Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
döröczki Mihály: Kezek Thiery 'Árpád: ahogy szerszámok nyeléhez tapadsz ahogy ledobsz fölemelsz megragadsz az első érintésben ott dobog ahogy majd folytatod nyarak telek napfény és viharok tüzében formált inas karok gyűrt markok és erős szikkadt-szép tenyerek kezek kezek kezek fürtökben lóg az ősz értő türelmetek szelíd-nyugalmú titkotok göcsörtös ág-bogán parancsotok nyomán duzzadnak az erek izmok rándulnak szótalan és lélegezni kezd az üzenet kezek kezek kezek évezredes tapasztalat tíz ágú rejtjelét faggatják a szavak s a vallatásra csak egy évekkel tömött pillanat leng a mozdulat fölött Csíki László: A szavak: az ismeretlen sebei Hány életem lehet, melyet mások élnek? Az ütközőkön utazik egy hobó, égő mezők fölött. Valaki szánt az éjszakában. Egy másik elolvassa. Ez az eső Rabindranath Tagore nyári szakálla az aszályban. A magasból vizek erednek: a nevük felé. Felkel egy ország egy messzi hajnalon. Valaki mindig Buenos Airesben repül — egyetlen költöző tüdő. Valaki anyjára gondolt egy óceán közepén, és hegyet kiáltott. Ott most élnek. Miért nevezitek el nevemmel, szememről, szerelmemről a föld részeit? Miért éltek az életemmel, ti furcsa idegenek? Szenyei Sándor: Felirat Nagyanyám, született Fenyő Rebeka, nyolcvanhárom évet élt. Nagyapám, született Orbók Olivér, a nagyanyám számára csak nyolc hónapot élt. Négyhóíiapos házasok voltak, amikor nagyapám bevonult, és eltűnt. Egy frontról küldött színes levelezőlap és egy leánygyermek maradt nagyapám után: a suszterszékre a nagyanyám ült, huszonnyolc éves volt akkor, és két délelőtt megcsi- r.J.k. egy pár gyermekcipőt. Ezt tudták a kisvárosban, ezért hiteleztek neki a bőr- és talpkereskedők. A bérelt szekéren maga járt a vásárokba; jó kereskedő volt. A konkurrencia nem tetszett a férfi kereskedőknek, a felbérelt inasok nagyanyám sátra előtt kórusban fújták: „Rebeka, Rebeka, dróton jár a dereka.” Nagyanyám kiszólt: „Menjetek a szemetek világába.” A húszas évek közepe táján egy idegen hozta a hírt: Orbók Olivér él, fogságba esett, s ott feleségül vett egy nőt. Nagyanyám megkérdezte az idegentől: kj az az Orbók Olivér? Nagyanyám, született Fenyő Rebeka, szőlőt oltott, gyümölcsfát metszett, és tudott disznót vágni is. Már harmincéves múlt, amikor az első disznót vágta: ettől kezdve a kisváros férfiai előre köszöntek neki, a kisváros asszonyai, leányai pedig kikerülték az utcán. Ügyes asszony -volt a nagyanyám, meg tudta velünk értetni azt, hogy az egészséges gyomor szereti, ha három-négy napig is ugyanazt a táplálékot kapja; nem szédíti el, nem viseli meg a változatosság. Csak egyszer volt beteg nagyanyám. Dohányt vásárolt valamelyik termelőtől, vonaton utazott oda, s vissza; zárolt árucikk volt akkor a dohány, bőrt és talpat adtak érte a kereskedők, nagyanyám jó ötkilónyit szerzett be a termelőtől. A vonaton ellenőrizték a csomagokat, nagyanyám, harminchat kilométerre a kisvárostól, leugrott a robogó vonatról (ez este kilenc óra tájban történt), másnap reggel ötkor ért haza kéken, bicegve, a dohánynyal. Negyvennégyben szilaj-kemény, sapkájukon ötágú csillagot viselő katonák érkeztek a városkába. A katonák szerették az öregasszonyokat és a gyermekeket: a szomszéd házból cimbalmot szereztek, s mellé ültették nagyanyámat, kezébe nyomták az ütőket. Nagyanyám nem tiltakozott. Játszott, ütögette a húrokat, csak úgy, találomra, a cimbalmot és a cimbalmozót pedig távolból ideszakadt katonák vették körül. Én, aki nagyanyám mellett álltam, nem tudtam, miért sírnak a katonák, és miért olyan komoly a nagyanyám, ő, akit soha addig nem hallottam cimbalmozni. Az előadásért fizettek is a katonák — cukrot adtak és rizskását. Hetvenéves volt nagyanyám, amikor az idős, özvegyen maradt cipész felkereste, és mindnyájunk jelenlétében — kezében virággal azt mondta: „özvegyek vagyunk mind a ketten, Rebus, s már túl a fiatalságon, társra van szükségem nekem is, magának is ...” Nagyanyám mosolygott, és ránk mutatott: „Nekem vannak társaim, Béla.” Aztán, mint aki vigasztalni akar, azt mondta: „A virágot köszönöm, üljön le, beszélgessünk. A mi fiatalságunkról.” Nagyanyám, született Fenyő Rebeka, nyolcvanhárom évet élt. Hirtelen halt meg, éjszaka. Párnája alatt egy színes levelezőlapot találtunk, a frontról küldte volt nagyapám, 1915-ban; két nyomtatott sor is van a levelezőlapon: „Ágyútalpra tábortűz világít. Rajta írom ezt a kis lapot...” Zsámbéki emlék Párhuzamosok Cseh Illés a hatalmas tükör előtt ácsorgott. Ódivatúan hosszú zakójának válltömése megtört, számysze- getten lógott alá. Finom szálú haja, melyet hetenként samponnal mosott, most csapzott s gondozatlan volt. Egyik kezében pálinkáspoharat tartott, a másikban egy üveg sört. A tükörből pillantotta meg Mártont és, a húgát. Gyorsan lehajtotta a pálinkát, utánaeresztette a sört. Vastag ujjai ráfeszültek az üvegre. Az üres poharat és az üveget a söntéspult szélére tette. Áttört az ácsorgók tömegén. Márton átfogta a lány vállát, s közelebb húzta magához. Cseh Illés abban a pillanatban lépett melléjük. Szó nélkül levette Márton kezét a húga válláról. Nem gorombán, de figyelmeztető mozdulattal. A lány arcán kigyulladt az ijedtség. Márton felnézett. Nem lepődött meg, mintha felkészült volna erre a mozdulatra. Ez nem az a szem, amivel régen nézett rám, állapította meg magában. Megpróbált mosolyogni, de halvány, tartalmatlan mosolya volt. Visszatette a kezét a lány vállára. Cseh Illés elsápadt. — Vedd le onnan! — mondta. Mártonban egy pillanatra felrémlett, hogy engedelmeskedik a felszólításnak, de a keze jól érezte magát a lány vállán. — Azt mondtam, hogy vedd le a koszos mancsodat a húgomról! — kiáltotta Cseh Illés, most már fenyegetően. Márton nem válaszolt. Nem is vette le a kezét. Cseh Illés bicskát húzott elő a zsebéből, és mielőtt bárki közbeléphetett volna, a mutató- és középső ujj közötti inas ároknál beledöfött Márton kezébe. Márton meg se rezzent. A sikoltás után a vérre figyelt föl, amely vékonyan szivárogni kezdett a sebből, majd lecsurrant. A bicska pengéje nem hatolt át a kezén, elakadt az inakban. A kezét a lány vállán hagyta. akkor beteg voltál. De most nincs kifogás. Jó falu a miénk, meglátod. Egy-két napot ki lehet bírni. Disznót vágunk az ünnepre, az biztos. A lányokat meg az italt én garantálom. A jég is meghízik addigra a tavon, hogy már elbír bennünket ... A szőkefürtös óvatosan fölemelte Márton vérző kezét. — Jól elintézett