Pest Megyi Hírlap, 1979. október (23. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

Fölösleges életek Az első kudarc * Bármennyire tények igazolják is a címként választott meg­állapítást, hogy vannak fölösleges életek, mi megkérdőjelezzük. Mert hiszen lehetnek-e magukat fölöslegesnek érző emberek, akik —• föladják azt, amit életnek nevezünk? Föladják; méreg, víz, kötél, kés, gáz, gyógyszer; minden alkalmasnak látszik arra, hogy elveszítsék azt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Hely­színek; munkahelyi iroda, a lakás valamely helyisége, az erdő, a kút, a folyó, a vasúti pálya. Az indítékok; ismeretlenek, csa­ládi és munkahelyi konfliktusok, mellőzöttség, szerelmi csalódás, gyógyíthatatlan vagy annak vélt betegség, a bűncselekmény kö­vetkezményeitől való menekülés ... Eszközök, helyszínek, indíté­kok ezernyi változatban, egyetlen végeredménnyel. A tapintatos fogalmazás így hangzik: tragikus körülmények között elhunyt. A nyers valóság: öngyilkos lett. nyi irodalomból a leghíresebb — az alapmű, ahogy a tárgyilagos szakemberek minősítése hangzik — Émile Dunkheim Az öngyilkosság című szociológiai tanulmánya. A több, mint nyolcvan esztendeje megjelent munkában olvashatjuk: „Amikor az emberi személyiséget szentségnek tekintjük, és annak kell tekintenünk, aki felett sem az egyén, sem a csoport nem rendel­kezik szabadon, tilos minden el­lene elkövetett merénylet. Nem számít, hogy a bűnös és az áldo­zat ugyanaz az egyén; a tettből eredő társadalmi baj nem szűnik attól, hogy történetesen ugyanaz szenved tőle, aki okozta. Ha egy emberélet erőszakos megsemmisíté­se magában véve és általánosság­ban felháborít, mert szentségtörés­nek érezzük, akkor ennek semmi­lyen változatát sem tűrhetjük. Az a kollektív érzület, amely ebben engedményt tenne, hamarosan ere­jét veszítené." Gyorsan ívelt fölfelé a pálya. A friss diplomás mérnök két eszten­dei munka után már osztályveze­tő, azután újabb három és fél év elteltével a nagyvállalat főosztály- vezetője. Sikeres ember — mond­ták rá. S élvezte a sikert. Talán túlzottan is hozzászokott, úgy vélte, neki minden engedelmeskedik. Ked­venc mondása: szeretem a lehetet­len helyzeteket. Hihette, igazat ál­lít, tudni nem tudhatta; nem talál­kozott még lehetetlen helyzetekkel. Az első kudarc, egy általa áterő­szakolt fejlesztési terv csődbe ju­tása megrendítette. Hiányzott a hajlandósága arra, hogy elgondol­kozzon, keresse a tévedés okát. Le­váltását kérte. Megbüntették — évi nyereségét elvonták —, de maradt a beosztásában. Hiba volt? Nehéz belelátni egy emberbe. Energiáinak java attól kezdve arra pocsékoló­dott, hogy önigazolást keressen az elvetélt fejlesztésre, bizonyítsa, igenis, neki volt igaza. Most való­ban a lehetetlent kísértetté, előre látható eredménnyel. Figyelmeztet­ték, először négyszemközt beszélt vele a pártbizottság titkára, majd — már hivatalos jelleggel — az következett, ami természetes: a ve­zérigazgató, a pártbizottság titkára és közvetlen felettese, a vezérigaz­gató-helyettes mondta el tapinta­tosan, de nyíltan, hogy tévútra fu­tott, változtasson útirányt, mert amerre halad, nem jut sehová. A három embernek nincs megbánni valója; azt tették, amit tenniük kellett, amit gyakran hoz magával tisztségük, kötelességük. Egybe­hangzóan állítják: partnerük fe­szültnek látszott, mint