Pest Megyi Hírlap, 1980. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
Hidas Antal’A Gellérthegyen. Verse közlésével az e héten elhunyt költőre, íróra emlékezünk 1. Olyan lettem, mint valami térre kitárt terem; minden széilebenésre betűt hozzám egy dal, és száll a tetőket bolygató sok hang — fülembe, orromba, ajkamba kapkod az embersors felett kavargó szélvihar. Olykor mily nagyokat lélegzik az ember Alig érzem bajom sok horzsoló korcát: , Citadellán állok, városom felette s ablakszemeimmel besugározok minden eget kérő, büszke ember-orcát: 2. Nézd, milyen gyönyörű az őszi-esti ég — (nem félek 'már a meghalástól) —, magamra öltöttem puha-kék-selyem ingét, ezt a csillagokkal ragyogó palástot. Állj alá te is. Mehetünk. Most már az örökkévalóság felől nyugodtak lehetünk. Műteremben 'Román. György festménye Dór de MiskovicKövezzétek meg ti is emlékeim kertjének csúfolódó madarát véssetek ki emlékművet a nap sugaraiból s találkozunk a hajnali szürkület fakó szemében sietve gyertek a füzes alá rejtsétek el csónakotokat a nádas bozótjába — és eljuttok az emlékek kertjébe. Harmat Béla fordítása Császár IstvánSéta • — Azt ajánlom, hogy naponta sétáljon egy keveset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a beteg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy járkáljon. Az utcán. — Melyik utcán? Ne haragudjon, nem értem. — Bármelyik utcán. Amelyiken kedve tartja. — Szóval, mondjuk, naponta menjek el a piacig és vissza? — Ne határozzon el semmit. Egyszerűen kószál fon. — Nem lehet egyszerűen kószálni. Tegyük föl, hogy nem a piac felé megyek, hanem például a Duna felé, akkor ugye, odaérek, és mit csináljak azután? Visszaforduljak, vagy menjek tovább a parton? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre megyek, megint elérek valahová, és akkor újra ott a kérdés, hogy visszaforduljak, vagy továbbmenjek jobbra vagy balra? — Tudja, mit nevezünk sétálódnak? — Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sétá- lás, ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tudja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a magyar? — Az. — Beszél valamilyen idegen nyelven? — Németül és angolul. — Mit jelent az, hogy spazieren, vagy az, hogy to walk? — Ezek a sétálni szó megfelelői. Sétál, céltalanul kószál. Értem én, mire akar kilyukadni, doktor úr. — Akkor nem kell idegeskednie. Naponta kószáljon egy keveset céltalanul. Szóval sétáljon. — Vagyis naponta menjek az utcára azzal a céllal, hogy céltalanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mondtam már! Maga még soha életében nem sétált? Ezt állítja? — Mindig mentem valahová. Ha sehová sem kell mennem, mit keresnék az utcán? Nem vagyok bolond. — Gondoljon a gyerekkorára. A szüleivel biztosan sétált. — Persze. Azt mondták, elmegyünk sétálni... — És olyankor mit csinált? — Mentem a szüleimmel. Vittek magukkal. — Es o szülei mit csináltak olyankor? — Engem vittek sétálni. — Hát vigye maga is a gyerekét vagy a feleségét. — Ne tréfáljon, doktor úr. A fiam negyvenkét éves gépészmérnök. A feleségem a nyugdíjazásom után három évvel meghalt. Lakatos MenyhértSzegény Péter H allgatott mindenki, csak a szél dudorászta őszi, elmúlást hirdető dalát A cigányok hosszú sora dermedt félkörben remegett a telep közepén, rongyokba csavart porontyaikat ölelve magúkhoz, mintha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képesek megvédeni önmagukat. De vajon ki is védhet te volna meg őket? Talgn a törvény? Hisz ott álltak előtte. Fényes szuronyain félelmetesen csillogott a fény, és a törvény komor, vészjósló tekintettel méregette áldozatait. Mik voltak ők a törvény szemében? Egy nagy nulla. — Űristen! — érződött sóhajtásukból a fohász. — Mi lesz most? A szélcsípte szemekből itt-ofct kicsordult a kétségbeesés. A csendőr úr megállt egy keshedt, nagybajuszos cigány előtt. Összeszűkítve szemét, előbb végigmérte, aztán rámordulit. — Te vagy az a Péter? A keshedt cigány megpróbálta katonásan kihúzni magát, de az évtizedek nedves putriköszvénye nem oldotta meg görcseit, — Igenis, törzsőrmester úr! — nyögte félelemtől és fájdalomtól eltorzult arccal. — Hány éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú, ősz bajuszán megbillentek az évtizedek, de nem álltak sorba. — Hatvanat betöltöttem — mondta elcsukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisztelettel. — Hatvanhét, te pusetulatos! — válaszolt helyette a felesége. A csendőr rosszalló tekintettel végignézett az asszonyon, majd ismét a keshedt cigányhoz fordult: — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. — Lám-lám — húzta el a száját gúnyosan —, kölykök-et tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy. A nagybaj uszos Péter behúzta nyakát, tekintetét a földre szegezve, nem mondott sem igent, sem nemet. L óiké, akit gyávasága miatt cigány- bíród tisztességgel tüntetett ki a törvény, egy piszkos zsákdarabba csavart csomaggal a kezében, távolabb a cigány-félkörtől, hallgatagon állt, mint aki parancsra vár. A csendőr intésére előlépett, és a csomagot ledobta a földre. — Lépj ki! — parancsolta Péternek a csendőr. — Mindjárt meglátjuk, milyen gacsar legény vagy. A keshedt cigány sápadtan, mint akin eret vágtak, kilépett a sorból. — Ahaj Deivls, elpusztulok — suttogta reszkető bajusza alatt, szeme — Értse meg, ha állandóan otthon ül, idő előtt tönkremegy maga is. Naponta sétálni kell! — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga nem akar. Egyszerűen csökönyös. Ha nincs szüksége a tanácsomra, minek jött hozzám? — Szükségem van a tanácsára, doktor úr. — Akkor menjen le mindennap az utcára. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen délután. — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Duna- partig, vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyugtatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig jólesik. Tiz percet vagy egy negyed órát. — Negyed órát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a járást. — Lassan menjen, nyugodtan, kényelmesen. , — Meg fogom csinálni. — Ennyi az egész. — Ha még egyszer elmondaná doktor úr, én felírnám magamnak. Es pontosan úgy fogom csinálni mindennap. sarkából koldus pillantásokat vetve a többi felé. A csendőr hatalmas lendülettel Péter elé rúgta a piszkos zsákdarabba göngyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott, döglött tyúk gurult ki. , — Ismered ezt a dögöt? — dör- rent rá. Péter csodálkozó szemmel meredt rá a földön heverő állati tetemre, de hang csak nagysokára jött ki a torkán, — Igenis, ismerem, főtörzsőrmester úr. — Hol fogtad? — Nem fogtam, kérem. A feleségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdezte tettetett csodálkozással, majd egy lépéssel közelebb lépett a keshedt cigányhoz. — Hát nem megtiltottam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsoltam meg, hogy a telepet senki nem hagyhatja el? Kérdő tekintetével végigpásziázfca a sort, aztán ismét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett parancsolni — sírta el magát a nagybaj uszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram, éhen pusztulnak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No, akkor mindjárt jól tartalak — felelte gúnyosan, és leemelte válláról a szuronyos puskát. — Vedd fel azt a tyúkot! Péter korát meghazudtoló sietséggel kapta fel a dögöt, és mint aki semmi jóra nem számíthat, gyanakodva nézett a csendőrre. " — Na, edd meg! — szólt Péterre visszafogott indulattal. A keshedt, nagybaj uszos cigány tágra meresztett szemmel bámult, látszott az arcán, hogy a parancs nem jutott el a tudatáig. — Nem érted?! — sziszegte