Pest Megyi Hírlap, 1980. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-14 / 37. szám

4 sMdm 1980. FEBRUAR 14., CSÜTÖRTÖK Az összefogást dicséri TÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁS A SZOBI MÚZEUMBAN A szobi Börzsöny Múzeum­ban új időszaki kiállítás lát­ható. A tárlat, amelynek cí­me: Szob, 1280—1980., önma­gában is említést érdemelne, hiszen a bemutatott anyag, hétszáz év nagy, országos vál­tozásokat jelentő történelem­ről és sok-sok apró helyi ese­ményről — beszél. Még fonto­sabbá teszi a rendezvényt né­hány olyan évforduló, Amely­hez — nem is szándéktalanul — kapcsolódik s az a mód, ahogyan létrehozták: önzetle­nül, különböző ' intézmények összefogásával. Eszközök, korok, emberek Az évfordulók közül első­ként a település hétszáz évvel ezelőtti írásos nyomát (Kézai Simon), majd a néhány esz­tendővel fiatalabb dokumen­tumot, 111. András király ok­levelét kell említenünk, amelyben az Ipoly torkolat­vidékéről emlékezik meg. „A fent említett Zub földjét, a jelenlevők bizonysága szerint magának László grófnak átad­juk és adományozzuk” — áll a királyi okiratban. Hogy nem puszta, terméketlen, ha­nem lakott, az ember által évszázadok óta otthonossá tett tájról van szó, azt nem­csak az időszaki, hanem az állandó kiállítás anyaga is bizonyítja. Az őskőkorról, a területen tizenhatezer évvel ezelőtt megtelepedett ember­ről pattintott kőeszközök, kagylóékszerek beszélnek, az újkőkorszakban pedig már „valóságos falvakban él itt a vonaldiszes edények kultúrájá­nak embere." Megtalálhatók ezen a részen a rézkori péce- li műveltség nyomai, a bronz- és a vaskor emlékei, s azok a leletek, amelyek a Pannó­niát elfoglaló rómaiak életére, a Duna bal partjára is át­nyúló erődrendszerének kiala­kulására emlékeztetnek. Ha csak az évszámokra gondolunk, talán túlságosan is távolinak tűnnek ezek a korszakok, amelyeket a mú­zeum egyre gyarapodó lelet­anyaggal mutathat be. Ha azonban a nagyon is célsze­rűen készült tárgyakat, a primitív, de a mai iparmű­vészetet is inspiráló ékszere­ket, szemléljük, közelállónak érezhetjük magunkhoz a sok évszázaddal ezelőtti embert, aki birtokolni akarta ezt a földrajzi elhelyezkedését te­kintve is oly fontos, vadá­szatra, halászatra, ' földműve­lésre, de még bányászatra is alkalmas vidéket. A középkor német települései a föld ér­ceinek kutatására érkeztek Nagybörzsönybe, de akár a többi Szob környéki falu la­kosai, mező-, erdőgazdálkodás­sal, állattenyésztéssel is foglalkoztak. Csoda-e, ha a fából készült eszközök min­den területen nagy szerepet kaptak az ember életében; ha gazdag kerámia- és viseleti anyagot őrizhet a szobi mú­zeum — ha gazdaggá, sokré­tűvé vált az elmúlt századok néprajzi kultúrája a vidéken? A lehetőségek és az emberi törekvések az utolsó évtize­dekben minőségileg új éle­tet tesznek lehetővé Szobon és környékén. Könyvekkel és cikkekkel Többek között erről beszél­nek a Börzsöny Múzeumban őrzött emlékek, amelyek kez­detben amolyan hátizsák-mú­zeumként szolgálták a közös­ség művelődését. Horváth A. Lajos nagymarosi tanár lelet­mentő és népművelő munká­járól van szó: a harmincas években számos előadás, be­mutató segítségével ismertette meg múltjukkal Szob lakóit. Az ő kezdeményezését foly­tatta Katona Viktor és Laczus Géza, aki 1962-től haláláig, 1976-ig vezette az éppen húsa éve megalakult szobi múzeu­mot. Két évtizeddel ezelőtt azzal a céllal hozták létre az in­tézményt, hogy összegyűjtse az Ipoly völgyében és a Dunaka­nyarban levő települések tör­ténetéhez a régészeti, népraj­zi anyagot, valamint a vidék