Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
Oláh Veronika: Váróteremben A váróterem hideg, piszkos, tele idegesen toporgó emberekkel. Sokat késik a busz. Fogom kisunokám forró kezecskéjét, iparkodom távolabb vinni őt a két ittas alaktól. Ismerem őket. Egyikük hatalmas termetű pályamunkás. Fizetéskor mindig részeg. Állandó tanyája a Torony bisztró és környéke. Ha már sokat ivott, magozza a fejét Olyankor úgy fest, mint a régi unikumplakát figurája. Párja — nyurga, szőke legényke — kivonszolja őt. Lehuppannak a padra, Ikarus szárnyas szobra alá. • A gyarmati busz elment, a váróteremben kevesebben maradtunk. Kisunokám könnyes arccal szipog, haragszik az egész világra. — Mama, ugye, mondtam már neked, hogy mi, ketten, menjünk nyugdíjba. Nem szeretek eljönni otthonról! Apu, anyu dolgozzanak, mi megélünk a kertből. Építek kemencét Sütünk benne zsíros kenyeret! Az ól alól is kiszedem mindig a tojást, csak maradjunk otthon! Nekem sincs valami rózsás kedvem, de igyekszem őt megvigasztalni: — Ne keseregj, Jóska lelkem Nem szeretsz eljönni otthonról? Hidd el, én se! De muszáj! Ha nem járnál iskolába, sose tanulnál meg írni, olvasni. Nyugdíjba pedig épp akkor mehetek, amikor katona leszel. Majd sütök finom pogácsát és viszek neked. Néz rám, kék szemét huncutul összehúzza: — Mama, amikor te voltál kicsike, akkor is ilyen sokat késett a busz? — Nem késett az, fiam, mert akkor még nem volt busz. Lábbusz, az volt. A saját két lábunk. Azon jártunk mindenhová. Kételkedve rázza a fejecskéjét, és követeli, hogy meséljem el, mi volt régen. De igaziból! • • — Tudod, régen ezen a téren tar- tó.íák meg minden pénteken a hetivásárt. Már előző éjjel megjöttek a vásárosok. Szendehelyről jöttek a jó száraz fával megrakott szekerek. Elöl- hátul erősen lecsatlózva, mert a régi szerpentinen nagyon nehéz volt ám feljutni... Dejtáról hozták az igazi, finom kiflikrumplit. Isten bizony! A keszegiek árulták a legfinomabb túrót, tejfölt. Tudod, mekkora darab vajat lehetett itt kapni? Mint a tenyerem. Csak úgy sárgállott a zöld szőlőlevélen. Megjöttek a kosdi he- csedlis asszonyok is. Elsőnek mindig Fecser Mári néni. Rettentően tudta dicsérni a portékáját. „Naccságák, lüllem vegyenek! Az én hecsedlim olyan, akar a frissen cseppentett harmat!” Mellette árult a ronda, fekete bajszos Zsuzsa, aki meg nem állta szó nélkül: „Tiszta az a hecsedli, tiszta, csak a fele sütőtök!” Ez hazugság volt, tele irigységgel... A kisváci gazdasszonyok frissen sütött majorannás kacsafertályt kínáltak. Külön tányéron, hófehér tüllel letakarva, ott pompázott a libamáj, kacsamáj. Aki csak nézte, elcseppent a nyála. Hátrább gágogott, kukorékolt, kodált, csipogott a rengeteg szárnyas. Hímzett cukliban, bekecsben, szép tirpák menyecske trónolt tollal töltött zsákjai tetején. Alkudott vele a tollkereskedő, sehogy se akarta megadni neki a tizenöt pengőt. Fitymálta a tollút, hogy benne van a kosztonka is. A menyecske méregbe jött, csípőre tett kezekkel szórta rá az áldást: „Hogy a baj essen a két csipás szemedbe! Hát hun van ebben csak egy szál kosztonka is? Hiszen ez az utolsó szálig színtiszta pö- tlöll” Végül megegyeztek. — A Bárifiék inasa jó torkú fiú volt. Csak úgy harsogott a hangja: „Perecet, Bánfi cipót vegyenek!" A sarkon egész nap folyt a kút vize. Egy aprócska asszony, fényesen fekete arccal, vasport árult. Így kínál- gatta: „Asszonykák, hát nem látják? Megjött az újpesti főfeketéző!” Az ura valami fehér port csomagolt újságpapírba. „Halál a legyekre, hogy ne menjenek a levesbe! A gezarol ellensége pincebogaraknak, svábbogaraknak! Tessék, csak tíz fillér!” — Turbános töröknek öltözött ember hadonászott egy görbe késsel: „Ide nézz, törökméz! Ha nem veszel, odébb mész!” A bódék árnyékában, fennakadt szemekkel, egy nagykon- tyú asszony jósolt. „Az én szemem belenéz az önébe! Megmondom a jelent, a jövőt és a múltat. Nem fizet érte csak egypengő húszat." Evinger úr, a leggazdagabb halász, egyenesein nagyapámhoz jött. Kezet fogtak. „Adjon Isten, István! Csinálj nekem tíz kiló eszkábát! Jó élesre csináld! Nem szeretem, ha hasad a deszka. Valamelyik legényemmel küldök egy kosár halat. Előleget is küldjék?” Nagyapám ránevetett: „Tőled előleg, nekem nem kell, druszám.” 