Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
1980. JÜNIUS 15., VASÁRNAP A pátyi pincesoron Földbe vájt hétköznapok Úgy tartják, ide született A domb tetejéről messzire látni. Egészen a faluig, Pá- tyig. Alattunk pincék sorjáznak. Az egykor bor tárolására épített üregek a háború alatt a bombák ellen is jó oltalmat nyújtottak. Manapság — nagyobb kiterjedésű szőlős terület nem lévén a környező dombokon —, jobbára krumplit, limlomot tart bennük tulajdonosuk. A gazdák többsége csak hébe-hóba jön ki, hogy a dohos levegőt szabadon engedje. De lakik itt egy ember, aki itt élte le egész eddigi életét. Ide született, így tartják Sárközi Lajos bácsiról. Feltűnik a kaptatón Várok. A kaptató alján végre feltűnik a kerékpárt toló alak. Felér, köszönést váltunk, szíves szóval invitál beljebb. — Vadnak éppen vad, de nincs mit félni tőle, ha itt vagyok — tereli óljába a vicsorgó ebet, amíg beóvakodom a pincéből kialakított lakásba. — Hol járt? — Bent voltam a faluban — kínál hellyel a szobában. A lakás két részből áll. Elöl egy kisebb, szobaféle — gondosan illesztett fumérle- mez választja el az agyagos földtől. Hátrább, a hegy belseje felé esik a konyha. A negyvenes izzó nehezen birkózik meg a sötéttel. A sarokban hűtőszekrény árválkodik. Két heverő, szekrény és a kis asztalon, talán gazdájával egykorú rádió adja a szerény berendezést. A falon fényképek között egy citera. — Szokott játszani rajta? — Nem nagyon, inkább csak van. Amióta Mamóka elment, nem mozdítottam semmit. A rádiót is csak addig kapcsolom be, amíg vetköződök. A televíziót meg odaadtam az egyik fiamnak, amikor meghalt az asszonyom. Minek nekem, úgy se nézem. A gyereké meg rossz volt, hát vigye. — Magányosan él. Mióta lakik itt? „Becsapom magam" — Már az anyám itt szült meg, nem is laktam máshol. Ide jött feleségnek Mamókám, itt lettek meg a gyerekek is. Ök már beköltöztek a faluba, de én csak maradok. Hívtak a fiamék, ám még jól bírom magam, hát minek mennék? Magányról pedig szó sincs. Be-be néznek az errejárók, meg aztán naponta bekerekezek a faluba. — Mindennap? — Ahogy mondom. Becsapom magamat — kacsint egyet —, keveset vásárolok, hogy megint legyen miért menni. De a gyerekek is rendszeresen jönnek. Hol a szennyesért ugrik ki az unokám a kismotorral, hol meg a vasaltat hozza. Vasárnap pedig az ünnepi ebéddel érkezik. Hívna mindegyik... — Es hét közben? — Főzök én magamnak. — Mit szeret igazán? — A rövid gulyást. — Az meg milyen? — Kevés krumpli, sok hús — nevet jóízűen —, azt csináltunk az erdőn is annak idejen. — Mikor? — Hát amikor még dolgoztam. Fakitermelő munkás voltam. No, ezt elmesélem. Képzelje, egyszer odajön az elöljáró és azt mondja, hogy a csapatommal mi nyertUK a versenyt. Milyen versenyt? — kérdeztem. — Hát a munkaversenyt, mondta. Mi meg nem is tudtunk az egészről, csak dolgoztunk úgy, mint máskor. Kaptunk egy oklevelet, meg egyhavi fizetést. Ez még 1955- ben volt. Már meg sem ismer némelyik, annyi az új emoerott. Éppen a múltkor voltam kint, hogy miért nem kapom a 16 mázsa fahulladékot, ami járna. Az új irodista, aki ott van, azt mondja; maga, bácsi, nem tartozik ide, magának nem jár. Nocsak, gondoltam, pedig 25 esztendőt húztam le az erdőn. — Hány gyereke van? — Három, aki él. Egyet elütött a vonat 18 évesen. Arra ment rá Mamóka egészsége is. Cukros lett, aztán meg érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Nem sokkal élte túl. Az egyik fiam bognár, a másik karbantartó lakatos. A