Pest Megyi Hírlap, 1979. december (23. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

X

Daresay Jenő műtermében

Művészi és emberi erő

Minden zöldet letépett már a fákról, bokrokról a november és a december. A Pilis Csobánka és Pomáz közé lehúzódó előőrse, a Kőhegy meredeken felszökő oldalával, szikláival most igazán önmagát mutatja: levelektől nem takart arányait, hajlatainak valódi tömegét Keletre innen, száz kilométerekre, az erdélyi Mezőségben talán már az első hó is lehullt, csak az ösvények, utak tagolják a finom árnyalatokkal egymásba olvadó fehéreket, szürkéket. Elképzelem a tájban az embert, gépkocsin, zörgő szekéren, szánon, azután addig távolítom a képet — ahogyan Robbe-Grillet az Útvesztőben —, amíg a valóságból mű nem lesz, egy festmény a múzeum falán, albumban reprodukálva, egy grafika a műteremben.

Arány, szín, harmóniavág}7

Addig távolítom a képet, amíg a valóságból festmény lesz Barcsay Jenő műtermének falán vagy éppen Szentendrei állandó kiállításán. Nem ezt a valóságot ábrázoló, az itt és most történő dolgokat megmutató mű, hiszen egyértelmű és cáfolhatatlan Németh Lajos megállapítása, hogy Barcsay Jenőnél — aki két hét múlva, január 14-én lesz nyolcvan- éves — a valóságból leszűrt motívumok egy önálló világként értelmezett képszerkezet részévé válnak, hanem olyan alkotás, amely arányaival, szín- és tömegviszonyaival beszél a valóságról, a természet egészét jellemző és az ember életébe vágyott harmóniáról. És akárhány művét vesszük szemügyre, akár a 'szentendrei művelődési központban levő nagy méretű mozaikot, akár a világ számos táján ismert Művészeti anatómiáját, akár a téli lakó- és munkahelyként szolgáló Népköztársaság úti műterem falán függő kis méretű fekete képeit, ezzel a harmóniavágy- gyal találkozunk. Nagy-nagy művészi, emberi tisztasággal, következetességgel. Pedig, mikor két évvel ezelőtt az Üj Írásban vagy a Pest megyei Hírlapban pályájáról vallott, azt írta: életemet a véletlenek irányították.

Ami az életutat Illeti, a véletlenek kifejezést inkább a nehézségekkel kellene helyettesíteni. Sosem volt könnyű a sorsa és sohasem alkudott meg a körülményekkel: nem festett külön önmaga és külön a műkereskedelem számára. Inkább tanított: tizennégy évig tanonciskolákban, a felszabadulás után harminc esztendőn keresztül a Képző- művészeti Főiskolán. S a tanítás éveit is nagyon tartalmas időnek érzi. Hogyan kapcsolható ez a következetesség, a dolgok lényegét kutató felfedező szándék az iskolákhoz, mesterekhez, s hogyan a természet adta élményekhez?

Ezt a kérdést már hangosan teszem fel, a kényelmesebb karosszékbe ültetve, amíg lassan szemügyre veszem a falitékán sorakozó boká- lyokat. a rendben tartott ecseteket, a festőállványt, amelyen fehérrel lealapozott vászon vár a mesterre, a könyvespolcot, ahol a művészeti könyvek mellett Arany János- és Csehov-kötetek Balzac-sorozat és Weöres Sándor több verseskötete sorakozik, s a falat, amelvnek kitüntetett helyén Lyka Károly fényképe függ.

Iskolák, mesterek

— Tízéves koromban, amikor a kolozsvári Református Kollégiumba kerültem, édesanyám készített fel a nagy útra.- A sivár kollégium után azonban jobban éreztem magam egy év múlva Szamosújvárott, majd felsős gimnazistaként a nagyhírű nagy- enyedi kollégiumban, ahová főleg a három székely vármegyéből kerültek a fiatalok. A szüléimét látogatva később is sokszor elmentem az ősi iskolába. Különös érzés volt belépni az udvarra, meglátni az idő múlását jelző kis harangot.

