Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

1980. JÚLIUS 20., VASÁRNAP %Műav 5 Vadevezősök a Dunán A szkiffen tudni kell A hullámra merőlegesen A víz kamionosai Kétséges, hogy akad, aki vi­tatná : a Duna gyönyörű. Szint­úgy kevesen vélhetik más­ként: evezni jó. E két felis­merés indíthatja útra a ma vadevezőseit is, akik tenye­rüket, idejüket nem kímélve csónakba ülnek. A Római. _ , _-------------------- Csónak­házak amerre a szem ellát. Üdülők is, ődöngő párok, gyer­mekricsaj, félmeztelenre vet­kőzött tömeg. A stégeken a csokoládészínre aspirálók, né- hányan pedig a kétes tisztasá­gú folyóban lubickolnak, ke­rülgetik őket a vízre indulók. Cse rni Gábor, a Sport csó­nakház telepvezetője: — A Római-part legforgal­masabb csónakháza talán a miénk. Kétszáznyolcvan hajót őrzünk a garázsban, sok a mo­torcsónak is. A többinek a fe­le a túrákra legalkalmasabb kielboot, a másik fele kajak­kenu, szkiff. A nagy forgalom oka, hogy vállalatok, intézmé­nyek, sportklubok is nálunk tartják a csónakokat, s ezeket .többen használják, mint a ma­gánkézben levőket. — A legnagyobb tudás a szkiffhez kell. Keskeny a tör­zse. s aki ezt borulás nélkül megnyergeli, bármilyen csó­nakba nyugodtan ülhet. A többség nem sportszerűen evez, csak alkalmianként jön. Én azt az evezőst tisztelem iga­zán. aki az idény kezdetétől a végéig rendszeresen vízreszáll. Nem a megtett távolság teszi az evezőst, nem is a túra ide­je. Akad, aki például egy hét­re kiíratja a csónakot, azután fölevez néhánv tíz kilométer­nyire, s ott táborozik egy-két hétig. A legtöbbre azt a 82 éves embert becsülöm, aki ma is hetente két alkalommal indul evezni, s rpa is megtenné az utat kenuval Mohácsig és visz- sza, és azt a 60 évesnél idő­sebb asszonyt, aki ha fúj, ha süt vízre száll, méghozzá s'zkiffel. Ö mesélte: az idei volt az első esztendő, hogy nem borulással kezdte a vízi évadot. 1 Old John. Tasnádi Já­nos elmúlt 60 éves, főkönyve­lő egy ipari szövetkezetnél. — A csónakomat is úgy hívják, mint engem: Old John. — öreg János. Fiatalkorom­ban még versenyeztem is, az­után 20—22 évig kerültem a vizet. Május elején a mentők vittek el, a szívem rendetlen­kedett, ritmuszavar, koszorú- érmeszesedés — mondták. Az orvos tanácsolta, hogy evez­zek ismét. — Tegnap rekordot állítot­tam fel, a kenuval a Papszi­getig feleveztünk a felesé­gemmel. Makkegészségesnek érzem most magam. Pedig strapás dolog az evezés, a ke­nut vízre tenni, kiemelni, áoolni is kell. Nem igazi eve­zős, aki a túra után nem .mos­sa le a hajót. — Hogy miért szeretem? Amiért úsztam, fociztam is: a sport öröméért. A leghosz- szabb túrám — no nem mos­tanában —, a nagykör volt: Duna, Sió, Balaton, Zala, Rá­ba, Duna. Nem volt nehéz új­ra kezdenem, Tahiban nőttem fel, s akit egyszer a vízszag megcsapott... A feleségem most tanult meg evezni. A kenuval könnyű, s ő is bele­szeretett a Dunába. Húsz év múlva 80 éves leszek, lehet hogy akkor vásárolok egy ol­dalmotort is a csónakra... —, s lapáttal a kézben indul ^ a partra. . 