lányom is férjnél van. — Nem hívták magukhoz? — Hívna mindegyik, de még korai. Az egyik fiam építkezik, neki ‘szoktam segíteni. Abban lesz egy szoba, amit nekem szánnak. Akkor talán majd eladom ez itt, aztán ... — Mivel telik el a nap? — Van itt egy kis kertem, megterem benne a zöldség. Meg egy darabka szőlő, de csak az unokák kedvéért. Aztán a nyulak. Hetven darabra szerződtem, 44 forintot ad kilójáért a szövetkezet. — Az udvaron műhelyfélét láttam. — Szerettem fúrni, faragni, amíg jó volt a szemem. Most már, ha kell valami, inkább bekarikázok a fiamékhoz. Megvan itt tulajdonképpen minden, csak az ivóvíz hiányzik. Az a legnagyobb gond. A gyerek szokott kihozni kannákban a Volgájával, mert az van neki. Ha elfogy, jön megint. Tudja, mitől félek legjobban? — szegezi nekem a kérdést. A tétlenséget nem bírom — Mondja Lajos bácsi. — Ha bemegyek majd a gyerekekhez lakni, mindentől óvni fognak. Én pedig a tétlenségbe talán bele is pusztulok. Itt azért mindig találok magamnak valami munkafélét. Kint melegen süt a nap. Lassan előkerülnek a kerti szerszámok. Látó János Fórumot kaptak Közkinccsé válhat Sikeres vállalkozás volt a népfront családgondozók klubjának megalapítása — ezt bizonyítják az áprilisi kezdettől eltelt időszak tapasztalatai. A klubbal a bírósági, az egészségügyi, a gyámügyi és a családgondozással kapcsolatos más szakterületen dolgozóknak teremtették fórumot. A hivatásos szakemberek — akiket egymással is többnyire csak a véletlen hozott össze — a népfrontklubban a már kiépült vagy éppen kialakulóban levő társadalmi családgondozó-hálózat tagjaival is rendszeresen találkoznatnak. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának nő- és réteg- politikai osztályán elmondották: a különféle szakági munkában vannak olyan közös elemek, módszerek, tapasztalatok, amelyek közkinccsé tehetők. Ilyképpen a népfront társadalmi fóruma a fontos és kívánatos továbbképzésnek, önképzésnek is mozgató rugója lehet Óvodabővítés, iskolafelújítás A válasz: egyértelmű igen Akár szerencséseknek is nevezhetnénk az alsónémedi óvodás és iskolás korú gyerekek szüleit. A község általános iskolájában egy műszakban oktatnak, és az óvodába csak 40 gyereket nem tudtak felvenni. Amikor pedig befejeződik a Rákóczi úti óvoda bővítése, szinte minden jogos kérelemre igenlő választ kaphatnak a szülők. — Most azért drukkolunk, hogy időben elkészüljünk az óvodabővítéssel — mondja Györfi Imréné, az alsónémedi tanács végrehajtó bizottságának titkára —, amelynek eredményeképpen huszonöt hellyel nő a befogadóképessége. A tervek szerint szeptemberben már meg is kezdődhet a foglalkozás az átalakított épületben. Szerencsére, segítségünkre sietett a Közös Üt Szakszövetkezet. Akárcsak tavaly, az idén is több mint 100 ezer forinttal járult hozzá a költségekhez. — Ezzel az építkezéssel alaposan megcsappant a tanács erszénye, de ha sokra nem is, két felújításra még telik. Az idén 7 kilométer járdát építünk, illetve épít a lakosság, mi csak az anyagokat adjuk hozzá. Terveink között szerepel ezenkívül a Sallai utca útburkolatának korszerűsítése, valamint villanyhálózat-bővítés. A nyári szünetben felújítjuk a Kossuth Lajos utcai általános iskola tetőszerkezetét és ezzel egyidejűleg beszereljük a központi fűtést. Előzetes számítások szerint az iskolai munkálatok 800 ezer forintot emésztenek majd föL Okos piackutatás Pest megyei siker 0 budán... Már az oldalárakat csalogató: jó vonalú kis gyermeköltöny 399 