Pest Megyi Hírlap, 1979. december (23. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
Munkás szigorúságot! Útnak indítani: felelősség! Akárcsak útnak indulni, azon a rögös pályán, amit magyar költészetnek nevezünk. De üzenet nélkül útnas vágni, minek? Épp azért vállalkoztam ez Érden született, Érden lakó és könyvtárosként Érden dolgozó fiatalember (?!) — 29. évében jár — bemutatására, mert meggyőződésem, hogy üzenetet hordoznak költeményei — egyelőre, mondjuk —, embertől emberig. S ezt teszik fordításai is, a jószomszédság iegyében. (Szerbhorvát költők műveit tolmácsolja magyarra.) Mindezt, versei ismeretében, nem a szerénység, inkább az előrelátás mondatja velem, hiszen tudjuk, hogy a költészet teljes embert, teljes életutat kíván, aki költő, nem mondhat' ja azt, most nem teszem a dolgom, pihenek! A költő mindig dolgozik. Dolgoznia kell, mint a kézművesnek. Mi más a költő, mint a szavak kézművese, aki minden munkájában eszményi- f., re, tökéletesre törekszik. 5 ha ez nem is minden sorában sikerül, ritka az az alkotó, akinek kezéből mindig „műremek” kerül ki, de akarata, szenvedélye a legjobbra sarkallja. Nem elemzem verseit, versfordításait — rábízom az - olvasóra. Inkább felelevenítek egy anekdotát Ivó Andrié egyik esszéjéből, ahol is a gyermek Goya nézegeti, hogy tanítja nagynénje lányát a szövés mesterségére. „A kislány ott ült a zsugolyfánál, de minden csapkodást elnyomott a nagynéném hangja, amely minden szálnál és minden csapásnál mindent túlharsogva csattant fel: — Tömöritsd, tömöritsd, jobban! Mit sajnálod? Erősebben sűrítsd.” S végül e tanítást ekképpen summázza: „Egész életemben ennek az egyszerű és szigorú asszonynak a jelmondata alapján festettem. (Mindannyian, akik munkájukban valamit Is érnek, szigorúak.)” Ezt a munkás szigorúságot kívánom szeretettel Harmat Bálának. CSUKA ZOLTÁN Nagyanyám elmaradhatatlan a hajnal a titok-csere visszhangzó pillanatának álma óla pad hatatlanok a kutakba dobott csobbanó szavak s csillapíthatatlan éhségrű az ekevas Petar VukovÉnekes ballada mikor első és utolsó útjukra indultak egyetlen szó hiányzott — kihullott kezükből cs az a szó, az a szó átdöfött egy amúgy is holt madáron — törékeny az ég esővel vert homlokukhoz szögelve a szökevény szó hulltak a visszhangba — megbélyegezeíten Ébrenlét vakít parázson imbolygó lángok torkot enyhítő kiáltás gyermekkor mozdulatlan homloka kíméletlen ébrenlét vakit. Josip Gujas■ A reggel várása A hamutartóban dalra gyújt a cigaretta az éber éjszaka füsttől fehérlő s az óra számtalan Jsefyegése ömlik át a versemet köszöntő hajnalon Asszonyom mosolya álommal takarva s ereimben csobogó vérem virraszt maradék erőmön Ruhám türelmesen vár testemre és mi együtt várjuk a kivilágosodó reggelt teraszon, szembemosolyogni a nappal, s itt járunk mi is, elöl Kócos kutyám, tudván nagyon is az utat, ha kis barátnőjéhez, Dittához igyekszünk. Úgy égettem, hogy a kertemben is égjen le egy sáv, a kerítésen kívül is egy fél méternyi. Épp itt az ideje, hogy még a tél előtt kipótoljam az eddigi mulasztásomat, s teli rakjam a kerítés alját kövekkel, nyulak ellen. S milyen jó játék volt a tűzgyújtás, amely egyidős az emberrel, nincs nagyobb öröm, mint fsllobbantani a gyufa lángját, s nézni, hogyan fut a láng, árva- lányhajról-árvalányhajra. Körbeégettem a telket, csak egy kicsinyke sávon persze, s jött Gyű* szí barátom is, elpanaszolva, hogy nála nem akar égni az árvalányhaj. Gyufáért jött, s