Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
Katkó István: Vidám fiúk A Vidám fiúk műanyagból préselt, színes köcsögkalapot viseltek munka közben. Ezért is nevezték el őket Vidám fiúknak. Amikor közéjük álltam, én is a fejemre tettem ezt a marhaságot. Pepi éppen akkor sántult le, amikor én kijöttem a sittről. Súlyos testi sértésért ültem le az évemet, s revelőtiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságosan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem. Ha Pepivel nem történik az a baleset. Krisztus az atyám, hogy nem kerülök abba az elit társaságba. Horgas tárgyalt velem benn, a raktárhelyiségben, a mennyezetig érő polcok mellett. — Szóval sitten voltál? — kér. dezte barátságosan. — Nem titok — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár nem szeretem, ha túl gyakran emlegetik. Horgas legyintett. — Nem lesz téma. — Mosolygott. — Nálunk mindenki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye? Bólintottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik ez a fennkölt duma. Harmadik társunkat Csomagnak hívták, mert minden kiterjedésében egyformán terebélyesnek tetszett. 0 nyomta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot. — Bennünket Vidám fiúknak neveznek — szólt vigyorogva. — Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélyezetten. — Ha nálunk akarsz maradni, akkor igen — jelentette ki Horgas fellebbezhetetlen nyomatékkal. Nem is vitatkoztam velük. Megpakoltuk delikát-italokkal, fűszercsomagokkal, déligyümölcsökkel a szállítókocsit, majd elindultunk a városba. Alighogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk, a Duna-parti feljárón, és Horgas intett, hogy másszak ki a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd három üveg Pilsenit vett ki az egyik rekeszből. — Na, igyuk meg az áldomást — mondta hunyorítva. B art ha Gábor: Madonna Elöl az ember megy. Ráérősen, ahogyan férfiembernek mennie illik, ha ivott is már egy keveset. Mögötte, három lépésnyire az asz- szony. Cigány szépség a kicsi asz- szony, megtermett barna cigányember az ura. Ügy mennek a délelőtt- ben, a tele járdán, mintha csak ők lennének ebben a világban. Kiérve az üzletek portái elől, ritkul körülöttük a tömeg. Mellékutcára fordulnak, és akkor az asszony megsértve a sok évszázados háromméteres távolságot, előre ugrik, és hatalmasan hátba veri az embert. — Nesze! Az ember meg se retten az ütésre, hihetnéd, várta már. Csak a fejét fordítja hátra: — Nyughass! Mennek tovább. Ép körülöttük az ősi protokoll, sértetlen a rend, de a következő utcasarkon újra fordulnak. És addig az asszonykában megint összegyűlik vagy a harag, vagy a ravasz asszonyi makacsság, mert újra előre ugrik, és hatalmasat üt, összezárt ököllel az embere nyak ra. Az ember meg se rezzen az ütésre. Léoeget tovább, csak a fejét fordítja hátra: — Ny'ghass! Megmondtam, odaadom. Mennek tovább. Az ember méltósággal, félreérthetetlen büszkén formás a<- zonyára, akin alig látni, de látni már, hogy egy barna cigányfiú, vagy formás lány születik nemsokára erre a napfényes világra. Az asszonyka, az ütés után, úgy igazodik vissza a három méter távolságra. mint katona a vezényszóra, de most már nem hallgat. Mondja ám szaporán. Istent, ördögöt se kímélve a szóval, hogy miféle cigány az, aki a családjának nem ad enni, hogy ezért szedett köszmétét egész nap, csupa seb a szúrótól a lába. Az ember meg csak elmegy reggel, este jön a készre. Szaporán pereg az asszony nyelLehúztuk a sort, az üres üvegeket pedig szépen visszahelyezte a rekeszekbe. — És, ha észreveszik7 — Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk! M ár az első napon megismerhettem a Vidám fiúk bevált trükkjeit. A boltvezetők valóban szemet hunytak az apró tolvajlások felett, jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a felhalmozódó göngyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktárba. Ügy vélekedhettek, hogy sápot adni kötelességük, s nem tehetnek mást, minthogy a vevőkön