Tizenkilenc évesen, egy nap késéssel érkezett a Képzőművészeti Főiskola felvételi vizsgájára, az akkori igazgató miatt ez egy fél év kihagyást jelentett. Amikor viszont elkezdte tanulmányait, olyan mestereknél tanult, mint Vaszary János, Rudnay Gyula — s mint Lyka Károly. Barátjának vallhatta a nagy művészettörténészt.

— Az ő vezetése alatt az akkori Európa legmodernebb intézményévé fejlődött a főiskola — emlékezik Barcsay Jenő. — Nagysága hatalmas tudásában, széles látókörében rejlett és végtelen szerénységében.

Beszélgetés közben, a műteremben

Halntfgyt PMer felvétel«

Soha nem volt szüksége mankóra,

kiváló előadóként valósággal szugge- ráita, magával ragadta hallgatóit.

— A huszadik századi művészettörténet másik meghatározó egyéniségéről, Fülep Lajosról nem emlékezik meg önéletrajzában...

■— bókáig csak tudtam róla. Csak akkor találkoztunk, amikor Fülep az egyetemen tanszéket kapott, s azt hiszem, én voltam az első festő, akihez elhozta növendékeit. Akkor semmit nem mondott munkáimról, éveik múlva éppen Lyka Károiytól hallottam nagyon jóleső érzéssel, hogy elismerően nyilatkozott képeimről. Lykát egyébként mesterének tartotta Fülep. Azt a Lykát, akiről ma keveset beszélnek. Pedig az ő munkásságuk nélkül nincs magyar művészettörténet-írás. De ha a mestereknél, barátoknál tartunk, nem hagyhatom ki Genthon Istvánt, aki sosem mondta, hogy becsül, de egyszer váratlanul a kezembe nyomta egy rólam szóló gyönyörű tanulmányát.

Párizs cs Szentendre

Amikor ez történt, már évtizedek óta készen volt az erőteljes kontúrokkal festett, néhány színre redukált és mégis rendkívüli érzékenységről, finomságról beszélő Munkáslány (1928), ez a kép, amelynek elkészítésekor érezte meg, hogy festő. De már három évvel korábban, 1925- ben elkészült az a fiúfejet ábrázoló rézkarc, amelynek fölépítése éppen a látvány szerkezetéből alakult ki. A Munkácsy, Rudnay, Mednyánsz- ky, Nagy István és Rippl-Rónai festői világában otthonos fiatal festő ekkoriban — 1926-ban — került ki Párizsba, hogy ott Cézanne, Picasso, Matisse, Braque korszakalkotó eredményeit megismerje, s a kétféle hatás tanulságait levonva kialakítsa saját stílusát. Bár valószínűleg a szerkezet iránti érzék, mint adottság, születése óta jellemzi, Párizs után Szentendrére is szüksége volt, hogy saját festészete kialakuljon.

— ötven évvel ezelőtt láttam meg először Szentendrét, a gyönyörű kis- várbs-t, amelynek környéke, dombjai, hegyei gyermekkori emlékeimet idézték fel, a Mezőség elterpeszkedő nagy községét, Katonát és a körülötte elterülő, plasztikus, szinte kopár halmokból álló dombvidéket. Amikor beköltöztem a művésztelep egyik kis szobájába, tudtam, a várostól nem fogok elszakadni.

Itt alakította ki festészetét. Ahhoz a hanghoz, amelyet ‘a Munkáslánvban megpendített, sohasem lett hűtlen. Abban sem, hogy bármilyen kisméretű képet fest, a monumentalitás igénye jellemzi, de abban sem, hogy elsősorban mindig a foltok, formák egymáshoz való viszonya, aránya iránti érdeklődés vezeti munkájában. Egyszer véletlenül kezébe került egy körző, amellyel az arany- metszés szabályai szerint lehet vizsgálni az arányokat Megnézte ezzel

korábbi képeit — pontos volt minden.

A tárgyak lelke

— Festészetemben az embernek, mint festőd formának- -mindig eteöd- leges szerepe van — mondja, s példaként egy készülő művét fordítja ki a fal mellől. — Minden körülötte forog, akkor is, amikor a képet elvont, geometrikus formákból alakítom ki. A szentendrei mozaikon például, amelyet művészetem csúcspontjának tekintek (sajnos megvilágítása nem megfelelő, de ezt néhány jól elhelyezett reflektorral meg lehetne oldani), ez egyértelmű. Az utóbbi négy-öt évben készült műveimen nem szerepeltetek figurát, de az embert itt is érzem.

—■ Az emberi életből a rendet, a tisztaságot, a harmóniát, egyszerűséget mutatja meg képeivel — az embernek. De ezek a fogalmak nemcsak a festményen keresztül jelentkeznek, hanem, sokak vallomása szerint és azt hiszem, teljesen természetes módon, az ön életében, pedagógiai munkásságában is. Hiszen sok olyan fiatal művész is mesterének tartja, akit tulajdonképpen nem is tanított...

— Szeretem a fiatalokat, közülük sokkal volt és van ma is kapcsolatom. A főiskolán az anatómiát és a tárgyábrázolást tanítottam nekik és sohasem gondolkoztam azon, milyen módszereket kell alkalmaznom. Megéreztem talán, mit hogyan kell közölnöm a térről, a formáról, a szerkezetről, azokról a fogalmakról, amelyekről állandóan beszéltünk, mert ezek nélkül nincs képzőművészet. Voltak nehezebben rezonáló növendékek is, akkor nekem is nehezebb volt, de volt olyan időszak és tanítvány, hogy egy szót sem kellett szólnom, mert érezték, hogy mit szeretnék, hogy mit kíván az élő ember, s a tárgy ábrázolása. Ne higgye, hogy a tárgyakban nincs élet! Van, csak meg kell látni, érezni. Akinek sikerül megéreznie, hogy a holt tárgyaknak is van lelke, az művész.

Pillanatonként újra születik

Újra végignézek a műteremszoba falain, az asztalon sorakozó legfrissebb folyóiratokon, az új variációt, nagyobb méretet kívánó festményeken, hallgatom, amint a hirtelen betoppanó, dedikált könyvet hozó Kocsis Imre festőművésznek terveiről beszél, élénk mozdulatokkal, meggyőző érveléssel magyarázza, milyen változtatásokat kíván a nagyobb felület. Emberi és művészi erejére gondolok, áz újra és újra megtalált rendre. A szentendrei mozaik monumentális asszonyalakjaira, az alkotó akaratából minden pillanatban újra megszülető emberre és emberiességre...

P. SZABÓ ERNŐ

Körössénvi János:

Idill

EmSéksorok Petőfi Sándor születésének 157. évfordulóján, egy képzelt albumba.

H

irtelen meleg, szeptemberi szél surrant a lombok közé ide- lent, az égen pedig elszéledt bárányíel legeket terelt a sötét hegyiekre. Még zöld volt a kert, a szél azonban, lecsípett a fákról egy- egy levelet, kárörömmel sodorva a temető felé.

Kora délután volt; a nap pillanatra megállt az eperfa hegyében, hogy a kúria ablakán mégegyszer beragyogna.

Cirmos árnyék bóbiskolt a boltíveken, ám a szobában megcsobbant a napsugár. Minden zúgban világosság támadt. A pamlagon ében- bajú asszonyka feküdt, tenyerét tarkója alá csúsztatva. Egyik lábáról a földre hullott a kék topánka. Aludt A férfi is, álmában az asszony mellé húzódva szorosan. Átölelve derekát keblére hajtva fejét Az asz- saony mellére, hol mélyebb a férfi feledése, édes a gyermek álma.

Hanem egy fénysugár az asz. szonyka szeme héját érte s felrezzent a szendergésfaől. Mélyet lélegzett, felnyitva szemét De nem mozdult meg; nem akarta megzavarni az ura álmát Csönd, boldogság volt benne; egész testében zsibbadás, mintha a férfi keze még most is simogatna.

Nagy szeme, az a szép szürke-fehér, az urára tévedt A' szívén feküdt most öntudatlanul; egy gyerek. Arca sovány. Csontos, sárga volt és elmosolyodott a szájsizögletbe lepődött, hetyke bajuszon. Felötlött benne az ura heves mozdulata, ahogy megpödörintette mindig a bajuszát, ha elkapta a pulykaméreg. Mikor dühös volt, átégett a szeme. Hirtelen haragú az ő embere, igaz; fel- csattan hamar. Csak hozzá türelmes, pedig hányszor megkínozta már buta kis szeszélyeivel. Bűntudatát ujjongás ízesítette. Hát mégis leigázta ezt a büszke, szertelen fiút?

Mert a szerelem varázsló; s ha bármily keveset farag le a nyűt, de vakmerő és kötekedő természetből — megnyerte a csatát. Akkor egyszeriben valóra válik, amiről Erdődön álmodott. Akkor apu és mindenki megláthatná: nem garabonc rebellishez ment ő feleségül, levegőbe rikkantgató hűíbelebalázshoz. Hanem a megfontolt férfihoz. A nemzet Angyalához. Dehogyis kívánná tiszta szigorúságát eloldani tőle, csupán azt szeretné: ha kell, legyen higgadt, okos államférfi. Hiszen zivatarok, forradalmak századában nem elég a lelket csak verssel gyújtogatni. Az ő urának ott kell ülnie a törvényhozók közt. Az országgyűlésben, ahol ott ült lázíbva Kölcsey, Lamartine, Victor Hugo. Ahhoz pedig, hogy beválasztassék a követek közé. kevés Ikarus vakmerősége. Ahhoz a kígyó simasága kell. Jaj. Ha az ura jellemébe a kígyóból (az államférfiból, a politikusból) csak csipetnyit csöppent a szerelem, még miniszter is lehetne, mint Goethe volt.

Szeme megvillant. A mennyezet gót, magas ívén.

A magasba, fel a magasba! — gondolta hevesen. Kemény száját összeszorította. Nem, nem, mint sárba visszacsúszni; beleragadni a nyomorba. Hanem felröppenni ... A hatalomra, ©tt lehet csak tenni valamit — a népért. Az ő urának meg kell értenie ezt! Meg azt is, hogy az ő házuk odafent, Pesten, ne a magányos költő laka legyen. Inkább a világszabadságért küzdők szalonja. Nem és százszor is nem padlásszobákban éhen vesző apostolok kellenek most.

Megszeppent csönd támadt benne, majd makacs, merész elhatározás: ő nem azért ment az ő urához feleségül az erdődi kastélyból, hogy egy padlásszobában lehervadjon melléről a csecsemő gyermek, hanem mert hitte: ők, ketten, erősebbek mindeneknél. Akaratuk, szerelmük legyőzi a gáncsot, a Gonoszt. Van benne erő, hogy szerelemmel: okos fejességgel, majd szelíd főhajtással, aztán a test szenvedélyével olyan férfit teremtsen a huszonötéves emberből, akiről Erdődön álmodott.

S e gyönyörű peroben csakugyan hitte, hogy az ő ölelése hatalom forrása lehet; és csodált, gazdag egekbe emelhetné szenvedő-lázadó am gyalát

Testében vágy ébredt az ölelésre megint. Mellére szorította a férfit gyengéden.

— Jó ez a boldogság? Jó ez a boldogság, amit én adok? — búgta újra meg újra.

A férfi felriadt. S mikor megértette a felesége vágyakozását tekintetében. olyan hála volt, hogy az asszony nem bírta tovább a szemében tartani. Lehunyta pilláit; ahogy sejt rejti magába a másikat Aztán csak feküdt mint a terhes asszonyok. Játszott az ura hajával.

— Ni — ijedt a valóra — öaz szálat leltem a hajadban. Kedvesem, nem is egyet — mondta még.

A férfi nem szólt semmit csak

ádámcsutkája mozdult mintha visz- szanyelné a kikrvánkoaó gondolatot. Felkelt a pamlagról. Ügy tetszett, nyújtózkodni akar, de aztán a hajéiba túrt. A földre bámult és nem értette azt a furcsa-szomorú szorongást ami orvul lepte meg.