ősállatmaradványait, kövüle­teit, és a mai Börzsöny flórá­ját, faunáját. Egyéni kezde­ményezésre alakult, néhány ember lelkes munkájának — s az értő támogatásának — köszönhetően. A huszadik év­fordulón erről is szólni kell. Nem azért, mert a kezdemé- ményezőkészség csupán szobi sajátosság, hanem azért, mert a célok és lehetőségek reális felmérése, a megfelelő segít­ség itt valóban eredményes munkát tett lehetővé. A múzeum fejlődésének, a helyi lakosság önismerete gya­rapodásának szerves részét je­lenti, a most megnyílt idősza­ki kiállítás, amelyen már Laczus Géza özvegye, az in­tézmény jelenlegi vezetője ka* lauzolja a látogatókat. A be­mutató a nagyközségi könyv­tárral való együttműködés eredménye, s ahogyan a cím mondja, adalékokkal teszi tel­jesebbé a község múltjáról al­kotott képet: elsősorban köny­vek, újságcikkek, reproduk­ciók, bemutatásával ismerteti meg a nézőt a kutatás régeb­bi és mai eredményeivel. A kronológiai táblázat vissza­nyúl az őskorig, a rajzok a török idők harcait, pusztulá­sait szemléltetik. A lakosság cserélődéséről, a különböző nemzetiségek együttéléséről beszél az 1870-es birtokössze­írás, amelyben például a Pod Csákhegy alatt Stare novine (öreg szőlők) név szerepel. Képek, változások A Vasárnapi Újság 1368- ban, romantikus, nyilván a jómódú polgári rétegekből to­borzott olvasók számára ké­szült tájképet közölt a vi­dékről. A valóságot azonban nem ezen a képen kereshet­jük, hanem mondjuk, a két világháború közötti kőbánya fáradt munkásairól készült fotón. Vagy azokon a képe­ken, cikkekben, amelyek az utóbbi évek változásairól be­szélnek: a vasútvonal államo­sításáról, a könyvtár zenei részlegéről, a közös tanács megalakulásáról szóló beszá­molókban. Az időszaki kiállítás utol­só dokumentuma az az újság­cikk, amelyben a könyvtár vezetője a helytörténeti mun­ka fontosságáról, közművelő­dési jelentőségéről beszél. Nos, már a mostanra összegyűlt anyag is az önismeret gya­rapításáért önzetlenül vállalt munkát dicséri, és a különbö­ző területeken dolgozó szak­emberek, az intézmények együttműködését. P. Szabó Ernő Az év kiemelkedő esemé­nyei tükröződnek a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Köz­pont idei rendezvénytervében: a fasizmus fölött aratott győ­zelem 35. évfordulójáról, a Varsói Szerződés negyedszáza­dos jubileumáról, a Lengyel- ország és az NDK közötti ha­táregyezmény 30 éves évfor­dulójáról ünnepi keretek kö­zött emlékeznek meg a kultu­rális központban — tájékoz­tatták szerdán az .újságírókat a Nagymező utcai intézmény­ben. Fotódokumentációs kiál­lítással és ünnepi nagygyű­lésen emlékeznek meg a Var­sói Szerződés 25. évfordulójá­ról, s a tervek szerint öt me­gyében rendeznek magyar— lengyel barátsági heteket. Sci-fi Érden Újdonság: levelező klubtagok Működésének harmadik évét kezdte meg Érden, a tudományos-fantasztikus klub, amelynek a művelődési köz­pont ad otthont. A sci-fi-ked- velők eredetileg a csillagá­szati szakkör tagjaiként mű­ködtek, azonban 19 ?7. ja­nuárjában önállósították ma­gukat. Rövid időn belül a kis­csoport a magyar SF-mozga- lom információs központja lett. Körleveleikben bemutat­ják a klubokat, s azok mun­káját, valamint hírül adják az érdekesebb eseményeket. Így az idén májusban idő­szerűen beszámolnak az olasz- országi Stresa városában ren­dezendő ötödik Euroconról (ta­lálkozóról). Az érdi klub tagjai gyak­ran szembetalálják magukat a mozgalom soknyelvűsége ál­tal okozott problémákkal. Ezért javasolták, hogy a sci-fi- társaságok nemzetközi kap­csolataikban használják az eszperantó nyelvet. Ezért