igyekezzenek behozni a kárt. Különben -Horgas és Csomag villámgyorsan melóztak, zsonglőrügyességgel szaladtak a lépcsőkön a feltornyozott rekeszekkel. Valamennyi szállítóbrigád közül a Vidám fiúk teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. Ez is az igazsághoz tartozik. Őszintén szólva, az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerekkoromban gyakorta hallottam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. Így hát nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört, ettem meg néhány hidegkonyhai falatot. Ez még nem tolvaj lás — vélekedtem. E ste, a munka végeztével, mi, hárman, beültünk a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, miközben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt nekem százhúsz forintot. — Ez a tiéd — mondta kurtán. Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nap együtt melóztunk, nyitva tartottam a szemem, s mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a különjövedelmet. Horgas elmagyarázta: — Vannak fiókok, amelyek plusz árut kapnak. Persze, nem ingyen, ezt gondolhatod. Szép kis tészta! Egyik üzletvezető kifizeti' azt az árut, amit a ' másiktól emeltek el. — Nekem nem kell a pénz — mondtam, s fdsszatóltam a bankjegyeket Horgas elé, aki dühösen ri- pakodott rám: ve, mert nagy dolga van mostan a szavakban: gyűjtik a bátorságot meg a haragot a következő utcasarokig. Ott aztán az asszonyka megint előre ugrik, megint üt, most már az ember tarkójára. Az rezzenéstelen megy tovább, csak a fejét fordítja egy pillanatra vissza: — Megmondtam! Nyughass! Elébük kerülök, így nem lát az asszony, de megáltom az ember arcát. Nem akarom hinni, de igaz: az ember mosolyog, békés elégedetten, pedig közel a következő utcasarok, és mögötte csak pereg, pereg az asszony nyelve. Sohase néztem még tömegből ve- szekedőket, de most megyek velük, am nem érünk a sarokig. Egy házzal arrébb, gesztenyefa borít árnyékot a járdára itt, az ember megáll és visszafordul. Nagy vásárlásra való üzlet nincs már erre, hanem kerékpársereg jelzi a kocsmát, a kocsmában a sört. Azonmód, ahogy adták, borítékkal adja oda az asz- szonynak a fizetést, még a szalag is kilóg belőle. Ügy teszi mindezt, mintha nem is verték volna érte fél városon át. A boríték ürül, az asszonyka el teszi zsebbe a pénzt, de még a zsebekben is elrendez külön minden nagyobbat, amire kell. Az ember vár türelmesen, de aztán úgy gondolja, hogy elég a várás ennyi örömnek, mert megindul. Az asszony utána. A bicikliknél lassít az ember, hátrafordul. Barna ötvenes villan az asszony kezében, a férfi elveszi, de a karja nyújtva marad, és a: ötvenesből százas lesz Bemennek a kocsmába. Az ember a pultig, az asszony tartva a távolságot a pult előtt megáll. Habosán friss a sör. Fehérségbe vonja az ember bajuszát, mókás jelet hagy az asszonyka szája szélén. Aztán mennek. Elöl az ember, mögötte a termő csend, az asszony, a csodálatos élet. — Mit marháskodsz? — Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ő úgyis kórházban van Horgas elmosolyodott. — Látom, rendes fickó vagy. Nyugodj meg, az ő részét is lecsíptük. Néhány nap múlva azonban mégis szakítanom kellett a Vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot azzal az öregasszonnyal. Budán, a Király-lépcsőnél volt egy kis delikát-fiókunk, amelyben özvegy Bán Gusztávné dolgozott, akit a régi vevők Csőre néninek szólította. Már két éve nyugdíjba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott utánpótlásról gondoskodni. Már átszámolta a beérkezett árut, s éppen búcsúzni készültünk tőle, amikor újra rakosgatni kezdte a konyakos üvegeket. — Egy hiányzik — mondta tétován, és Horgasra nézett, aki dühösen felelte: — Hányszor tetszik átszámolni? Az előbb minden hiánytalanul megvolt. Csőre néni ajka lebiggyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta: — Gyerekek, a kétszáz forint nekem nagyon nagy pénz... S engem bámult azzal a sírással küszködő szemével. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt a könyörgő tekintetet. Védtelen- sége és tehetetlensége teljesen kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki, a szállítókocsihoz. és nem hozom be az üveg konyakot. — Tessék, Csőre néni. Biztosan tévedés történt. Horgas és Csomag szó nélkül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn, az utcán, elkezdik a balhét. De nem szóltak egy szót sem. A munka után azonban Csomag azt mondta: — Add csak vissza a kalapot. Neked erre már nincs szükséged. — Tudom — feleltem komoran. — Én is így gondoltam. összeszedtem a holmimat az öltözőszekrényből, s indultam kifelé, amikor Horgas utánam szólt: — Ha nem akarod, hogy eláztassunk, találj ki valamit! A személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem. Még az indokot sem kérdezte tőlem. — így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhánv napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak beilleszkedni a rendes emberek társadalmába... T orkon szerettem volna ragadni, s addig rázni, amíg lélek van benne. Látta is rajtam, mire gondolok, mert kissé az íróasztala mögé húzódott. így néztünk egymással farkasszemet. Aztán eszembe jutott a nevelőtiszt intelme, és elkezdtem hangosan számolni: — Egy ... kettő... Mire a hármat mondtam, már az ajtónál voltam, és úgy intettem bú csút a csodálkozó tisztviselőnek mint aki e néhány nap alatt maga is vidám fiú volt a Delikát-hálózat nál. Pest megyében élő költők Csuka Zoltán: Újra tavasz A sok mogyoró lobogója kibomlott, száz pici szoknya kacagva beint. Te vén fiú, dobd le magadról a gondot, hisz itt a tavasz, nosza, dalra megint! A tar, csupasz ágakon fürge madárkák, pittyegetésük égi nyitány. Hallod a harkály víg kopogását? Cin-cin, a cinke is újra nyit ám! Kis szél vihorászik a fák szövevényén, duzzad, elárad ezer kicsi ág, játszva kering az ég teli kékjén, kelleti, kéreti ringva magát. Te csak mosolyogva dalod dudorászod, s bölcs mosolyod olyan furcsa, ravasz; ha hamvad itat majd ezernyi virágot, lesz akkor is, akkor is: újra tavasz. Besze Imre: Ha akarom Zöld a fény is, zöld a zápor, zöld magzatot szül a felhő, zöld palackban zöld a mámor —• zöld volt csókom is, az első. Azt mondjátok, szúr a város, tüdőt kormoz, szivet éget, füstokádó gyárkémények falják fel a népmeséket. Azt mondjátok, fáj a reggel, fáj a dél és csillag sincsen, szivárványt csak akkor láttok, ha fény villan a kilincsen. Ha akarom, Hold a társam, szivárvány a feleségem, vendég a Sarkcsillag nálam, rigófütty az eleségem. Ha akarom, eső zenél, ha akarom, szél se rebben — s ha akarom, munka vagyok jövőt hozó tenyerekben. Kő-éjszaka, kémény-éjszaka, ajtófélfát átkaroló szél kémlel álmosodé szemmel, alszanak mar a fák, bennem még kérödznek t ondolatok, kullognak, elkísérnek a buszmegállóig. Magaddal vitted napsugárizmait a földnek, hajnalban meghozod, mikor megérkezel a harmat-dagállyal, karoddal: a sietség — kaszájával utat vágsz a homályban hazáig. önmaga elől fájdalom-fenyvesbe futott. Szerelmet „dalolt”, mert kapván sem kapott. Inget varrt minden árva éjszakából. Szedett bánatot izzó téli ágról. Pici lángként kézbe fogta a kopott jégvirágot. Magányából — tövig égett — máglyát rakott. Gondolj rá, szív, ki szavai hamvát látod: míg élt, égre hímzett néhány csillagot! Farkas Ilona: Hajnalban meghozod Pataki Tibor illusztrációja Törő István: Nagyapám Nem jár már csizmában többé, cipő sem szorítja lábát, behegedt sebe a háborúból, repeszdarabok sem bántják, a kert is hallgat, nem bóklászik közöttük mégsem, nem babusgatja krumpli bokrát, beszélve hozzájuk, térden, elindult messze — mondják, utána osont nagyanyámnak, csak sóhajtoztak a pásztorok, kik az út mellett rátaláltak, a föld, amire ,gy vágyott, lett végre feje-alja, paraszt-szemével csillagot ébreszt s éjszakánként felénk hajtja. Major János: Követei jönnek Mint földet az eke, szántja szikár arcom anyám üzenete — követei jönnek innen is, onnan is a tündér jövőnek! Kelényi István: Sírvers, költőnek Álomkép Durkó Gábor rajza
