Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
Cselekvő megye I gen, az, még akkor is, ha betűhűen nem egészen igaz, hiszen a megye — így köznapian, -a megye — majdnem egymillió ember. Egészen pontosan, 1980. január elsején, a népszámlálás időpontjában, 964 ezer fő. S megye — így köznapian, a megye — az ipari, mezőgazdasági üzemek csapata, a tanácsok összessége, az oktatási intézményhálózat, az utak forgalomtól lüktető erei, a Börzsöny csendje, s a korszerű kavicsbánya gépeinek dübörgése Délegyházán. A megye: annyi minden, hogy fölsorolhatatlan, mert számba nem vehető, hiszen a táj minden részlete fontos lehet egy adott helyzetben, s még fofltosabb minden ember, a 964 ezerszer egy ember. Hihetjük, hogy ennyi — ennyiféle! — embert mégis összeköt valami, ami közös? A tényeknek engedve kell eltűnnünk! A tények: naponta 160—180 ezer embert köt össze a közlekedés, az ingázás, az a közlekedés, azaz ingázás, amelyről így szólt az MSZMP Pest megyei Bizottságának jelentése a megyei pártértekezletnek: „A tömegközlekedési gondok számottevőennem csökkentek. Hosszú a menetidő, gyakoriak a késések, a járatok túlzsúfoltak, és minden tekintetben kultúrálatlanok az utazási körülmények." A tények: emberek százezreit köti össze, hogy 1979-ben a megye lakossága 405 millió forint értékű társadalmi munkát teljesített. A tények: családok ezreit köti össze minden esztendőben, hogy saját házat építenek. Az embereket — tudva vagy nem ismerve — ezernyi dolog köti össze, teszi bizonyos helyzetekben azonossá. S ezek az azonosságok — a társadalmi, gazdasági változásokat elemeire bontva, majd újra egymáshoz kapcsolva — már jellemző jegyekké, vonásokká lesznek. Ha néhány ember házat épít: magánügy. Ha sok ember épít egyszerre, egy esztendőben házat: eredmény, megjegyzésre érdemes. Ha azonban sok ember sok esztendőn át sok családi házat épít fel, az már — ahogy tudós komolykodással jelölni illik — tendencia, amivel számolni kell, amit elemezni szükséges, aminek ténye a társadalmi-gazdasági fejlődésben a megye egészében érezteti, hátasat. Gyűlések, újságcikkek szokványos, elkoptatott, de mindig elővehető szópanelje lenne, hogy: összefogott a megye? Panel? Valóban az egész megye dolgozott a párt XII. kongresszusát megelőző és követő szombaton, a Vörös Csillag Gépgyár Sziklai brigádjának fölhívásához csatlakozva, kommunista szombaton megtermelt javak munkabérével segítve a gyermekintézmények fejlesztését, bővítését. Bizonyos: az így cselekvők között sokan voltak olyanok, akiket semmi sem érdekel; akik nem vállalnak közéleti tisztséget, még a legegyszerűbbet sem, újságot ritkán vesznek kézbe, a televíziót a krimiért tartják, s ha környezetükben valaki komolyan politizál, azt furcsa csudabogárnak tartják. S mégis: ott voltak a cselekvők között. Azért, mert ha mások mentek, akkor ők sem maradhatnak távol? Szeretjük úgy elképzelni a cselekvőket, mint akik folytonosan a szemük előtt lebegő közérdeket követik, érvényesítik, mint akiknek nincsenek megingásaik, kétségeik, kudarcaik és ballépéseik. Hallott valaki olyat, hogy az ágazat, kiváló, brigádja címet viselő közösség seléjtet csinált? Igaz, egyszer, de csinált. Maradjon szűk körben —‘ • mondta a főnökség. Miért? Kisebbek lettek volna, ha a gyárban mindenki tudja, mi történt? Ráadásul, akkor azt tudták volna, ami valóban történt, s nem kapnak lábra híresztelések, a valósággal nem sok kapcsolatban levő biztos értesülések. Miért kellene kettévágni az összetartozó világot, s a cselekvést csakis és mindenkor úgy értelmezni, mint a tökély létrehozóját, a botlásokkal semmi rokonságot nem mutatót? A cselekvő megye is olyan, mint lakóinak összessége. , Nem uniformizált, szabályos skatulyákba nem gyömöszölhető, gyarlóságokkal és fölemelő tettekkel együttesen igaz, élethű. Ezt azonban olykor szinte lehetetlen elismertetni. Cselekedni: szép. S cselekedve bukni s újra föltápászkodni, újra megpróbálni miért lenne más, mint szép? Magunkról tudjuk: bukunk is. Mirólunk ne tudjuk, ne vegyük tudomásul? Napjainkban negyvenezren vesznek részt a megyében a szak- szervezetek politikai tanfolyamain. Valóban mindannyiukat az érdeklődés vitte dda? Vagy az, az is, hogy ment a barát, a szomszéd gépen dolgozó, s mert akkor jobb képet vágott a bizalmi, az osztályvezető? Vagy az, az is, hogy hátha mondanak valami olyat, amit másként nem tudhatok meg? S mi még, mennyi minden, amit a szociológiai irodalom úgy nevez, hogy motiváció, s mögötte sorozatban hozott apró, napi döntések — s a döntések nyomán magatartások — regimentje áll, s ráadásul olyan döntéseké, amelyek folyamatosan módosulnak, kölcsönhatásban vannak egymással, ^erősíti vagy gyengíti egyik a másikat. Mégis, ennek tudatában is vakság lenne azt gondolni, minek bajlódni azokkal, akiket nem a tudás éhe, a kíváncsiság vitt az összességében negyvenezres táborba. Hiszen ki állíthatná meggyőződéssel, hogy aki tegnap még a vállát húzta, s ma unott arccal ül vitázó, vagy éppen figyelő társai között, az holnap nem lesz egyike a tudatosan cselekvő, a feladatot keresőknek, a másokat társadalmi érdeklődéssel figyelőknek? Teremteni nem mindig világot kell, legtöbbször nem azt, csupán a meglevő világ egy-ggy darabkáját dolgunk — de: másoktól át nem vállalható dolgunk — jobbá formálni, átalakítani, a holnapba illeszteni. S ha ezt elismerjük, ha tudomásul vesz- szük, hogy hősöket csak a rendkívüli helyzetek teremtenek, akkor már azt is érteni kezdjük, miként jött össze az a korábban említett 405 millió forint, miért ugrik ki a sorból, az átlagból néhány ipari és mezőgazdasági üzem, minek köszönhető a megye ipari munkássága képzettségének, növekedése, hogyan, miféle alapokra támaszkodva kapaszkodnak az igények után — mindig az igények utón — a települések fölfelé, a társadalmi és gazdasági gyarapodás útján. A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusa határozatában — a II. fejezet 9. pontja első bekezdéseként — ezt olvashatjuk: „Kiszélesedett a szocialista demokrácia, társadalmi rendszerünk lényegi vonása. Nőtt az érdeklődés a társadalmi kérdések iránt. A lakosság javaslataival, kritikai észrevételeivel fokozódó mértékben vesz részt a közügyekben, a helyi fejlesztési tervek kidolgozásában és megvalósításában. A szocialista demokrácia fejlesztése egyik fontos eleme a programnyilatkozatban megfogalmazott célok elérésének, a társadalmi önkormányzat irányába való előrehaladásnak." Mint a sommás megállapítások mindenkor, ezek a mondatok is általánosak, tényeket és irányzatokat egyszerre magukba foglalók. Az egyedi mindig az általánosba olvad bele, ám csakis az összegezéskor! Máskülönben megtartja, meg kell hogy tartsa egyéni arculatát, apró különbözőségeit a többitől, azt, amitől egyén, egyéni tett, egyéni szolgálata a közös ügynek. MÉSZÁROS OTTÓ Szerkesztőségünk vendége Álekszander Gavrilovics Manykó ezredes Múltat idézve, jelent féltve ünnepet köszöntünk. Harmincöt évvel ezelőtt hallgattak el határainkon belül a fegyverek. Április 4. a háború végét, a szabadságot, a felszabadulást hozta meg nekünk. Ezen a napon idézzük a harmincöt évvel ezelőtti eseményeket — kegyelettel emlékezünk azokra a hősökre, akik életüket adták szabadságunkért. Múltat idézünk, de nem történelemkönyv lapjait forgatva. A hiteles szemtanút híva segítségül, ünnepi párítaggyűlésen, szerkesztőségünk vendégével, Álekszander Gavrilovics Manykó ezredessel együtt. Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadseregcsoport ezredese harmincöt évvel ezelőtt Székesfehérvár, Pápa, Mór és a Balaton környékén harcolt. Ma már határainkon belül csak ketten tartózkodnak azok közül, akik magyar földön fegyverrel a kézben hozták meg népünk szabadságát. Rendhagyó a visszaemlékezés. Az ezredes nem mond ünnepi beszédet. Kérdés kérdést követ — s a kapott válaszok alapján áll össze a kép Európa, s nem utolsósorban népünk, nemzetünk vérzivataros napjairól. Nem a sebeket akarjuk feltépni, nem öncélú a múlt idézése. Ezt a békét féltvén, őrizvén elevenítjük fel a szemtanú segítségével az ismeretlen háború szörnyűségeit. Akkor és most — emlékezve Modern utasszállító gépek, sugár- hajtású repülők húznak az égbolton. Gyerekcsapat követi szemmel a csillogó test útját. Jó mulatság, egy saroknyit megpróbálnak vele együtt futni, nyomát, szárnyalását a földön követni. A negyvenes, ötvenes éveinek közepét taposó korosztály a gépzúgásra, a sugárhajtású repülők hangrobbanására azonban olykor még ma is összerezzen. Már-már öntudatlan e pillanatnyi rezzenés. De minden idegszáluk emlékezik még, hogy a gépek nemcsak gyakorlatozni, utasokat szállítani tudnak, hanem halált hozni. Városokat, településeket eltörölni a föld felszínéről, földönfutóvá tenni embereket. Tizenhét évesen, a harmadik uk-, rán hadsereg sorkatonájaként, a 105-ös divízió ejtőernyős lövészezredének. tagjaként kerüjt Magyarországra. »-.Álekszander' • • Gavpilovics Manykó. Debrecennél még a második, Pápa felszabadításakor már az első vonalban harcolt. Akkor és most? — vajon milyen volt az első találkozása a várossal? Nem véletlen a kíváncsiskodás, hiszen 1974 óta többször találkozott á várossal, az ott élőkkel. Vendégségbe hívták, barátként várták. Nem kell sokáig kutatnia emlékei között. Bár a sorrendet megfordítva válaszol: — Pápa szép, kedves kis város. Ma már barátaim vannak ott. Közös az ideológiai, a politikai platformunk. De jó lenne velük róni az utcákat, még többet tudni a város életéről, történelméről. Ha úgy ideje lenne rá az embernek. Nézni a nyüzsgést, a sétálgató párokat, a parkokban, a tereken játszadozó gyerekeket. Együtt élni a várossal. Most! Akkor? Kihalt utcák, elhagyott házak fogadtak. Ha egy-egy pillanatra elhallgattak a fegyverek, ebben az átmeneti süket csendben a léptek dobogását az ablakokból kilógatett — megadást szimbolizáló —, a márciusi szél rázta fehér vásznak surrogása kísérte. Ember sehol. Kihalt, ember nem lakta város? Órákkal később gyerekek kerültek elő. Hajtotta őket az éhség, a kíváncsiság. A göbbelsi propaganda, s szócsövei átmenetileg megtették hatásukat. Akkor nem időztem sokat a városban. Még aznap este tovább indultunk. De sok barátom, bajtársam örökre ottmaradt! Nem öregszenek. Harmincöt tavasz múlt el felettünk, de ők most is tizennyolc, tizenkilenc, huszonöt évesek... Székesfehérvár, Alba Regia bukkan fel, amikor a harcok további állomása felől kérdezősködünk. Azé a városé, mely az esztelen háborúban oly sokszor cserélt gazdát. Felrúgtuk a kronológiai sorrendet. De egy baráti beszélgetésben ez természetes. Miért mondom? Álekszander Gavrilovics Manykó az Álba Régiáért folytatott harcokban esett át az igazi tűzkeresztségen, s csak ezután: jött Pápa. Dunántúli helységnevek, ahol a hitlerista hadsereg megpróbálta elállni a Nyugatra vivő utakat. Stratégiai szempontból kis területen gigászi erők csaptak -össze. Vajon a Balaton környéki harcokról- mit őrzött meg emlékezete? A második találkozás — Akkor tizenhét éves múltam. Ott nem fogalmaztam meg magamnak, de a harmincöt év alatt sokszor: nem tudom, milyen lehet a túlvilági, de nekem ez volt a földi pokol. Tankok, repülőgépek, géppuskák, ezrei-százezrei csaptak ösz- sze. A harci zajt a sebesültek, a haldoklók jajszava kísérte. — Katona maradtam, mert mire leszereltem volna, elvégeztem a repülőtiszti iskolát. Katona vagyok, lassan a leszerelés, a nyugdíj előtt. ’Ma is azt állítom, a halál közelségét nem lehet' megszökni, megbarátkozni vele. Ahogy Öregszik az ember, egyre bölcsebb lesz. Becsüli, értékeli az életet, nemcsak a sajátját, a másokét, mindnyájunkat! Éppen ezért kell mindent megtennünk, hogy az ismeretlen háború — ha jól tudom, Amerikában ezzel a címmel mutatták be a második világháborúról szovjet dokumentumok alapján készült, s a tv-ben most látható filmet — örökre ismeretlen is maradjon gyerekeink, a fiatál generáció előtt. A mai harminc éveseknek a Szovjetunióban éppúgy, mint Magyarországon ismeretlen a háború. A mai haditechnikát véve alapul, ne is találkozhassanak vele soha! Ezért cselekedni újra és újra — nincs, nem lehet magasztosabb tett! Beszélgetve, a múltat idézve az időben és térben megszokott korlátok eltűnnek. Április havához érve már Ausztriában vagyunk. Április 17-én egy osztrák kisvárosban ért véget a háború Manykó ezredes számára. Bécsújhely közelében a németek egyik föld alatti gyárának elfoglalásáért vívott harcban sebesült meg. A győzelem napja, május 9. a kórházban köszöntött rá. ■Harminc évvel később ismerkedett újra a magyar szavakkal, helységnevekkel, emberekkel. A romok helyén családi házak falai magasodnak* új városrészek nőttek ki a földbe^, utak, hidak feszülő be- tonhátárí kocsik, autóbuszok .sora. Harminc év alatt, egy nemzedék nőtt fel. Vajon milyennek látja ma hazánkat, az itt élőket az ezredes? Előttük hajtunk fejet — Sokszor, sokan kérdezték, lehet-e összehasonlítani a mai Magyarországot az 1945-ben megismerttel. összehasonlíthatatlan az akkorival a mai magyar valóság. Megfordultam már üzemekben, gyárakban, igaz, csak vendégségben, de az ember nyitott szemmel jár. Fejlett ipar, mezőgazdaság, modern, szép települések. Teljesen más. Igaz, például Szentendre — ahogy mondják — megőrizte arculatát. Szeretem szűk kis utcácskáit, tereit, az ott élő művészek alkotásait. S persze, ha az embernek arra is ideje lenne, hogy ne csak felületesen ismerje meg a Dunakanyart, Visegrá- dot. Képen, filmen -megőrzőm emlékét. Megfogott. De nemcsak Pest megye településeit ismerem, szeretem. Az élményeim között tartom számon például a debreceni virág- karnevá'lt is. Mennyi mindent tud kifejezni az ember egy szál, egy csokor virággal, hát még azzal a színorgiás pompával!' A virágok. Koszorúba kötjük, csokorba fogjuk, vagy csak éppen egy szálat helyezünk el ott a többi között az emlékművek talapzatán. A megemlékezés, a hála virágai ezek. Hősi emlékművek, koszorúzási ünnepségek, mit érezhet a háború poklát megjárt, de azt túlélő ember? Nem volt hiábavaló! — Belorussziában minden negyedik ember vesztette életét a második. világháborúban. Bátyám 1945 márciusában Königsbergnél esett el. Édesapám a fronton szerzett sérülésében otthon halt bele. Szokványos történet ez, bármerre járnak a Szovjetunióban,- minden családnak több halottja van. A háború nem kímélt bennünket. Voltam már többször koszorúzási ünnepségen. Pápán például közvetlen bajtársaim, barátaim hamvai pihennek az emlékmű alatt. Ott áll az ember, olvassa a neveket, s az emlékezetében felvillanó fiatal arcokkal néz szembe. S akkor eszembe jut, a háború poklában kevés választott el attól, hogy én is erre a sorsra jussak. Jó érzés, hogy a sírokat a magyarok szeretettel ápolják, gondozzák. Azt a gondolatot demonstrálva, amit Kádár János a párt XII. kongresszusán fogalmazott meg: a szovjet katonák áldozata nem volt hiábavaló. Megteremtették a magyar nép boldogulásának, a szocializmus építésének feltételeit. Emlékművek a hősök tiszteletére. Előttük hajtunk fejet ma, s cselekvőén vigyázunk, hogy a múlt ködéből ne léphessen elő soha többé a háború! VARGA EDIT Bal a Dpi robog unnsi Hülek ők. A Vörös Hadsereg egysegei, harcban a német és a magyar fasiszta katonai erőkkel, 1944. szeptember 23-án Battonyánól Magyarorszag területére érkeztek, Megkezdődött hazánk felszabadulása. PIROS FEJFAR (Részlet) ‘ Hol a Don robog, Onnan jöttök őks Onnan jöttek meinirSJ S emerre a had haladt, futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt* FODOR JOZSíP As ÜJ kor nyitánya című albumból
