fiatalok érdeke. Közös lesz továbbra is ai ebédlő, a gyakorlati foglalkozás terme, s együtt használjuk a sportlétesítményeket. Szaktantermek is Budaörsi gimnázium, Asztalos Zoltánná igazgató: — Valóban lény a közös igazgatású iskolák nagy ere- nye: szorosabban épül egymásra az altalános isnoía es a gimnázium. Hátránya viszont, nogy a tanárok figyelmét megosztja ez a helyzet. A tanulok felzárkóztatására, a teiietseg- gondozásra, a versenyekre, a mozgalmi és kulturális tevékenységre kevesebb energiát fordíthatunk. Egy másik pél da: régebben a közös értekezleteken mindig elbillent a mérleg nyelve vagy az általános iskola, vagy a gimnázium felé, s í|»y a résztvevők egyik fele többé-kevésbé érdektelen ma radt. Nálunk is kétféle házirend volt érvényben. — A szétválástól aZt várjuk, hogy a kisebb petíagógusközös- ség az egyértelműen közös nevelési elvek alapján dolgozhat majd, koncentráltabbá válhat a nevelőmunka. A konkrétumokról pedig annyit: a Rózsa utca 13—17. szám alatti régi épületben 155 tanulóval kezd jük a tanévet, s 200 levelező hallgató képzése is a feladatunk lesz. — Változások sorára számítunk. Elsősorban szerelnénk kialakítani a szaktantermi rendszert. A párhuzamos osztályok egyike nálunk is test- nevelési tagozatos lesz, korábban csak fél osztálynyi csoportok lehettek tagozatosak. Az általános iskolában oktatják már á német nyelvet, a gimnáziumban csak szakkörben tanulható, s szeretnénk majd a középiskolában ,is aZ órarendbe venni. Idén a harmadik osztály 14 tanulója sajátít el gép- és gyorsírást. Az első két évben hetente három-három órán át tanulták ezt, ősztől 9—9 órában kívánjuk oktatni a tárgyat, hogy az érettségi mellett a gyors- és gépírói szakvizsgát is letehessék növendékeink. V. G. P. A magyar népi iparművészet ma EGY KIÁLLÍTÁS ÜRÜGYEN EZ A FELIRAT áll a katalógus címlapján: Magyar népi iparművészet, 1980. Ezek szerint tehát a Magyar Néphadsereg Művelődési Házában rendezett tárlat pillainatképet ad erről a területről. A bemutató azonban nemcsak a jelenről, hanem a múltról, népi iparművészetünk három évtizedes történetéről intézményrendszerének kialakulásáról is beszél. Elsősorban természetesen a bemutatott tárgyakkal, emellett azzal a tájékoztatóval, amelyet a teremben tablón, s a katalógus szövegében is olvashat a látogató. De mit is jelent a fogalom: népi iparművészet? Negyven évvel ezelőtt aligha adhattunk volna választ e kérdésre, mert a kifejez'és a felszabadulás után került a köztudatba — s hamarosan a szakmai viták középpontjába is. Ugyanúgy, ahogyan maga a tevékenység, amelyet jelöl. Mert a népművészet, és a népi iparművészet nem azonos. Az előbbi feltételezi a hagyományos faluközösségek, a termelési kultúra létét, s ezzel a hagyományos eszközökkel készített használati és berendezési tárgyak iránti igényt. Nem feltétlenül a díszes munkákat: a népi tárgyalkotó-, -formáló művészet darabjai legtöbbször csak a formájukkal hatnak, azzal,, hogy funkciójuknak tökéletesen megfelelnek. A feltételek, s ezzel maga a népművészet is azonban már a századfordulón is egyre inkább eltűnőben volt, a felszabadulás után pedig éppen nem a falusi, hanem a városban élő rétegek érdeklődését keltette fel a korongolt kerámia, a szőttes, a népi hímzés, a fafaragás. Ennek az igénynek a kielégítésére, a hagyományokat még ismerő mesterek tömörítésére, az utánpótlás biztosítására, s természetesen az elkészült munkák