Pest Megyi Hírlap, 1979. november (23. évfolyam, 256-267. szám)
1979-11-11 / 264. szám
I Kefekötő, mézeskalácsom tímár Kihaló mesterek, ritkuló szakmák Megőrzött korok jelképe Falu a dombok ölén Noha nincsen bennem semmi nosztalgia, mégis gyakran ötlik eszembe suttyó gyerekkorom egy- egy emléke. Visszagondolok olykor a szomszéd kovács földhöz ragadt műhelyére, ahol a fújtatót tapostam, s belebámultam a fel-fellobba- nó tűz szikráiba, hallgattam a kalapács alatt csendülő üllő szavát. Magam előtt van most is az alacsony-szikár kovácsinas, aki egyre kesergett: látod fiam, elfogyunk, pedig annyi a munka ebben a néhány ezer lélekszámú faluban, hogy alig győzöm. Valóban így van; a hajdan virágzó szakmák mesterei egyre ritkulnak, s nem egy mesterségnek már csak elvétve él képviselője az országban. Szegeden a bocskoros, a harangöntő űrbottyánban... és folytathatjuk a sort. Ötszázból választani Hangos a ceglédi piac, miként minden délelőtt. Ilyenkor ebédidőtájt azonban csillapul a nyüzsgés, egyik-másik árus már összerakja portékáit, indulna hazafelé. Fülöp Géza kefekötőt ismerik a vásárlók, az eladók. — Ahány tégla van ebben a házban — mondja most már a műhelyében —, annyi piacon és vásáron megfordultam az elmúlt évtizedekben. Húsz évig jártam a környező falvakat, s kínáltam portékáimat. Öt éve már csak a ceglédi piacra járok ki. Nem mondom, áruimnak van keletje, talán azért, mert egy- egy eeset, toliseprű, kefe elkészítésébe a szívemet is beleadom, ötven éve űzöm a szakmát, s nem untam meg. Most is legalább ötszázfajta kefe kerül ki a kezem alól. Most a toliseprűnek és a meszelőecsetnek van a szezonja, állapítja meg a mester, nem lehet belőle eleget csinálni. És lám, a keze alól most is gyorsan kerül ki egy újabb toliseprű. — Öbecsérő! származik a családom — szólal meg ismét. — A há* ború előtt gyárban dolgoztam, 1949- től vagyok önálló. Másodmagammal, a feleségemmel dolgozom. Inasom, segédem sosem volt. Cegléden néhány évvel ezelőtt dolgozott egy, Abonyban pedig élt még egy kefekötő. A ceglédi beadta az ipart, az abonyi meghalt. Fü- iöp Géza egyeduralkodó e tájékon. Érdekes ritkaságok — Szeretsz? — kérdezte a legény. — Szeretlek..: — válaszolta a leány, s ha éppen vásárban vagy búcsúban sétálgattak, mézeskalács szívet kapott hódolójától, i Tünedeznek a régi szokások, kinek kell már az édeskés ajándék, belesápadna bizonyára a lány, ha a választottja középen tükrös mézeskalács szívvel érkezne a randevúra. A mézeskalácsosok szakmája azonban még él. Igaz, már csak né- hányan űzik, s ők is többnyire az idősebb generációhoz tartoznak. — Pedig ma is van kereslet — szűri a foga között a szót Kalmár Gyula monori mézeskalácsos. — Persze, a legtöbb ember érdekes ritkaságként vásárolja termékeinket. Én az apámtól, ő a nagyapjától tanulta a mesterséget. A dédapámék tizenegyen voltak testvérek, valamennyien mézeskalácsosok. Akkor még Ráckevén lakott a család. Kalmár Gyula azok közé a mesterek közé tartozik, akik hajdanában szekérrel járták az országot, hetivásárról hetivásárra. Az idő tovatűnik, a szekeret néhány éve felváltotta a kisbusz. — Amikor még nem voltam beteg, évente elmentünk a mohácsi busójárásra is. Nemigen kalandozhatnék Monor százkilométeres körzetében anélkül, hogy úton-útfélen fel ne ismernének. Higgye el, elég nehéz a munkánk! Itt nincs se éjjel, se nappal, se hétköznap, se vasárnap, ha úgy adódik. A mi szakmánknak is megvannak a fogásai. Ilyen például a tészta összetétele, kikeverése. Nekem könnyű: a fiam és a lányom folytatja az ipart. Másutt nehezebb a helyzet. Vannak megyék, ahol egy-egy, vagy még annyi mézeskalácsos sem dolgozik. lesz e folytatója? Sötétség, félhomály, nyirkosság uralkodik Gál Henrik ceglédi tímár műhelyében. VÉKONYODIK AZ ANYAG — Debrecenben tanultam a mesterséget — mondja Gál Henrik. — Akkor timártársulat is működött a városban, hiszen 85—90 tímár munkáját kellett összehangolni, akik önállóan dolgoztak. A társulatnak gépe, szállodája, vendéglője, elárusító helyisége volt. Hét évig dolgoztam segédként. Ezután Budapestre jöttem, s megfordultam több újpesti bőrgyárban. Később Székesfehérvárott Kovács Ferenc bőrgyárában dolgoztam, de csődbe jutott az üzem. Az önállósággal 1939—40-ben próbálkoztam meg- Budapestről jöttem Ceglédre. A szikár, pirospozsgás emberből ömlik a szó. Hetvenhat éves, ma is dolgozik. Szavaiból egy hosszú, munkával teli életút bontakozik ki. A háború, a háború utáni nehéz évek, amikor a ceglédi iparosok is bekapcsolódtak az újjáépítésbe, maradék anyagokból gyerek- és felnőttcipőt készítettek. — Égen-földön nincsen tímár a környéken — folytatja az öreg Gál. — Pedig szükség lenne a" kezünkre. — Lesz-e munkámnak folytatója? Nehéz kérdés. A fiam elektroműszerész szakmát tanult, de most nálam dolgozik. Átvenné az ipart, de eddig még nem kapta meg az engedélyt. Jómagam, gondolhatja, megfáradtam. Ám, amíg nincsen követője a mesterségemnek, addig dolgozom. Hiszen mire való volna a műhely, a gépek, amelyeket egy élet munkájával hoztam össze? Van amire ösztönöznek Kihaló mesterekről, ritkuló szakmákról beszélgettem a közelmúltban Urbán Lászlóval, a KI ŐSZ Pest megyei bizottságának titkárával. — Bizonyos szempontból érthető, természetes folyamat egyes szakmák ritkulása, eltűnése — mondta. — Ha azonban megfigyeljük, mi minden tartozik ma már a kihalónak FORMÁLÓDIK EGY ÜJABB TOLLSEPRO A TÍMÁR KEZE ALATT nyilvánított 12—15 mesterség közé, akkor meglepődtünk. Érthető ugyanis, hogy kevesen foglalkoznak olyan szakmákkal, mint a harangöntés, vagy a gyertyaöntés, a cipőfűzőkészítés és a szitakötés, hiszen ezekre a termékekre egyre kisebb a társadalmi igény. A kihaló szakmák közé tartozik azonban a ruhatisztítás is. Az iparosok munkájára ma még nagy szükség van, hiszen elég csak a szolgáltatásokat említenünk, máris érthető a feladatunk. Néhány tünedezőben levő szakmát támogatunk. Ösztöndíjat adunk a tanulóknak, akiket természetesen kötelezünk arra, hogy a tanulóévek után a mesterségüket űzzék. VIRÁG FERENC A helynevek alapján a történészek megállapították, hogy már a honfoglalás után benépesült a mai Pest megye jó része. A szadai szőlőhegyek egyike például ma is a Csatár nevet viseli, melynek eredeti jelentése pajzskészítő, fegyverkészítő volt az Árpád-korban. így valójában jóval előbb, mint azt a szóbeszéd tartja, már lakott település volt. Friss, tiszta reggelben érkeztem Szadára. A gödöllői dombok ölén úgy kuporgott a falu, mint a megőrzött idők jelképe. Szító Mária tanítónő, a szadai néphagyományok felkutatásának egyik lelkes híve, a dombtetőn lakik, A hófehérre meszelt szoba sarkában szúette öreg falóca, előtte kecskelábú asztal, körben székek, a falon időtől megsötétedett mángorló, mellette két citera. Élő hagyományok — Ezen a lócán itt, sokat üldögélt öreganyam, a mángorlót pedig inég használtuk otthon a tanyan. — Citerázik is? — Csak keveset, elég ügyetlen vagyok. — A gyerekkor, az otthoni környezet a corrása ezek szerint hagyományőrző, kutató szenvedélyének? — Talán. Elég későn ébredt csak fel bennem, de teljes egészében Sza- dának köszönhetem. Amikor 1975- ben idejöttem tanítani, akkor nyílt meg az új művelődési ház is. Ideiglenesen vállaltam a vezetését. Tulajdonképpen a szükség kényszerí- tett arra, hogy jól körülnézzek, mire alapozhatnánk a kulturális munkát. Hamar kiderült mennyi minden megőrződött itt a múltból. Szada viszonylag zárt, kis lélekszámú (2330 fő) település. Ma is — bár a faluból majd mindenki bejár Gödöllőre vagy Budapestre dolgozni — legtöbbnyire hazatelepülnek a fiatalok. Sok a kiterjedt rokoni kapcsolatokkal egymáshoz fűződő nagycsalád a faluoan, s ez kedvező feltételt teremt a hagyományok továbbéléséhez. — A szüret, a disznótor, a lakodalom régi szokása él tovább, ha nem is egészen eredeti formájában. De, hogy valójában mennyire kevéssé merültek a feledés homályába, azt a négy év alatt elért eredményeink bizonyítják: a gyerekek népi játékköre, az ifjúsági tánckör, a felnőtt és gyerek citeraegyüttes. Az asz- szonykórus például a művelődési ház megnyitása után azonnal (egy- vagy két héten belül) megalakult. Hozták és énekelték a szebbnél szebb népdalokat, nem kellett tanítani senkit! Nekem pedig sikerült 80 szadai népdalt gyűjtenem, olyan híres nótafáktól, mint Szabó György- né (Rozi néni), Bajkai János, Galambos János, Galambos Jánosné. Múlt idők tudója — Ezek valóban eredetiek? — Jó részük igen, bár inkább dal-' lami és szövegi variánsok, például A bárnai kertek alatt dallamára énekelt szöveg második verssora, — A szadai nagybolt előtt háromágú diófa nőtt, stb. Rengeteg mondókát, kiszámolóst, — ecskem, becskem gesztenyésben, szól a'rigó az erdőben, ... még a doktor ballagott, addig a szúnyog meglógott ..., stb. és sok gyerekjátékot sikerült lejegyezni, így a Csi-csijjja, babája,... Bújj-bújj ..., vagy az Ég a gyertya, valaha csak Szadán játszott változatait. Ezekből válogattuk ki azután a legszebbeket, a gyerek népijáték- csoport anyagául. Rozi nénit — aki nemcsak a legtöbb szadai népdal, hanem a játékok, mondókák és tréfás találóskérdések nagy tudója — többször meghívtuk, hogy valóban eredeti forrásból merítsünk. Jelenleg harminc, hattól tíz éves korú kisdiák jár ezekre a foglalkozásokra. — Hallhatnék egyet, Rozi néni találós kérdéseiből? — Hogyne. Fekete fertelmes, előveszlek, ha kellesz, — mi az? (csikóbőrös kulacs). Hosszú gyűjtőmunkával felkutatták az értékeket, s kottába, színpadi játékba, szövegbe maradandóvá mentették azokat. Színpadra állították például a teljes szadai lakodalmast, melynek táncanyagában például olyan szólóverbunk van (Szító Mária találta meg egy 1947-es gyűjteményben), melyet soha, sehol nem táncoltak Szadán kívül. A disznótor, meg a szüreti mulatság? — A disznótor voltaképpen ma is ugyanaz, ami valaha volt. A szüreti mulatság pedig mindig lázba hozta a falut. A szüreti bálra hívogató vers azonban elveszett, hiába kutattam utána öregemberek emlékezetében. Ezért 1976-ban megkértem Petrák Jánost, írjon egyet. Gondolatok a határban Petrák János híres verselő és vö- fényes volt, ahogjt rögtön kijavított a vőfély szó hallatán. János bácsi javakorabeli, napszítta-arcú, élénk tekintetű férfi. — Hát kérem, az első Petrák 1828- ban települt ide Szadára, azóta itt vagyunk. Most, ha jól számolom, legalább harmincöt-negyven rokon él a faluban. — Mi tartja itt az embereket? — Ragaszkodunk éhhez a szép tájhoz, a földhöz, meg ugye, ha már egyszer megtelepedett az ember, minden fontos, ami körülötte van. — Az kérdi, milyen volt az a vő- fényesség? Jó emlékezetű, jó verselő embernek kellett lenni. Emlékszem, mikor először voltam vőfény — tizenkilenc éves ha lehettem — ilyen vastag irkából — teli volt versekkel — kellett tanulnom. — Kié volt az a füzet? Kitől kapta? — Nem emlékszik arra senki. Mindig az előző vőfény adta tovább az utána következőnek. A lakodalom legfontosabb személye, ügyintézője és egyben szórakoztatója is a vőfély volt. Őrzi is a szadai emlékezet néhány híres vőfény nevét: Szabó András, Magyar András, Petrák István. Legtöbbjük leszármazottja is, mint Petrák János, elnyerte ezt a fontos tisztet. Beszélgetésünk során egymás után csendültek fel a rigmusok, kiapad- hatatlanul, elfelejthetetlenül: szerencsés jó estét kívánok e háznak, istentől minden jó a ház gazdájának, nektek is minden jót, tisztelt főnásznagyok..., hogy észrevétlenül is belékeveredjenek saját versei is, melyekből néhányat az újságok is közöltek. — Engem igazán, a táj ihlet meg. Ülök a szekéren, megyek a határban, körülöttem a hajnal, vagy a dél, vagy a csöndes alkonyat és közben jönnek a gondolatok. Szadán még valóban közel a felszínen élnek a századok alatt felgyűlt hagyományok, és a munka, melyet Szító Mária lelkesedése indított útra, máris szép eredményeket hozott. A tárgyi emlékeket — melyeket értő gyűjtője Novák Lászlómé, az általános iskola igazgatója — az egyszerűbb formák és színek mértéktartó használata jellemzi. A pruszlikok hímzése egyszínű, vagy piros, vagy kék, kedvelt a csipkebimbó motívum, nagyon sok a fehér hímzés. Kettéroppant törzs A nap már jócskán a dombok fölé ereszkedett, amikor ismét visz- szatértem a főútra. Fönt, az Illés- tetőn pedig, még egyszer visszanéztem rá, ott áll egy hatalmas villámsújtotta tölgy. Középen kettéroppant törzséből új ágak nőttek és körbeölelik az öreg fát. S. HORVATH KLARA : Érdekes ritkaságként keresett ek a mézeskalács szivek Rozsán Péter felvételei ..t A t A 1
