Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
Miért ne szórakozzon? Népművelodés és szociológia Valószínűleg a lehetetlent kísérlem meg: újságcikkben próbálok szórakoztató lenni valamely távolról sem szórakoztató témában. Ez csupán önvédelem és a tárgykörhöz illő stiláris ügyeskedés, hiszen egy, a szórakozásról és a szórakoztatásról folytatott vitát igyekszem rekonstruálni tanulságaival együtt. Négy tudós beszélgetésének lehettünk tanúi a megyei művelődési központban. A kerekasztal körül foglalt helyet Hankiss Elemér szociológus, Almási Miklós filozófus-esztéta, Thoma László filozófus és dr. Tibori Tímea, a Népművelési Intézet munkatársa. A szórakozás végtére is fontos, sőt — ahogyan az eszmecsere bizonyította — társadalmi életünk egyik sarkalatos problémája. Ezért a közönség szívósan kitartott és nem bánta meg. A hallottak meggyőzték a népművelőket, hogy nem lehet lebecsülni a szórakozási igényt és a szórakoztatást nem szabad so- kadrangú kérdésként kezelni. Tho- man László figyelmeztetett: történelmileg és társadalmilag bonyolult, ellentmondásokat hordozó jelenséggel van dolgunk és a szórakozás formái mindig objektívan jellemzőek az adott korszakra. Magukba foglalják a privát élet szférájától az intézményes tevékenység legkülönbözőbb megnyilvánulásáig az egyéni örömöket és a nyilvános élvezeteket a kártyázástól a discózáson keresztül a mozizásig és a színházi élményig. Rilcpcs a mindennapokból Mégis a szórakozás valamiféle hivatalos értékrend szerint negatív előjelet kapott, de történelmileg csak viszonylag rövid ideje. Az antik világban például szervesen kapcsolódott a paideiához, a testi és szellemi nevelés egységéhez. A borozgatás, az éneklés, a játék nem vált el a scholaetól, az iskolázástól, a szellem művelésétől. HANJtvSS: Ez az egység még a sötétnek nevezett középkorban is megmaradt, sőt akkor többet szórakoztak az emberek, mint ma. Igaz, ez beépült a liturgiába. Spanyolországban például egy évben több mint száz ünnepnap volt. A mai életritmus Angliában és Hollandiában alakult ki a XVII. században az erőteljes felhalmozás idején. Nálunk az ötvenes években, a szuperfelhalmozási kísérlettel együtt járt a szórakozás mesterséges visszafogása, az aszkétikus puritanizmus. Szerencsére ez nem sokáig tartott, de a felhalmozás sem ment valami jól... Ma is megfigyelhető, hogy az erősen felhalmozó rétegek elzártságban élr nek. ALMÄSI: A Hankisis által vázoltakból következik, hogy a szórakozás egyfajta kilépés a mindennapok megszokottságából. Az autonóm művészet is felülemelkedést eredményez, persze egészen más szinten. De a képlet ugyanaz. Például Bach zenéje nagyon rokon az ő korában mulatóházakban játszott, hogy úgy mondjam könnyű muzsikával. THOMA: A szórakozás deviáns minősítése a polgári társadalomban jelentkezik. Létrejön a kettősség: egyik vonatkozásban a tömeg- kultúrán belül, mint társadalombírálat; a másikban pedig mint polgári kulturális fogyasztás, amely elzár minden változás elől. A szórakoztatás alacsonyabbrendűségé- nek kategóriája kétségtelenül ösz- szefi'gg a fogyasztói társadalom rémképével. A tétel igazolása már Schillernél megjelenik és átvonul Marcuséig, aki kiemeli: miközben a szórakoztatással úgy tűnik reális igényeket elégítenek ki, az emberek társadalmilag passzivi- zálódnak, mert kritika nélkül akarják elfogadni a világot. Ez az alapja a mi kultúrkritikai normánknak: olyan szórakozási ideálhoz mérünk, amely társadamilag aktivizál. A küszöbön túl TIBORI: Az intézményekben végzett reprezentatív vizsgálatunk eredménye tükrözi azokat az ellentmondásokat, amelyek a társadalom szellemi életében is fellelhetők. Egy fontos dologra szeretnék utalni : a szórakoztatástól másfél évtizede számon kérik a műveltetést. Ez azt is jelenti, hogy zavarjuk azt a szabad emberi tevékenységet, amelyet rekreációnak <a kikapcsolódás által önmagunk energiáinak újrateremtése) nevezünk. Az embereknek biztosítani kell a szabad választás lehetőségét. Nem az igényszint mechanikus kiszolgálására gondolok, de a szórakoztatva művelődés koncepciója, direkt megoldásokra ösztönöz. Az intézményekben — a művelődési otthonokban is — gazdag lehetőségek megteremtésével kellene biztosítani a társadalmi rétegződésből adódó speciális igények kielégítését. ALMÄSI: Ami a direkt megoldásokat illeti; nem hiszem, hogy léteznének kizárólagosan a szórakozás kategóriájába tartozó formák, mert a motivációk nagyon gazdagok. Például a disco, a tánc alkalmas a mozgásigény levezetésére, baráti kapcsolatok kialakítására, a párkeresésre, de beszélgetésre is, új érdeklődést nyitó gondolatok megszületésére. HANKISS: Véleményem szerint a szórakozás legalább kétféleképpen összefügg az egyéb kulturális tevékenységgel. Almásival értek egyet: nem lehet csak szórakozni és semmi mást nem csinálni. Olyan ez, mint az esztétikum, amely vegytisztán nem létezik, nem hántolható le a műalkotásról és befogadásáról. Vagy mint az etikum, amely nem függetleníthető a mindennapi cselekvéstől, az emberi kapcsolatoktól. Másrészt a kártyázástól • egy tragédia megnézéséig sok minden hordozhatja, létrehozhatja a szóra- koztatottság érzését, a kettő tapad egymáshoz. THOMA: A szórakoztatottság érzése az ember pszichikai képességétől függ, vagy szociológiai tényer zőktől? TIBORI: Vegyünk példát. Valaki azért megy bárba, hogy szép táncosnőket lásson, jó zenét halljon, kitűnő énekesekkel találkozzon, eközben persze olyan szféra is megérintse, amely nem a mindennapokhoz köti. Ez a kiemelkedés már magával hoz egy új magatartás- formát és egyben speciális normatívát jelent. Aki passzívan nézi a műsort, az is behelyettesíti önmagát a szereplőkkel és a produkciótól szinte függetlenül minden idegszálával el akarja hinni, hogy szórakoztatják. ALMÁSI: Mindenfajta szórakozási lehetőségben található egy küszöbérték, amit az ember maga választ. Tudja, hogy körülbelül mit kap egy bárban vagy a discóban. Ezt a küszöböt vállalja, ezért megy oda. De amikor belép a helyiségbe, azonnal követelményekkel találja szembe magát, amelyeknek meg kell felelnie. Ha ez a szint magasabb a vártnál, akkor ezt a többletet fogja élvezni. Ha az ember a vállalt küszöbszintnél valamivel többre képes transzponálódni a partner, a produkció vagy a közösség által, akkor szórakozását értékesnek fogja érezni. Az idézett példák igazolják, hogy a szórakozási formák túlnyomó többsége valamilyen társas kapcsolathoz, közösséghez kötődik.. Speciális igények Így a már említett rekreáció során az egyén egy magasabb szintre juthat a szórakozási küszöb átlépésével, illetve a társaskapcsolatok bővítésével. Csakhogy a szabad idő kitöltésének ez a formája még csupán külsőség, ez a mozgás formája. Nem lényegtelenebb a tartalom. Miközben a vizsgálatok megállapítják, hogy a szórakoztató intézmények — közöttük a művelődési otthonok — általában lebecsülik a szórakozási igény szintjét, a szórakozási küszöbérték alá süly- lyed a kínálatuk, a társadalom egyes rétegeinek igénye negatív irányba tolódik el. HANKISS: Nem lehet a szórakoztatástól számon kérni, amit a társadalom rosszul csinál. Egyébként nemcsak kulturális tevékenység hordozhat értéket, hanem a legkönnyedebbnek ítélt szórakozás is. Például a bárban a kellemes szokatlanság érzése: erre borzasztó nagy szükség van. Ugyanígy a közösségi élmény értékének átélésére — ez ma hiánycikk. Példának mondom a focimeccset: csapatával együtt sok tízezer ember akarja ugyanazt egy jelenidejű szituációban, tehát most győzni kell — közben az élmény kapcsán élnek át emberi kontaktusokat. Adott esetben egymás mellett üvölt a legegyszerűbb ember és a miniszter. Tessék elképzelni: közösen szidhatják a bírót, a döntést, felülbírálják azt, aki rendelkezésre hivatott. De gondoljunk a sakkra: a tábla két oldalán megszűnik mindenfajta társadalmi hierarchia, nem győzhet valaki csupán azért, mert magasabb beosztásban van. Pontosan ilyen a kártya: minden kontraszelekció nélkül fölébe kerekedhetek bárkinek. Nem szabad elfelejteni: a divatos szórakozási formák nem függetlenek az adott korszaktól. ALMÄSI: Persze ebben rengeteg a virtuális motívum, ezek csupán önkiélések, látszólagos sikerek, nem fedeznek valóságos aktivitást. De végül is léteznek, valóságos formák és nem véletlen divatok. TIBORI: .Én visszatérek az intézményes szórakozáshoz, amelyben például a politikai kabarék is besorolhatók egyfajta virtuális kategóriába. De fontosabbnak tartom, hogy vizsgálatunk és több szórakoztatással foglalkozó szakember szerint nem beszélhetünk hazai szórakoztató iparról, legföljebb manufakturális szinten. Ezzel ösz- szefüggésben az intézmények arra hivatkoznak, hogy a kínálatot az igények határozzák meg, ugyanakkor a kínálat állandósítja a jelenlegi igényszintet. A leglényegesebb probléma, hegy az intézmények ma sem képesek figyelembe venni az egyes társadalmi rétegek specifikus igényeit. Az is előfordul, hogy félreértik ezt a követelményt, így társul a munkásművelődés mellé munkásszórakoztatás három forradalmi verssel és öt indulóval; az ifjúsági szórakoztatáshoz a disco kifulladásig legföljebb ez utóbbiba beleerőszakolnak diafilmvetítést, sőt nagyon magas irodalmi értékű verseket is. Ez a társítás semmire se Kisvárosi utcarészlet Somogyi György rajza jó, mert nem veszi figyelembe a motivációkat. THOMA: Végül nyitott maradt a kérdés: milyen tényezők határozták meg az egyes rétegek szórakozási szokásait? Az bizonyosnak tűnik, hogy az anyagi lehetőségek nem éreztetik közvetlenül a hatásukat. HANKISS: A szociológiai vizsgálatok három fő komponenst mutatnak ki: az életkort, az iskolai végzettséget — Magyarországon a legerősebb hierarchikus elem — és a regionális helyzet, tehát a települési jelleg szerinti megoszlást. Ez a hármas összetevő jelentősen differenciálja a viselkedéskultúrát, a művelődést és a szórakozást. De egy pillanatra térjünk vissza az autonóm művészethez. Vegyünk egy zenei alkotást, ez képes létrehozni a harmónia élményén keresztül, hogy intenzíven átéljük saját fizikai és szellemi létezésünket. És ugyanez lehet a norma a szórakozásnál, amelyet a mostani beszélgetésben mindenki megfogalmazott valamilyen formában: létre kell hozni az intenzív létélményt, a kellemes szokatlanságot, vagy ha tetszik, túl kell lépni az automatikusan vállalt küszöbhatárt. A potenciális siker A beszélgetés elsősorban elméleti kérdések tisztázásához segítheti a népművelőket. S mint a vitából kiderül, szükség is van erre, hiszen a kellemesség érzését automatikusan összekapcsolták a giccsel, pedig bizonyított tény: „Minden nép, osztály,- réteg kultúrájára jelentős mértékben jellemző az, hogy mit tart kellemesnek." (Lukács György). Egy vélemény ugyancsak eleve szellemi förmedvénynek minősítette o Boney M.-zenét, pedig éppen e* lehetne jó példa a szórakoztatás és a művészeti élmény találkozására, ha felidéznénk a Pécsi Balett Szentendrén is bemutatott Boney M.-discoját. Az elméleti tisztázatlanság tünete az is, hogy politikai ünnepekhez kapcsolódó műsorokat kevernek a szórakoztatás körébe (itt egyszerűen művészi színvonalról lehet szó). A gyakorlati lehetőségeket keresve érdemes volna azon gondolkodni, hogy miként lehetne a szórakozás iránti ösztönös igényben rejlő energiát a szükebb értelemben vett közművelődésben felhasználni. S valóban, nem a szórakoztatva művelődés direkt módszereivel, hanem új, érdekfeszítő lehetősége* megteremtésével. Ügy tűnik a forma adott: közművelődési kiscsoportokkal. Itt végül is — a művelődési intézményekre vonatkoztatva — visszajutunk a Thoma László által említett kultúrkritikai normához, amelynek mércéje a társadalmi aktivitásra ösztönzés, a személyiség olyan gazdagítása, amely egyaránt kamatozik az egyén és a közösség számára. Valószínűnek tűnik, hogy mindenekelőtt nagyobb teret kellene engedni az öntevékenységnek, hogy ki-ki kipróbálhassa készségét a kis közösségekben. Némileg vulgarizálva a szórakozásról elhangzottakból idézett megállapításokat, arra a következtetésre juthatunk, hogy a szórakozás ösztönének ébrentartója a siker potenciális lehetősége, pontosabban a sikerélményé. Hiszen a játékos a győzelemért játszik, a politikai kabaréban helyette is odamondanak az illetékeseknek, a hangverseny vagy a színházi előadás sikerében, esetleg bukásában éppúgy részes a közönség, mint a focimeccs szurkoló- táborának tagjaként, mert a színész helyette intrikál, a csatár az ő lábával lövi a gólt. Ennek a személyes sikerélménynek a lehetőségét, sőt az esetleges kudarcát is meg kéne nyitni a köz- művelődési kisközösségek előtt Jelenleg ezeknek a csoportoknak a tagjai többnyire szürke eminenciásként olvadnak egy szakköri név mögé, vagy a vezető exhibicionizmusának eszközei. S kevéssé vonzó, ha statisztikai adatnak érzi magát az ember. KRISZT GYÖRGY