forgalmazására jött létre 1953-ban a ma mintegy nyolcvan népi iparművészeti és háziipari szövetkezetét tömörítő Háziipari és Népi Ipar- művészeti Szövetkezetek Országod Szövetsége, valamint a Népi Iparművészeti Tanács, amely elvi, szakmai kérdésekkel foglalkozik, biztosítja, hogy a tárgyak — ha már nincs is használati funkciójuk — lakásdíszként szolgáljanak, az értékes hagyományok szellemében készüljenek. TERMÉSZETES, hogy azok, akik a népi iparművészetet a népművészet folytatásának vélik, s azok, akik a .népművészet kihalása után a népi iparművészetet ismétlésnek, másolásnak, közönséges kereskedelmi árutermelésnek tartják, Film készül Ma rti no i icsról Martinovics Ignácról szóló Eilm forgatását kezdik meg úliusban, a televízió drámai oosztályának megbízásából a Vlafilm Pasaréti úti gyárában. \ vendégrendező, Elek Judit, iíz éve foglalkozik a témával, > a forgatókönyv írását is már két évvel ezelőtt elkezdte. A rendezőnek, és a film többi munkatársának bőséges irodalmi alapanyag áll rendelkezésére, a kor hű felidézésére. A szereposztás érdekessége, hogy a címszerepet .Acs János, az amatőrökből álló Stúdió együttes tagja alakítja. A győri Kisfaludy Színház újonnan kinevezett vezető rendezője, Szikora János Batsányi alakját kelti életre. A szerep- osztás kuriózuma, hogy a nádor szerepét színésznőre, Gaál Erzsébetre osztotta a rendező. KaViCS. Az utóbbi néhány nap televíziós műsora — hogy, hogy nem — többször is érintette Pest megyét. Először a péntek esti híradóban emlegették a kiskun- lacházi kavicsbányát, mégpedig meglehetősen keserű jelzők kíséretében. Mint megtudhattuk, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy ez a lelőhely kénytelen-kelletlen bezárja kcpzeletbeli kapuit. Annak ellenére, hogy még vagy 25—30 ezer lakáshoz szükséges kőféleség rejtőzik ott. Mindez azért történik így, mert hiányzik a szóban forgó építőipari nyersanyag előho- zásához szükséges 40—60 millió forint. Hiába kellene, nincs és nincs. Feltűnni látszott viszont egy kisegítő megoldás. Nevezetesen az, hogy az Állami Kavicsbánya gépei folytatnák ott a kitermelést. Azok a masinák, amelyek a mélykotrásra is alkalmasak. Persze — így a néző —, mit lehet előre tudni: vagy odaszállítódnak a feladat megoldására alkalmas berendezések, vagy nem. Mindenesetre az elhangzottak alapján úgy lehet vélni, előbb-utóbb mégiscsak odakerülnek. Így kívánná az a sokat emlegetett közérdek. Hajó. a péntekéi sugárzott Nyitott boríték, Molnár Margit műsora, szinte szó szerint ugyanezt a tájékot idézte, TV-FIGYELÓ amikor a kiskunlacházi Petőfi Tsz birtokába került, ám a ráckevei üuna-ágban oly csúful megkopasztott kirándulóhajó szomorú sorsát ismertette a nézőkkel. Akik ezt a néhány percet végigfigyelték, tudhatják, hogy 1978 őszén horgonyozták le azt a több szintes vízi járművet a jelzett helyen. A közös gazdaság úgy tervezte, hogy a nemzetközi gyermekév alkalmából felújítják, és az érintett kiskorúak rendelkezésére bocsátják a remeknek ígérkező ajándékot. Am téesz tervez — ember (?) végez. Az történt ugyanis, hogy a kiérdemesült közlekedő eszközt egyszerűen kifosztották. Szinte minden kiemelhető és leszerelhető darabját elhurcolták a környékbeliek. Történt pedig ez mindannak ellenére, hogy egyrészt a területért felelős mezőőr igyekezett megakadályozni a rablást, másrészt pedig az arra felé pecázgató jobb érzésű horgászok is felháborodva tiltakoztak a