Pest Megyi Hírlap, 1980. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-03 / 1. szám

4 1980. JANUAR 3., CSÜTÖRTÖK Meghalt Taroké Sirató Károly y Tamkó Sirató Károly, József Attila-djas író, költő, életé­nek 75. évében, súlyos betegség következtében, január 1-én el­hunyt. Temetéséről később intézkednek. Tamkó Sirató Károly költő, műfordító 1905-ben született Újvidéken. A vidéki fiatalem­ber Pesten ügyvéd lehetett volna, de az utolsó vizsga elől Párizsba ment 1930-ban, ahogy i mondta, szabadabb levegőt szívni. Az idegenben eltöltött évek során megtanulta, hogy miképpen szeresse igazán — a nemzetközi haladás áramlatai­hoz kapcsolva — hazáját Visszatérése után — amikor a fasizmus fenyegette Európát évekig inkább nem publi­jával és vonalvers-eivel. Az expresszionista és szürrealista líra egyik első magyarországi képviselője volt. Huzamosabb hallgatás után, 1962-től újra részt vett az iro­dalmi életben, elsősorban mo­dern francia, orosz és szerb költők verseinek és francia prózai műveknek fordításával. Verseiben, regényeiben és val­lomásaiban, mint a legmoder­nebb technika — az atomkor — eJbűvöltje mutatkozik be. kált, mintsem elfogadja azt Kedves közönségére lelt a gyer- amit nem akart, nem tudott mekek körében és iróniát nem elfogadni. A papírember című nélkülöző gyermekversei, me~ első kötete annak idején feltű- séi népszerűek a legifjabbak nést keltett merész, új hang- körében. Évbúcsúztató hangverseny Már harmadik alkalommal telik meg szilveszterkor a vá­ci zeneiskola hangversenyter­me, hogy az óéveit búcsúzta­tók a papírtrombiták harsány hangján kívül, komolyzenei élményben is részesüljenek. Lehotka Gábor ongonamű- vész és a Vác városi KISZ- kórus, Bogányi Tibor vezény­letével igen tartalmas, szép hangversenyt adott. A műsor első részében Le- hötka Gábor négy orgonamű­vei mutatott be, a tizenkilen­cedik és huszadik százaid ze­néjéből. Mendelssohn (1809— 1847) német zeneszerző, kar­mester, zongora- és orgonamű- vész B-dúr szonátájával kez­dett, majd Franck, César (1822 ■—1890) belga származású, Népművészet és nevelés GONDOLATOK EGY TÁRLATNÉZÉS UTÁN Érdekes — vagy éppen na­gyon. is törvényszerű — mó­don századunkban egyre több ponton találkozik egymással a modem művészet és a nép művészete. Mert igaz, hogy a népköltészetet, népdalokat, a díszítőművészet értékeit már a romantika felfedezte, s az is igaz, hogy a nép élete'— »uint téma — jelentős helyet kapott például a XIX. század második felének magyar fes­tészetében is, mégis, a lénye­ges dolgok találkozása csak századunkban következett be. Gondoljunk az afrikai törzsi művészetet felfedező Picassá- ra, a népzenekutató Bartókra és Kodályra, vagy éppen a nép életét, művészetét nem­csak — és nem elsősorban — képednek témájával, hanem azok szerkezetével, gazdag egyszerűségével idéző Nagy Istvánra. A hímzéstől a festményig Keresve is kevés olyan al­kotót találnánk a mai képzó- és iparművészetben, aki va­lamilyen módon ne került volna a népművészet hatása alá. Akár úgy, hogy csak a bokályok, szőttesek, faragott bútorok formavilágától kap új inspirációkat, akár úgy, hogy a népművészet lényegét, a for­ma és funkció tökéletes egy­ségét megvalósító tárgyakat alkotó ember világképét igyekszik megérteni. Irányza­tok és mesterek változnak hát, a névtelen alkotók példája azonban egyre széleisfcörűlbb hatást gyakorol. Kitűnően il­lusztrálta ezt a néhány évvel ezelőtt Népművészet — kor­társ művészet címmel rende­zett bemutató: a mai magyar művészet jelentős mesterei — csak példaként: Bálint Endre és Schéner Mihály, Tóth Meny­hért és Samu Géza — művei­nek bemutatásával, egy