a törzsőrmester. — Megeszed nyersen vagy leverem rólad a húst! — és ízelítőül a puskaitussal mellbevágta & horpadt mellű, nagybajuszt« cigányt. Péter hátratántorodott, de hogy el ne essen, a másik csendőr hátba támasztotta a puskatussal. A nagybajuszos, keshedt cigány ldssé . még imbolygóit az ütések súlyától, de már nem támogatták. Fátyolossá vált szeme végigpásztázta a riadt tekintetű cigányokat, majd rácsodálkozott a kezeljen levő jószágra. Szeméből kövér könnycseppek futottak végig barna arcán, megöntözve ősz borostáit, ízesítőként rápergett a tollatlan tyúkra. Nézte egy ideig, aztán szertartásosan, mint az áldozati serleget, szájához emelte. A sorban állók lélegzete elakadt. Péter erős fehér fogai ki villantak ősz bajusza alól, és recsegve beiásüp- pedtefc a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A. cigányok jajgatva, öklendezve borultak egymásra, siratva gyalázatukat, embertelenségüket, melyeket azok az idők oly bőkezűen mértek. — Ne edd meg!!! — kiáltotta valaki kétségbeesésében. És altban a pillanatban magasba lendültek a puskatusok, nyögött, jajgatott a tömeg, mint a vihar, és csak akkor halkult el a puskatusok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor. — Oda nézzetek! — ordította a törzsőrmester. — Aki elfordul, szétloccsantom a fejét! Nézték, de sűrűn ömlő könnyéül eltakarták előlük szegény Pétert. — így fogjátok egymást Is megenni, piszkos, szemét népség! Ezt én megmutatom nektek! *s egy pillanatig sem gondolta sen- L ki, hogy a csendőr uraknak ép- j pen tréfálni való kedvük támadt. Amit mondtak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. Végleg elhalkultak a zokogások, csak a könnyek peregtek gátjukat vesztve, mintha soha nem akarnának elapadni. Péter a feleségére nézett. Apró unokái úgy tapadtak a sovány cigányasszonyhoz, mint a ievélíefcvak a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kérdezte az aszszo-nyt. — Pétert ne féltsd! Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, és fogai dühösen belemartak a vére6 húsba. Tépte, szaggatta, meg sem rágta, csak lenyelte. — Péternek ezt meg kell ennie, különben Péten-® verik le a húst __— Az utolsó szava knál elcsuklott a hangja, arcát a cafatokká tépett húsba temetve zokogta — ... mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallgatott, borzalmassá maszatolt tekintetét a esendőtökre emelte, és összes zorított, recsegő fogai közül a csendőrök felé sziszegte: — Igen, Péter cigány. Vad, szinte állatias mozdulattal tépett ki -fogaival egy darabot a sárga husiból, kétoldalt lecsüngő ősz bajuszán alvadt vér és húscafatok táncoltak, ahogy kemény állcsontjai között őrlődött a nyers hús. Ezt a látványt már Péter felesége nem tudta elviselni. Lerázva magáról acsarkodó purdéit, a keshedt, nagybajuszos cigányhoz ugrott, kitépve kezéből a véres húscafatot, feje felett meglóbálta és nagy ívben elhajította. — Engem öljetek meg! — kiáltotta a csendőrök felé, és felső testéről letépte a réklit. N ?m kellett kétszer mondani. Leomlott szénieket© haja szárnyalni kezdett a napfényben, ahogy a mezítelen testére zúduló ütések nyomán szétfröccsent a vár, mint az izzó vas szikrád, amikor ráver a pöröly. Szegény Péter csak állt, magába hullva, a lábaihoz tapadó poromtyo- kat nézte, akik félelmükben hozzá menekültek, és talán a tyúkra gondolt, ami nemrég még mennyi reményt, mennvi örömet csillogtatott meg a szemükben. Plainer Béla’Vedagógia kertedben csemetéidet szelídre ojtani korán kezdd ei amíg termőre nevelni hozzájuk lehajolnod kell — ha túlnőttek fejeden nyesni vadhajtásaikat már nehezen éred fel Széman RichárctAltató Zöld dió héja Holdnak taréja Szembogár hálóján Csillagfű örvényén Kesernyés hold-hintán Egy madár elszunnyad Zöld dió héja Holdnak taréja, Fábólfaragott Kertész N László rajza k