forintért, női szabadidőruha-együttes, a divatos barna-drapp színösszeállításban, 416 forintért; de olcsó a vidám-piros kertésznadrág is, hat-hét éves fiúknak- lányoknak; áruk 166 forint. Üdék, frissek, kelendőek Óbudán, a Flórián téri Centrum Áruházban szinte megnyitás óta kísérleteznek — különféle módon — a vevők becsalogatására, a vásárlókedv buzdítására. Ezért rendezték meg például aromán. a lengyel, az NDK-di- vatheteket. A bemutatóterem ezúttal egy hazai cég, a Váci Kötöttárugyár újdonságait kínálja nyolc napon keresztül. Választ keresve a kérdésre: miként fogadják az új színeket és formákat, mit vásárolnak szívesen az emberek. Gazdag a kínálat, ezt első körültekintésre megállapíthattuk. A vállfákon a legújabb típusú alapanyagból varrt bakfis- és női blúzok; virágosak, üdék, frissek. És emiatt kelendők. Elsősorban az olcsóbb áru, a bakfis méret. Az eladók nem titkolják: a vevők a színválasztékot keveslik, akadtak, akik többet is vettek volna egyszerre. Tetszetősek a gyermek pólóingek is, de az igazi sztárok a fürdőruhák voltak. A bakfisból és a nőiből néhány nap alatt a teljes készlet elfogyott — leggyorsabban a szivárvány és a tigris mintázatú —, s feljegyezhettem az üzletvezető észrevételeit a férfi fürdőnadrágokról. Szépek, és igen jó az alapanyaguk, csakhogy igen sokan az egyszínűt kedvelik, keresik. Ilyeneket pedig nem küldtek Vácról, csupán a filmnyomott, színes virágosokat, mintásakat. Lehet, hogy idén nem is gyártanak mást? Jó üzletnek találják És amire viszont magam figyelek föl: kiránduláshoz, sétához, vagyis a szabad idő kellemes eltöltéséhez ajánlják az élénkzöld, illetve olimpiakék modern vonalú melegítőket. Van azonban egy szépséghibájuk, s ez pedig az áruk. Mert szabad idő ide, szabad idő oda, kevés embernek jut ma 850—916 forintja egy ilyen öltözetre. Az is igaz, a 0-ást, azaz a kamaszméretet — amely, összemértem ugyanis, különös módon semmivel sem volt kisebb felnőtt társainál — 594 forintért kínálták. Ami e sorok írójának, no meg jó néhány, éppen a bemutatót nézegető vásárló véleményét illeti, ez sem éppen kevés pénz egy melegítőért. Még ha szép is. Melegítők szépséghibával Szerencsére sok az olcsó termék. Aranyosak például a két-három-négy éves- apróságokra való narancssárga-fehér díszítésű cipzáras kezeslábasok. Anyaguk is korszerű; könnyen kezelhető vékony frottír. De nagy a kínálat a hagyományos egyszínű pamuttrikókból is; vásárolják is sokan, szívesen. Jó üzletnek találják. Jó üzlet azonban az ilyen jellegű termékbemutató és „vásár” a Váci Kötöttáru- gyárnak is. A piackutatásnak ez a formája, úgy tűnik, napjaink egyik legjobhika. Reméljük, majd újabbak követik. D. Gy. Nem is alakulhatott volna másképp Közösség a lakóhelyen K Megváltozott a világ. A Lakóhelyi közösségek léte megkérdőjeleződött. A szomszéd már nem ismerős, hanem idegen, a lépcsőház, az épület, a lakótelepi blokkok személytelen lakója, egy a sok között. Nekünk sikerült! Ez a sokszor pesszimista felhanggal vagy száraz tényként megállapított jelenség, régóta napirenden van mindenütt a világon és hol intenzívebben, hol más fontosabb társadalmi problémák mögé szorulva, de foglalkoztatja a szakembereket, a laikusokat egyaránt. A XX. század nagyarányú fejlődése, ezzel párhuzamosan az emberiség számbeli gyarapodása, új lakó- és életformákat teremtett. Csupán az a kérdés, hogy ezek az új lakóformák menynyiben maradnak meg csak te- telepeknek, mennyiben képesek emberi környezetként, otthonná válni. — Szerintem mindkét variáció elképzelhető és létezik is. — Sajnos, azt hiszem egyelőre túlsúlyban vannak a csak lakótelepek. — Mindenesetre mi örülhetünk. Ugye nyugodtan mondhatom, nekünk sikerült — fordul a kis társasághoz Czirocz- ki Tiborné. A hernádi Március 15. Termelőszövetkezet egyik irodájában ülünk, Czirocziki Tiborné mellett Néder András és Jeszenszky Béla, mindhárman a tsz dolgozói és a Ságvári telep lakói. — De mi sikerült és kinek? Az elmúlt évtizedben sok új fiatal agrárszakember került Hernádra. A termelőszövetkezet saját erőből felépített részükre egy 24 lakásos telepet. A lakások beosztása ideális (84 négyzetméter), kétszintesek, tágasak, levegősek. Azt hiszem tényleg sikerült másképp alakítani az életünket itt a Ságvári-lakótelepen — így Néder András. — Ez a más — minőség? — Biztosan. Ha nem lenne annyira elcsépelt a szó, azt mondanám, egymás felé nyitott közösség vagyunk. Együtt kezdtük Lehet, hogy túl prózai a példám — vág közbe Cziroczkiné —, de amióta beköltöztünk, tmmár hat esztendeje, minden szilvesztert együtt töltöttünk. Közös vacsorákat rendezünk tavasztól őszig a szabadban (minden házhoz egymásba érő kert tartozik), van a férjek között, aki halászlé-specialista, többen vadásznak, ők készítik el a vadhúst. Az én férjem például a malacsütésben verhetetlen. Ilyenkor aztán persze késő éjszakába nyúlnak a beszélgetések. — Milyen feltételek kellettek ahhoz, hogy ez a telep valóban lakóhellyé, emberi környezetté vált? — Mi is sokat gondolkoztunk már magunkról. Ha szociológusok lennénk, valószínűleg merész következtetéseket is levonhattunk volna az ideális lakótelepi forma kialakítására vonatkozóan, — Éspedig? — Annak idején majdnem mindannyian egyszerre érkeztünk ide. valamennyien idegenek voltunk, valamennyien fiatalok, sőt kezdők, nagyjából hasonló szakterületről. És még családi helyzetünk is sokban egyezett. Valamennyien fiatal házasok, alig megszületett, vagy éppen születendő gyerekkel. Itt voltunk hát hu- szon-egynéhány évesen, felépültek a lakások és mi egyszerre, boldogan, egymást segítve megkezdtük az otthonalapítást. Nem is lehetett volna nem közösséggé kovácso- lódnunk. Több elvárást... — Tehát a korosztálybeli, szakmai, munkahelyi sorsközösség hozta közel az embereket egymáshoz? — Igen, És állítom, hogy ez az egymásrautaltság (elromlik a kocsim), beteg vagyok?, sürgős dolgunk van, nincs hová tenni a gyereket?, elfogyott a zsír?, jutalmat kaptam, ünnepeljük meg?, balhé volt a munkahelyen, mit szóltok hozzá, a fene egye meg? stb, stb.) a motorja minden emberi, valóban emberi közösségnek. Kizárólag ebből fejlődhet tovább, gazdagodhat iminőségben is. — Mire gondolnak? — Sokat beszélgettünk arról, hogy itt élünk a faluban, talán többet kellene tenni érte. Mindannyian maradtunk — De maximalisták sem lehetünk — vág közbe Czírocz- kiné — már az, hogy összetartunk, segítjük egymást, együtt szórakozunk és pontosan ezek miatt jól érezzük itt magunkat a faluban, nem kívánkozunk el, önmagában minőség. — Igen, Ágnesnek tulajdonképpen igaza van — jegyzi meg Jeszenszky Béla. — Én szegedi vagyok, ott végeztem a főiskolát. Mindig nagyvárosban éltem. És talán, ha nincs ez a lakótelep, nincs ez az emberi, baráti közösség, rosszul érzem magam egy ilyen kis faluban. És biztoSj hogy a többiek is ugyanezt érzik és vallják. Amióta itt élünk a telepen, csak egyetlen család költözött el más vidékre. Mi őslakók mindannyian maradtunk. S. Horváth Klára