ex- prasszív-szürrealisztikus és egy konstruktivisztikus vonal meg­rajzolásával szemléltette a csatlakozó pontokat. A népművészetnek azonban nemcsak a modem festészet, szobrászat, iparművészet és építésze, vonatkozásában van egyre -agyobb jelentősége, ha­nem a művészeti nevelésben is. Legalábbis így kellene ennek lennie. Kétségtelen, hogy az iskolai rajzoktatásban, a művelődési házak szakkörei­ben találkoznak a gyerekek a népi díszítőművészettel — de általában jócskán elmaradunk még saját lehetős egeinktől. Pedig Fülep Lajos már hat­vannyolc (!) évvel ezelőtt meg­fogalmazta, hogy a népművé­szet minden művészet kezde­te. Érveléséből csak rövid részleteket idézek: A nép mű­vészete ornamentális és tek­tonikus, naiv, ősi és gazdag, egészséges, soha nem tévedő ösztönnek terméke, fölötte áll a napi áramlatoknak és di­vatoknak, örökértékűen biz­tos. És megvannak benne csí­rái, elemei minden nagy mű­vészetnek. mint ahogy a gye­rekben megvannak a kész ember tulajdonságainak csí­rái. Ha a gyermek ért megis­meri, játszva fogja elsajátíta­ni azokat az elemeket, ame­lyekkel később bonyolultabb művészi alkotások előtt biz­tosan megállhat. Látáskultúra, szemlélet Hogyan jut most az eszembe mindez, miért idézem Fülep Lajost? Azért, mert a közel­múltban a népművészettel va­ló sáfárkodás jó és rossz példájával egyaránt találkoz­tam. Az utóbbival az egyik galgavölgyi kisközség- bal, ahol, legalábbis az idősebb és a középkorú asszonyok még hordják a népviseleteit, a fő­kötőt és a hímzett pruszlikot —, de az iskolában rendezett kiállításon már gombolyaggal játszó kiskutyát, kovácsoltvas lámpákat mutattak be a népi művészkedők, talán helyre­hozhatatlanul elrontva a fia­talok, gyerekek ízlését, érték­ítéletét. Ebben a községben ne akadna senki, aki a régi hasz­nálati eszközök, viseleti dara­bok szépségéről meggyőzné a szülőket és az iskodásokatr Pedig a feladat éppen az ilyen — a népművészetet még élő valóságként őrző — települé­seken lenne legkönnyebben végrehajtható. A másik élményt — a szív­derítőt — azóta őrzöm, amió­ta a nagytarcsai hímzőasz- szornyokkal találkoztam, majd a falumúzeumot is Iáittam. Köd- monös, sotkszoknyás asszony volt a vezetőm, minden moz­dulatán látszott, hogy nem a látogatók kedvéért öltözik így, hanem azért, mert ezt szokta meg, ezt találja természetes­nek. Félreértés ne essék: anakronisztikus dolog lenne azt kívánni egy folyamatosan fejlődő iparú, átalakuló tár­sadalmi országban, hogy a emberek térjenek vissza eh­hez a viselethez, amely már évtizedekkel ezelőtt sem volt tömegméretekben jellemző. A folyamat megfordíthatatlan, ,-i7. erőlködés céltalan lenne. De éppen ezt felismerve használ­hatja fel a művészetpeda­gógia a még meglevőt, a nem végképp elveszettet, nemcsak a gyermekeik vizuális kultúrá­ja, hanem gondolkodásmódja, világszemlélete formálására, hiszen ezek a dolgok egymás nélkül nem léteznek Hunyady Judit textiljei A szívderítő dolog az — és ezt fölösleges lenne különö­sebben részletezni —, hogy Nagy tárcsán a gyerekek isme­rik is a díszítőművészetet, a régi használati tárgyak szép­ségét. Hogy egyénileg milyen gyakran járnak a nagytarcsai hímzéskultúrát, a régi pa­raszti lakásbelsőt, mezőgazda- sági eszközöket bemutató fa­lumúzeumba. azt nehezen le­hetne megállapítani. Az vi­szont bizonyos, hogy csoporto­san, a nevelők vezetésével gyakran megfordulnak itt. Mostanában bizonyára a múzeum időszaki kiállítások­nak helyet adó szobájába is bekukkantanak, megnézik azt az ízléssel rendezett kamara­tárlatot. amelyen Hunyady Ju­dit textiltervező munkáit mu­Mlska-kancsó figura tátják be. Ha most valaki a népművészét