Pest Megyi Hírlap, 1980. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-10 / 34. szám
ffe: - — IIm A G A Z, N|§||p ' 1980. FEBRUÁR 10., VASÁRNAP Borisz Paszternab Eljutni mindig mindenütt Eljutni mindig mindenütt a mélyes-mélyig, ha munka hív, ha eszme űz, ha szívem szédít. Le, be az elhabzott napok íorrásfejébe, a gyökér, az alap, az ok mag-velejébe. Fogni folyton a fonalát annak, mi lett, s lesz, élj, eszmélj, egyre jobbra vágyj, hogy fölfedezhess. Ha futna toliamból csupán nyolc sornyi részlet mi a mivoltja igazán a szenvedélynek! Versbe foglalni bűnt, riadt futást, vad önkényt, mindent, mi — sietés miatt — véletlen történt! Törvényét tudni, hogy aki szeret, mért szenved, minden nevét kimondani az alapelvnek. Kertként ápolnám verseim. Sok sűrű hársfa lázasan gyúlna szélein virágnyitásba. Rózsa- s mentaillatozást tennék azonmód, sarjút, mezőt a versbe, sást, vihart, haragvót. Etűdjeidbe Chopin így varázsoló át, kastély, temető, park, csalit élő csodáját. Ezzel játszom. Ha sikerül: diadalt s kínt ad — újra meg újra kifeszül húrja az íjnak. Illyés Gyula fordítása Kilencven éve született Borisz paszternák szovjet-orosz kotta. Batta GyörgyEgyensúly Jó, hogy e vörös virág haja épp így van, kontyszerűen befonva, és hogy e palack zöld, és nyaka van, g borához csak úgy jutok, ha a szívós dugót az izom kivonta; jó, hogy öt ujjam épp ilyen forma, s két szemem úgy nyugszik és kél koponyámban, mintha nap volna; jó, hogy gömbölyűre csiszolt asszonyom melle, és épp belefér a tenyerembe! Harmat BélaVállunkra terített évszak asszony! bíztatásod a mindennapok vétke tomboló ébredésben virradatnyi lélegzetvétel fényre fény és fényre fény vállunkra terített évszak szánt-szándékkal tékozoltunk sürgetve minden holnapot közömbös pipacs-erdőben szemérmetlenül feltámadunk karnyújtásnyira csípőd ígérete — elérhetetlenül Tóth TiborA kazánfűtő Császár István; Első találkozásom a szerelemmé Szikszal Károly Illusztrációja Hunyadi IstvánA halhatatlanok galériája Az egész életemre kiható első szerelmemet az határozta meg, hogy akkoriban anyám takarítani járt. Űri házakhoz, többek között Trommelékhoz is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Csak azért árulom el az igazat, mert enélkül nem tudnám elmondani ezt a történetet. Tehát anyám takarítani járt, Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk. Hat-hétéves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam. Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytalanul bejutottam a lakásba. Végig minden ajtó nyitva volt. Anyám az egyik talpa alatt padlókefével, ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam és néztem, mert azt hittem, játszik, ő is vidáman intett felém, de a csúszkálást nem hagyta abba. Aztán bejött egy velem egyorú kislány. Trommel Babyka. öt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a meséskönyveit. Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt, és föl- döntúlian tiszta és kedves és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat, és szökdécselve mutatta meg. A kertet is. A vécét is, ahol csodálatos minőségű fehér papírok voltak egy dobozban. — Vegyél ki egy papírt — mondtam. Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért, és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem. Aznap elhasználtuk a vécépapírok felét. Mindre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor, mint „bohóckorszak”-ról fog majd megemlékezni művészi pályámnak erről a szakaszáról. Minden kezem ügyébe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőket meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc. Trommel Babyka úgy leste minden művem megszületését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megunni a bohócokat. És természetesen ő is belémsze- retett. Egymásra talált az alkotó férfi és i gondoskodó nő. Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt Trommel Ba- oyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy módjával használjam az egészségügyi papírt. Es adott egy almát. Bar szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam arra, hogy kitörjünk a Trommelék háza áltál nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Baby- kát a magam határtalan birodalmába. Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon és környékén. A királynő hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az udvarba. A ház, amelyben laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a> fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy kis harsinyaszárból — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájába. Felőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakazlakról, mászkálhattunk a padláson vagy a kocsik alatt. De ez még nem minden! Ott volt az udvar végén a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanykörtét falhoz lehetett vágni, és akkor durran, a biciklibelsőt meg lehet nyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük. De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl, volt egy alacsony kerítés, amögött pedig, kicsit mélyebben, lakott a bolond Rózsa, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a háza elé, és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta a láncát. Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának. Ide akartam őt vinni magammal. Az Én Világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, lel- kemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá, és ne legyünk sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének. Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézen fogva mentünk, ő fehér harisnyában és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgy, hogy el kellett engednem a kezét, mert félve léper getett a magasra nőtt gazban. — Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk. — Szemét — mondta. — Ide nézz! — kiáltottam vidáman, és felkaptam egy piros lábast, és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot. Szemem-szám tele lett a lepattogó zománccal, de azért csak ütöttem. — Hagyjad! Menjünk innen — mondta Babyka. Ledobtam a lábast, és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen fogtam. — Gyere, most olyat mutatok, amilyet nem láttál! Indultunk az udvar vége felé. Erre még magasabb volt a gaz. Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon. Trommel Babyka megállt. — No, gyere! — mondtam. — Nem akarok — mondta Babyka. — Meglátod, milyen érdekes lesz. — Nem érdekel. Elengedtem a kezét és csodálkozva néztem rá. — Már fáradt vagyok. És Itt minden olyan piszkos — mondta Babyka. — Gyere csak, később már egész jó út lesz — mondtam, és előreléptem néhányat. — Nem megyek — mondta Babyka, és visszafordult. Amíg a házukig értünk, hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom. Többé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől, és azon té- pelődtem, hogy talán a kocsiszínt kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca végén lévő villába és elszaladni. De hát azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az. Ősszel, amikor jött a hideg idő, Trommelék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke Bocskay- kabát volt, az akkori divat szerinti Ha az arcomhoz ért, megéreztem rajta Babykáék lakásának szagát, és Babyka arcának illatát. Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naftalinszaga volt. jobb kezében. Üres fal várja műveit a halhatatlanok galériájában. De ezt már a kertajtóból erösít- gctte Sunda bácsi. Gyanútlan Abel ezek után nemcsak a kiállítási prospektusokat, de a festők nekrológjait is figyelemmel kísérte az újságokban, de nyomát sem találta a kivénült festő-doyennek. Kedvetlenül sóhajtott fel: — Lelkemből örülök, hogy egészséges. Holott kilencven felé ballag. Esetleg engem is túlél. Kívánom neki. Egyszer a nagyvárosba vetődött. Hirtelen ötlete támadt, hogy meglátogatja az elaggott festőművészt. A lakása címét kikereste a telefonkönyvből. Félelmes üstökű ifjú állt előtte, maszatos köpenyben. — Itt lakik Bikkerdei festőművész úr? — nézett fel a tanító az óriásra. — Én vagyok az, személyesen — ragadta karon a nehézsúlyú birkózó és máris vezette befelé az olaj- és higítószagú szentélybe. Súlyzó, trapéz és más tornaszerek voltak ott láthatók. Egy hamvas arcú lányka kuporgott az egyik fotelban, tenyérnyi ágyékkötővel. Alaposan megzavarta ez a látvány Gyanútlant. . Féloldalasán zuhant ap egyik, száradás végett padlóra terített őzikére. Ámbár áz is inkább