9 « • — Lenes! néni úgy tudott csoszogni azokban a posztó mamuszok- ban, hogy szinte húzta maga után a port. Még oda sem ért, már elkezdett sopánkodni: „Jaj, majszter! Muszáj megkötni azt a pikaporjút, adjál nekem jó erős lánc!” — Ha a hónap első pénteké volt, jöttek a Mária-lányok, gyónni. A Kovácsék lánya vezette őket. Leeresztett hajjal húzták a szent éneket, mint nagyanyám szokta a rétest: „Mária szűzanya”. A gyóntatószékből minden szó kihallatszott, mert a tisztelendő úr erősen nagyothallott... A vizes gyerekek mindenütt ott szaladgáltak: „Friss, hideg a víz! Kétfillér a víz!” Valamelyiknek elgurult a pénze. Ahá- nyan csak voltak, mind ott kúsztak, másztak a lócitromok között. Egyszer csak közéjük csapott egy kapanyél. Jajgattak a gyerekek, de Ancsurka nene csak páholta őket. Kirángatta közülük az egyik kócos fiút, húzta maga után, közben szidta, mint a juhász a csökönyös szamarát: „Palyo, te bides kötök, megint nem mentél , iskolába? Hát ezért kapálok én egész nyáron a papoknak? A nagyságos úr megígérte, hogy fölvesznek tígedet ingyenes tanulónak a pógáriba. Nekem nincs egy pár cipőm se, de neked már megvettem a postamester fiátul a Bocskai ruhát. Neked muszáj a négy pógárit kivé- geznyi! Mert akkor felvesznek postásnak, vasutasnak, fegyőrnek. Még finánc is lehetsz!” Szegény asszony már sírt, könyörgött a fiának, hogy végezze ki a pógárit. Mert ha nem, levágja füleit a metszőollóval. No, ezt a Palyo nem várta meg. Nagyon szerette a Dunát, beállt hajóslegénynek. Ott nem kérték a négy pógárit. — Amikor a nagyharang - verni kezdte a déli tizenkettőt, betolatott a vásárba a városi kisbíró. Akkora pocakja volt, mint egy nagydob, azon rajta a kisdob. Megpödörte a bajuszát, vert egy soft a kisdobon, s parancsoló .hangon rázendített: „Közhírré tétetik, a hetivásár a következő pintekig, ezennel bezárat- tatikí!” Mindig meg akartam kérdezni, de akkor nem mertem, most megkérdezem: „Halló, mennyei piacfelügyelőség! Kozma bácsi hova zárta be a váci vásárt? A püspöki pincébe? Vagy a Csuka-telepre?” S mintha kérdésemre választ is hallanék: „Volt esze az öregnek! Azt mondja, a Lőház söröshordói közé zárta be!” © • • • — Mama, megjött a busz — rángat vissza a múltból kisunokám. Mihail Solohov: A próba — Ha jól emlékszem, Tyutyikov elvtárs, maga régebben párttag volt — mondta a járási Komszomol-bi- zottság titkára a vele szemben ülő, zsírba süppedt szemű, önelégült férfinak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkedődni kezdett a kopott karton huzatú széken, és zavartan motyogott: — I-dgen ... tudja... én, ő-ő-őőő. keresked elemmel f oglalkozg attarn, aztán engem, egyszóval, a saját kérésemre, kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a falu pártsejtjének titkára, Pokuszajev elvtárs. A mezőgazdasági kiállításra irányították. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a következőre: kettesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tettesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külseje), és finoman puhatolja ki, hogyan gondolkozik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a Komszomolról, mennyire mély a kommunista meggyőződése... Próbálja rávenni, hogy színt valljon, aztán írjon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, afféle kis politikai vizsga — mondta Tyutyi- kov, és hájas tarkóját megbiccentve, elmosolyodott. — És írjon, hogy szerencsésen megérkeztek-e! — kiáltott utána a tornácról a