én vittem magammal tűzgyújtó szenvedélyemet, meg a gerebiyémet, amely kiválóan alkalmas a tűz elterjesztésére. Előbb összekaparom az elszáradt, s letörött füvek sokaságát, aztán ezt a kicsinyke, két-három maréknyi, azonnal égő, lobbanó szárazságot végigviszem a hátára fektetett gereblye markában, s már ég is a telek füve széltében-hosszában. $ amikor elvégeztük az égetést, vissza a telkemhez. A telek sarkánál, kívül a kerítésnél még van egy kicsinyke égetésre váró szakasz. Ezt gyújtjuk fel, s egyszer csak szél támad, a tűz arra fut,_ amerre akar, bele a tűz után sóvárgó, elhanyagolt telek füvébe, ég-lobog az árvalányhaj, pillanatok alatt métereket fut előre. Ennek fele sem tréfa. Ezt a tüzet mi nem tudjuk megállítani. Gyorsan számot vetünk: kétoldalt űt állja útját a tűznek, a másik két oldalt két tiszta telek, hadd fusson a tűz! De azért olyan nagy a lobogás, hogy futnak a szomszédaink: jön Karcsi barátom, lapáttal a kezében, ekkor érkezik meg János szomszédom, is autóval, gondolom, lesz nemulass! Lehordanak, megszidnak, amiért átengedtem a tüzet a szomszéd gazos telkére. De mosolyognak ám a bátorságomon, a vállalkozó kedvemen, ég már a telek egyhar- mada, lokalizálni lehetne a tüzet, s ekkor Karcsi, a színész azt mondja: — Ne égessük fel az egészet, barátaim? János szomszédnak is tetszik az ötlet Az a láng lobog bennünk, ami minden gyújtogatóban él, aki a rosszat, a fájót, a gazt, a szemetet, a tűzrevalót égeti. Ó, a mai gyufánk tisztító tüzet gyullaszt, nem kárt akozunk, de hasznot Megtisztítunk egy telket, a rossz gazda helyett magunk határozunk, ha már őt nem hozza ki a kötelesség. Védjük a mi telkeinket, a gondozottakat, a rendbantartottakat. — Jövőre itt lesz legszebb az árvalányhaj — mondja megint Karcsi —, nem tudjuk, aztán megköszöni-e barátunk? Ez a barátunk persze, gúnyosan hangzik, nekünk csak az a barátunk, aki szereti a Tyúkos tetőt, a Kadát, az itteni békességet, az őszt és a nyarat, az esti alkonyokat, a reggeli napkeltéket, szereti a felröppenő fácánokat, a széncinkéket, vörösbegyeket, szereti ezt az árva- lányhajas ősi hegytetőt, s aki gondozza a kertjét, s nem hanyagolja el, fittyet hányva minden hatósági felszólításnak, s azzal tisztel meg bennünket, hogy nem szórja szét a kertjén torlódó csalánmagokat. S hogy lobog az elszáradt selyemfű. Fut a tűz, nyeli, falja, a meghalt árvalányhajat, táncol a telken, villog, lobog, futkos nagy felszaba- dultságában, nekünk semmi dolgunk, már irányítani sem kell a tüzet, hiszen nem fut tovább az országútnál, nem a telekhatárnál. Egy csipkebokor alatt ropog a tűz, lehetne akár Mózes csipkebokra is, de ez az őszi tűz nem okoz kárt a Csák Gyula'Ó és ő A vatták a kultúrházat és ebből az alkalomból bált rendeztek a faluban. A legény egykedvűen és kissé unatkozva lézengett a sokadalomban. Ámbár nagyokat kurjantott olykor, ha ismerősre talált, vállára vertek neki is, ő is a cimboráknak, de egy perc múltán már nem volt mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondtak. Ki merre dolgozik, mennyit keres, hol lehetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szósizaporítás. Fél éve, hogy leszerelt, s akkor gépkocsivezetői képesítést és egy táskarádiót hozott haza magával. Nem sokáig fogta otthon a hely — városba ment dolgozni. Munkásszálláson lakott, most látogatóba jött, s ha már meghirdették ezt a bált, elment megnézni, hogy „milyen itthon a piac?” Sok volt körülötte az ismeretlen fiatal, akik azóta nőttek fel, amióta ő bevonult, meg eljárt dolgozni. „Nem való vagyok már ide” — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hullámzó sokaságot. Sodródott a tömeggel a bálteremben, aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — lekért egy lányt. A legcsinosabbat kérte le mindazok közül, akiket eddig látott, mert hiú ember volt és ügyelt rá, hogy olyan partnere legyen, akivel „nem lehet lebőgni”. — Hogy mondta a nevét, kedves? — kérdezte leereszkedő fölénnyel, s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyilvánítsa erősebb akaratát. — Eszter — felelte a lány. — Jól táncol — folytatta a beszélgetést a legény. A leány úgy bólintott, mint aki megszokta és unja az ilyen bókokat. A legény új mondatra készült, de ebben, a pillanatban lekérték a lányt. A büfébe ment és grogot rendelt. Korábban féldecizett, de most grogot akart. Ezt is a katanáéknál tanulta, a felderítőknél, ahol sokszínű társaság préselődött egybe, és sok mindent lehetett tanulni. Azóta mindig grogot ivott,- ha. „feldobott” hangulatban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen keverje ösz- sze a cukrot, forró vizet, rumot s élvezte, hogy néhány pillanatig az érdeklődés gyűrűjébe került. Aztán igyekezett vissza a bálterembe. A lány még az előbbi fiúval táncolt, tehát nem kérhette le. Hirtelen ötlettel nyakon csípett, egy közelében bámészkodó ifjút. bokorban, nincs annyi ereje, hogy felfusson a piros bogyókig, jaj, dehogyis akarnánk e telek egyetlen szépségét elpusztítani. De azért kormosak vagyunk, valamennyien. Kormosak, hajunkra száll az árvalányhaj vékonykára szenesedett, pillézve lebegő, s körülöttünk táncoló, fekete füve, beleakad Karcsi dús szemöldökébe, ifjítja hajunkat, feketére festi az őszülő szálakat. De mi is úgy lobogunk, mintha húszévesek lennénk! A lángok már nem futnak tovább, elérik a gaz végső határát, itt-ott még biztatni is kell egy-egy gyufaszállal, a foltokban kimaradt gaz-szigeteket. Boldogok vagyunk. Szemünkben most másféle lángok gyulladnak, mint előbb a fűben. Az elégedettség lángjai ezek. Megtettük, amit másnak kellett volna megcselekedni. Elvégeztük a rossz gazda helyett a tűzgyújtás ősi rítusát. S míg összeszedjük szerszámainkat, lecsillapítjuk szívünk dobogását. A tavaszra gondolunk, amikor majd az égett telken, a hamu felett kidugja fejét a zöld árvalányhaj. S kapaszkodik a magasba, hogy meglengesse feje fölött fehér lobogóját. Belelengesse a tavaszi szélbe, a koranyári estékbe, a harmatos hajnalokba. Ugyan, mit mond a szomszéd? Kinek telefonál, a köszönet vagy a morgás hangján, ha megtudja ezt a tisztító tűzgyújtást. Bár mi nem kívánunk köszönetét. Nekünk az volt a fizetségünk, hogy áldozhattunk a tűzgyújtás örömének, hogy láthattuk a futó lángokat, a tűz iramló szaladását, hogy hallhattuk a pattogást, a ropogást, hogy végignézhettük ezt a csodálatos színjátékot. Az utolsó pillanatban pusztítottuk el az eltakarítani valót. Azóta beállt az őszi eső, ónos az ég, egyszer már havazott is fönt. Vajon mit hoz a tavasz? — Megtennnél egy szívességet, Kelemen ? — Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten. — Nahát, én Góliátot csinálok belőled. Látod azt a lányt? Abban a piros ruhában, barna hajjal? Odalépsz hozzá és lekéred. — Nem tudok rokizni. — Akkor keringőt jársz. Ne törődj vele, ott leszek a nyomodban. Előreküldte a fiút, s egy perc múltán ő is a lány mellett állt. — Szabad? — hajolt meg diadalmasan, ámde ugyanebben a pillanatban másik legény is táncra kérte a lányt, aki hirtelenóben nem tudta: miképpen döntsön. — Egy az ízlésünk, pajtás — mondta a katonaviselt gúnyos mosollyal, aztán kicsikét félretolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert. — Na légy szomorú. Majd legközel ebb... Átkarolta a lányt és eltáncolt vele. — Maga mindig ilyen erőszakos? — kérdezte a lány. — Nézze, kicsi Eszter, maga körül olyan nagy a forgalom, hogy nem férhetek másképpen a közelébe. — Pedig ez magának most nagyon fontos lett... tartású két nagynénje után, akik a helyes magaviselet zsandárai-ként lépkedtek a helytelenül viháncoló fiatalság között, az eperfákkal szegélyezett báli utcán. D erengett a hajnal, hűvösség borzolgatta a legényt, de konok elszánással követte az előtte libbenő-pi- rosló gyönyörűséget. Volt egy pillanat, amikor hátrafordult a lány, röpkén a legényre nézett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen, hogy el kellene mozdítani egy hegyet, de nem volt hegy az alföldi faluban. Az égre nézett, hogy azzal kellene talán valamit kezdeni. Egyszer csak megállt, hosszan maga elé nézett, és azt mondta magának: „Lehet, hogy becsavarodtam?” Az udvar hátuljánál, á kerítésükön, mászott be, és egyenesen az istállóba ment. Ott akart' ledőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja fel szüleit — Hol a szakramentumban csavarogsz ilyen sokáig?! — szólt rá apja a kút mellől. Már ébren volt, vizet húzr!t az ellős tehénnek. — Eldumáltuk az időt a haverokkal — dünnyögte a legény, s igyeSzentendre Szánthó Imre linómetszete — Nem most lett fontos. Régóta figyelem magát, nemcsak itt a bálban, hanem már korábban is, évek óta követem minden lépését, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy... A leány, távolságot tartva, kicsikét. lebiggyesztett ajakkal hallgatta, olykor azonban feltekintett, s érdeklődéssel figyelte a nekihevült legényt, aki bőségesen sorolta az elmúlt időkben megragadott alkalmakat, hogy ha csupán egy pillanatra is, de megláthassa „szíve választottját”. — Csak az az érdekes — mondta a lány —, hogy apukámat két hónapja helyezték ide, a vasúthoz. Azelőtt soha nem voltam itt. Hátravetett fejjel nevetett, anyányira mulattatta a legény megrökönyödése. — Akkor is igaz, amit mondtam — folytatta a legény egy kis szünet után. — Ha nem láttam is, láttam magát. Legalábbis: mindig akartam látni. Ezután pedig egész biztos, hogy mindig akarom látni... Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány, akár a füst, kiúszott a karjai közül, s igyekezett szigorú kezett az ólba, hogy ne kelljen apjával vitázni. — Eldumáltuk ... Mindjárt reggel lesz — morgott az apa. — Maga fekszik itt, a vackon? — Ledőlhetsz, ha akarsz. De nem sokáig alhatsz már. Hanyatt feküdt a legény; és nézte a hajnali félhomályt. Apja halkan csörgött a vödörrel. — Mondja — szólalt meg a legény —, gondolt már maga arra, hogy milyen pocsék dolog az élet? — Jobb lenne, ha bemennél. Hűvös van itt. — Hát arra gondolt-e, hogy milyen felséges dolog az élet? — Aludj, mert mindjárt kelned kell. Megy a vonatod. „Igen — gondolta a legény. — Megy a vonatom." De nem megy már sokáig. Valószínűleg hazajövök”. Sóhajtott és a fal felé fordult. Nézte a vékony mészréteg alatt dudorodó szalmaszálakat, a fal testének finom erezetét. Sóhajtott és azt mondta: „Úgy látszik, csakugyan becsavarottam” Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a bál, meg a lány.