és a gyerekek említése után. olyan fiatal művészre gondol, aki sok szál­lal kötődik mindkettőhöz, nem csalódik. Hunyady Judit, aki 1054-ben született, s korábban Bajnán, Dunaújvárosban, Bu­dapesten, a Műszaki Egyetem „E” galériájában ék a Nemzeti Galériában mutatkozott be, szűrrátétes, népi ihletésű fali­képekkel kezdte pályáját, s ma olyan tárgyakat készít, amelyek o gyermekekhez szól. nak — s amelyeket azok hasz­nálhatnak. Az első csoportba, a pálya­kezdést jelző művek közé tar­tozó, indázó virágmotívumok- kal díszített mimikák termé­szetesen még nem beszélnek kiforrott egyéniségről, inkább csak a tájékozódást jelzik. A minták helyenként öncélúvá válnak, nem egyszer túlzsú­foltak, zavaró a sok árnyalat, ráadásul ezeket valóban, csak faliképként nézhetjük, de hasz­nálni nem lehet. A falra he­lyezett alkotás akkor kap funkciót, amikor egy-egy mo­tívumot megőrizve újságtartó­vá válik, vagy amikor már csak tömörségével emlékeztet a népművészeti indíttatásra, s a gyemlékszemet vonzó ál­latfigurát, tárgyat formáz, s alkalmas lesz például ceruza, fésű, radír vagy éppen zokni tárolására. Ilyen kedves figu­ra a kutya, az elefánt, a macska, a béka, vagy éppen a Miska-kancsót idéző ember­figura. "N ' Azt hiszem, ezeknek a tisz­ta sziiwilágú, néhány nagy formából álló használható já­tékoknak a legkisebbek, az alig néhány évesek is örülnének, vagy örülnek is, ha az óvodá­ból elhozzák őket a kiállítás­ra. Jól illeszkedik ez a tár­lat ahhoz a koncepcióhoz, amely szerint a nagytarcsai falumúzeum vezetői hosszú évek óta folytatják munkáju­kat Önzetlenül, lelkesedésből. Nem tudom, megfogalmazták-e, amikor a múzeum anyagát összegyűjtötték, vagy amikor a mostani kamaratárlatot ren­dezték, hogy kiért miért te­szik önként vállalt múzeum­szervező, pedagógiai dolgaikat. Én azt hiszem, hogy a követ­kező évtizedekre, nemzedé­kekre is gondolnak. P. Szabó Ernő francia mester Hasi óra le-ja következett. A pásztorjáték szerzőjét, a Ste Clotilda orgo­nistáját, a párizsi Conserva­toire professzorát a francia Bacnké-nt is szokták emle­getni. Farkas Ferenc (1905) a mai magyar zeneszerzés egyik nagy öregje. Művei közül a Régi magyar táncok szólaltak meg Lehotka előadásában. Wi- dor (1844—1937) francia zene­szerzőt, orgonaiműviászt és ta­nárt, aki Franck utóda lett, a XX. század legnagyobb or­gonistájaként tartja számon a zenetörténet. Tanítványai között olyan nagyságot is ta­lálunk, mint Albert Schwei­tzer. Toccata című művével zárta előadásának első felét a hangverseny orgonistája. A Vác városi KlSZ-kórus Thompson XX. századi ameri­kai zeneszerző világszerte nép­szerű Allelujával jeleskedett, majd Debussynek a Három kórusdala következett. Kodály Békességóhajtás című vegyes- kara 1953-ban íródott, a ben­ne rejlő hatalmas békavágy gyönyörű hangjai ma is szív­hez szólóak. Rossini olasz nagy mester ugyan valamikor az 1800-as évek közepén írta Üjévi köszöntő című művét, a KISZ-kórus előadásában most a jelenlevők az 1980-as évet üdvözölték vele. Pikéthy Tibor zeneszerző és orgonaművész a pár évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig Vácott élt- Az 6 emlékének tisztelgett Lehotka Gábor, amikor Karácsonyi fantázia című darabját eljátszotta. A szilveszteri hangverseny utol­só aroganadarabjakónt J. S. Bach: Esz-dúr Preludium és fuga című lenyűgöző kompo­zíciója hangzott el. Pintér Emőke Restaurálás Szentendrén Kódexek nmen m A jövőben fokozottabban szolgálják a tudományt és a közművelődést az egyházi gyűj temények. Az Országos Széchényi Könyvtár laborató­riumában restaurálják az egy­házak gyűjteményeiben levő egyedi példányokat — mintegy 100 