Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-05 / 130. szám
1980. JÚNIUS 5., CSÜTÖRTÖK m&w Inkább a színpadot kedvelem... Forgatás közben Max von Sydow-val Vörösesszőke haj, fehérbor, néhány szeplő, vékony bajusz, szabálytalan arc, szálfatermet, hatalmas, erős kezek, csendes, halk szavak — a beszélgető partner Max von Sydow. ..A világhírű színész és filmszínész — ő maga választja ketté a két fogalmat — Hollywood, a római Cinees Ingmar Bergman szi- geti stúdiói után ezúttal Du«wl2ln, játssza következő filmjének szerepét. A forgatás szünetében kértük meg arra, hogy mutatkozzék be olva- soinknak Nálunk is, bemutatott filmjeiből már jól ismerjük arcát, játékstílusát, hoSy , “ak a legemlékezetesebbeket soroljam fel, például a Tükör által homályosan, a Szegyen, a Szenvedély vagy a Farkasok órája című alkotásokat. A filmbeli fogolytábor őrtornyának árnyékába telepedtünk le beszélgetni: — Mindig szerencsém volt — mondja halk, szapora szóval. — Már a középiskolában is színész szerettem volna lenni, Amikor végeztem, minden álmom az volt, hogy felvegyenek a stockholmi Király Színház színiiskolájába. Első nekifutásra sikerült, pedig most már tisztában vagyok azzal, hogy akkor menynyire nem tudtam semmit. 1951-ben végeztem itt, utána négy évet töltöttem kisebb színházakban, például Norr- köpingben. Ezek kis létszámú társulatok voltak, és igen intenzív munkát követeltek. Sok-sok nagy szerephez jutottam, és nagyon jó iskolának vélem az itt eltöltött időt. — Ötvenötben jött a nagy találkozás. Ekkor szerződtetett a malmöi színház, amelynek egyik rendezője volt a sok közül Ingmar Bergman. Bergman körül egy olyan alkotói műhely alakult ki, amely magával ragadott mindannyiunkat. Egy éve dolgoztunk együtt, amikor az első filmszerepet felajánlotta nekem, a Hetedik pecsét című filmjében, öt évig dolgoztunk Malmőben, majd innen szerződtünk a stockholmi Király Színházhoz. Azt hiszem, az első igazán átütő nagy színpadi sikeremet a Bergman rendezte Peer Gynt- bei értem el, s ettől kezdve igazi sikersorozat kezdődött számomra. Ekkor játszottam a Hamletban, a Viharban, a János királyban. Azóta is nagyon szívesen játszom Shakespeare-t. Játszottam Pirandello Negyedik Henrikében, Strindberg Alomjátékában és Jean-Paul Sartre Altona foglyaiban. És persze, egymást követték a filmek. Bergmannal dolgozni, azt hiszem, a legnagyobb élmény egy filmszínész számára. — Az ön nálunk bemutatott filmjei általában művészi filmek voltak. A most készülő, a történet után ítélve, kommersz munkának ígérkezik. Ügy véli, hogy ilyen filmben is lehet igazán nagyot, művészit alakítani? — Nos, ez a Menekülés a győzelembe című produkció valóban teljesen egyértelműen kommersz, de én nemcsak művészfilmeket, hanem sok egyéb filmet is csináltam. Meggyőződésem, hogy bármilyen is legyen a film. a szerep a fontos, amelyet ránk kiosztanak. Pontosan olyan intenzitással kell dolgozni ezen is, mint egy Bergman-film- ben. Állítom, hogy a filmtől függetlenül maga a megformált alak lehet valódi, hiteles, jól ábrázolt. Egyébként a most készülő film valóságos elemeken alapszik. — Egyik híres partnere, Liv Vilmán azt írja, hogy ön valósággal azonosul a megformálandó figurával. Nem eljátssza, hanem azzá válik. Most egy meggyőzödéses náci tisztet alakít majd. Hogy érzi magát ennek a bőrében? — Mindenesetre pocsékul. Bergmannal együtt vallom, hogy a háború szörnyű, barbár dolog, melyet mindenképp el kell kerülni. Ettől függetlenül, mivel ez a szerepem, kénytelen vagyok azonosulni a figurával, másképp nem tudnám eljátszani. Pontosabban úgy eljátszani, hogy valódi és hiteles legyen. Szeretném megmutatni a nézőknek, hogy milyen ez az ember belülről, hogy messziről kerüljék el az ilyen típust — Kérem, beszéljen a családjáról is. — 1950-ben nősültem, a feleségem, Krisztina, színésznő volt, de már régóta nem játszik. Két gyerekünk van, Clas és Henrik. Amíg kicsik voltak, addig nagyon nehéz volt összeegyeztetni a munkát és a családi életet,' hiszen folyton utaztam. Hál’ istennek, most már felnőttek. Clas 26, Henrik 22 éves, így köny- nyebb az élet. — Egyikük sem követte a színészi pályán? — Egyiküknek sem tiltottam meg, ám nem éreztek magukban ilyen ambíciókat. — ön, ha jól tudom, jelenleg Rómában él. — Igen, már jó pár éve Rómában lakom, rengeteget dolgozom ugyanis a Cinecittá- ban. Olyan kitűnő rendezőkkel találkoztam itt, mint Alberto Latuada, Franco Rosi, Mauro Bolognini. Szerencsére sohasem vagyok munka nélkül. — Mi lesz a következő munkája? — Több mint valószínű, Svédországban forgatok majd Jan Troell új filmjében. Vele már dolgoztam együtt Amerikában, és bátran mondhatom, hogy Bergman után ő a legkedvesebb rendezőm. Nagyon csábít a feladat. Egy svéd mérnököt kell majd alakítanom, aki léghajóval akarja elérni az Északi-sarkot. A sztori 1897-ben játszódik. — ön most először jár Magyarországon. Hogyan tetszik hazánk? — Budapest gyönyörű, és itt, Dunakeszin, a forgatás helyén is nagyon jól érzem magam. Szép a környék, és ideális a terep a filmhez. Jól kinyitom a szemem Beszélgetés Petével A forgatás sztlntében. Békés beszélgetés a filmbeli náci tiszt egyenruhájában. — Mit szeret jobban, a színpadot vagy a filmet? — Ha rajtam múlna, biztos, hogy a színpadot választanám. Ott elevenebb a kapcsolat a nézővel, nem lehet hibázni, azonnal kell vizsgázni. A filmen, ha elrontok valamit, legfeljebb újra forgatjuk. A színpadon mindig a maximumot kell nyújtani. A forgatás rövid szünete véget ért. Max von Sydow felállt, egyenesre igazította tiszti sapkáját, majd kimért, katonás léptekkel ^távozott. Ez már nem a békészerető színész arca volt... Két éve egyfolytában Michael Caine: Gratulálok a magyar űrhajóshoz... Richard Burton után a leg- kékebb szemű nyugati filmszínész. Nagydarab londoni, igazi cocney. Amikor megláttuk éppen ordított. Aztán szóltak neki. hogy vége a jelenetnek. Rögtön kikapcsolt, és mosolyogva kérdezte John. Hus- tontól, hogy sikerült-e elég mérgesen ordítoznia. A neve: Michael Caine, Anglia és az Észak-Amerikai Egyesült Államok egyik népszerű színésze. Dunakeszin a Menekülés a győzelembe című film forgatásán sikerült beszélnünk vele. Kényelmes lakókocsijában ültünk le, hogy most már ne csak filmjeiből, hanem személyesen is bemutatkozhassék olvasóinknak. — ön az 50-ik filmjét forgatja éppen most. Ha jól tudom, pályafutásának kezdete nem volt túl könnyű. — Valóban, az indulás nem volt a legsikeresebb. Amikor még Maurice Joseph Mic- kelwhite volt a nevem, akkor még csak segédrendező lehettem egy londoni színházban. Tulajdonképpen az első sikereket 1958 táján értem meg, amikor a londoni televízió különféle sorozataiban kaptam szerep>eket. Hatvannégyben forgattam az első filmemet, s azóta jóformán megállás nélkül dolgozom. Néhány filmemet Magyarországon is bemutatták, például azt, amelyben Shirley MacLatne-nel játszottunk együtt. A címe: A nő hétszer. — önt tipikusan angol filmszínésznek tartják. Másfél éve azonban Hollywoodban él. Miért? — Ennek több oka van. Mindenekelőtt anyagi. Beverley Hillsben vettem egy házat. Két éve egyfolytában van munkám, mégpedig olyan forgatókönyveket kapok, amelyeken más színész nem hagyta ott az ujja nyomát. Angliában magas a jövedelmi adó is. Volt már olyan pénzösszeg, amelynek 98 százalékát vonták el adóba. Márpedig én nem az adóhivatalnak dolgozom. — Sikeresen beilleszkedett tehát az új környezetbe? — Hogyne. Még azt is megemésztette az ottani producerek gyomra, hogy erős londoni akcentussal beszélem az angolt. — Említette, hogy két éve egyfolytában dolgozik... — Mégpedig olyan egyfolytában, hogy Magyarországra utazásom előtt két napp>al fejeztem be egy másik filmet, amely Peter Benchley sikerkönyvéből készült Sziget címen. Erről most nem akarok beszélni, mert valószínű, hogy bemutatják Magyarországon, legalább is tárgyalások folynak róla és egy csöppiet babonás lévén — nem akarom elszúrni az üzletet. Ha a mostani filmet, amelyet itt Magyarországon forgatunk, befejezzük, akkor legalább három hónapig pihenni fogok otthon. A feleségem, Shakira már nagyon hiányol és hatéves kislányom Natasa sem örül annak, hogy soha nem vagyok otthon. — A felesége szintén színésznő? — Nem. ő egyetlen filmszerepet játszott csak el. Indiai származású lévén egy indiai hercegnőt alakított. Egyébként ruhatervező és filmkosztümöket is készít. — Mivel tölti majd a szabadságát? — Otthonülő típus vagyok. Valószínűleg családi körben töltöm majd ezt a pár hóna- piot, és átrendezem a gyűjteményemet. — Mi a szenvedélye? — Főleg festmények. Szeretem behozni a világot a lakásomba, s ezt szerintem a legjobban a festménygyűjtéssel érhetem el. Elég sok jó képiét tudtam már összevásárolni, de a kedvencem Alfonz Mucha, ez a cseh festő és Tiffany Uambs, aki már nem fest, hanem elektromos mozgó szobrokat, mobilokat készít. Mindenesetre hasznos hobby, túszén van olyan festményem, amit 16 évvel ezelőtt 600 dollárért vásároltam, és ma körülbelül 20 ezret ér. — Szokott-e sportolni? — Szeretnék, csak nincs rá időm. Fiatalabb koromban fociztam, ma már ezt nem engedi meg a biztosító, amely a sérülés esetén fizetni volna kénytelen. — ön másodszor jár Magyarországon. Hogy tetszik hazánk? — Először, néhány éve Láz Taylor születésnapi ünneplésére jöttünk Budapestre, és négy napot töltöttünk itt. Sajnos, nem jutottam el sok helyre, de a Szépművészeti Múzeumot, amíg élek nem felejtem el. Most egyenest a forgatásra jöttem és a repülőtéren, valamint az intercontinentalbéli szobám ablakából nyíló kilátáson kívül, még semmit sem láttam. De a jövő héten megérkezik a feleségem és akkor túrázunk az országban. — Az utóbbi napokban látott televíziót? — Hogyne. És gratulálok önöknek a magyar űrhajóshoz. Ez igen nagy dolog, és meg kell hogy mondjam, esz a sárga irigység, hiszen az én hazámból, Angliából még nem sikerült a kozmoszba jutnia senkinek. Az igazán szép az lenne, ha a közeljövőben már mindenki repülhetne. Háromszor volt világbajnok futballcsapat tagja, 21 éve rúgja a labdát Edson Arantes do Nascimento, vagyis Pelé. Amikor találkoztunk, s szabadkozni kezdtem volna, hogy a fárasztó filmforgatás közbeni pihenőjét rabolom el — hiszen ő is részese a Menekülés a győzelembe című produkciónak — nevetve intett le: Ugyan már, igazán örülök, hogy beszélgethetünk! — ön, bár abbahagyta az aktív labdarúgást, mégis azt gondolom, hogy nem szakított e szép sportággal? — Bizony, nagy bajban lennék, ha eltiltanának a focitól. Tulajdonképpen a futball miatt élek most is kétlakd életet. Amikor csend van a foci körül, Santos Brasilban lehet megtalálni, a szezonban pedig New Yorkban a Cosmos csapatánál. — Olvasóink jól ismerik önt mint futballistát, ám annál kevésbé mint magánembert. Kérem, beszéljen önmagáról. — Túl sok érdekesség nem található az életemben, kizárólag a foci éltet. Egyébként három gyermekem van, egy fiú és két kislány, a feleségemtől pedig két és fél éve elváltam. — Mit játszik most ebben a filmben? — A szerepem szerint egy trinidadi származású hadifogoly tizedest alakítok, aki bár nem ért túlzottan a futballhoz, megpróbálja, lévén a foci a menekülés egyetlen útja. — Ezenkívül is sokat filmezik? — Igen. Két hete fejeztünk be két forgatást is. Az egyiket, amely egy dokumentum- film lesz az életemről, Francois Asenbach rendezte, s másik egy amerikai film, amelyben rendőrt játszom. — Ha nem csalódom, ön több mint 1200 gólt lőtt pályafutása során. Hányat rúg ezen a mérkőzésen? — Ezt egyelőre nem tudom, végül is ez a rendező dolga. De három, négynél alább nemigen akarom adni. Remélem, sokan lesznek majd kint ezen a meccsen június 22-én az MTK-VM stadionjában. — ön igen sokszor került szembe a pályán Bobby Moore-ral. Most egy csapatban rúgják a bőrt. — Bobby ellen igen szerettem játszani, rettentően erős, erőszakos, kemény ellenfél volt, de fair játékos, ö mindig a labdára ment, soha a lábamra. Most pedig igazán örülök annak, hogy egy jó játékossal, aki egyben jó barát is, egy csapatban játszhatunk. — ön szerint hol játsszák most a legjobb futballt? — Lehet, hogy hazabeszé- I lek, de szerintem Dél-Ameri- I kában. Itt rengeteg a jó fut- i ballis'ta, a jó csapat. Szeret- ; nék majd Magyarországon is körülnézni, mert magyar csapatot már nagyon rég láttam . futballozni. Három teljes hétig, amíg itt leszek, jól kinyitom majd a szemem, és figyelek, hogy sokat is lássak, i Az interjúkat készítette: Kovács Attila Ernő GOMBÓ PÁL: C^őiitörtöLi Lobiéi A szemantikának, a jelentéstannak, egész filozófiája van. Eszerint a nyelv nem képes tökéletesen jelölni a fogalmakat, ez pedig félreértésre adhat okot a világ dolgaiban, viszont ha "tökéletes nyelvünk (metanyelv) volna, minden baj elmúlna, sem háború, sem osztályharc, sem házi veszekedés nem háborgatná a kedélyeket. Nem akarok nagyképüsködni, ezért csak megemlítem, hogy a lexikonok szerint ez a szubjektív idealista polgári irányzat. Ami nyilván igaz, de az én egyszerű józan eszem úgy fordítja le, hogy a tojásfejűek ismét nyakatekerten a képtelenségig eltúloztak valamit, ami azért van. Aki nem hiszi, hogy van, olvassa el az alábbiakat. Mitől döglik a légy? Az utóbbi években már elszoktam a legyektől, de most néhány piéldány betört a lakásba, zizeg és szemtelenkedik. Azelőtt ilyenkor az ember vett egy légypapírt, afféle mézgás szalagot, amelynek mezére rástartolt a légy, pújára pedig ráragadt, egy ideig vergődött, aztán kimúlt. Akárcsak a kereskedelemből a légypiapír; azért is jellemeztem lényegét € fiatalok számára. így történt, hogy a minap egy ismerősömmel találkozván, feltettem neki az engem foglalkoztató kérdést: — Mondd, öregem, mitől döglik manapság a légy? Felcsillant a szeme és ekképp válaszolt: — A társadalmi kapcsolatoktól! Ezek, barátom, részint horizontálisak, részint vertikálisak. A horizontális kapcsolat szélességét kiterjeszti mindenkor szükséges embertársainkra, vagyis szerepiel a körben orvos, villany- szerelő. húsboltos, tanácsi káder, építési és autóügyi szakember, ésatöbbi. Ily módon időt és piénzt spórolsz. A vertikális kapcsolatok viszont mélyre nyúlnak saját szakmádban, s ezzel megteremted az előfeltételeit mind a jó elhelyezkedésnek, mind a kifizetődő mellékmunkáknak, sőt a bulizás néven összefoglalható ügyes kereseti módoknak is. Ez a felelet kétségkívül reálisabb filozófiát tükrözött, mint a szemanticizmus, de nem derült ki belőle, hogy mit kell használnom légypiapír helyett. Ezért ismételten feltettem a kérdést, ezúttal egy bájos kolléganőmnek, akiről feltételeztem, hogy egyben kiváló háziasszony, Szeme körül ráncok gyűltek össze — általában hirtelen megöregedett — és így válaszolt: — Régi és új tulajdonok birtoklásától. Tegyük fel, hogy a nagypapának volt egy kis szőlője. Most az unokáé és míg a nagypapa putriban nyomorgott, az unoka hatszobás villát épített belőle, folyóvízzel és garázzsal. Ha a család a nehéz években megőrzött néhány ékszert, ma telket vásárol értük a telekre barakkot húz fel, a barakkba télen síelőket, nyáron nyaralókat telepít, annak jövedelméből az állami szektornak dolgozó kisipari üzemet létesít, annak jövedelméből... Közgazdasági értekezést kaptam tehát jó tipp helyett, így kolléganőmet félbeszakítottam, megjegyeztem, hogy szép és okos, ráadásul népszerűek a cikkei, mire visszafiatalodott és elővette franciaországi útján beszerzett rúzsát. Nincsenek otthon nála Egyik barátom — nevezzük X-nek — külföldi kiküldetésben volt, de reméltem, hogj valakit a családjából talán otthon találok és így visszaszerezhetem neki kölcsönadott könyvemet. Csöngetésemre azonban senki sem jött ki. A harmadik emeletről lefelé jövet összetalálkoztam egy közös ismerősünkkel, aki kérdésemre azt felelte, hogy ő is éppien X-hez igyekszik. — Nincsenek otthon nála — adtam meg a felvilágosítást, hogy megkíméljem a lépcsőmászástól. — Áhá — válaszolta megértőén. Nemsokára arról értesültem, hogy X súlyos idegzavarokkal küzd. További felvilágosítást nem kaptam, de ilyen körülmények között a könyvemre keresztet vetettem. Legközelebb bővebbet hallottam felőle. Eszerint kényszerképzetei vannak. Olyan terjedelmesnek képzeli magát, hogy egyszer azt mondta, nem fért fel az autóbuszra. Máskor meg sántítva látták és azt állította, hogy a Petőfi-hídon esett be egy gödörbe, amely csaknem a sírja lett. A hírek egyre lesújtóbbakká váltak. Munkahelyén kukorékolt. Egyik barátját pofonvágta. mert állítólag rémhíreket terjesztett róla. Münchenből semmit sem hozott haza, és ezt azzal indokolta, hogy ott drága az élet — holott nyilván vihetett volna magával kon- zerveket. Az utcán hadonászott és nem köszönt vissza az ismerősöknek. Egy színházi előadáson hangosan nyávogni kezdett és a második felvonásnál elhagyta a nézőteret. A főnökének nyilvánosan a szemébe mondta, hogy nincs igaza. Hordót gurított végig az M5- ösön, és időnként csapra verte. Mikor aztán elöljáróban említett közös ismerősünkkel futottam össze, ő megragadta a kezemet és így szólt: — Hallottad, hogy X-et bevitték a Hárshegyre? Pedig mióta mondtad, hogy nincsenek otthon nála, mindenki olyan tapintatosan bánt vele. Most aztán nem tudom, hogy jóstehetség vagyok-e. akinek véletle- szavait a tények igazolták, vagy pedig a tények születtek meg pontos, de félreértett közlésem közösségi magatartást befolyásoló hatására.