mindenki ilyen helyzetben, de egyetértett az észrevételekkel. Másnap reggel fe­lesége telefonált a munkahelyre: férje előző nap, a szokott időben nem érkezett haza, s azóta sem tud róla. Kisváros ez. Pillanatok alatt felelt nemmel a rendőrség, a kór­ház, pillanatok alatt szétfutott a hír a munkahelyen. Voltak ciniku­sak és pánikba esők, akadtak vál- lukat húzók; a vezérigazgató és a pártbizottság titkára kiment a la­kásra. Két rémült gyereket, s a szinte sokkos állapotban levő fe­leséget találták ott, mondták ugyan az ilyenkor kétségbeejtően szokvá­nyos szavakat — talán... esetleg .... az is lehet... —, s még ott tar­tózkodtak a lakásban, amikor a rendőrségtől megkapták az értesí­tést telefonon: a város melletti ki­sebb erdőben megtalálták a család gépkocsiját, s nem messze tőle a családfőt, holtan. Fölakasztotta ma­gát. Kérik, ha lehet, fáradjanak be a kapitányságra ... nem, búcsú­levél nincsen ... bűncselekmény­re utaló nyom szintén hiányzik ... A vezérigazgató tartotta a telefont, ránézett a feleségre, kiküldte a két gyereket, s' utána mondta ■ volna az asszonynak, amit mondani kellett, de akkor már a pártbizottság tit­kára kapta el az összeomló testet Mentők... Fél óra elteltével a hír­rel foglalkozott a város; kommen­tálták. Mint minden ilyen hírt. Nem sokkal több mint négy hó­napja ennekj És ma? A főosztályt új vezető irányítja, elődjét nem is­merte, máshonnét érkezett ide. A beosztottak? Ebbe nem lehet bele­szólni, nagyon sajnáljuk — körül­belül ennyit lehet lényegként ki­hámozni a kenetes vagy éppen ri­degen tömör mondatokból. A la­kókörnyezet? A szörnyű minősítés­től odáig, hogy nem is azért tette, hanem mert..., s itt mocskos pletyka következik a feleségről, aki... Aki még ma is betegállo­mányban van, a két gyermek a nagymamánál, s az idegorvos nem tud nyilatkozni arról, az asszony mikor lesz munkakéoes. Férie har­mincnégy évesen metszette el azt a szálat, ami őket, s őket a világgal összekötötte. Tilos minden merénylet Suicidium — öngyilkosság; könyv­tárnyi irodalma van a tragikus emberi cselekvésnek. A könyvtár­Tc lennél a menyem Tizenkilenc éves nő búcsúlevele, melyet volt vőlegényének címezve hagyott hátra szülei lakásán, mi­előtt nekiindult az éjszakának, hogy a vonat elé vesse magát. (Részlet) ... Te úgy mentél el, hogy nem számított neked, te vol­tál az első életemben, s én azt akartam, hogy soha ne is legyen más. Most már nem is lesz. Ami­kor azt kérdeztem, miért hagysz el, hiszen én szeretlek, azt felel­ted: majd elmúlik. Emlékszel? Ne­ked ennyi volt az egész? Tényleg ennyi? Megkaptál és többet nem voltam érdekes, jöhet a következő? Akkor minek kellett az eljegyzés, a fölhajtás, a szemfényvesztés anyáméknak, hogy így 1. néni, úgy 1. néni, nincs aranyosabb lány a maga lányánál? Ezt mondtad? Ugye, ezt, biztosan emlékszel rá, s ha nem, majd eszedbe jut, amikor megtudod, mi történt. Maidnem el­süllyedtem a szégyentől, amikor elmentem a dokihoz, hogy tablet­tát kérjek, mégis mentem, mert te kérted, hiába kértem, várjuk meg az esküvőt, hülye vagy, hol élsz, ezzel intézted el. És most? Most is hülye vagyok szerinted? Miért? Mert szeretek valakit, aki engem nem szeret? Mindig fölvágtál az­zal, hogy a haverok mennyire hall­gatnak rád, látod, te vagy a fej a haveroknál, de magad előtt is az vagy? Mitől? Attól, hogy nem tö­rődsz