indí­tották el a Sci-fi az eszperan­tóért — eszperantó a sci-fiért mozgalmat. Kovács Ferenc, az érdi klub vezetője beszá­molt arról, hogy e kezdemé­nyezés gyorsan talált támoga­tókra és érdeklődőkre. Első lépésként ingyenes eszperantó nyelvtanfolyamot szerveztek a művelődési központban. A legújabb ötletük, hogy leve­lező nyelvtanfolyamokat in­dítanak, s ezekbe bevonják a levelező klub tagjait is. Ezzel a szervezettel azt kívánják el­érni: azok is bekapcsolód­hassanak az SF-mozgalomba, akiknek nincs lehetőségük ar­ra, hogy rendszeresen láto­gassák valamelyik klub fog­lalkozásait. Az országaink közötti fejlő­dő színházművészeti kapcso­latok további elmélyítését szolgálja a Felolvasó Színház programja: a modern lengyel dráma népszerűsítéseként idén elsőként, a Magyarországon is ismert drámaíró Stanislaw Grochowiak: Hajnali félelem című színművét magyar mű­vészek tolmácsolásában mu­tatják be. Rendszeresen sor kerül egy-egy nagyobb lengyel filmalkotás bemutató előadá­sára. A film alkotóinak rész­vételével lehetőséget bizto­sítanak a vitára is. A kedvező tapasztalatok alapján tovább­ra is megrendezik a Nagy­mező utcában a hétfői film­vetítéseket. Az évfordulók jegyében A LENGYEL KULTÚRA IDEI PROGRAMJÁBÓL SZÍNHÁZI ESTÉK Karácsonyi ének Dictas mK('-iii,lia J a Gyermekszínházban Szeretet és gonoszság pólusai között ível a történet. Vonzo emberi melegsé­gét, humanizmusát az teremti meg, hogy a harácsoló, gőgös ember ellen sem lázit; sajnálatra méltónak tünteti fel. Charles Dickens eredeti regénye nagy katarzis, egy mindent átlúgozó megtisztulás folyamatát jeleníti meg. Ezt a megrázó élményt már a szerző­nek sem sikerűit létrehoznia saját re­génye dramatizálásakor. És a Budapesti Gyermekszínház anonim átírója még kevesebb invencióval készítette el az új változatot. Nem a sztori szenved törést, hanem a szuggesztivitás kopott meg, kissé erőtlen az anyag, amely a színpa­don életre kel. Hatvan év múltával játsszák újra színházban a Karácsonyi éneketNa­gyon határozottan megformált alakjai valóban drámába kívánkoznak. Tehát már a vállalkozásért is elismerés illeti a társulat művészeti vezetőit, hiszen sok-sok gyerek nekik köszönheti a ta­lálkozást ezekkel a költőien kedves fi­gurákkal. Az előadás egyszerű moralitás szint­jén képes élményt nyújtani: az embe­ri összetartozás és jóság példája le tud­ja győzni a szívtelen kapzsiságot. Az eredeti mű ennél sokkal gazdagabb, árnyaltabb, s csupán ezt a tényt kérhet­jük számon a produkciótól. Mert amit megvalósít, azt a maga szándéka és mércéje alapján megfelelően teszi. Bo­kák György rendező elsősorban látvá­nyosságra törekedett, ezt igazolják Pi­ros Sándor jelmezei és díszlete is. Nyílt színen forog a díszlet, diaképek színesí­tik a hátteret, süllyesztőből emelkedik ki az élénksárga ruhás szellem és ál­landó mozgás van a színpadon. Mindezt akár az előadás érdemének is tekinthet­nénk, ha a rendezés időt adna az írott anyag fordulópontjainak teljes kijátszá­sára. A kis nézők számára azonban kevés az azonosulásra, az átélésre lehetőséget adó pillanat, s elsősorban a külsőségek ragadnák meg őket, ha jó néhány egé­szen kitűnő színészi alakítás nem segí­tené át a produkciót a buktatókon. Scrooge a központi figura: az ember­telen zsugoriságából, az érzelem nélküli életből egy álom megrázkódtatása után — hajdani üzlettársa jelenik meg kép­zeletében — változik jó emberré. Amennyire sablonosán hat a leírt mondat, annyira lehetőséget is ad a gyermekiélek rejtelmeihez közel álló él­mények felkeltésére. S ez a megvalósí­tás kulcsproblémája. A