1 \/?Rrbb?.Pj 1 Szentendre. A vízparton, a fövenyen egy csónak mellett két gyerek játszik sárga mentőmellény­ben. Megjön az apuka. Pauli- kovics János galvanizáló a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárból. — A barátommal, a fele­ségemmel és a két gyerekkel indultunk főpróbára, mert augusztus elején szeretnénk leevezni Mohácsra és vissza. Most vagy 20 kilométert húz­tunk fölfelé, hogy kipróbáljuk, bírják-e a gyerekek, Krisz­tián hatéves, Ági négy. Az a gondom, hogy sehol sem tu­Csobban a víz, siklik a kenu dóm őket úszni taníttatni, mert ilyen fiatal gyerekeket nem szívesen vállalnak. Ha meg tőlem tanulják az úszást, nem lesz szép a stílusuk. Él­vezték az utat, de nem is cso­da. nézzen csak körül itt a parton, milyen romantikus. A háborítatlan táj, a csodás lát­vány, a küszködés, a kötet­lenség, az evezés legnagyobb vonzereje. — A víz? Csiak látszólag sima. Itt Szentendre előtt pél­dául nagyon nagy a sodra, órákig lapátolhat az ember, mire egy-két kilométert halad, ha nehéz a csónak. Vigyázni kell a sarkantyúknál, az örvé­nyeknél, megdobhatják a ha­jót. A legfőbb szabály a vizen: tilos vagánykodni, itt nem ker­get a tatár. Szűk a csónak, borulékony, fegyelmezi az em­bert. Figyelem is kell, néhol nagy rönköket visz a víz, egy­szer a vászonkajakkal bójának ütköztünk és kiszakította. Máskor .megesett ’ — Ercsinél —, hogy a folyó közepén zá­tonyra futottunk, s vagy 150 méternyit kellett vonszolni a hajót, mire lehúztuk a sóder­ről. Ha nagyobb hajó jön — ez az első, amit a Dunán meg­tanul az ember —, a hullám­ra merőlegesen kell állítani a csónakot, különben felborul­hat. Ezt eddig megúsztam... Az illem. Leányfalu határában harminckét zöld és fehér kajak, mindegyik ver­senyhajó. Tíz-egynéhány éves srácok jöttek azokon, Kluka Józsefné, az edzőjük: az FTC ifi sportolói a gyerekek, tíz­éves a legkisebb, sokan már versenyeket is nyertek közü­lük. Ez a délelőtti edzésünk: három óra alatt kényelmesen eveztünk 19 kilométert fölfe­lé. Uzsonna után fordulunk vissza majd. — Én? Tizenkét éve eve­zek, azt hiszem egy életre szóló választás, ezért is let­tem edző. Az idén nagyon sze­szélyes a Duna, sokszor fordul a szék A múltkor a 40 gyerek közül 19 borult, becsapott a hullám, s megtelt vízzel a ka­jak. Mindegyikük tud úszni, nem is velük van a baj. . — Alig-alig indulunk úgy útra, hogy ne kellene egy-két embert kimentenünk. Megtör­tént, hogy úszni sem tudott az illető, csák reszketett a csónakba kapaszkodva. Sok a vízibaleset — mondják. Ne­kem az a véleményem, hogy a hajó vezetők, uszályvezetőik úgy viselkednek a Dunán, mint a kamionmok, teherautó­sofőrök az országúton. Isme­rem a vízi-KRESZT, mindig a lejtmenetben haladónak van elsőbbsége. A múltkor egy vízibusz keresztbe vágott a 40 gyerek előtt, s azoknak őrült iramban hátrafelé kellett evezniük, hogy elkerüljék. So­rolhatnám még a példákat, egy biztos, nem ártana az eve­zősök mindegyikének megta­nítani, hogyan kerüljék el a hajózóutat, hogyan ismerjék fel a hajók kürtjeleit, hogyan tájékozódjanak a parti jelző­táblákról. Akikor persze ők is tehetetlenek, ha úgy járnak, mint az egyik kislány, akit kilométereken át tízméternyi távolságból üldözött egy mo­toroshajó ... 1 A soicr. I zett, de például nyolc fiatal két kielboottal, s egy kajakkal húzott fel idáig. Baráti társa­ság, a többségük a VILATI- nál és az Állami Fejlesztési Banknál dolgozik. Papp György mérnök: — Pénteken délután indultunk a Vadkacsa csónakházból, két óra alatt értünk Szentendré­re, ott aludtunk. Szombaton már itt ért minket az este, szalonnát sütöttünk, nem le­het éhesen aludni evezés után. Nagy Márta közgazdásznak olajos a füle: — A gurulóülést, a villát kenni kellett. Vízhólyag a tenyerén, s érzi az ülést az ember, de nincs izomlázam, tizedszer eveztem idén. Min­denkinek szívből ajánlanám ezit a sportot. Egy hétvége alatt teljesen, regenerálódik, aki fárasztó idegmunkát vé­gez, a tollat is könnyebb fog­ni hétfőtök Estefelé a legjobb evezni, akkor nagy a csend, s szárcsát, vadkacsát is láthiat az evezős. Közel merészked­nek a csónakhoz. — Röviden? A szigetkerülés­ben az a legjobb ... íme a nyolc válasz: — Elérni a csúcsot. — A társaság. — A sör, itt. — A sziget'kerülés, ez az egész. — Legyőzni ezt a fránya Dunát. — Az, hogy evezni. megtanultam — Közel a természethez. — A víz, a tűz, a föld, a le­vegő. Jllégedettekj A kis tár­saság vízre teszi a csónakot, mert délután fél kettőre jár az idő. S bár lefelé könnyebb, mert segít a víz, azért evezni így is kell hazáig a váci Du- na-ágban, mert ott nagyobb a sodrás. A hazafelé tartók közül so­kan megállnak a Pokol csár­dánál, amelynek vezetője, Ka- lencsik Béla mondja: — Huszonhárom éve veze­tem a vendéglőt. Kevesebb ma a vadevezős, mint néhány év­tizede, s a többség — nem ér­tem miért — negyven év kö­rüli, nem igazán fiatalok mér. Külön étellel várjuk a vissza­felé „csurgókat”, a vadevezős sülttel. Naturszelet, főtt tojás, vegyesköret, saláta. Éhes em­berek, nem is csoda, mert a nap, a szél, a víz megteszi a miagáét. — Hogy milyennek isme­rem őket? Itt még egyetlen evezős sem duhajkodott. Elé­gedett, egyszerű, vígkedélyű társaság. Mint a természetjá­rók mindenütt. Vasvári G. Pál Kísérlet Kifliin konténer A szombathelyi Városgaz­dálkodási Vállalat szakembe­rei olyan konténereket készí­tettek, ameiyek keskeny nyí­lásába csak papírt lehet be­dobni. Céljuk, hogy a drága papír ne a háztartási hulla­dékba kerüljön. Az újfajta konténereket — kísérleti jel­leggel — a Derkovits város­részben helyezik el, elsősor­ban az iskolák, a sok papírt felhasználó intézmények előtt, de a lakóházaknál is. Ha a kezdeményezés beválik, ősszel a város más helyein is meg­jelennek majd a papírgyűjtő tartályok, melyekből a válla­lat egyenesen a MÉH-nek szál­lítja a papírhulladékot. Hidegálló? Citogenetika Citogenetikai módszerekkel kutatják a búza fagyállóságát az MTA martonvásári mező- gazdasági kutatóintézetének összkomfortos növényházában, a fitotronban, ahol a külső időjárástól független körülmé­nyek között dolgoznak a szak­emberek. Céljuk, hogy a ke­nyérgabona fajtaválasztékát olyan új búzákkal gazdagít­sák, amelyek jól bírják a legkeményebb hideget is, s nagy biztonsággal termeszthe­tők. Munkájuk során megha­tározzák a fagyállóságért fe­lelős gének helyét a kromo­szómákban, majd megvizsgál­ják, hogy egy-egy fagytűrő búzafajta kromoszómáiban le­vő gének ki tudják-e fejteni a hatásukat a fagyot nem ■— vagy kevésbé — tűrő