senkivel? Tudod, mit mon­dott édesanyád? Ha npm hiszed, kérdezd meg tőle, mert azt mondta, jó lenne kislányom, a menyem te lennél, ezt a fiút mi nem tudjuk féken tartani, talán te majd igen, mert ilyen rendes lánnyal még so­ha nem állított be hozzánk, ami­lyen te vagy, szülsz neki egy gye­reket, s akkor talán megjön az esze. Ezt mondta, de látod, most majd lesz valaki más, aki szül ne­ked gyereket, s ki tudja, milyen apja leszel annak a kicsinek? Olyan apja, mint amilyen szeretőm voltán nekem? Olyan???!! Mert akkor inkább ne legyen, maradjon neked az istened a pia, meg a cim­borák, hiába rimánkodtam neked, látod, már kaptál fegyelmit a me­lóban a pia miatt... A búcsúleve­let a címzett nem vette át, a ha­tóságok az eljárás lezárása után, kérésre a leány szüleinek adták át. Kedvezőbb kép Gyávák vagy éppen bátrak ők, amikor cselekszenek? A céltalan­ság téteti meg a végső lépést, eset­leg fordítva, éppen az, hogy rálel­tek a megoldásra? Pest megyében kedvezőbb a kép az országos átlag­nál, ha persze, itt bármit is ezzel a jelzővel köthetünk össze. Amíg a megyében az ország lakosságának 9,1 százaléka él, addig az összes öngyilkosságok 8,5 százalékát köve­tik el az e közigazgatási határon belül letelepültek. Valamennyi el­hunyt közül a megyében 3,3 száza­lékot tesz ki azok aránya, akik maguk keresték a véget. Mondhat­nánk, nem nagy ez a részesedés. Ne mondjuk. A halál mindig ször­nyű, de amikor csinált, amikor ki­mesterkedett, akkor végképp elvi­selhetetlen. Csúnya nagy hó volt Lakják a házat, gondozzák a por­tát: az örökös, az unoka. Amikor a tűzoltók kiszedték a kútból a hatvankilenc éves asszony tetemét, csak ismerősök álltak körülötte, ro­kon egy sem. Rokon másnap érke­zett, s azt tudakolta a tanácsházán, volt-e már hagyatéki leltár, mert ő úgy tudja, betétkönyveknek kell lenniük ... Nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön! A rokon a szom­szédos faluból jött, három kilomé­terre mindössze az idős asszonytól, de nyolc esztendő alatt először. Nyolc éve, hogy a végzetes ugrás megtevője eltemette férjét, s egye­dül maradt. Négy gyermeke szerte az országban, unokáinak egyike vi­szont a szomszéd faluban. Utoljára halála előtt tíz esztendővel látta. Mégis, reá hagyta a házat. Mert ő volt az egyetlen unoka, aki járt nála, akit ismert... A közjegyzővel hitelesített s annál letétbe helye­zett végrendeletben éppen ezért tagadta ki még az úgynevezett kö­teles részből is gyermekeit; érdem­telenek az örökségre, mert hosszú évek óta nem tartottak vele kap­csolatot, sőt, két gyermek még az édesapa temetésén sem jelent meg. A közjegyző a szűkszavú fölvilágo- sítás után minden további részle­tért az örököshöz utasít. Szőke, kék szemű fiatalasszony fogad, kis­dedet dajkál, akár Mária is lehetne portréja. Tágas ház az otthonuk most, a szomszéd faluban'egy bé­relt szobában laktak. A berendezés vadonatúj, az örökölt pénzből vásá­rolták. Az uram kocsit akart, dehát mondtam, csak nem leszünk itt öreg kacatok között. Kemény a hangja, szeme hideg, látszik, hozzászokott, övé az utolsó szó. Az udvaron kút, kimutatok az ablakon, ebbe...? A, nem, fúrattuk, azt bedöntettük a mesterrel. Már-már a kegyelet né­mi szikráját vélném az aktusban, amikor jeges szélként csap nyakam közé a hangja: Eliszaposodott tel­jesen, tíz perc alatt kiszívta a mo­tor, bosszankodtunk