középkori kódexet már restauráltak — a legjelentő­sebb történeti értékű iratokról — a kódexekről, a Mohács előtti oklevelekről, az egyházi anyakönyvekről pedig mikro­filmet készítenek. Az Akadé­miai Könyvtár az egyházi könyvtárak kéziratait veszi filmre. Az esztergomi Keresz­tény Múzeum számára Buda­pesten restaurátorműhelyt lé­tesítettek, s hasonlót rendeznek be az Iparművészeti Múzeum­ban a szerb egyház műtárgyai­nak restaurálására. A lehetőségekhez mérten ja­vítják a gyűjtemények tárolási feltételeit, s számos eredmény született már e vonatkozásban is. Megfelelő raktárba került például a Magyar Piarista Le­véltár és Kézirattár állomá­nya, állami támogatás révén, a Magyarországi Református Egyház Központi Levéltárát raktárral, kutatószobával bőví­tették, a hajdúdorogi katolikus püspöki levéltár pedig új he­lyiségbe költözött. A kalocsai szeminárium könyvtára mint­egy 14 ezer kötetet tartalmazó gyűjteményét a városi tanács és a járási könyvtár segítségé­vel helyezték el. Folyamatban van az esztergomi főszékes­egyházi kincstár felújítása és átrendezése, valamint a szent­endrei szerb egvházmüvészeti múzeum restaurálása, átépíté­se. Központi nyilvántartás segíti a kutatók tájékoztatását. Az egyházi gyűjtemények jegyzé­két, a könyvek, kéziratok, mű­tárgyak leírását a Nemzeti Könyvtár, az Országos Levél­tár, az országos múzeumok, az egyházak gyűjteményi köz­pontjai bocsátják majd a ku­tatók rendelkezésére. Az utóbbi időben több he­lyütt nyitottak a közérdeklő­désre számottartó egyházi kin­csekből kiállítást. Az Iparmű­vészeti Múzeumban a magyar- országi egyházak legszebb ér­tékeit tárták a közönség elé. HETI FILMJEGYZET Konvoj Jelenet a Konvoj című amerikai filmből. Balról a főszereplő: Kris Krisiofferson Ügy létszák, a western, a vadnyugati film mítosza oly erős, a műfaj alakjai oly el- pusztíthiaitatlanok, hogy még egy modern, mai át hangszere­lést is kibírnak, sőt, valószí­nűleg egyenesen ki is követel­nek. Persze, talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy nem a műfaj, mint olyan, kö­veteli ki önnön transzponálá­sát, hanem'azok, akik a mű­faj profi alkotói, ráéreznek egy újabb lehetőségre, s ők te­szik át a mába a múlt századi cowboy, illetve annak ideali­zált mása, a magányos hős fi­guráját. A William L. Norton forga­tókönyvéből Sam Peckinpah rendező által forgatott ameri­kai film, a Konvoj, tipikus terméke ennek az áttranszpo- nálásnak. Gyakorlatilag min­dent megtart a vadnyugati ka- landfilm kötelező kellékeiből, a cselek mé n y bo n yo l ítást ól a dramaturgiai építkezésig, a fi­gurák jellegzetes kiválogatásá­tól a főhős mellé odaügyeske­dett csinos lányig, akivel per­sze megtörténik a szintén kö­telező románc. A különbség mindössze annyi, hogy a Kon­voj hőse a musztáng nyergé­ből átkerült egy hatalmas ka­mion nyergesvontatójának so­főrülésébe, s nem egy, hanem sok száz lóerő fölött uralko­dik. Nem a vad, úttalan pré- rin száguldozik az itt is ma­gányos hős (aki egyébként a Gumikacsa becenévre hallgat), hanem kiépített utakon vagy soksávos sztrádákon. Nem a klasszikus, lengőajtós ivóban enyhíti éhét-szomját és napi betevő verekedési igényét, ha­nem a benzinkutak mellett épült hipermodern bisztrók­ban. Szívszerelme nem a gaz­dag ültetvényes mézszőke, tej- fehér bőrű szépséges lánya lesz, hanem egy lengén öltö­zött, barna hajú, kreol bőrű fotóslány, aki persze maga is egy Jaguáron furikázik. S a magányos hős nem a sanda, gonosz indulatú vidéki serif­fel csap össze, hanem a Mo­csok Lyle-nek becézett közle­kedési rendőrrel, aki ugyan éppúgy a mellén viseld az is­mert seriffcsillagot, mint a klasszikus