titkár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár... Pokuszajev, hosszú lábait szétvetve, hátával a baknak dőlve, a kocsin bóbiskolt; szeplős arcán átsuhantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikórgott. Tyutyikov sokáig nézegette szomPolgar István: Virágos fa Tavaszt érző, virágos fák — virágos fa Magyarország: apák, anyák a fa törzse, gyermekek a virágok. Fagy ne ölje, szél ne törje, ne hulljanak le a földre... Ügy vigyázunk, mint szemünkre, kis virágok, tirátok. Pompázzatok mosolyogva, teljesedve, sokasodva, arany jövő ege ontsa fényét szirom arcotokra. Hules Béla: Mint anyák gyermekeiket Fény és meleg. Szűrődik már a tavasz a párás égből, és a hóvirággal meg az ibolyával együtt nyílnak a szemek és a szívek. Egyszerre milyen tág lesz a világ! A remény kézenfogja a vágyat, és vezeti mint az anyák apró gyermekeiket a lassan szikkadó utakon. Testvérek Mohácsi Regős Ferenc rajza Országhegyi Károly: Hír Halld az örömhírt, régi barátom! Itt van az úgy várt kis jövevény. Béka-utánzat, szinte parányi, s hangja a házat már veti szét. Ennyi a hír csak. Bárha kötetnyi volna beszélni mind, ami történt négy nap alatt. Űtmutatóm lett. Csillag az égen, mint ami vitte kisdedi lakhoz kétezer éve a pásztorokat. szádját, azitán kis bőröndjéből kolbászt, kenyeret, uborkát vett elő, és harsány csámcsogással, enni kezdett. Pokuszajev felébredt, féloldalasén előreforduit, töprengve nézegetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát, és rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdezte teli szájjal Tyutyikov, és nagyot nyelt. — Igen.. — Hm, marhaság. Az embernek nincs mit enni, ezek meg kiállításit ... — A kiállítás nagy haszonnal jár a parasztság számára — válaszolta kelletlenül Pokuszajev. — Micsoda marhaság! Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit ■ csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod abba! — Ha én lennék hatalmon, megtanítanám őket kesztyűbe dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomolistákat. Micsoda istentelen csirkefogók. Feltűntek az állomás távoli, hunyorgó fényei. Tyutyikov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolistákat”. — Vagy például a fejükbe vették, hogy légiiflottát építenek! Agyon kellene verni a taknyosait, ahol csak vannak — lihegte végképp kifulladva Tyutyikov, és csíptetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszaje- vet. — Legelőször, persze, a fejeseket ... De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatását. Pokuszajev fölállt a bakon, bees alt hasával esetiedül rádőlt önelégült úti-társa zsíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe gör- bedt emberi test nehézkes toccsa- nással fordult le a sárba. A ló megállt Tyutyikov, aki már rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, megpróbált fölálLni, de a nekiszifajult titkár, nagy szuszogás közepette, lábát szélesen megvetve, a hátára fordította. Az emberkupac alól lihegés, nyögés hallatszott. — A komszo... a titkár kért meg ... viccből — lihegte az egyik ember. Vad rikoltás a válasz, meg valami olyan hang, amilyent a rugdosott zabos zsák ad. '/W///////AW/'//////, „A fiú, minden kétséget kizáróan, megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és egy pillantást vetett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és feldagadt ajkával hang nélkül .suttogott valamit — de...” Szomorúan nézegette a . kivert üvegű evikkerát, a ceruzájával meg- kékült orrnyergét simogatta, lemondóan legyintett, majd folytatta a levelet : „... de ennek ellenére megérkeztem az állomásra.” Bratka László fordítása Solohov. a huszadik századi prózairodalom kiemelkedő eevénisége. a szocialista realizmus klasszikusa, a Csendes Don. az Emberi sors és más: számos, világszerte ismert regény és novella Szerzőle 1905-ben született. E novelláiét a Nobel-díjas szovict író születésnapja alkalmából közöljük.