rókára hasonlított. ismert a régi emberére. Odavezette a képhez, amelyik szilvavirágzást ábrázolt. — Mit érhet ma ez a festmény? — kérdezte elakadó lélegzettel. Az ügynök elővette a nagyítót, hogy szemügyre vegye az aláírást. — Sajnos, a festője fiatalon végezte be, tüdőrákkal. A cigaretta, az alkohol. Nem könnyű pálya ez, uram. Mekkora tehetség volt pedig! Kettétört művészi karrier! — hangsúlyozta. Gyanútlan csüggedten tépdeste kabátja rojtjait, sajnálta a fiatalon elhunyt kiválóságot. Önmagát is sajnálta kicsit. Sunda bácsi megint támadásba lendült: — Van nálam egy valódi képritkaság, szerencsére. Befutott, öreg művész. Félig-meddig vak, nemsokára kiejti kezéből az ecsetet. A tízszeresét éri akkor. A kép valóban mutatós volt, első pillantásra legalább. Ezüstösen szállingóztak a levelek a kopaszodó fákról. Őzike is sétált az erdőben, bár inkább rókára hasonlított. A tanítót ismét elragadta a nagy lehetőség bűvölete. Túl borsos áron jutott a festményhez. Ez aztán igen! Befutott, idős művész alkotása. — Hány éves lehet ez a beérkezett festő? — görcsösen szorította melléhez új szerzeményét Gyanútlan. — Hetvenkilenc. Zsábája van a Gyanútlan Abel, falusi tanító csöndesen folydogáló életét két furcsa esemény zavarta meg. Egyik ze- gernyés koratavaszi napon beállított hozzá a képeladó. Kigöngyölte áruját és az egyik festménynél, amelyik szilvavirágzást ábrázolt, rövid hatásszünetet tartott. A fény felé fordította a vásznat és meglepő érveléssel ezt mondta: — Ez a kép, bizony, gyenge Ri- kítóak a színei. De aki festette, vérbeli művész. Ki fog törni az ismeretlenség homályából. Van Gogh lesz belőle, esetleg Brueghel. Sunda bácsinak elhiheti. Azzal hátbaveregette a tanítót. — Hány éves lehet ez a művész? — kérdezte Gyanútlan. — Huszonhárom, mindössze, ön mérhetetlen kincs gazdája lehet, ha vár egy-két évet. A halhatatlanok galériája licitál majd a képre. A tanító megvásárolta az idővel híressé váló festményt. Tárlati katalógusok, s a díjnyertes képek fotóit böngészte ezentúl. Ám, hiába fáradozott. A festő egyetlen alkotását se találta sehol. Késett a megjósolt halhatatlanság. Eközben családot alapított, sőt unokái lettek. Egyik, vörösbehajló, koraőszi délután ismét megjelent nála a képügynök. Megkopaszodott kissé, puk- lisabbá vált a háta, művészi kecs- , keszakállt viselt. Gyanútlan nem A falat két méter magasságig világoskék csempe borítja. Alattam a padozat mintás cementlap. A hatalmas csarnok közepén két kazán duruzsol: innen fűtik a szomszédos lakótelep házait. Szénpor, korom, piszok sehol. A fűtő feláll jöttömre. Kényelmes széken olvasott eddig. Most leteszi az újságot és készséggel áll a rendelkezésemre. — Körülnézhetnék egy kicsit? — Tessék! Csövek mindenfelé, vékonyak, vastagok, az egyiken a gáz jön, a másikon megy a gőz, hőmérők, nyomásmérők, elzárószelepek nikkelből, rézből, csupa csillogás: az ember alig tud betelni a látvánnyal. — Itt öröm lehet' dolgozni. A fűtő elmosolyodik. Fiatal ember. Hetyke bajusza van, modem frizurája és farmernadrágot visel. Senki sem mondaná rá. hogy kazánfűtő. — Hogy kezdi a napját? — Begyújtom a kazánokat. — Papír, aprófa? Nevet. — Elektromos szikra. — Szóval megnyom egy gombot? — Pontosan. — Azután mi a dolga? — Ellenőrzőm a kellő hőfokot. A vezérlőasztalhoz visz, ahol mindenféle számlapos szerkezetek láthatók. — Ezek a műszerek jelzik az esetleges túlfűtést. Ha a meleg eléri a maximális hőfokot, a rendszer kikapcsol, ha pedig a hő lesüllyed az alsó határra, a kazán újból fűteni kezd. — Minden magától megy? — Igen: itt minden automata. — És ha, mondjuk, mégsincs elég meleg? — Néha valóban telefonálnak a lakók, hogy fáznak. De csak azok, akik azt szeretik, ha gőzfürdő a lakásuk. — Es ez a lámpa? — Vészjelző. — Persze, a gáztüzelés miatt. Ugye, nagyon kell vigyázni? — Áh! Háromszoros biztonsági berendezés vigyáz. — Szóval, a robbanás lehetetlen? — Ki van zárva. ViTegnyugszom, de a berendezés még mindig lenyűgöz. A mindenfelé futó csőrendszer, a rr.ano- máterek, a hőmérők, a vészjelző meg minden számomra egy modem sci- fi történet kellékeinek tűnnek. Csak állok és ámulok. De a legjobban azon csodálkozom, hogy ez a huszonhét éves fiatalember egy cseppet sem csodálkozik.