westernek hasonló figurái, de már rendőrségi riadóautóval száguldozik, s egész kis hadsereg mozdul meg a szavára, sorozatlövő fegyverekkel, URH adó-ve­vőkkel, páncélautókkal. Minden maradt tehát a ré­giben, csak éppen a kellékek változtak. A néző szerencséjé­re Peckinpah kifogástalanul érti ezt a megmodemizált western műfajt, s olyan fe­szültséget tud teremteni a ka- mionos cowboyokkal is, mint annak idején a klasszikus western rendezők a lovasokkal. Jól megcsinált kalandfilm ez, melyben minden a helyén van. A tempó, a ritmus, a vágás, a fokozások, a kellőéin adagolt képi humor, a szövegpoénok -és más ötletek igen szórakoz­tató filmmé állnak össze. S mivel a fő figurákat jó színé­szek játsszák (Kris Kristoffer- son a Gumikacsát, Ali Mac- Graw a fotós lányt, Ernest Borgnine Mocsok Lyle-t), és a magyar szinkron is jól sike­rült, elmondhatjuk, hogy a Konvoj pontosan azt . nyújtja, amit ígér: másfél óra kikap­csolódást. Égigérő fű Olyan ritkán készül nálunk gyerekfilm, hogy eleve öröm­mel üdvözölhetjük Palásthy György (Janikovszky Éva könyvéből készített) új film­jét. Messzire vezetne annak firtatása, miért mostohagyer­mek nálunk a gyermekfilm. Annyit azonban itt és most is meg kell jegyezni, hogy azzal a nagyvonalú közömbösséggel, mellyel filmgyártásunk a gyer­mekfilmekkel szemben (lehet, hogy csak a látszat szerint) vi­seltetik, igen szerencsétlen mó­don éppen azoknak a fiatal nemzedékeknek a jogos film­igényeit hagyjuk kielégítetle­nül, akikből a későbbi felnőt­tebb nézők válnak majd. Azt hiszem, egyfajta fényűzés ezt figyelmen kívül hagyni. Nos, ami az új gyerekfilm, az Égigérő fű konkrét értékeit illeti, ott már kissé lelohad a körülbelül öt-hat éve hiába várt, s most végre megérkezett gyermekfilm fölött érzett örö­münk. Palásthy György filmje ugyanis erősen felemás érzése­ket kelt. Remekül indul — a kis főhős, Misu ábrándozása különböző hőstetteiről, s az ötlet, hogy ezeket a képzelt kalandokat a lépcsőház színes üvegablakainak egy-egy szín­tónusában lássuk megeleve­nedni, pompás nyolc-tíz per­cet eredményez.,. Itt valóban a gyermeki fantázia szerint „működik” a film. De aztán, ahogy megjelennek, s egyre fontosabb teret kapnak a fel­nőttek, úgy fordul át lassan a film valami felnötteskedő „gyerekizálásba”. Az alapötlet is ellaposodik (az tudniillik, bogy az ötvenkét évi parkőr: szolgálat után nyugdíjba vo­nuló Poldi bácsinak a Paripa utca 4. alatti öreg bérház ud­varára amolyan miniparkol kell varázsolni), s egy csomó tisztázatlan, sőt erőltetett rész­let telepszik rá. Ez részint el­nyújtja a filmet, részint lelas­sítja a tempóját. Miután pe­dig a felnőttek, Misu és kií társnője, Piroska segítségével, illetve szervezésében lebonyo­lítják a füvesítést, meg még egy csomó egyéb ügyet is olyan „udvarbál” kerekedik £ film végére, ami kiáltóan fel- nőttes megoldás. (Arról mái nem is beszélek, hogy a leg­több figura enyhén szólva is vérszegény karakter, s töb­büknek jut olyan „mély” szö­veg, mint Poldi bácsinak, aki a filmben elhangzó igen ke­vés mondata legnagyobb ré­szében a „Mindenütt jó, de legjobb otthon”, s a „Csak az a szép zöld fű fog hiányozni’ mondókák ismételgetésére van kárhoztatva.) így hát, hogy a közhelyek­nél maradjunk, az egyik sze­münk nevet, a másik meg sír az Égigérő fű nézése közben. Az nagyon örvendetes, hogy készült egy gyermekfilm, de az még örvendetesebb lett vol­na, ha az Égigérő fű — mely­ben egyébként semmiféle fű nem ér semeddig se — jobb film. Jobb, mint gyermekfilm, s jobb, mint film, a dolog ki­vitelezését, mesterségbeli meg- oldottságát illetően. Takács István

Next

/
Thumbnails
Contents