búzák genetikai hátterében. Az ed­dig elért eredmények bizta­tóak: a kutatók remélik, hogy a búzakromoszómák behelyet­tesítése egyik fajtából a má­sikba elősegíti majd a neme- sítési alapanyag további bő­vítését. • ■ i Vadhajtások Papírtenger A zok az irkák, amelyek mostanában elég gyakran eszembe jutnak, nem a gyerekkor éveibe vezet­nek vissza, hanem valamivel közelebbi időkbe. A tintaceruzával teierótt füzeteket úgy tizenöt-húsz esz­tendővel ezelőtt tsz-irodákban, tanácsházakon, párt- szervezetekben láttam. Húsz (rangosabb helyeken negy­ven) lapjukkal az irattárat személyesítették meg, őriz­ve minden fontos adatot, határozatot, elintézni valót Mondhatnám azt is némi túlzással: a szocializmus alap­jai lerakásának legtöbbet tartalmazó dokumentumai vol­tak ezek a kockás irkák. Azóta sokféle szempontból fejlődtünk. Magától érte­tődően lejárt a nehézkes írással teleszántott füzetek ko­ra, ma minden valamirevaló helyen gépírónő van, sza­bályos jegyzőkönyvek készülnek, a leveleket iskolában tanított hivatalos formában vetik papírra, a jelentések stílusa egyre jobban igazodik az előírt hivatalos nyelv­hez. Megvannak hozzá a szükséges eszközök is, egyre több villanyírógép, a sokszorosító felszerelés, s ha valamikor a terjedelmes beszámoló készítésének akadálya volt, hogy az írójának kapához, kalapácshoz szokott keze gör­csösen rándult egy fél oldal megalkotása után, ma erről már szó sincs. A diktált mondatok játszi könnyedséggel kerülnek papírra. Időnként mintha a szükségesnél is na­gyobb mennyiségben. Manapság már a legtöbb testületnél határozattal sza­bályozzák, mennyi lehet egy-egy előterjesztés terjedel­me. Ezt vagy betartják vagy sem. Ma is előfordul, va­lamelyik választott testület tagjának regény vastagságú paksamétát hoz a posta a meghívóval együtt. De kinek van arra energiája, hogy alaposan áttanulmányozza? Tudok olyan hivatalt, ahol minden jelentést minimá­lisan háromszor gépelnek le. Egyszer lediktálja az elő­adó, majd bemutatja az osztályvezetőnek. Ó javítgat rajta, ezért át kell írni, mert javított példányt nem kap­hat kézhez a főosztályvezető. Az ő javításai után ismét gépelés következik, így mehet az igazgatóhoz, majd új­ból letisztázva kerül a felettes szerv postájába. Ha eset­leg csoportvezető vagy vezérigazgató is közbeiktatódik, , a gépelések száma annyival emelkedik. Mi pedig cso­dálkozunk, hogy minden korszerűsítés ellenére sem si­kerül jelentősen csökkenteni az adminisztratív létszá­mot. Nemrég egy tekintélyes termelőszövetkezetünk veze­tőjétől kértem néhány adatot. Elfeledkezett róla, pedig másnap külföldre utazott, a repülőtérre indulás előtt ju­tott csak eszébe. Nem baj, nyugtattam, majd a könyve­léstől, a közgazdasági csoporttól megkérem a szükséges számokat. Legyintett, s felhatalmazott, nyúljak be az íróasztala fiókjába, találok ott egy kék fedelű füzetet, abban benne van minden, ami kell. Nem akarom követendő példaként állítani ezt az ese­tet — ámbár kiválóan gazdálkodó szövetkezet vezetőjé­ről van szó —, de talán mindannyian széjjelnézhetünk a magunk háza táján: nem írunk, íratunk tele hivatalos szövegekkel túlságosan és fölöslegesen sok papírt? Nagy Zsuzsa Tenni az emberekért Orvosoltatni a panaszokat... Egy kiváló népi ellenőr kiskunlacházi mindennapjai Azt hinné az ember, hogy egy olyan vállalat felelős ve­zetőjének, amely hovatovább eléri az évi 1 milliárd forin­tos termelési értéket és nap­jainkban kategóriájában az ország legmagyobbjára nőtte ki magát, minden energiáját le­köti a szerte fekvő gyáregysé­gek irányítása, ellenőrzése, az építkezések állandó felügyele­te. Másfél évtized Sípos István azonban köz­életi embernek vallja magát, beismerve ugyan, hogy az ÉGSZÖV főmérnöki beosztá­sa valóban nem kevés gond­dal jár, s a gyakran hosszúra nyúló munkaideje leteltével vállalhat csak társadalmi munkát. A kérdésre, hogy mi­ként bírja energiával, soha nem fáradt-e? — őszintén fel­nevet. De komolyra válik ar­ca. amint kijelenti: — Tizenöt éve vagyok népi ellenőr a ráckevei járásban. Furcsa volna, ha egyszerre nem lenne rám tovább szük­ség. Ettől bizony nem kell fél­nie. Már korábban sikerült megtudnom róla, hogy 1974 óta megbecsült tagja a járási népi ellenőrzési bizottságnak és az ipari szakcsoportot ve­zeti. Érdekes módon, az egyéb­ként nem zárkózott ember, egyszerre szűkszavúvá válik, amikor tevékenységéről fagga­tom. Azért az utóbbi időszak legeredményesebb vizsgálatai­ról sikerült végül is némi ké­pet nyerni. Elmondja, nagy gonddal, alaposan vizsgálták nemrégiben, milyen a járás környezetvédelmi helyzete. Megállapították: az ipari ts. mm r E. * '' * ’ V ^ A Szentend­rei-sziget északi csúcsát a Du- na-iáró emberek csak így em­legetik: a soicc. Nyáron sá­tortáborrá alakul a vadregé- nves környék. Most is — ma­gas a Duna, vízben áll a fű­zek törzse — tarka-barka sá­torerdő. ameddig a szem el­lát. A többség kocsival érke­111»-• ■ Közel merészkednek a csónakhoz . szennyezettség elenyésző, a le­vegő tiszta, e tekintetben nincs szükség semmiféle intézkedés­re. Nem javult viszont az élő­vizek állapota és baj van ma is a tisztasággal.. Bosszúságok Értetlen arcomat látva, ezt bővebben megmagyarázza. A ráckevei járásban sok az üdü­lőterület, mintegy százezer ember jár ki rendszeresen pi­henni. Főként a Duna partjá­ra. Indítottak már nemegyszer versenyt, kampányt a tiszta­ság érdekében, de nem sok eredménnyel. Folytattak azonban egészen más jellegű, a lakosságot ugyancsak alaposan érintő vizsgálatot. Azt nézték meg közelebbről: kiosztható-e ele­gendő telek, vannak-e a köz­ségekben jó lehetőségek? Ta­pasztalták: főként az állami telekellátás bürokratikus, s ez pedig nagy akadálya a lete­lepedésnek, az építkezéseknek a járásban. Igaz, elégedetten állapítja meg, volt foganatja az ellenőrzésinek, több helyütt megkezdték a parcellázást, tel­kek eladását vagy bérbe adá­sát. Elismerés S hogy hálás feladat-e népi ellenőrnek lenni? Határozot­tan, tagadókig rázza a fejét. De azért azt mondja: a leg­jobb tudásom szerint igyek­szem társaimmal felfedni a hiányosságokat, s továbbra is orvosoltatni a panaszokat. A kiskunlacházi ÉGSZÖV főmérnöke új lendületet ka­pott, s nem csupán újravá­lasztásával. Tevékenységét Ki­váló társadalmi munkáért ki­tüntetéssel ismerték el. D. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents