Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
V Gömöry Albert: A bölény Az Állatkertben első utam mindig a bölényhez vezet, s búcsúzásképpen is rá vetem utolsó pillantásom. Némi túlzással azt is lehetne mondanom, hogy tulajdonképpen a bölény kedvéért sétálok végig az állatkerten, a többi csak rutinlátogatás, mint egy kórházi nagyvizit: meg kell időnként nézni, hogy ugrál-e még a kenguru, pancsol-e még a mosómedve... Talán a bölény az egyetlen a rezervátum lakói közül, amiben még sohasem csalódtam, aki nem okozott kínos meglepetéseket, akivel kapcsolatban még sohasem éreztem szánakozást, ami mindig is megalázó arra nézve, akit szánnak. A bölény rendíthetetlenül ott áll a süllyesztett karámban; le kell rá nézni, és nem föl, mint például a hebehurgya majmokra; s ez így helyes, mert a főhajtás mindenképpen megilleti. Ott áll, jelentékeny, nehéz, busa fejét mélyen lecsüggesztve; s ha a vasrácsra függesztett tábla vagy a nagy Brehm nem tájékoztatna évezredes múltjáról, akkor is látnivaló lenne, hogy ez a nagy formátumú élőlény komor, néma, de nem szenvedő, hanem inkább közönyös tanúja annak a korszaknak, amelyet az emberiség történelmének szoktak nevezni. Ennek a történelemnek során a bölényt is igyekeztek kiirtani, elpusztítani, likvidálni, mint oly sok egyéb faját az élővilágnak. Tartasan mintha ez is érződne: tudomásul veszi, hogy végül is megmentették, sikerült fönnmaradnia; de ezért nem látszik hálásnak, mintha tudná, hogy nem ő volt akkor sem a fontos, hanem a széplelkű megmentő, aki fogékony a ritkaságok — különleges pénzérmék, bélyegek, állatfajták — iránt. Rá se néz a bölényház falán ékeskedő mozaikképre, amely őt ábrázolja talán, valamely ősi barlangrajz nyomán; szemlátomást nem érdekli, hogy ilyenformán bevonult a kultúrtörténetbe; csak áll rezzenetlenül, lomposan, vedlő szőrzetével, és lehetőleg hátat fordít látogatóinak. Távolságtartása, közönye imponál; a. bölény nem ad lehetőséget arra, hogy éretlen tacskók alantas tréfáinak céltáblája legyen; nem lehet ingerelni, lekenyerezni, barátinak szánt gesztusokkal közelebb édesgetni; mert kényes a szabadságára, szuverenitására, vagy legalábbis a szabadságnak és a méltóságnak arra a csökevényére, ami a magafajtának ilyen körülmények között még megmaradhat. Egy középkorú házaspár a minap az állatbarát-nemeslelkűség pózát magára öltve, módszeresen végigjárta a kertet; zsebeik és táskájuk tele különféle csemegékkel; a szemüveges férfiú minden ketrec előtt az irgalmasság cselekedeteit gyakorolta. Ez a homo sapiens, ez az uralkodásra termett lény kitűnő hangulatban volt, kegyosztó úrnak érezte magát, akinek alattvalói legszívesebben megnyalnák a kezét, ha a sűrű rács nem akadályozná őket; etológiái kiselőadásokat rögtönzött ámuló hitvesének, és közben szemléltette is, hogyan kell bánni azokkal, akik a rács túlsó oldalán vannak. Sikerült kétlábra állítania a medvét, jutalmul egy egész perecet dobott elé; kiflit hajított a bárgyú víziló kitátott szájába; kérjél szépen, mondta a szervilis tevének, majd egy fáról szakított, friss lombbal jutalmazta a kétpúpú állat igyekezetét; sajtos teasüteménnyel bombázta a majomketrecet, s közben oktató modorban beszélt a cerkófokhoz; cibál- ta a zebra üstökét, és süteményt tömött az őzek szájába — felesége figyelmesen nyújtogatta neki a dobni- valót, mint egy fogorvos asszisztens- nője a műszereket. Nyomába szegődtem, mert szinte elképesztő volt, hogy mindez bejött neki, hogy ez a fölényes jótékonykodás, ez a vezéri leereszkedés a látottak alapján igazoltatott, hogy ez a fontosságtudat kielégíttetett. Vártam, hogy mikor éri az első csalódás, de hiába: az ostoba tapir ugyan nem fogadta el a felkínált csemegét, csak járt-kelt föl s alá, pillanatnyi megállás nélkül; látszott, hogy még a tudomásulvételig sem fog eljutni soha — ezért el lehetett intézni egy hanyag kézlegyintéssel. Az elefánt ormányát lengetve, hajbókolva kérege- tett; a zsiráf idétlenül szétterpesztett mellső lábakkal hajtotta le hosszú nyakát a perecért; a szavannák hatalmas lakója hétrét görnyedt egy morzsányi elemózsiáért... Talán az orrszarvúban támadt fel valami az őserdő virtusából; dühödt fújtatás- sal, többször egymás után nekirontott a vasrácsnak; a kemény szaru nagyot koppant a még keményebb fémen, de dühe értelmetlen volt és céltalan; a szemüveges egyetlen rövid mondatban össze is foglalta lesújtó véleményét: ez teljesen hülye. Csak a feleség rebbent meg egy kicsit: képzeld, ha most ki tudna jönni — mondta megborzongva, de a válaszul kapott magabiztos mosoly elhallgattatta. Így érkeztünk el a bölényhez. Háttal állt ezúttal is, nagy fejét töprengőn lehorgasztva, csak farkával csapott egyet-egyet a szemtelen- kedő legyekre. A teremtés ura szó- longatni kezdte, de hasztalan; a bölény, mint egy gyászos, sötét, baljóslatú idol, csak nézett maga elé, nem vett róla tudomást. A nagy táskából előkerült a perec — sós perec a bölénynek! —, s már repült is az adakozó kényúr kezéből. A dobás remekbe sikerült: hátán találta az óriási állatot, s fennakadt foszladozó, rongyokban lógó gyapján; egy ideig ott billegett, majd lehullott a porba. A bölény ekkor megmozdult, Halász falu de csak a fejét fordította félre, és bús, titokzatos, nedvesen fénylő szemével végigmérte a perechajigáló szemüvegest. — Adjak egy másikat? — kérdezte a buzgó feleség. — Ennek ? — háborodott fel a férfi. — Ez egy koszos, undorító, buta dög... Feldúltan odébbálltak, de már nem mentem utánuk. Rátámaszkodtam a vaskorlátra, s figyeltem a bölényt, aki visszazökkent előbbi mozdulatlan nyugalmába. Vagy tíz perccel később zsibongó, hangos gyerekcsapat érkezett. Ellepték a korlátot, mint a fecskék a villanydrótot, de kíváncsiságuk hamar lelohadt. — Ez unalmas — mondta az egyik tíz-tizenkét éves forma kislány. — Menjünk a majmokhoz! S ezzel elviharzottak. Utánuk néztem, de nem haragudtam rájuk. Hiszen gyerekek még; a hancúrozó, jópofa majmok, a hízelkedő őzikék, vagy a mancsaikat •kérlelőn fölemelő mackók alighanem szórakoztatóbbak, mint ez a magányos, zárkózott ősállat. Megértettem őket: honnan is tudhatnák, hogy hosz- szú éveknek kell eltelniük addig, amíg az ember ráébred: tulajdonképpen nagyon sivár és alávaló dolog egy életen keresztül kezeket nyalni, hízelkedni, kéregetni, jópofáskodni és vigyorogni a rács mögött... Élvezzék csak most még a majmok virgonc játékát; úgysem lehet siettetni a felismerés pillanatát. Pedig ez a pillanat számukra is eljön, ha el kell jönnie. S akkor majd bizonyára megszeretik a bölényt. A mikor befutot- tam ide, a Mátra tetejére, a fenyők csúcsain lógott a köd. Májusban jártunk, nem tévedett a naptár. Kinéztem az ablakon másnap, és nem kis bosszúságomra, friss hó rezgeti a tűlevélen, fehérbe öltözött a táj. Állítja a néphit, hogy az a lány, aki májusi hóban mosak- szik, szebb lesz, mint valaha. Mégse vetemedtem efféle bűbájosságra, és ennek . kettős a magyarázata: fiúként pislogtam a napra újszülöttként, azonkívül koros is vagyok > a népi mesterfogásokra. Ámde meg se várta a holnapot vé- konytténzű látogatóm, hirtelen takarodott el. ahogyan megérkezett. Többféle nyelven kértek szót a sűrűség láthatatlan madarai. A cinkék, szaikók és fenyőrigók. Hatalmas ricsajt csaptak. Tanyázott egy ifjabb Zeneszerző is a házban. Megkérdezte, mikor társalgók mú- „zsáimmal, olyankor Hunyadi István: Kuncogó vörösfenyők veri a zongorát, ha témalesre indulok, rejtett vadászhálóval. Nyilván tudta, aranyat ér a csend annak, aki vékonyabban eresztő műfajra vetemedik, mint én is. Gyerekdalokat rögtönzött egyszem lánykájának, pa+togó ritmusokban. Másik író is akadt a házban, mégpedig feleségestül. Magánbotanikusként forgatta a J ávorka—Csapodi- féle füveskönyvet a polihisztor asszonytárs, habár sűrűn panaszkodott, hogy százhetven virágfajtát ismer mindösz- sze, ezt a számot már diákkorában t”’'zárnyalta Linné. TT gyik zegernyés -Lj napon a Pisz- késtetőt másztuk meg, csúszkálva a latyakban, de ráérősen szemlélődve a hegyi flóra ritkaságai körében. Diadalmámorral lökött oldalba a tudós asszonyka: — Odanézzen, mennyi bolyhos acat- ka! Gyapjas tányérjával olyan, mint egy fűben lapuló, csillagos medália — az^al kezembe nyomott egy kifejlett példányt. Sziszegve kaptam számhoz az ujjam, mivel rejtett fullánkokkal védte függetlenségét a gyapjas acatka, nem tisztelt kezdő botanikust. débb kisárgult a rét, peckesen himbálta kelyhét a gólyahír, a kankalin és a téltemető. — Alaposan rászedte őket a bolondos idő — vélte a füvestudomány felkent apostola —, februárban nyílik a téltemető, habár törvénytisztelő a barátom, kiböj töli a napfényt akár májusig. Urbánus filiszter- nek éreztem magam ekkora szakmai fölkészültség láttán. Növekvő respektussal néztem a fürge teremtésre. C ő már nyújtot- ta felém a következő tavaszi újdonságot: — Ezt az odvas- keltikét préselje a mappájába és írjon róla verset. Ilyen lila-csodát, fogadom, maga se látott. A koca-természetjáró lelkiismeretét próbálta élesztgetni bennem. Halványkék virágszőnyeghez értünk, ő máris ugrott, hogy egyik-másik gyönyörűséget lenyakazza és „heuréka!” kiáltással tartsa orrom alá a lánykökörcsint meg a bársonyos tüdőfüvet. — Ezeknek semmi szaguk! — horkantam fel a sarlatánok epésségével. Nézett rám, mint a féleszűre. — Túl igényes és okvetetlenkedő maga, barátom, nem gondolja? Most ébredeznek szegénykék, kábultan tekintenek körül és dideregnek! Hogyan követelné tőlük, hogy a normát túlteljesítve, illatozzanak is? Maga rosszmájú természetbarbár! Nyakamat behúzva meredtem viharkabátos, alpesi túra- cipős társnőmre, mint aki másik csillagképből tévedt ide, a mátrai virágparadicsomba, színét se látva eddig a Jávorka— Csapodi-féle szakmai képeskönyvnek. Trisztán kivehető- en heherész- tek és kuncogtak az ösztövér lúcok és kopasz vörösfenyők, majd sietve rábólintottak az elhangzott keresetlen igazságra. Szégyenkeztek helyettem is. Egy szó, mint száz: holtáig tanul a városlakó! Tavaszy Noémi metszete Ihász-Kovács Éva: Ez a legszebb A mi háborúnk, ez a legszebb! Krumplitöltések lövészárkai, kapanyél-fegyver a gaz ellen. Van itt. ami kell: kukoricacső-lövedékek, meg tejeskukorica-gránát. A mi háborúnk, ez a legszebb! Irtókapával menetelni az erdőn, hol öreg tölgy s csemete egymást váltják, s vércsöppel-teleszórt sombokrocskák fölé hajlik a nap, ez a vén szanitéc. Harckocsink ez a tizenöt kombájn, és mustárgáz helyett búzaszemeket fúvatunk a magtárakba, magunknak így adjuk meg mindennapi, friss kenyerünk, könyörgés, ima nélkül, s csupán ennyit szólunk egy-egy szénabegyűjtés szünetében: süssön a nap, legyen eső, fújjon a jó szél! Ellenség sincs itt a közelben, rögöket győzhetnek le rög-ujjak, csupán a szivünkben szirénáz néha a gond: — Süt-e a nap? Lesz-e eső? S fújjon a jó szél! Egy-egy kasza-él a mi kardunk, levágjuk a lucerna-hadat, szekérre villázzuk a szénát: a mi háborúnk győzedelmes! Ebből holnapra kenyerünk lesz, kenyér meg hús élet-adónak, friss pohár tej a gyerekeknek: a mi háborúnk, ez a legszebb! Kiskun Farkas László: Vidék Egy nyugállományba vonuló népművelőnek — a pedagógus munkatárs. Bizony, sok itt a por még, és a szellem kátyúba botlik, sántán vánszorog. Sok nehéz függöny lóg a fények ellen, s gőggel állnak a hosszú házsorok. Kis Krisztus kéne itt, sok. Néha sírás környékez, s mondod: — Ed csak innen, cl! Haszontalannak tűnik szó meg írás, és bánt a szégyen is, ha nem hiszel. De emlékezz, hogy láttál már parasztot elámulni a zene ütemén, és hallottad, hogy milyen szépen hangzott gyereke száján egy-egy költemény! Itt kell a lelked támasztgatni folyton, makacs paraszti koponyák között. Keserűséged egyszer betakarják a leráncigált, nehéz függönyök. balta György: T ulipánballada Fehér almafavirágok, kicsit odébb egy piros tulipán, kicsit odébb egy piros tulipán sziromvitorlái a szélben kidagadnak, parányi hajó ring a légvízen, meg-mcgindul, hogy elérje az almafavirág-partokat. Meg-mcgindul, pillanatonként szinte, de mégis mindig ottmarad.