színészek átlagos teljesítményét egyértelműen sikeresnek tekinthetjük. Scrooge szerepét Bíró József játssza színészileg nagyon izgalmasan, s jogos közönségsiker mellett. A figurát ven­dégként Zen the Ferenc u. ..akítja, és bár a két művészi megoldás eltér ugyan egymástól, de értékében azonos ran- gúak. Zenthe érzelmileg szilcárra for­málja hősét, tán visszafogottabb a kel­leténél, főképpen a gyerekközönséget figyelembe véve. Bíró színes, minden szituációt átélő Scrooge-t teremt, ettől picit harsánynak is érezzük. Kitűnően oldja meg a lelki átváltozást, de szél­sőségbe csap át: nagyon gonosz és mér­hetetlen lelkesedéssel jószívű. Az elő­adás egyik legszebb pillanata, amikor az öreg zsugori becsöppen a karácsonyt ünneplők közé és hiába mondja a szép, de nehezen hihető szavakat, mert sen­ki se hallja. Itt Bíró mintaszerűen játsz- sza el az önhibájából magányba szorult ember meghasoiílását. A népes szereplőgárdából kiemelésre érdemes Űjlaky Károly alakítása (a volt üzlettárs szelleme), valamint hibátlan beszédtechnikája. Tetszett a zsugori unokaöccsét megformáló Balogh Bodor Attila játéka és a női szereplők közül Sinkovits Mariann megoldása. Határo­zott drámai erőről tett tanúságot Pecz- kay Endre az írnok kitűnő karakterének megformálásával. Igényesen állt helyt Detre Annamária, Harkányi János, Ba­logh Zsuzsa, és kis szerepében emlé­kezetes marad Ambrus Asma, a Kicsi Tím megszemélyesítője. Jól sikerült ugyan a pantomimbetét (Marschek Ottilia és G. Szabó Sándor), de drama- turgiailag nem lehetett indokolni, rá­adásul a diákközönség sehogy sem tud­ta beilleszteni a játék menetébe. Kriszt György HETI F1LMJEGYZEÍ Skalpvadászok Burt Lancaster és Ossle Davis, a Sikalpvadásaok című fűin fő­szereplői Érdekes egybeesés: most mutatták be a Várszínházban Horace McCoy A lovakat le­lövik, ugye? című darabját, s ennek kapcsán a kritikák sor. ra felidézték az ebből az — eredetileg regénynek íródott — műből készített nagyszerű filmet, melyet Sydney Pol­lack rendezett 1970-ben. Most pedig a mozik műsorára ke­rül egy új PollacJc-film, amely teljesen eltérő műfajú, lévén ugyanis western, a vadnyugati filmek hagyományos vonásai­val bőven ellátva, de egyben e vonások finoman ironikus rajzát is adva. (Jegyezzük meg: a film csak nálunk új, mert 1968-ban, tehát két év­vel előbb készült, mint az A lovakat lelövik ugye?) Pollack ebben a William Norton forgatókönyvéből ké­szült történetben a Wild West, a vadnyugat egy viszonylag korai időszakába vezeti a né­zőt; abba a periódusba, ami­kor a nyugat felé vándorló telepesek még csak épp kezd­ték meghódítani az indiánok­tól a földeket, s amikor tör­vény, jogrend, személyes sza­badság és közbiztonság eny­hén szólva is csak szép szóla­mok voltak. A film főhőse — -vagy egyik főhőse —, Joe Bass, viszony le:, békés termé­szetű prémvadász. Vagyona nincs egyéb, mint az elejtett állatok prémje. Amikor ezt a jókora málha értékes prémet elveszik tőle az indiánok, s helyette otthagynak nála egy négert, aki indián törzsbe ke­veredve, amolyan néger in­dián, a derék prémvadász iszonyú haragra gerjed. A leg­szentebbet, a magántulajdo­nát sértették meg, érthető hát, ha nyomába ered a prémra­kománynak a kéretlenül a tulajdonává tett Joseph Win­field Lee nevű négerrel együtt. Ám közben belebotlik a skalpvadász Jim Howieba, aki kicsiny, de lelketlen csapatá­val a skalponként 25 dollár állami jutalomért ott és azo­kat az indiánokat irtja, ahol és akiket talál. Az Ominózus prémrakomány az indiánoktól Howie kezébe kerül, tehát Joe Bass most már Howie-t üldözi. Ettől kezdve szépen pörög a western ismert gépe­zete; minden kelléke előkerül a műfajnak, némi csavarás­sal megtetézve (a filozofikus hajlamú néger Howie tulaj­dona lesz és hathatósan segí­ti a prémvadászt a tulajdo­na visszaszerzéséért Indított egyszemélyes háborúban, ám aztán Joe és a néger össze­szólalkoznak, meg kibékül­nek, meg kettesben hidegre teszik Howie embereit, sőt... — de ne mondjuk el a tör­ténet poénját). A film tehát igazi hozzáér­téssel, kellő szakmai bizton­sággal, a műfaj szabályait szem előtt tartva megcsinált munka. Ugyanakkor viszont a nézőre kacsint és azt mondja: — Kérem szépen, mind a ket­ten tudjuk, hogy a western tulajdonképpen modern me­se, ezért ne tessék túl komo­lyan venni ezt az egészet. S ezt aláhúzandó, Pollack ele­gánsan idézőjelbe teszi a ka­landokat, a verekedéseket, a sematikus karaktereket, a lö­völdözéseket, stb. Hogyan- éri ezt el? Ügy, hogy azokon a pontokon, ahol a szabályok szerint például izgalmas re­volverpárbajnak kell követ­keznie, az egészet elvicceli. Izgalomban tart bennünket egy kis ideig, aztán nevetsé­gesre fordítja a szituációt vagy elhelyez egy tréfás szöveg­poént, és máris kizökkentünk a nagy drukkból vagy a nagy beleandalodásból. Mindehhez óriási előnyt je­lent, hogy kiváló színészekkel dolgozik. A prémvadászt Búrt Lancaster játssza, a skalpva­dászt Telly Savalas (azaz Ko- jak), a skalpvadász enyhén szólva kétes tisztaságú múlttal rendelkező szeretőjét Shelley Winters, míg a fehéreknél sokkal bölcsebb, okosabb és becsületesebb négert Ossie Da­vis (láthattuk a Gyökerek egyik epizódjában). Egy egészen kicsi polgár A film első képsoraiban lát­juk, méghozzá premier plán­ban, amint a szenvedélyes horgász Vivaldi úr nagy mű­gonddal agyonver egy csukát. Kissé hátborzongató jelenet — de ekkor még nem tudjuk, hogy ennél cifrábbak is lesz­nek a filmben. Mario Moni- celli, az olasz film nagy öreg­je, nem kíméli ezúttal a né­zőt, s ebben a vad és groteszk, véres és viszolyogtató törté­netben alaposan arcul üti az olasz kispolgárt, az olasz élet­módot, az olasz bürokráciát, az olasz közerkölcsöket és köz­hivatalokat. Vivaldi út, a film hőse, kis- hivatalnok az egyik miniszté­riumban. Kis pont, kisember, kis zsarnok és kis jellem. Egyetlen vágya, hogy a fiát, beügyeskedje a minisztérium­ba. Ám a fiút épp a felvételi vizsga reggelén egy bankrab­ló banda kóbor pisztolygolyó­ja megöli. Vivaldi úr ettől kezdve a bosszúnak él. Maga ítélkezik a fia egyik gyilko­sán, éppoly gondos szadizmus- sal, mint ahogy agyonverte a csukát. Eltemeti a feleségét is, aki a fia halálát követő sokk­ban megbénult. És amikor már boldog nyugdíjas, ráakad a fia másik gyilkosára — vagy lehet, hogy az első fickó- nem is volt ott a tetthelyen, csak nagyon hasonlított az igazi ! tetteshez? És lehet, hogy ez az újabb fickó sem az igazi, s Vivaldi úr szépen csendben, a tehetetlen és korrupt olasz igazságszolgáltatás orra előtt, tömeggyilkossá válik? A film ezt is sugallja vagy sejteti, illetve ennek a lehetőségét sem zárja ki. Éppen emiatt olyan hátborzongató. Monicelli kiváló főszereplőt talál Vivaldi úr figurájára: a vígjátékok tucatjából ismert Alberto Sordit. De ez egy má­sik Sordi: nem bohóckodik, hanem kíméletlenül eljátssza ezt a nyomorult kispolgárt, aki ijesztőbb, mint egy hiva­tásos bűnöző. A film egyéb­ként mellbevágó hatását saj­nos lerontja, hogy helyenként szükségtelenül terjengős — a szabadkőműves jelenetben például —, más jelenetek meg feleslegesek, illetve érdektele­nek. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents