Pest Megyi Hírlap, 1979. december (23. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-09 / 288. szám

Anyuka pofonjai Menekülő Ha csak azok lennének! A puha kézzel adott figyelmeztető taslik, a feddő fülesek, a sokszori kérő szót követő legyintések, a szemtelenséget honoráló képennyalások, a pimasz­ságot megtorló nyaklevesek, a jó ol­dalra billentő frászok, a féltés dik­tálta poflevesek. Ha csak azok len­nének! De nemcsak azok vannak. Hanem anyuka vak dühének meg­jelenítői; arculcsapások. S apuka borgőzök táplálta lendülő ökle, lába, a szíj a nadrágról, a féktelen indu­latokkal fölragadott léc, karó... S nincs vége! Az erőszak tükre: erő­szak. A logikai sor úgy folytatódik, hogy az ötéves a játszótéren gyom­ron vágja a háromévest, mert nem adta oda a lapátját, a nyolc- meg tízesztendősök monoklikat rajzplnak egymás szeme alá, s a tizenévesek egyszércsak szembefordulnak azok­kal, akiktől a pofonokat kapták, s ők ütnek vagy visszaütnek. A szo­ciológia világszerte évekkel ezelőtt fölfigyelt rá: terjedőben a családon belüli erőszak. Az okok? Ha csak egyetlen ok lenne! De: okok-e az okok? Öt üveg sör Búsan bólint az általános iskola igazgatója, amit kérdezek, az igaz. A körzeti megbízottat kellett segít­ségül hívni, csak «a rendőr volt ké­pes megfékezni a késsel hadonászó, mindenkit megöléssel fenyegető apát. A szülőt, aki már többször megjárta a börtönt, s aki számon- kérni állított be az iskolába; fia azt mondta, pikkelnek rá. A tanítási na­pok egyikén, az órák közötti szünet­ben a tizenhárom éves, de még csak ötödikes fiúcska véresre verte tár­sát, aki nem volt hajlandó neki ajándékozni az új golyóstollát. Az udvaron keringő gyereksereg egy pillanat alatt sikoltozó birkanyájjá változott, remegve nézte, miként aprítja társukat „A Jóska”, s bár a felügyelő tanár gyorsan közbeavat­kozott, a szenvedő félnek már fölre­pedt a szája, a homlokbőre, s A Jóska nekitámadt nevelőjének is. Émiatt hívták be a szülők valame­lyikét, s így jelent meg az apa kés­sel az iskolában. A tanintézetben összesen 436 gyermeket fogadnak be az osztálytermek, s mint az igazgató mondja, ebből mindössze 16—18 azoknak a száma, akikkel nagy gond van, ismétlődő baj. A legfőbb botrányhőst sikerült állami gondo­zásba vetetni, s így A Jóska rukkolt elő listavezetőnek. A bika erejű gyerektől szabályosan rettegnek a többiek, ahogy apjától a nagyköz­ség lakói. Amit el kell hinnem, mert hiszen az igazgató szinte rimánkod- va kér, ne az iskolában beszéljek A Jóskával, mert akkor holnap ismét megjelenik az apja ... S ő nyugdíj előtt álló asszony, a helyettese egy szívbeteg férfi... egyetlen férfi a tantestületben. Tanítás végeztével a többi gyerek mutatja meg, melyik A Jóska, s amikor megszólítom, hát- raugrik, ökölvívó állást vesz föl, úgy kérdi: mit akar? Szemében dühcsil­lagok s ijedelempöttyök, keze ököl­ben, lába terpeszben. Elnevetem magam, ez megzavarja. Megtépsz? Nem vagyunk egy súlycsoportban. Jól nevelt gyerek, mert visszafelel: menjen a francba. Így kezdődik az ismerkedésünk. Azután mégis eljön a cukrászdába. Habzsolja a sütemé­nyeket, a Colát undorodva issza; sörhöz szokott. Van olyan vasárnap, hogy megiszom öt üveggel. Büszke rá. Ahogy arra is: verekedős. Apád­tól szoktál kapni? Szoktam, eljár a keze. Amikor berúg. Hány testvéred van? öt. Azokat is így regulázza apád? Mit csinál? Na, veri azokat is? Naná! Csak a bátyámat nem. Azt nem meri, mert attól már ő is kapott. Hány éves a bátyád? Tizen­hét. Mit csinál? Semmit, börtönben- van. Miért? Meg... egy lányt, aki nem akarta. Apád mit dolgozik? Fuvaros. Saját lóval? Á, nem, nincs nekünk lovunk. Hanem? Fizet neki a P. bácsi, azé a ló, de ö már öreg, s aztán az apám megy a kocsival. Édesanyád? Ó, az mindig beteg. Mi baja? Hát apám megveri. Amikor berúg. Anyád? Nem, apám. Anyám nem iszik, az nem. Csak sír. Mindig sír. Téged sokszor megver apád? Mondom, csak amikor berúg. S mi­kor szokott berúgni? Hát amikor vé­gez a fuvarral. Este. Minden este? Hát persze. Minden este berúg? Mondom. Vasárnap is? Akkor nem, akkor nem este, mert már nyitásra ott van valamelyik kocsmában. Hány kocsma van a faluban? Ki­lenc. Ismered mind? Naná, keres­tem eleget apámat. Miért? Mert ha nagyon beiszik, akkor nem talál ha­za. S te haza vezeted? Igen. S apád megy veled? Jön. Káromkodik, de jön. S ha nem mennél érte? No hi­szen, akkor lefeküdne ott, ahol ép­pen van. Már megtette. Vihették a kórházba, tüdőgyulladása lett. Saj­náltad? Én nem. Számolni a megtorlással Évek óta folyamatosan emelkedik az úgynevezett veszélyeztetett gyer­mekeid — a lelki, testi fejlődés szempontjából káros környezetben élő kiskorúak — száma. A tény mö­gött széthullt családok, alkoholista szülők, az erőszak megnyilvánulásá­nak különféle formái rejlenek. S ennek az erőszaknak — állítják a szakemberek — csak töredéke jut napvilágra, derül ki, lesz belőle ha­tósági eljárás. A legdurvább esetek­ből. A gyermekkel szembeni szemé­rem elleni erőszakból, a súlyos sé­rüléssel járó — s ezért: elkerülhe­tetlenül orvosi ellátást igénylő — „fegyelmezésből”, a gondozási köte­lezettség tartós elmulasztásából... de ezekből sem mindig. Mert a csa­ládnak, a hatóságok föllépése ellené­re, sőt éppen azért, számolnia kell a megtorlással. A rabiátus apa újabb fenyegetéseivel, s azok bevál­tásával, az alkoholista anya hiszté­rikus — gyakran: még kisded korú gyermekét sem kímélő — tombolá- sával. Mindkét szülő bosszújával a velük szemben föllépő szomszédok, lakótársak ellen, vagy éppen ismét és újra a — gyerekeken. Kalotaszegi minták Nagykőrös tíz általános iskolájá­ból ide jár a legtöbb — a hűvös tárgyilagosságú szaknyelv szerint — pedagógiailag problémás gyerek. A több mint ezernégyszáz felső tago­zatos általános iskolai tanuló öt-hat százaléka sorolható közéjük, de van­nak osztálycsoportok, ahol ez az arány az egy százalékot sem éri el, másutt viszont túlhalad a tízen is. Sári egyike a problémásoknak, min­den tanítói, tanári segédlet ellené­re sem bukdácsol át könnyen egyik osztályból a másikba. Holott nevelői szerint okos,l fogékony, de: traumas, lelkileg sérült. Sári szép arcú, vé­konyka, csitri hatodikos, szeme mu­tatja csak, tört tekintetével, miféle mélységekbe taszította, taszítja az, ami a legfontosabb lenne ennek az emberpalántának, a család. Sári, úgy tudom, édesanyád kórházban van. Igen, Cegléden, az idegosztá­lyon. Azt mondják, ivott. Igen, ivott. Engedelmesen felel, mint aki meg­szokta, hogy tőle csak kérdezhetnek, halk a hangja, mint aki tudomásul vette, a hangosság nem az ő joga. Sári, aft is mondták nekem Itt az iskolában, hogy édesanyád sokszor megvert, volt, hogy innét vittek el orvoshoz. Igen, volt. Szeme közöm­bös, rámnéz, nem kerüli el a tekin­tetemet, csak keze, vékonyka ujjai mozognak, de azok úgy, mintha fék­telen táncot lejtenének; ezerszer összegyűrték már s kisimították a hímzett zsebkendőt. Szép zsebken­dőd van. Én csináltam. Most először látok fényt az eddig fénytelen szem­ben s talán valami mosolyfélét a száj szegletében.'Te csináltad? Ilyen ügyes vagy? Szeretek hímezni. Sok mintát tudok. Két sarkánál megfog­ja az anyagot, illedelmesen összezárt két lábára teríti, úgy mutatja. Gyö­nyörű kalotaszegi mintákat látok. Kérdés nélkül mondja: édesanyám­nak csináltam. És? A születésnapjá­ra. Elsírja magát, de úgy, ahogyan csak a sokat szenvedettek tudnak könnyezni, hang nélkül. Osztályfő­nöke megsimítja a fejét, erre letörli a gyöngyöket, s rámosolyog az asz- szonyra. Visszadobta, azt mondta, hagyjam békén az ilyen hülyeségek­kel, ne idegesítsem. Ideges volt édesanyád? Igen. Miért? Mert apu­kám otthagyta. Elváltak? Azt nem, de összeállt egy nővel. Akkor kez­dett anyukád inni? Nem, mert már előtte is ivott. Van testvéred? Igen. A nővérem. Most ő vett magához, ő már férjhez ment. Szereted? Igen, mi ketten szeretjük egymást. Édes­anyád sokat bántott téged? Sokat. Pofozott? Azt is. Is? Mit még? Osz­tályfőnökére néz, az bólint, Sári en­gedelmesen folytatja: Volt, hogy ci­pővel ... Megint a hangtalan sírás. Lábost vágott hozzám. De tudom, nem rosszból, csak ideges. Amíg a nővéred otthon élt, anyukád őt is bántotta? Igen, őt is. S ti ketten nem verekedtetek? Tágra nyílik a szeme a csodálkozástól. Mi? Még- hogy mi? Hát miért bántanánk egymást?! Miért? Most először erő­södik fel a hangja, szinte kiáltja az utolsó miértet. Tényleg, miért bánta­nátok ti egymást, felelem, s most fél­reérthetetlenül rámmosolyog a kö­lyök, mint aki megköszöni a szép ajándékot, a helyeslést. Kicsi korod­ban is bántott anyukád? Akkor nem, akkor nem emlékszem. Hanem mi­kortól? Talán ötéves lehettem. Egy­szer az óvodából, hozott haza, s megbotlottam, elestem, akkor nagyon megvert, pedig hát nem tehettem ró­la, mentem rendesen, de elestem, nem ugráltam, emlékszem rá, hogy így volt. Ennyire emlékszel rá? Igen, mert attól kezdve féltem anyukától. Addig nem, de attól kezdve igen. Apukád nem bántott? ö nem. Sen­kit, anyukát sem. Öt szeretem, csak nem törődik velem. Itt lakik a vá­rosban? Igen. Jártál hozzá? Anyu­kám nem engedett, ahhoz a roha­dékhoz nem mész, ezzel intézte el, amikor kéredzkedtem tőle. Pedig apukám rendes volt mindig, ha ott­hon volt, akkor anyukám nem bánt­hatott minket, mert apukám elénk állt, s azt mondta, fékezd magad. Mit gondolsz, miért ilyen anyukád? Nem tudom, apukám azt mondta egyszer neki, hogy az ital szétron­csolja az agyadat. Talán attól. Sze­reted anyukádat? Szeretem, de fé­lek is tőle, mert nem tudom, mikor jön rá, nem kell semmi ok hozzá. Mi anyukád foglalkozása? Most semmi, mert elbocsátották, nem járt be dolgozni, amiatt. S akkor vitték el az idegosztályra. S előtte mit csinált? Mérnök volt. Fölkapom a fejem. Az osztályfőnöknő bólint, jól hallottam. Retteg a felnőttektől Szabályt erősítő kivétel lenne Sári diplomás anyukája? Nem egészen. A pedagógusok tapasztalatai — s nem kevésbé: a gyámügyi hatóságok ira­tai — szerint enyhén, de folyamato­san emelkedik a közép- és felsőfokú végzettségű szülők aránya a gyerme­kükkel szemben vétkesen föllépők között. A neurotikus jellegű betegsé­gek lecsapódásának fájdalmasan tág területe ez, védtelen céltáblákkal, a túlterhelés ártatlanokat sodró leve­zető csatornáival. Vádak és vádas­kodások bozótja tép-mar alig néhány esztendős emberkéket, a karcolások­ból sebek lesznek, a sebekből lelket- testet nyomorító sérülések. S mi kell hozzá? Egy rossz lépés, egy hango­sabb szó, egy vállhúzás. Vagy annyi sem. Mert — s ez megint elgondol­koztató szelete a valóságnak — a pe­dagógusok, a gyámügyi szakemberek, s nem mellékesen, a bűnüldöző szervek egybevágó tapasztalatai sze­rint legkevésbé azok a fiatalok szen­vedik a családi „fegyelem” e drasz­tikus módszereit, eszközeit, akik valójában rászolgálnának végletes magatartásukkal, semmit nem tiszte­lő életvitelükkel. Az egyik oldalon tehát a túlzott megértés — vagy in­kább: közömbösség? —, a másikon a szabadjára engedett indulatok. Eset­leg a kettő keveredése, a nevelési következetlenség, az egyszer mindent szabad, a máskor semmit sem enge­dek meg, mindent megtorolok gya­korlata. A Fóti Gyermekváros igaz­gatója mondja: egyre több gyermek kerül úgy hozzájuk, hogy retteg a felnőttektől, s hónapokba telik, amíg a nevelők kivezethetik, kiragadhat­ják őket e különleges — mert tartó­san ható — stresszállapotból. A ret­tegés oka: a rendszeres fizikai erő­szak. Nem prédikál Egy este otthon címmel iskolai fogalmazási feladat. A negyedikes fiú, a dolgozatok egyikének szerzője velem szemben ül a tanári szobá­ban, a lábát lógázza, tetszik neki, hogy a többiek benn lapulnak az órán, ő meg itt múlathatja az időt. Dolgozatának egyik mondata:«,,... és akkor apukám, mert a tévét akarta nézni, de anyukám még mindig főz­te a vacsorát, odament a tűzhelyhez, lerántotta a fazekat, s jó nagy po­font adott anyukámnak, azt mondta, majd máskor tudni fogod, mikorra legyen a vacsora...” Pontos, tárgyi­lagos a szöveg, mintha tollbamondás lenne, pedig nem az, hanem úgyne­vezett szabad fogalmazás. A lurkó, aki szenvtelen tudósítóként a családi dráma rögzítője, nem rossz tanuló, s nem is eminens, olyan, mint a leg­több, közepes. Szeretsz iskolába jár­ni? Szeretek. Miért? Jó haverok vannak. És tanulni nem szeretsz? Azt muszáj. Föladják. Mit muszáj még? Hát a boltba menni, segíteni otthon, mert anyukám meg apukám is dolgozik, azután megcsinálni a leckét. Van, amikor kikapsz otthon? Van ám. S miért? Azt mondják, rossz voltam. Rossz, például? Hát például, nem vettem kenyeret. Hiá- oa mondtam, hogy voltam a boltban, kérdezzék meg akárkitél, hogy nem kapott más sem, mert azt mondták, nem jött meg a kocsi, anyám rám­fogta, hogy csavarogtam biztos, s azért nem vettem, jól elvert. Apukád is bánt? ö ritkán. Nem törődik ve­lünk. Azt szokta mondani, inkább döglenénk meg, mint őt idegesítjük. Inkább csak ijesztget. Szétverem a fejed, meg ilyesmi. Félsz tőle? Nem nagyon, mert ha látom, hogy osz­tani akar, akkor elfutok, s elmúlik a mérge. S anyukádnak? Annak nem. Volt egy vasárnap, amikor va­lamiért mérges lett rám, emelte a kezét, én meg elszaladtam, ki az ud­varra, ki a kapun, az utcára. Ját­szottunk a többiekkel azután, majd ebédre hazamentem. Nem szólt sem­mit. Megettük az ebédet, s akkor anyukám fölállt, odajött, én nem szá­mítottam rá, s adott két akkorát, hogy zúgott. Azt mondta, nem volt érdemes elszaladni, mert akkor csak egyet kaptál volna. Miért, kérdeztem. Erre kaptam még egyet, hogy fog­jam be a szám. Apukád nem szólt? Az nem, öltözött, ment a meccsre. A barátaiddal szoktál verekedni? A barátokkal nem. És más gyerekek­kel? Itt az iskolában? Itt az iskolá­ban nem, mert azt büntetik, beírnak az üzenőfüzetbe, s akkor jön az ott­honi cirkusz. Cirkusz? Hát a verés. Ha az iskolában nem verekszel, ak­kor az utcán, játék közben? Ott azért van ilyesmi. Miért? Miért? Hát csak úgy. Okoskodik valaki vagy be­leront a játékba valamelyik, hát az kap egyet. Pofont? Ami jön, pofont, vagy rúgunk, de ez nem komoly. S ha te kapod? Hát akkor visszaadom. Az erősebbnek is? Annak nem na­gyon. Te erős vagy? Eléggé. Vannak, akik félnek tőlem. Kik azok? A ki­sebbek. S nem gondolod, csúf dolog a kisebbet, a gyengébbet bántani? Hát, ha szemtelen. Ki dönti el azt, hogy szemtelen? Tudja azt az ember. Pofázik. Vagy nem mutat meg vala­mit, ami van neki, játék, labda, ilyesmi. Pedig nem veszem el tőle, csak megnézem. S ez elég arra, hogy pofozkodj? Mondtam, nem komoly ez, bőg egy sort, azután játszunk to­vább. S te nem szoktál bőgni? Mi­kor kisebb voltam, akkor igen, most már nem. összeszorítom a fogam. Lányokat nem szoktál bántani? A, azokat nem. Sikítanak, meg másnap beárulnak az iskolában. A fiúk nem? Azok nem árulkodnak. Szégyellnék. Testvéred van? Nincsen. Nem is sze­retnél? Nem. Minek? Anyukám azt mondta, amikor a nagyi egyszer kér­Kopasz Márta metszete dezte tőle, hogy elég egy hülye is. Ez én voltam. Pedig nem is vagyok hülye, mert akkor nem járhatnék iskolába, ismerek ilyen gyereket, akkor viszont minek mondja anyu­kám? Te is mondod a haveroknak, hogy hül^g, pedig tudod, nem az. Az nem komoly, azt csak úgy mondjuk egymásnak, de anyukám nem csak úgy mondja. Érzem, hogy amikor azt mondja, hagyjál már békén, te hü­lye, akkor tényleg a francba kíván, azt szeretné, hogy ne legyek. S min­dig ezt mondja? Nem, dehogy, hát, van, amikor odaül mellém, s együtt tanulunk, meg hoz csokit, matricát, mert azt gyűjtöm, az állatosokat, csak hát nem mindig ilyen. Hanem milyen? Olyan ideges, vagy nem is tudom, semmi nem jó neki, amikor veszekednek apámmal, azt szokta kiabálni, elegem van ebből a rohadt életből. Sokat veszekednek? Nem tu­dom. Elfelejtik. Másnap úgy tesznek, mintha nem is veszekedtek volna, mennek dolgozni. Hol dolgoznak? Gyárban, benn Pesten. Vonattal mennek. Korán? Korán. S téged ki költ fel, hogy ne aludj el? Az órát fölhúzzák, arra ébredek. Amikor meg még kisebb voltam, akkor a nagyanyám jött át, ott laknak a szomszéd utcában. Nagyanyádat sze­reted? Igen. Ö bántott valamikor? A nagyi? Ugyan. Békíti anyám meg apám is mindig. S mit mond nekik? Azt, hogy így nem lehet élni két embernek. Meg azt, hogy ennek így nem lesz jóvége. Mit értesz te ezen,, ebből? Hát nem tudom, talán azt, hogy engem nem így kellene nevelni, meg hogy egymással se veszekedje­nek. Mondta egyszer a nagyanyám, hogy a nagyapámmal ők soha nem veszekedtek, amire anyukám azt fe­lelte, édesanyámnak a birkánál is nagyobb a türelme. Akkor nagy­anyámmal is jól összeveszett, nem jött hozzánk legalább egy hónapig. Anyukád nem bánta? Nem nagyon, azt mondta, legalább nem prédikál. Ami mögöttük áll Tavaly 4142 apaság és származás megállapítása iránti per folyt az or­szágban, házassági per 41 881, gyer­mek tartása iránti per 31 435, iskolai mulasztásért 7733 szülőt bírságoltak meg a szabálysértési hatóságok ... Semmire sem megyünk az adatokkal, mert csak sejtjük a mögöttük álló emberkéket; s azokat az emberké­ket, akik nem peres ügyek alanyai, talán még sejteni sem sejtjük. Ki fogja le anyuka kezét, apuka öklét, s ki a lábukat, kiragadja el tőlük a lábost, a lécet, a karót, a szíjat... A törvény? Vagy sokkal inkább: az ér­telem, az érzelem, a lelkiismeret, a szív? A törvény nem léphet a szeretet helyébe. MÉSZÁROS OTTÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents