Pest Megyi Hírlap, 1979. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
Csanädy János'Régi őszi este Hűvös a szél, az estalkonyi kék olyan szelíd, akár a gesztenyék, Sárgán mosolyog még néhány levél, a szél keze finom bőréhez ér, kertben az elvirágzott ibolya sötétkék életét újraálmodja, a rég-rég elszáradt mentalevél akár a teában, frissen lehel; a hűvös szél átvág az udvaron, nyomban végigsimít a kabátomon, mert én is átvágok az udvaron, becsukom az ólajtókat reves, öreg zárral, a rigli kétszeres; árnyék sincs már, az alkonyattal elment az is, sötét a pitvar, konyhaajtó elé a fény kicsap, benne ül egy fekete maeska, csak domborít, ahogy az ajtót nyitom, besurran, átugrik a lábamon, a kutya már a tűzhelynél hever, hogy hagyjuk békén, ez az óhaja, mert kinn ugyancsak hűvösen szelei már az ősz didergő sóhaja. Ketykó IstvánNem figyeltünk Csókjaink lekozmultak szerelmünk edényében — miért nem figyeltünk jobban a lángra...? Látod, most dörzsölhetjük fényesre napjainkat VIM-szagú szavainkkal ’Reményi Tibor’ Vas-szerelem Szeretlek pályaudvar mocskos csarnokoddal kormos hajnaloddal kürtjeiddel füttyeiddel elbújtató zsivajoddal célhoz érő sínjeiddel roppant izmú gépeiddel Búcsúk mosolya vibrál tested üvegfalán hiába várók könnye csillan lámpáid fényzáporán Szeretlek vidéki gondok otromba otthona Igaz vagy nyílt és kemény miként a kezdet és miként a vég s útjára küldöd naponta az acéllelkű reggeli reményt Várnay Dea- Amphora Évszázados utcák zegzugába rejtelek, hogy el ne érjelek, hogy meg ne únjalak, hogy megőrizzelek. Évszázados utcák zegzugába rejtelek, hogy egyszer megtaláljalak. Pintér Tamás"Kétmillió meg egy Tóth TiborAz anyakönyvvezető |T alk zene úszik a levegőben: Mendelssohn Nászindulója. Ugyanez a muzsika szól a mellettünk levő teremben is, ahol a násznép gyülekezik. Az anyakönyvvezető, kedves középkorú hölgy, már készen áld a szertartásra, rajta a címeres piros-fehér-zöld szalag is. Gyerekkoromban egy időben én is akartam anyakönyvvezető lenni. Emlékszem, szereztem is valahol egy nemzetiszínű zászlót, elbújtam a padláson, magamra tettem, és felemelt kézzel azt hajtogattam: „férj és feleség”, „férj és feleség”. Akkor azt hittem,, ezt kell kimondani, és kész a házasság. — Szereti a munkáját? — kérdezem visszafojtott hangon, mintha a leendő áhítatot nem akarnám megzavarni. — Nagyon. — Nem lehet belefásuulni abba, hogy befejezésül mindig ugyanazt mondjta: önöket házastársaknak nyilvánítom? Elnéz fölöttem. Sok év munkáját teszi mérlegre, és látom, hogy egy pillanatra elérzékenyül. — Minden esküvő más, ment másokat esketünk. — Szokott meghatódni? — Sajnos, igen. — Ez baj? — Nehezíti a munkámat. De olyan szépek a fiatalok... és olyan meghatók... érti, ugye? /1 yönyörű kosztüm van rajta. ^ Olyan elegáns, mintha ő volna a násznagy. Mikor mondom ezt neki, először bóknak veszi. Aztán visszakérdez. — Mi lenne, ha úgy mennék esketni, ahogy az utcán járok? — Szóval a munkájára az ünnepélyesség jellemző? — Ünnepélyesség? — Szónoklat, meghatottság, ünnepi ruha. Néha még pezsgőt is kgll innia. — Jaj, az rettenetes! Nem szeretem az alkoholt. — Mondja, nem nehéz mindig új beszédet kitalálni? Vagy ugyanazt többször is elmondja? — Ezt nem gondolta komolyan, ugye? — Lehet annyiszor megújulni? — Amikor a fiatalok bejelentik az esküvőt, elbeszélgetek egy kicsit velük. Ez elég alapot ad a rövidke beszédhez. — Most mit fog mondani? — Mind a ketten nagvon szeretnek kirándulni. A természet lesz a vezérgondolatom, mely ebben az esetben még inkább összefűzheti a házasokat. — És figyelnek magára? Értetlenül néz rám. Nem akarom megsérteni, gyorsan folytatom. — ön férjnél van? — Huszonkét éve. — És emlékszik még arra, mit mondott önöknek az anyakönyvvezető az esküvőjükön? — Nem. — Gondolja, hogy az ön szavaira emlékezni fognak? Hirtelen rám néz. Látszik rajta, hogy eddig nem gondolt erre. — Biztosan, nem. De nem is ez a célom. Csak azt akarom, hogy érzelmileg szép élményben legyen részük. És ehhez kevés a menyasszonyi fátyol vagy a virágcsokor. Kevés a nászinduló is. Ehhez két- három szó is szükséges... Hogy szépen emlékezzenek erre a percre. — Sosem gondolt még rá esketés közben, hogy négy-öt-tíz év múlva a boldog fiatalok válóperes felek lehetnek? — Gondol arra az orvos, ha meggyógyult betegét kikíséri, hogy négy-öt-tíz év múlva más betegség miatt úgyis meg fog halni a paciense ? 1/ opognak. Valaki benéz. Az anyakönyvvezető bólint: megérkeztek a házasulandók. Visszahúzódom. Ö indul, hogy kétszer egymás után feltegye a kérdést: „akarja-e házastársóul ?”, „akarja-e házastársául?” Én pedig gondolatban felemelem a kezem, és magam elé suttogom: „férj és feleség”. Az utas a Centrum presszónál lépatt oda a kocsimhoz. Felhúztam a kesztyűt, megvártam, míg elhelyezkedik mellettem. — Hová? — kérdeztem. Nem válaszolt azonnal. Levette a kalapját, ujjaival beletúrt a hajába. Hosszú, ideges ujjal voltak, az arca eléggé hétköznapi. Szabályos orr, sűrű szemöldök, a homlokán kis forradás. Jó az ilyesmit megjegyezni. — Szóval? — Ezen az utcán kifelé. — A Körútra? — Igen. — Jó, de hová? — Mindegy. — Nekem is. — Hát mondjuk, hogy a híd felé. Balra. Elég határozatlanul hangzott. Annyit tudtam, hogy a kávé megint ugrott. Kávét akartam inni, azért landoltam a presszónál. Az előző fuvarom egy tupírozott kis macska volt, olyan titkámőféle, tudja. Egyetlen fillér borravalót sem adott. A Géza utcában, az irodaház előtt szállt ki, azt sem mondta, hogy jó napot. A kocsiban erős, émelyítő parfümszag maradt utána, úgy éreztem magam, mintha egy iUatszerboltban ülnék, gyorsan lehúztam az ablakot, hogy meg ne fulladjak. Fáradt voltam, kicsit álmos is, alig vártam, hogy lenyelhessek egy jó kávét. Amióta kijöttem a garázsból, egyetlen percre sem maradtam utas nélkül. De meglehetősen rossz napot fogtam ki, csupa rövid, párforin.tos’ fuvart csináltam, ezek alig hoztak valamit. A bűzbomba meg egy fityinget sem adott. Szóval, miután kitettem, befordultam a szomszéd utcába, hogy a Centrumban megigyam a kávét. Odahajtottam a járdaszegélyhez, éppen ki akartam szállni, amikor az a férfi a kocsimhoz lépett. Elindultam vele a Körút felé. Ami azt illeti, nem vagyok oda az ilyesmiért. Nem tartom egészen tiszta ügynek, hogy valaki cél nélkül ül be a kocsimba, és csak ügy a hasára üt De hát végül is nem az én dolgom. Az a fontos, hogy fizessen. — Ha akarja, mehetünk lassabban is — kezdte az utas. — Ahogy parancsolja. — Gondolom, magának is köny- nyebb, ha lassabban megyünk. Nem sietek sehová. — Száguldani úgy sem lehet — mondtam. _ A kis nő parfümjét az utasból áradó piaszag teljesen elnyomta. Ha szondába lehelne, menten színt váltana a kristály, gondoltam. Nem volt részeg, nem mondom, hogy az lett volna, inkább kicsit letörtelek látszott, mint aki a bánatát szellőzteti. Negyven körül lehetett, negyven-negyvenöt körül, vízhatlan Beszélgetők Pataky Tibor rajza kabátot hordott, a sál hanyagul lógott a nyakában. Elhatároztam, hogy még véletlenül sem megyek ki vele a zöldövezetbe. Nem a képe miatt. A képével és a megjelenésével semmi bajom nem volt, de biztos, ami biztos. A pasas rém sokat dohányzott. Amint elszívott egy cigarettát, azonnal másikra gyújtott. Kétszer is megkínált, kétszer is azt mondtam, hogy női szakasz. — Talán igaza van — mondta. — Jópárszor gondoltam én is, hogy le kellene szoknom róla. De mi a fenének? Az embernek nincs olyan túl sok élvezetben része, hogy akárcsak egyről is könnyen lemondhasson, igaz? Ez az egész engem nem_ érdekelt. Nem szeretem, ha udvariatlannak néznek, hát társalogtam vele, ahogy tőlem tellett. Azt feledtem, van a dologban valami. — Ritka az olyan, akinek nincs semmi szenvedélye — folytatta. — Valami keld, ami fenntartsa az embert. Már erősen sötétedett, az utcai lámpák fénye bevetődött a kocsiba. Az utasomnak láthatóan melege volt, kigombolta a kabátját, levette nyakából a sálat. — Nem zavarom? ~ kérdezte. — Hogy érti? — A beszéd nem zavarja? Röhögnöm kellett. — Nézze, uram, tizenöt éve vagyok a vállalatnál, elképzelheti, hogy megszoktam. Ezt is, a részegeket is, az éjszakázást is, a taperoló párokat, meg minden mást, ami a taxival együtt jár. ■ Az utas mohón szívta a cigarettát, mintha ez volna életében az utolsó alkalom. — Néha jól jön az embernek a beszélgetés — mondta. Vállat vontam. — Engem nem za/var. Piros lámpát kaptunk, beálltam az útkereszteződésnél sorakozó ko-. esik közé. A jelzőt figyeltem; a kávé járt az eszemben, meg az, hogy az igazgatóság ebben az évben is kihagyott a buliból, olyanoknak utaltok ki lakást, akik hozzám képest csecsemők a vállalatnál. Például Dotoák. Csak távolról látott gépkocsit, amikor ón már régen a volán mögött ültem. Dohát Dobák mindig nyüzsög, állandó készenlétben tartva a nyelvét.., A lámpa váltott. — Át a hídon? — kérdeztem'. — Jó. Menjünk át a hídon. Arra mehetünk, amerre akar. — Rendben, van. Én hajtok találomra, de szóljon, ha éppen másféle tájékhoz lenne kedve. — Egészen mindegy. Maga mit mondott volna? Aszon- gya: egészen mindegy. Hát nekem aztán tényleg mindegy. Találkoztam én már taximániásokkal máskor is, azt hiszem, ismerem őket; van péíjzük, valahol jól leszopják magukat, és ellenállhatatlanul rájuk jön az autózás. Ilyenkor semmi sem drága. Urak egy estére. Egy estére legalább. Ide-oda vitetik magukat a városban, aztán rendszerint kikötnek valamelyik bárhan. De mintha ez más lett volna. És tulajdonképpen nem is igen látszott rajta az ital. Egész idő alatt csendben beszélgettünk, sejtelmem sem volt, hova akar kilyukadni. Összevissza szövegelt: — Jó kocsi ez? Hát, mit felteljek? — Tűrhető. — Nem értek a márkákhoz — mondta. — Az biztos. Akkor nem kérdezne ilyet. — Nekem mindegyik egyforma. — Épp úgy nem egyformák, mint a nők. De nem ám! — Műszaki antitalentum vagyok — mondta. Felőlem akármi is lehetett volna. Untam, ez az igazság. De csak nem állította le a verklit. Köpködte a kérdéseket, mint egy gépfegyver: — Mindig ugyanezzel jár? Mondtam, rendszerint. — Szeret vezetni? — Ez a munkám. — Nem fárasztó? — Minden munka fárasztó. A Vérmező táján futottunk. Igyekeztem forgalmas helyen maradni. Manapság nem könnyű megbízni még a régi ismerősökben sem. — Nem irigylem magát — jelentette ki a pasas. — Ahogy nézem, nem lehet valami túl kellemes egész nap a volánnál ülni. Még akkor sem,, ha megtalálja a számítását az ember. A gépfegyver tovább kelepelt: — Nős? — ez volt a következő. — JMeg akar interjúvolni?—kérdeztem — Dehogy. Csak érdeklődtem. — Húsz éve nős vagyok — mond. tam. — De éppen olyan, mintha kerek száz éve az volnék. Furcsán elmosolyodott. — Mi, férfiak, szeretjük jáltatni a szánkat — okoskodott. — Fogadok, hogy mag sem tudna lenni a felesége nélkül. — Csak bízza rám. — Gyerek van? — Kettő. — Kijönnek a pénzből? Hogy kijövünk-e a pénzből, érti? Mi a fenét akar ez, gondoltam. — Gyerekkel nem lehet könnyű — mondta. — Megvagyunk. — Ahol két gyerek van, ott le kell mondani erről-arról. Hát nem ugróm ba, apuci, mondtam magamban. Tőlem aztán nem fogsz hallani semmi rázósat. De nem ám, apuci... Fél Budát becsavarogtuk már, visszafordítottam a kocsit Pest felé. Emlékszem arra, hogy a taxióra jóval a százas fölött járt, fi- xírozni kezdtem az utast, hogy vegye észre magát végre. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, azt kérdezte, mit tartok róla. Mondtam semmit. — Fejreejtett palinak tart? Mondtam, miért tartanám annak. — Utődöttnek néz, mi? - kérdezte. — Nem tudom, miért beszél így. — Hogy ennyi pénzt kidobok, csak úgy. — Az ön dolga, uram. — Néha jólesik az embernek, ha kibeszélgetheti magát — mondta. Kezdett nagyon az idegeimre menni. Fogalmam sem volt róla, mit akar. Mert abban biztos voltam, hogy akar valamit. Mérget mertem volna venni rá, hogy van valami az ügy mögött. Hacsak nem a feje beteg. Megpróbálkozott az mindenféle témával':, időjárás, katonai puccsok, áremelés és fene tudja, még mi. Mintha csak azért szállt .volna be a kocsimba, hogy velem beszélgessen. — Ha akarja, uram, ajánlhatnék önnek egy jó szórakozóhelyet — mondtam már kínomban. Leintett, hogy köszöni, nincs ilyesmihez kedve. — Szórakozóhelyre gondoltam, uraim! Ahol igazán jól érezheti magát egy férfi, ha egyedül van. Nem hiányzott neki. — Szóval nincs kedve ilyesmihez? — Nincs. Szóljon hozzá!,.. Kétmillió ember lökik ebben a megveszekedett városban, és egyet sem talál magának, akivel normálisan elüthetné az idejét? Akkor már úgy fel voltam húzva, hogy a pokolba kívántam. — Visszamegyek Pestre — vetettem oda. Erre is csak azt mondta, hogy jó. A Bazilika előtt leállítottam a kocsit. — Nézze, uram, ez így nem megy. Én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy verébként röpdössek az utcákon. Most már legyen szíves:» bökje ki, mit akar. Erre elkeskenyedett a! szája, nem szólt egy szót sem. Feldobta nyakába a sálat, feltette a kalapot is, és a taxiórára nézett. Az óra százhetvenötöt mutatott. Az utas a tárcájáért nyúlt, két darab százast és ráadásként egy húszast nyomott a kezembe. — Minden jót — mondta savanyúan. Fellélegeztem, isten bizony. Csakhogy befejeztük. Végre megihattam a kávémat. Boór AndrásA Négysoros Ha nem tudsz minden lenni nem kell semmi tőled Nehogy csak kifizess mint a' szeretőket