a tahó! — mondta dühösen. , Megérkezett a ruhatáros. Kinyújtott kézzel tolta szét maga előtt a bámészkodókat. — Mi történik itt. kérem? Mi történik itt, kérem? — Egy marha belevágta a bicskát a barátom kezibe — válaszolt a szőkefürtös. A ruhaiáros orra elé tartotta Márton kezét. A ruhatáros nem tette fel a szemüvegét, hanem mint a nagyítólencsét a seb fölé tartotta. — Ki a tettes? — kérdezte. A szőkefürtös a raktár felé mutogatott. — Ott ül bent! A ruhatáros futó pillantást vetett Cseh Illésre, majd eltette a szemüveget. — A bűnjel hol van? — nézett körül. — A bicskát eltette a csapos — szólalt meg Márton mögött egy idegen hang. Zavar támadt. Körülvették őket. A falfehérré vált Cseh Illés kezéből kicsavarták a bicskát, bevezették a söntás kéziraktárába, egy üres sörösládára ültették. Kijózanodva, se- gélytkérően- pillantott ki a kamra- szerű helyiségből. A lány válla mágnesként tapadt Márton kezéhez. Úgy látszott, hogy a lány jól tartja magát, valójában oly bénultan állt, hogy mozdulni sem tudott. Rosz- szullét fogta el. Kitámogatták a levegőre. Egy szőkefürtös fiatalember fura- kodott a sebesülthöz. Márton idegenül pillantott rá, de a puszta tekintetével nem tudta érzékeltetni, hogy felesleges itt. Ez mindig láb előtt van, gondolta ingerülten. A tegnapi estére gondolt, amikor a szőkefürtös felült az ágyon, félretolta a keresztrejtvényt, hátát ,a falnak támasztotta. Kibámult a szállás ablakán, mint aki nem mer a másik szemébe nézni, úgy mondta Mártonnak: — .Már húsvátkor is meg akartalak hívni hozzánk, de Szécsi Katalin vízfestménye — Ki kell hívni a rendőrséget — határozott a ruhatáros. — Ügy van! Hívja csak őket minél előbb! — helyeselt a szőkefürtös. — Hagyja a fenébe a rendőröket — szólt közbe Márton. — Inkább kötszert hozzon, meg fertőtlenítőt. — Be fogjuk kötni — nyugtatta meg a ruhatáros Mártont —, de a rendőrséget is értesíteni kell. Márton türelmetlenül félbeszakította. t — Mondom, hogy hagyja a rendőrséget! Nem érti? — Miért hagynám? — Azért, hogy ne erőltesse magát. A ruhatáros gyanakodva pillantott körül. — összejátszanak itt? — Egy házban lakunk azzal, mit akar? — intett Márton Cseh Illés, felé. — Mégis megszúrta! — Nem érti, hogy ne ár4a bele magát? A ruhatáros áthatóan nézett Mártonra. — Maguk bűntársak? A szőkefürtös figyelmeztetően meglökte az öreg karját. — Ne fantáziádon, hanem hozza már a kötszert! — Legközelebb a belüket fogja kiontani... A szőkefürtös most már a vállá- val nyomta arrébb a ruhatárost. — Nem látja, hogy elvérzik a barátom? Akkor aztán majd adnak magának a rendőrök! A ruhatáros előkereste a vörös- keresztes dobozt, és abban a sorrendben, ahogy az elsősegélynyújtó tanfolyamon tanulta: sebfertőtlenítés, pólyabontás stb. hozzákezdett a kötözéshez. — Nem fémek a bőrükbe, míg rá nem fizetnek — morogta közben. A csődület szétoszlott, csak azok maradtak néhányan, akik semmit sem akartak elmulasztani. A ruhatár pultjára támaszkodva vártak. A szőkefürtös minden igyekezetével azt a látszatot keltette, hogy Márton barátja. Óvatosan, sőt gyöngédséggel tartotta Márton sérült kezét, s úgy gondolta: ha már váratlanul így adódott, amire régóta várt, most meghittebb hangot üthet meg, és kinyilváníthatja, hogy Mártont a barátjának tartja. — Nem szúrta át teljesen — állapította meg a ruhatáros. — Szerencsére, fater — mondta a szőkefürtös. — De ezzel orvoshoz kell menni. Legjobb, ha innen most rögtön lemennek a kórházba. — Innen egyenesen a kórházba megyünk — ígérte a szökefürtös. néztek egymásra, elveszítették a jjelentőségüket. Intettek Cseh Illésének, aki maga se volt tisztában a helyzettel. Valamennyien átmentek a táncterembe. A csapos a következő szünetre készülődött. Kiöblítette a korsókat, vizes ronggyal letörölte a pult repedezett bádogját, a raktárból kihúzott két láda sört, néhány üveget a jégre tett. — Hova lett a lány? — nézett Márton a szőkefürtösre. A fiatalembert meglepte a kérdés. — Biztos lelépett — válaszolta meggyőződés nélkül. Márton benézett a söntésbe, majd a nagyterembe, olyan pillantással, mintha minden kis részletet alaposan az emlékezetébe akart volna vésni. — Elkísérlek — fogta meg a szőkefürtös a karját. — Nem fontos. — Hallottad, hogy orvoshoz kell menni. — Elmegyek majd reggel. A szőkefürtös megsejtette, hogy nem elég, ha csupán részvétet és lelki fájdalmát érez Márton miatt, tenni is szeretett volna érte valamit. — Baj lehat — próbálkozott ismét. Márton szembefordult a fiatalemberrel. — Mi bajom lenne? — Nem tudom. — Nahát — mondta Márton kissé ingerülten, s kifelé indult. A szőkefürtös a nyomában maradt, de elbizonytalanodott. Ügy érezte, hogy Márton kicsúszik a kezei közül, ő pedig tehetetlenül, sőt szánalmasan nézi, hogy mi történik, s hogy mégis tett egy utolsó ragaszkodási kísérletet, nem volt több, minthogy arra gondolt: talán sohase lehet Mártoh barátja, ha most nem mutat elég határozottságot. — Ki ez a káder neked, hogy nem adtad fel? — kérdezte. — Senkim. — Azt akarod mondani, hogy még sohase láttad? — Hallottad, hogy azelőtt egy házban laktunk. — Nem mondhatnál erről többet? — Minek? — Ügy, mintha teljesen megbíznánk egymásban. 1— Annyira érdekel? A szőkefürtös a folyosó falához dőlt, olyan mozdulattal, mint aki jelzi, hogy nem akarja elzárni a távozás útját. — Szeretnék a barátod lenni — mondta, s kivörösödött az arca. — Nem vagyunk azok? — De úgy. igazából... Mártonnak úgy tűnt fel, mintha a szőkefürtös még mindig a tegnap esti szavait ismételgetné egyfolytában. — A lánynak a bátyja, ha any- nyira kíváncsi vagy — vetett véget a beszélgetésnek. A zenekar ismét rázendített a nagyteremben. A söntés kiürült. A Cseh Illést őrző fiúk tanácstalanul A szőkefürtös a lépcsőig kísért Mártont. A lengőajtók kitámasztót szárnyai között megállt, valahog; úgy. mint aki eddig szemben úszót az árral, s itt elfogyott az ereje Sárga anorákja magányosan világi tott a lépcsők tetején. Szerette vol na tudni, hogy miért más az, ami kor Mártonnal lent vannak a bá nyában, és más, amikor a munkás szállás társalgójában az új fejtő gépről, vagy a túlzott biztonsági intézkedésekről beszélgetnek, ugyan csak más. amikor anélkül. hogj Márton kérné tőle, de mindig az í kedvéért, elmegy a bokszmeccsre mint ahogy minden mástól különbözik ez a mai találkozás is. Mintha ezek a dolgok, hogy bánya, szállás, tornacsarnok vagy táncház, azonosnak látszó, de valójában egymás mellett futó, egymással soha nem érintkező párhuzamos vonalak volnának.