eleget miatta, s akkor mondtam az uramnak, eb­ből elég, ha azt mondta a mester, nem lehet kitisztítani, akkor fúrjon másikat, nem fogok örökösen puk­kadni, hogy pont akkor fogy el a víz, amikor kellene. Mikor halt meg a nagymama? Mikoris? Várjon csak, igen, tavaly, januárban, vagy feb­ruárban elején, csúnya nagy hó volt éppen... Könnyebben döntenek úgy? Pest megyében 1977-ben 217 em­ber vesztette életét közlekedési bal­esetekben; öngyilkos lett 363. Pest megyében 1978-ban 220 személy fizetett vétlenül vagy vétkesen éle­tével valamilyen közlekedési ese­ménynél; az öngyilkosok száma 394. A sorsukat nem vállalók 68,7 százaléka férfi volt a megyében tavaly, bár az összes elhunytak közül arányuk jóval kisebb, 54,2 százalék. Könnyebben döntenek úgy, hogy vége? Nyomosabb okaik vannak rá? Konfliktustűrő képessé­gük kisebb, mint a nőké? Kevésbé tartja őket vissza család, gyermek? Jobban kétségbe esnek a vélt vagy valódi zsákutca láttán, mint a nők? A meghaltak 16,9 százaléka tarto­zott 1978-ban Pest megyében a 40 és 59 év közöttiek korcsoportjába, az öngyilkosoknál arányuk 37,5 százalék.' A 15 és 39 év közé szá­mító életkorúak részesedése az ösz- szes halálozásból 4,8 százalék, az öngyilkosságot elkövetőknél 27,4 százalék. És van tizenöt év alatti is az élettől így megválók csoport­jában... Nekik milyen helyzet­konfliktusaik lehettek? Mit másol­tak, utánoztak cselekedetükkel? Eltört a szemüveg Még nincs két hete, hogy haza­hozták a kórházból; több, mint öt hónapig küzdöttek az orvosok az életéért. Hosszú ideig betegállo­mányban lesz, a bevett méreg sú­lyos veseműködési zavarokat ha­gyott maga után örökségül. Még nincs harmincéves, de tizenöttel többnek látszik. Anyja, mielőtt be­vezetett hozzá a szobába, elsírta magát. A legderekabb legények kö- zé tartozott a faluban, most meg... legyint és * hüppög, nyitja az ajtót, kérdi, mit hozzon, csak azután mondja, ki vagyok. Megtoldom, tu­datva jövetelem célját, ha vállalja a beszélgetést. Most már igen, hü­lyeség volt, elintéztem magam — feleli. A jól kereső, mindig vidám Széthulló cserepek Kulinyi István grafikáid szakmunkás tette előtt mindenki értetlenül állt a munkahelyén. Föl­csillan a szeme: a srácok küldték? A srácok: a brigád. Igen, jártak nála a kórházban többször is, ami­kor már látogatni lehetett, de amióta hazahozták, még nem vol­tak itt egyszer sem. Jó közösség? Az, higgye el, ha az embernek mindig csak ilyen emberekkel len­ne dolga... Elhallgat, fölnéz a mennyezetre, szeme sarkában könny ül. Várok, magától folytatja: mond­ták, hogy miért? Bólintok. A bizo­nyos harmadik miatt hagyta el a felesége. Válóper, látszatra minden gond nélkül, simán, a feleség el­ismeri, van új választottja, házas­ságot kíván azzal kötni, férjét so­ha nem szerette ... Talán az oda­vetett fél mondat lehetett az, ami elindította .a pokoli gépezetet? Ta­lán nem is volt igaz ez a fél mon­dat, de jól hangzott ott a tárgyalá­son? Miért ne szúrjon egyet, ha •lehet, miért ne tegye így is em­lékezetessé magát? Az asszonyt er­ről már soha senki nem tudja megkérdezni. Mint antik drámák végzete; új választottja, a néhány órás férj, az erősen ittas vezető, mellett halt meg egy tehergépkocsi és a Lada találkozásakor; férje a mentőautóból indult utána. Nagy csönd van a szobában. Én temet­tem el őket, mert nem volt senki­jük. Anyám először nem akarta Azután rámhagyta, intézzek min­dent. Megkapták a tisztességet, úgy, mintha a testvérük lettem volna. Aki már holt, azon nem lehet sem­mit számonkérni, igaz? Erre gon­doltam. S arra, mégis az én fele­ségem ő, hiszen velem három évet élt. azzal a férfivel meg öt vagy hat órát összesen. Tekintete a szo­bát járja körbe, szavai halkak, bi­zonytalanul kapcsolódnak. Munka­társaitól tudom: egy szót sem szólt nekik a válásról, s arról, hogy volt felesége meghalt, ő temetteti el. Csak annyit vesznek észre rajta abban az időben, hogy eléggé megcsendesedett. Korábban a tré­famesterek egyike, most ugyan mo­solyog az ugratásokon, de ő nem kezdeményez. Egyikük meg is kér­di: mi van veled? Azzal felel: kezd benőni a fejem lágya. Ezért azután villámcsapás tényleg a hír: öngyilkos lett. S csak az menti meg, hogy édesapja a szokottnál sokkal korábban ér haza, összetör­te a szemüvegét, anélkül nem tu­dott dolgozni, hazaiött a munka­helyéről. s ott találta agonizáló fiát... S csak az menti mea, hogy a nem messzi városban fölépült a kórház... S csak az menti meg. hogy erős, edzett, nagy ellenálló képességű a szervezete. A szerve­zete; fizikailag. Ha kellemetlen a kérdés, ne feleljen: miért tette? Gyanúsan gyorsan vágja rá: nem, nem kellemetlen. Annyira nem, hogy — s most először mosolyféle jelenik meg az arcán — apámnak megígértem, ha már fölkelhetek, csináltatok neki egy aranykeretes szemüveget... Mert annak köszön­heti? Megköszöntem az apámnak, amikor először bejöhettek hozzám, akkor már megköszöntem, de ami­kor magamhoz tértem, akkor elát­koztam mindenkit, miért hoztak vissza ide, amikor menni akartam Kérdeztem: miért? Ja, igen. Ügy tesz, mint aki elfeledte a kérdést, a válasz sokára, nagyon csendesen érkezik: szerettem, én igazán sze­rettem a feleségemet, még akkor is, amikor tudtam, most esküdik azzal a másikkal. S amikor meg­halt? Akkor azt éreztem, nekem is végem. Valamire való Az arlesi zsinat 452-ben kimond­ja: az öngyiikosság bűn, nem más, mint a sátáni dühroham következ­ménye. A következő évszázadban, 563-ban a prágai zsinat azzal tóld- ja meg e megállapítást, hogy „az öngyilkosokat semmiféle megemlé­kezés nem illetheti meg a mise szent áldozatában, és a zsoltárok énekhangja nem kísérheti el testü­ket a sírba”. Mégis, az öngyilkosok száma — amióta erről írásos doku­mentumok vannak — folyamatosan nőtt a, keresztény országokban épp­úgy, mint más államokban. Az európai országokban például egy évszázad alatt — egymillió lakosra kivetítve — másfél, kétszeresére bővült csoportjuk. Émile Dürkheim több, mint nyolcvan esztendeje ír­ta le — már idézett művében — a következő sorokat: „Következés­képpen a baj orvoslásának egyet­len módja: belsőleg oly szilárddá tenni a társadalmi csoportokat, hogy keményebben tartsák az egyént s az is- jobban ragaszkodjék hozzájuk. Az egyénnek jobban éreznie kell, hogy hozzátartozik a kollektív lényhez, amely megelőzte őt az időben, amely túléli őt, és amely minden irányban túlterjed rajta. Ebben a? esetben már nem saját magában keresi viselkedésé­nek egyetlen célját, s megértve, hogy csak eszköz a rajta kívül le­vő cél szolgálatában. rádöbben, hogy valamire való. Az élet újra { •telmet kap szemében, mert újra meglesz a természetes célja az orientációja.” MÉSZÁROS OTTÖ

Next

/
Thumbnails
Contents