Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-22 / 145. szám

Pillantás a helikopter belsejébe.

Üj fejezet nyílt a magyar mentőszolgálat történetében: két helikopter segítségével megkezdődött a légi mentés. A szolgálatnak eddig is volt négy repülőgépe; ám ezeket elsősorban betegszállításra lehet használni, mivel fel- és leszállásukhoz nagyobb térségre van szükség. A helikopterek viszont bárhol leszállhatnak, akár az országút mellett is. A pilótákat feljogosították a levegőből kiválasztott, alkalmas helyen történő landolásra.

A lengyel gyártmányú MI—2-es helikopterek öt személy szállítására alkalmasak. Óránként 160—180 kilométeres sebességgel közlekednek. Két sugárhaj tóművük — melyek kerozinnal, finomított • petróleummal működnek — fokozott biztonságot nyújt: ha az egyik elromlana, akkor is simán földet érhet a gép. A helikopterek főként a közúti baleseteknél, csúcsforgalomban adhatnak gyors segítséget, amikor a mentőautók elakadnak az összetorlódott járművek között.

Inkubátor a fedélzeten

Csendes, hétköznapi reggel. Az irányító épület ablakából megpillantjuk a gyepen veszteglő fehér masinát.

— Most indul — halljuk.

S a következő percben már rohanunk a budaörsi reptér tikkadt füvén a gép felé. A helikopter mellett mentőautó, benne inkubátor. A készülékben egy újszülött piheg. Nyolc napja jött a világra Tatabányán — s nem tudott leiegezni. Ezért mentőkocsival Budapestre, a 11-es Gyermekklinika intenzív osztályára vitték, ahol mesterségesen lélegeztették. Most már szépén, egyenletesen veszi a levegőt.

A mentők átviszik az inkubátort a helikopterbe. A szerelők befejezték a gép ellenőrzését. Az újszülött kísérője, Papp Ildikó nővér, felteszi fejére a zaj elleni füivédő.t. Megérkezik Varga Pál főpilóta. Felzúg a motor, a légcsavar egyre sebeseb- ben forog — szél támad tőle. A gép lassan, méltóságteljesen fölemelkedik, nyolc-tíz méterre, aztán orra előrebukik, s amint pörögni kezd a faroklégcsavar — elindul előre és a magasba. Hamarosan elvész szemünk elől, a messzeségben. Húsz perc múlva Tatabányán lesz.

A várakozás 45 percében Kovács László repülőgépszerelővel beszélgetünk. Márciusban, 16 év után jött át a mentőszolgálathoz a Repülőgépes Növényvédő Szolgálattól. Most szükség van itt a jól képzett szakemberekre. A helikoptereket ellenőrzik közvetlenül a felszállás előtt, s minden 12 és fél óra repült idő után. Aztán 25 és 50 óra elteltével. A hajtóműveket a levegőben töltött ezer óra múltán szükséges felülvizsgálni, javítani. A másik helikopter most a hangárban áll, szerelők sürgölődnek körülötte, az időszakos, százórás ellenőrzést végzik. A pilóták és a szerelők elméleti és gyakorlati kiképzésen vettek részt, né- hányan Lengyelországban voltak átképzésen.

Halljuk a történetet a sors furcsa véletlenjéről: Jámbor Csaba pilóta ezzel a géppel hajtotta végre az első hazai helikopteres mentést — az M7-esre, karambolhoz riasztották, egy asszonyt és a kislányát vitte budapesti kórházba. Lengyelek voltak.

Cegléd fölött

A kék égen föltűnik Varga Pál gépe. Földet ér, egy percig járatja a motort üresben. Végre beszállhatunk, körülnézünk. Van itt minden, ami az elsősegélynyújtáshoz szükséges: fejünk fölött infúziós üveg, a hordágy fölé függesztve gumimatrachoz hasonló vákuumágy, a gerinctörötteknek, lélegeztető készülék, s a többi — célszerű elrendezésben. Miközben nézelődünk, hallgatjuk a pilótát.

Mentőautóval órákig tartott volna az út Tatabányára. Így 22 percig. Egy sportpályán szállt le a kórház mellett. Ott várta egy mentőkocsi. Rádión megkérdezte a megyei mentőközponttól (M 11 a jele) a kocsi számát: 26-os. Ezután az M 11/26-os vezetőjével közölte az URH-n, hová álljon, mikor mehet a helikopter közelébe. (A szállításnak még kísérleti, gyakorló jellege is van.) A helikopterek ilyenformán az ország valamennyi mentőautójával felvehetik a kapcsolatot. Ez hallatlan előny.

Varga Pál 1957 óta a mentőszolgálat pilótája. Októberben lesz 52 éves, három éve van a nyugdíjig. 1950-ben kezdett repülni: katonaként bombázó gépen szolgált. Most deresedő fejjel új szakmát tanult. Mert a helikopter mégis más, mint

A nővér és az újszül (itt.

Barcza Zsolt felvételei

a repülő. Kilenc és félezer órát repült, ebből 7 ezret a mentőknél — s legalább 8 ezer beteget szállított a 22 év alatt.

A helikopterrel első bevetése május 19-én volt, dr. Andics László mentőfőorvossal. Előbb Tiszaföldvár- ról vittek egy beteget a fővárosba. Aztán Ceglédről egy nyársapáti máj- beteg asszonyt

— Ott szálltam le, ahol gyerekkoromban fociztam, a vásártéren — mondja. — Ugyanis ceglédi születésű vagyok, ott laknak a szüleim, és 12 testvérem közül öten. A köszörűs Varga fia vagyok, így ismernek. Amikor elrepülök a házunk fölött, kicsit megbillentem a gépet, erről tudják, hogy én vagyok.

Hét végi ügyeiét

A helikoptereket június 4-én mutatták be az egészségügyi miniszternek. Hivatalosan ettől az időponttól számítják a légi mentés kezdetét. Június 7-től kaptak engedélyt a hét végi ügyeletre. Eddig két alkalommal volt: szombaton 10 és 15 óra között, vasárnap pedig délután fél 3-tól este hétig. A státisztika szerint ugyanis ekkor történik a legtöbb baleset az utakon. A Budapesttől 80 kilométeres sugarú körben levő súlyos esetekhez őket is riasztják.

Ezen a hétvégén ismét Varga Pál az ügyeletes pilóta.

PALÄDI JÓZSEF

Indulás előtt a főpilóta bekapcsolja a műszereket.

Könyvtárak és olvasók

Sosem hittem, hogy egyszer aszerint fognak várni író—olvasó találkozón, mint a könyvhét kezdetén, Pest megyében, amikor azt találgatták érkezésem előtt: vajon mekkora lehetek, s beférek-e majd a Pilissy Erzsók könyvtáros vezette kis_ Fiatba. Ugyan mindezt titkolta előttem Szegedi Pálné, a nagykátai járási könyvtár igazgatóhelyettese, aki arra vállalkozott, hogy kölcsönautóval eljön értem budai lakásomba, hogy elkalauzoljon Tápió- szecsőre, ahol kezdetét veheti az első találkozás. Eddig csak egyszer jártam Pest megyében, az aszódi járásban, oda egy Borsodból áttelepült könyvtáros hívott meg, de most írószövetségi felkérés érkezett: jönnék-e néhány találkozóra? Levelek jöttek és mentek, időpontokat egyeztettünk, s a végén elérkezett június másodika, egy hétfői nap reggele.

Tápiószecsőn a művelődési ház nagytermében sokan vártak, talán kicsit túl sokan is, hiszen annak örülök, ha harminc-negyven érdeklődő fiatal ül a teremben, itt pedig megjelent minden hetedikes-nyolcadikos, voltak vagy százötvenen. S milyen érdeklődők. De előbb jó nagyot merítettem abból a mély kút- ból, amelyből könyveim java származik: a magyar múlt világából, s közben tudtam, nemcsak a gyerekek előtt vizsgázom, hanem a könyvtárosok előtt is.

Idéztem a múltat: Mikes korát, Thököly világát, együtt voltunk Rodostóban, meséltem a török világról, bekukkantottunk az árvái vár hűvös termeibe, ahol 1962 nyarán Pavel Csaplovics, a vár múzeumigazgatója az ott nyaraló Tibor-And- rás fiamat lovaggá ütötte a reneszánsz lovagteremben, a régi kor szokása szerint. Nagy földet bekalandoztunk, nagyot kanyarítottunk történelemből, irodalomból. Gyorsan múlt az idő. A gyerekek pisszenet nélkül hallgattak. Tizenegy is elmúlt, amikor először megkérdeztem: folytathatom-e? Rájuk tizenkettő előtt került sor, hogy ők kérdezzenek most. S ilyenkor mindig elmondom, hogy újságíró is vagyok, s az újságírásban nem az írás a. nehéz, hanem a kérdezés. Kérdezni akkor is nehéz, ha négyszemközt vagyunk, hát még ilyenkor, sokszemközt. Minden elismerésem azé, aki először mer kérdezni.

Varázspálcával üti meg ilyenkor hallgatóit az író. Némi töprengés után felbuzdultak a lányok és fiúk. S mi mindent tudnak kérdezni. Hogy hány nap alatt születik egy könyv? Miért éppen Mikesről írtam könyvet? Szabad-e hozzátenni vagy elvenni a történelemből? Merre utaztam már? Hány országot láttam? Kiket szeretek az írók közül? Ki a példaképem a költők és a regényírók között? A kérdések meg- állíthatatlanok! A gyerekek érthetően fogalmaznak, lehet, hogy előre leírták maguknak? Mindegy, mert akkor is bátorságra vall kérdezni. Hogyan írtam a „Móra igazgató úr” című könyvemet? Miért éppen Móráról írtam? Ismertem-e? Na, erre már mesélni kellett, részletesebben, mint a többi könyv születéséről. De akkor telik az idő, mondtam s lelkesen helyeseltek: azért vagyunk itt. És az olvasó szava parancs, hát belekezdtem. Szeretek mesélni.

S amikor már nagyon előrefutott az idő, az utolsó három kérdés következett. Hiszen valahol véget kell vetni a találkozónak. S mikor az utolsó kérdésre is elmondtam válaszomat, kezdődött a dedikálás.

Elbúcsúztam. Elbúcsúztunk a

könyvtártól is, amelyben alkalmi kiállítás nyílt az idei könyvhét ünnepi kiadványaiból. Voltak vásárlók is, jó volt a hűs teremben a lelkes, idős könyvtárossal beszélgetni, míg csak nem kellett továbbállni, a kedves könyvtárosok sürgetésére. S ekkor hangzott el az őszinte szó: jaj de jó, hogy beférek a kis Fiatba, Pilissy Erzsók mellé, s míg ebédelőhelyet kerestünk, Nagy kátéról beszélgettünk, amelynek neve oly végzetesen összefonódott a magyar múlt egyik legsúlyosabb s ólomnehéz emlékével, hiszen innen szállították a frontra a halálraítélteket, a büntetőszázadba soroltakat. S vendéglátóim is szolgáltak saját emlékkel: a múltkoriban itt járt írónő a vasútállomás megpillantása után elveszítette önuralmát, elsírta magát, hiszen azt a régi nyarat látta maga előtt, amikor a férjét innen vitték a halálba ...

A kis autó szorgosan kereste az ebédelőhelyeket, az egyik zárva volt, pedig jó csárda hírében állt, a másikban ihattunk volna, de mi inkább enni akartunk ■ végül beültünk e faluváros — már meg ne haragudjon Nagykáta, hogy e Nadá- nyi Zoltántól kölcsönzött szóval illetem — egyetlen igazi éttermébe.

Azután Tápiószelére utaztunk. A tanács adott helyet az irodalmat és történelmet szerető fiataloknak saját épületében, a könyvtárszoba helyett, amelynek omlik a mennyezete s éppen most keresnek egy másik és alkalmas épületet a könyvtár elhelyezésére. És a találkozó végén már mutatták is a házat, amely befogadja a könyvtárt, tágas is lesz, a könyveknek is lesz helyük, no, meg az olvasóknak is.

Itt másról szóltam, mint előző találkozómon. Már csak a könyvtárosok miatt is, hogy rám ne unjanak. Melyik könyvét szerti az író legjobban? — kérdezték olvasóim, s én visszakérdeztem: ki hisz az álmokban? És már meséltem is, persze nem az számít, hogy ma hisz-e valaki', hanem hogy hitt-e az álmaiban Szemere Bertalan, az ország miniszterelnöke és belügyminisztere 1849-ben, aki a koronát elrejtette három társával Orsóvá mellett, a Cserna—Duna háromszögében, s mondtam is, miért és hogyan. S azért ez a kedves könyvem jelenleg, mert ez áll megjelenés előtt, s mint a családban, ahol a legkisebb gyermek a legkedvesebb, úgy az író is a legfrissebb könyvdjt szereti a legjobban. És volt itt is kérdés rengeteg. Mert hamar megnyílnak a szívek.

S kérdezni jó. Bepillantani egy író titkaiba, még jobb. Es az olvasók mindig kíváncsiak. A felnőttek is, a gyerekek is. Hogyan lesz egy ötletből könyv, kérdezték. Valakinek a kezében a „Klapka katonái” című könyvemet láttam. Elmeséltem hát a könyv születésének történetét. Vezetek-e naplót, kérdezte egy ifjú ember? Erősen igeneltem, s elmondtam, mit érdemes a naplóba írni. S azt is elmondtam, hogy hajdan, az akkor 9 esztendős Tibor-András fiacskám naplót vezetett az árvái várban szerzett élményeiből, s ennek alapján írtam meg a „Thököly ifjúsága” című regényemet. Azután versek kerültek elő, elmaradhatatlan kellékei a találkozóknak.

Vissza Nagykátóra, ahoi már •

monoriak vártak, hiszen ők visznek át Maglódra. De előbb ígéret hangzik el, hogy visszajövök. Maglódon egyenként üdvözölhettem a találkozóra érkezőket, mivel jó korán megérkeztem. Kézfogás, bemutatkozás, s már tették elém a frissen vásárolt könyveimet, szép dedi- kációkra. Az asztalon diavetítő, mert leleveleztük Tóth Lászlóné könyvtárossal, hogy a végén vetítés is lesz: Rodostóról, Isztambulról. Eire az estére szinte csak a felnőttek igyekeztek. Más közönség, más előadás. Mikor elkezdtem, már mindenkit ismertem, személy szerint. Tudtam, ki képviseli a tanácsot, a szövetkezetei, ki itt a pedagógus, s ki csak egyszerű olvasó. Ha jó lenne a névmemóriám, most akár visszamondhatnám a neveket. De elfelejtem őket, azt viszont megjegyeztem, hogy a balomnál egy villanyszerelő ült.

Igen, a maglód! találkozó más volt, mint a többi. Hiszen itt mondtam el, hogy mennyi közöm van Pest megyéhez, hogy a hétvégeket Szentendre fölött töltöm el egy hétvégi faház teraszáról szemlélve a világot, itt írom dolgaimat a Tyú- kostető magasában és csöndjében, el is mondtam, hogy milyen új könyvre inspirált ez a táj, ez a ház, s hogyan jutottam el a történelemtől mai életünk megírásáig.

És a kedves olvasók kérdeztek, én feleltem, mint illemet tudó, s közben egyre jobban pislogtak a diavetítő felé, hiszen utazni szerettek volna a beígért tájon. Közben a múló időt figyeltük, hiszen ezen az estén a szomszédos Mende vendége volt Bihari Klára, s azt is tudtam, egy kocsi visz majd bennünket haza. Végül elkezdtük a vetítést, mert kit ne érdekelne a rodostói ház belseje, a Magyarok utcája, a Rákóczi faragta karosszék, vagy Isztambul világhíres panorámája, a Szent Benedek templom hajója, amelyben Thaly Kálmán megtalálta Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc sírját.

Búcsúzásul vers következett, aztán kézfogások, s immáron végső búasú a maglódiaktól, s a mai naptól. Időközben. megérkezett ugyanis Bihari Klára, ő is végignézte a színes képeket, felelevenítve magában azt a régi élményt, amikor férjével, Barát Endrével járta be Törökországot. Mennyi élmény egyetlen napra. Mennyi csillogó szempár, sütős tekintet. Mind hozom haza. Mind kérdez. S mind visszavár.

TAKÁCS TIBOR