sorozatos merényletek ellen. Ez is, az is hiába: a hajó egyszerűen elfogyott. És úgy elfogyott, hogy immár csak a végső pusztulás várhat rá. Más megoldás nem lévén, szét kell darabolni. Világnak csúfjára, rombolóinak gyalázatára... Repi. A vasárnap esti Hétben pedig az Óbuda Tsz-t idézték annak kapcsán, hogy miképpen is alakul a vendégszeretetéről ismert hazánkban a reprezentáció. Örömmel vehettük tudomásul, hogy amint szerte az országban, ebben a számos partnerrel kapcsolatban álló közös gazdaságban is mind jobban utánanéznek: hány forint fordítódik a tárgyalófelek kí- nálgatásaira. Megszűnt az úri muri — szó szérinx így jellemezte ezt az új módi állapotot a megkérdezett illetékes, aki egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy a repi manapság — reklám. Egyszerű hirdetésféle. S mint ilyen, nem is kerülhet valami nagyon sokba. Az Óbuda Tsz költségvetésének még a fél ezreléket sem terheli. Pénzösszeg szerint éppen százezer forintot takarítottak meg ebből a körülmények és előírások parancsolta visszafogásból. Szép summa! S úgy látszik — legalábbis az idézett riport azt mutatta —, hogy másutt is hasonló megfontolások után nyitódnak meg azok a munkaebédet, díszvacsorát kiegyenlítő közbukszák. Akácz László időről időre összecsapnak a tevékenység tartalmi vonatkozásai és a fogalomhasználat miatt. Az is természetes, hogy ezekre a kérdésekre csak a valóság válaszolhat, s hogy a végleges döntést harminc év nem adhatja meg. A mai gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy mindkét oldalon sói: igaz és sok téves ítélet születik. Néhány, a kiállítás tablóján felsorolt évszám: 1953-ban id-Kapod Antal Kossuth-díjat kapott, Kántor Sándor fazekas is megkapta e díjat 1978-ban, húsz évvel korábban pedig Brüsszelből hozta el a nagydíjat. Sorolhatnánk a neveket, amelyek azt bizonyítják, hogy nem hiányzik a művészi színvonal, hogy összeegyeztethető a hagyományőrzés és a korszerűség. Sorolhatjuk azokat a pályázatokat is, amelyek számos népi iparművészt ösztönözne elmélyültebb munkára: Kis Jankó Bori hímzőpályázat, sárközi emlékdíj, szőttespályázat, Gelencsér Sebestyén pályadíj a fazekasoknak. Végül hosszasan sorolhatnám a kiállításon szereplő szép darabokat, amelyek a fazekasság, faragás, hímzés, szövés és a kismesterségek értékeit egyaránt bemutatják. AZ IS IGAZ viszont, hogy ez a Népi Iparművészeti Tanács tulajdonában levő kollekció természetesen a kiemelkedő színvonalú tárgyakat mutatja be — s nem a boltok átlagos kínálatát, amelyen sajnos többnyire valóban a szalagszerű termelés lélektelensé- ge, átgondolatlansága érződik. Ahogyan népi iparművészekkel folytatott beszélgetéseim során kiderült: művészi munkát kívánnak tőlük, de jövedelmük általában jóval alatta marad egy átlagos szakmunkásfizetésnél. Ezzel viszont nem arra kapnak ösztönzést, hogy a múlt értékeit kutatva, alkotó módon a mai igények szerint használják fel azokat, hanem arra, hogy minél gyorsabban, minél többet dolgozzanak. A zsűrizés természetesen meghatároz egy színvonalat, ez azonban nem elegendő. A fiatalok ma többé-kevésbé önmagukra hagyva, a korábbi generációk, a közösség segítsége nélkül ismerkednek a népi tárgyformálással. És arról sem beszél a kiállítás, hogy — mint a Túrán, kalocsai mintákat hímző asszonyoknál láttam — ez a tevékenység gyakran nem a helyi hagyományok megőrzését, továbbfejlesztését segíti. A bemutató tárgyai tehát a pozitívumokat mutatják, a valóság azt, hogy van árnyoldal is. Meggyőző feleletet ezért nem adhatunk arra a kérdésre, milyen is a mai magyar népi iparművészet. Sokkal fontosabb azonban azon gondolkodnunk, merre vezet az út, hogyan lehet biztosítani a feltételeket, hogy ne csak a kiemelkedő darabok, hanem az átlagos színvonalat képviselők is igazán művésziek legyenek. ARRÖL SE feledkezzünk rpeg azonban — ha már Pest megyei példát idéztem —, hogy erről nemcsak az országos szerveknek, hanem a megyeieknek is gondolkodniuk kell. A pomázi Hamar János bőrmunkái, a pilisborosjenői Takács Zoltán kovácsoltvas tárgyai, a túrái Sára József né, Bózó Györgyné, Tóth G. Mi- hályné hímzései arra figyelmeztetnek, hogy ezen a területen is bőven találunk támogatásra, segítésre érdemes népi iparművészeket. P. Szabó Ernő Opálbengerek AZ ÜVEG ÉS VIRÁG MŰVÉSZI EGYSÉGE Farkas Éva ipar- művész nevét egyelőre inkább a szakmai közvélemény ismeri, ami nem jelenti azt, hogy kezdő a pályán. Cáfolatként csupán annyit említsünk róla, évek óta tesz eleget jelentős megrendeléseknek: egyebek között ő készítette a budapesti Hilton szálló üvegfalát, alkotásaival találkozhatunk a margitszigeti Nagyszállóban és a varsói Budapest étteremben is. Az ok tehát másutt keresendő. Nevezetesen az üvegművészet , szerte terjedő irányzat hazai sajátos helyzetében, amelyet J megjelenését, amely lemond a a technikai feltételek és az I mértani kiszámítottságról. A anyagiak szűkössége ez idő i határokon túl már évek óta tájt egyaránt jellemez. A ! ez a törekvés jellemzi az érkísérletezés támogatása eset- j tékesebb munkákat, a kere- leges, a fejlődés, a siker csak I settebb üvegtárgyakat. S bár a kemény elszántsággal dől-1 külföldön technikailag jobban gozó művészeknek adatik felkészülteit e több ezeréves anyag mesterei, a Szentendrén bemutatott alkotások közül jó néhány kiállja a bármiféle összehasonlítás próbáját. A kiállítás egy részlete meg. Űj formák Ennek a szigorú, konzekvens magatartásnak szép termését vehettük számba a szentendrei Duna-parti ifjúsági klubban Üveg és virág címmel megnyílt, az Óbuda Tsz-szel közösen megrendezett kiállításon. Az ügyes kezű virágköté- szek a különböző színű, formájú és felületű vázákba és tálakba szegfűket, rózsákat, gerberákat helyeztek. Sokakat megejtett az üveg és virág e páratlan harmóniája, újszerű bemutatása. Ünnepélyes hangulatú barna gömbök kelyhében pihenő, az esküvőkről ismert kála virágok, hatalmas csészeleveleket utánzó mélykék színű vázák váltakoztak a hófehér asztalkákon. Áttetsző opálhengerek halványkék homálya Krúdy írásainak furcsa ízeit asszociálta a nézőben. Feltűnt a szabályos formák, körök, négyszögek eltűnése, tudtunkra adva egy EurópaSck érdeklődő Sajnos, a kiállított üvegtárgyak közül egy sem vásárolható meg, a percenként megismétlődő kérdésekre csak ezt a választ adhatták a rendezők: talán később kaphatók lesznek. Egyelőre ugyanis hiányzik az ipari háttér, gyártóra lenne szükség. A kiállításról, amely ma este zárja be kapuit, már most megállapítható: régi hiányt pótol. Ha a pinceklubnál méltóbb helyen rendezik meg a tárlatot, a kiállítás talán még inkább megfelelhetett volna eredeti céljának: hatásosabban formálhatta volna a tömegek esztétikai ízlését. Reméljük, a kezdeményezés nem marad egyedülálló példa és a mostanihoz hasonló élményben hamarosan ismét része lesz a Szentendrére látogatóknak. Valkó Béla