A pipája után nyúlt mely az íróasztalon hevert. Fordultából visszanézett a feleségére. Konok álla, lányosán szemtelen orra körül érteleim, szerelmes igyekezet: megismerni a férfit, megölelni, bekeríteni.

E

lmosolyodott, magabiztosan, meg se lát”a a veszélyt Szerelmes, kicsi asszony! És hogy figyel rá. Hát van ennjél nagyobb boldogság?

Megyidámodva tömte meg a pipát; belehunyorítva a fidibusz lángjába. A füst kiszárította torkát kar- cosan köhintett Felhőt pöfékelt aztán az ablakba állt Hetyke bajuszán még ott volt a derű. A kertből semmit se látott, mindegyre az asszonyka pámás, gömbölyded vállát látta, hosszú nyakát, kurta, simán lefésült haját, mély alig ért a fülcimpáig, mégis kerete volt a nyugtalan arcocskának.

Annyi harc után végre övé ez a szép test ez a bátor lélek, aki mindent mert, megtagadva a gazdag szülői házat kirepült vele a forrongó világba Vele, a magányossal, akire irigység és úri bitangok falkája csahol, holott szól már a hallaü. A forradalmárok csőre töltik a puskát. Maja,....nem. engedheti, hogy hitét erejét vegye az a hideg sejtelem, mély mostanában meglepi. Az asszony miatt sem, aki lám, hisz benne. Pedig ha tudná, milyen, csúnya 'küzdés kezdődik odakint, amint elmúlnak a mézesnapok s kilépnek innét a vendéglátó kastélyból. Ha tudná, visszavágyná az erdődi napokat. Lefagyna álma, s elcsüggedne, mint hóban a rigó. Talán meg is bánná, hogy megszerette őt Hiszen mit adhat neki? Szerelmet. Meg szerelmes verseket. Semmi az. Még ha egyikben-másikban talán kinyílnak a csillagok Is.

Elkomorodott. Arcán tüzelt a sárga bőr. Mintha láza volna. Mint király az országalmát, úgy tartotta tenyerében a pipát. Megdöbbent a rászakadt felelősségtől. Neki kell hát megváltania a kis világot és a nagyot is? Egyedül. A semmi kis lúd- tollával? Hát lehet abban sámsoni erő?

Megemelte egyenes szemöldökét, pöfékelt s belemerengve a vastag pipafüstbe, számolt: • ha Emichhel szót lehetne érteni és kiadná összes verseit, az háromnegyed évre elverné a mindennapi gondot. Aztán: Nagy Ignác gondolhatna rá megint, ha adna néhány Shakespeare-drámát, hogy lefordítaná. Akkor nem lesz velük baj. Szívesen vállal mindenféle írói munkát Kedvvel körnnöl akár vakulásig, ha hű maradhat — önmagához.

Elhessentette a pipafüstöt Észrevette, hogy a kerten végigcsörtet a szél, belegázol a virágokba. Azt az őszirózsát is megrázta cudarul; szirmai hullani kezdtek. Elhull a virág, gondolta. Eliramlik az élet.

M

egint fájdalmat, szúrást érzett mellében. Szíve fáradt volt; teste égett. A megmozdult sejtelem verssé vált benne; valahogy összekeveredett minden: a halál árnyéka a havas bérceken a jegenyék árnyékával, a kert, a leszálló nap, a virágok friss érzékisége. S az egész mintha barbár muzsika volna: agyába vág minden üteme.

Pipája kialudt, letette az asztalra óvatosan. A tollat megmártotta a kalamárisban. Irt. x

Az asszony látta, arcán eksztatikus derű van. És fájdalom — gyötrődés nélkül.

Szája elé kapta kezét; majdhogy felsikoltott. Ide nem követheti már az urát. A teremtés munkájában nincs szüksége rá. Kisiklott kezéből, akár a felhő, akár a nap.

Felült; száját összeszorítva, riadt villámokkal a szemében.