Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

! 1|Magazin|| >xjxj Pátzay Pál portréja Mohácsi-Regős Ferenc rajza Tóthjibor•• A hegesztő A fény már messziről vakít. ** Olyan, mintha egy különösen erős csíllagszórót gyújtottak volna meg. Egy ember hajol a tűz fölé, nézi mozdulatlanul. Az arca előtt érde­kes sisak, mint a vívóknak. Nézi a tüzet. Mintha tűzimádó volna, va­lamiféle megszállott keleti szekta tagja, aki képes napokig eg$4tfen pohtra nézni, onnan vártra az is­tent. A tűz egyszerre kialszik. Az alak kiegyenesedik, leveszi az ellenzőt, és szabad kezével megtöri! a homlokát. Vége a varázslatnak. — Jó napot! — köszönök rá. — Jó napot -7- válaszol elégedet­ten, de rám se néz, még mindig a hegesztésre tapad a tekintete. Mintha a köszönés sem nekem szóit volna, hanem a kész, a befejezett munkának. — Szereti a tüzet? — kérdezem. Meglepve néz rám. Nem érti. mi­re gondolok. Talán eszébe sem ju­tott munka közben, hogy kettejük kapcsolata a kívülálló számára misztikus viszonynak tűnik, vagy hogy ő, miközben dolgozik, a ..tűz­zel játszik". — Nem fél a fűztől? — kérde­zem őt újból. Elmosolyodik. Az orra tövén fe­kete folt: a sisak alatt megizzadt az arca, és a port ott gyűjtötte össze a verejték. Olyan mókás, mint egy rosszul sikerült bohóc- maszk. — Nem kell ettől félni. — Mi lenne, ha védősisak nél­kül néznénk a tűzbe? — Megvakulnánk. — Ilyen egyszerű megvakulni? — Hát... nem ajánlatos sokáig belenézni. — És egy-két pillanatig? — Fiatal koromban, fogadásból megcsináltam. Begyulladt a sze­mem. orvoshoz kellett mennem. Nemcsak az idősebb ember böl­csességével mondja ezt, mely elítéli a fiatalság hóbortjait, hanem azt is kifejezve, hogy a munka szent és ko noly dolog. IT örülnézek. Hosszú csövek, va- sak mindenfelé, vastagok és vékonyak. Az egyik egyenes, a másik hajlított. Odébb két nagy oxigénpalack, mellette gumiveze­ték, összekeveredve. — Szereti « szakmáját? — fag­gatom tovább. Ránéz az előbb hegesztett vas­darabra Szinte megsimogatja a saemével. Ha nem szólna semmit, akkor is tudnám a válaszát. — Én mindig látom előre, mi lesz abból, amit csinálok. Már ez is szép. Mikor aztán kész vagyok, olyan, mintha teljesülne az álmom. Ez az igazi boldogság. Szerintem minden olyan ember szereti a szak­máját, aki örömét találja a kész­ben. Abban, amit ő csinált. Ennyi az egész. — Hogyan lett hegesztő? — Ezt már sokan megkérdezték. — Talán a tűz, a vakító ragyo­gás, .vonzotta? .......... A kezében levő hegesztőpisztoly­ra néz. Megemelgeti, mintha a sú­lyát vizsgálná. — Egy hegesztő lakott abban az udvarban, ahol gyerek voltam. 0 mesélt esténként a munkájáról. Az­tán ... hegesztő lettem. p attan a pisztoly, és újból va- kítani kezd a fény. Felkerül a sisak, s én ijedten kapom a sze­mem elé a kezem: nem akarok megvakulni. A fénybe beleér egy vékony pál­cika, és a tűzben egy lesz két vas- darab: egy álom ismét teljesül. Ennyi az egész. Simon Emil: Örvények Ä hőmérséklet a város belterüle­tén mínusz négy, a külterületeken minusz nyolc fok körül lesz, mond­ta a rádió. A fiú nevetett: — Egy okkal több, hogy hazakí­sérj élek. — Miért? — kérdezte a lány. — Mert eltévedhetsz és megfagy­hatsz. Vagy farkasok támadnak rád. — Jól van. a sarokig eljöhetsz. — A kapuig. . — A sarokig! Néhány órája ismerték egymást, a tánc forgatagában kerültek ösz- sze, most élték a rácsodálkozások, a felfedezések perceit. — Menjünk — mondta a lány. Kimentek az utcára, megbor­zongtak a csípős szélben. — Fussunk — javasolta a fiú. Egy darabig szaladtak, ki is me­legedtek. Aztán lassan ballagtak, mindketten azt kívánták, bárcsak minél tovább tartson az út. Tag­jaikban még meg-megmozdult a tánc, fejükben dörömbölt a zene. Néha egy-egy dallam szabadult ki belőlük, halkan dudorásztak. So­káig mentek a hallgató, üres ut­cákon. — Egy lányt a kapuig kell kísér­ni. Így tanítja az illem — mondta a fiú. — Jó, majd legközelebb — fe­lelte rá a leány, kissé idegesen. A fiú annyit tudott a lányról, hogy Lengyel Ágnes a neve, s az Izzóban betanított műszerész. A lány meg azt tudta, hogy a fiút Paksi Józsefnek hívják, s hogy technikus egy gépgyárban. Egész este sokat bolondoztak egymással, de személyes dolgaikról ennél több­re nem voltak kíváncsiak. — Miért nem ma? — ma kacs­kod ott a fiú. A lány sokáig gondolkozott. — Ha mindenáron tudni akarod: a nagynéném miatt. A családi ház, melyben lakunk, az övé. Megfenye­getett, ha késő este fiúval lát csa­tangolni, kitagad az örökségből. Tudod, nagyon öreg már, álmatlan­ságban szenved, gyakran fél éjsza­kákon az ablakban leskelődik. — Miért nem dug kolostorba? — Hová? — kérdezte a lány, mert pontosan nem ismerte a szó értelmét. — Valamikor voltak efféle intéz­mények, ahol az apácákat nevelték. Tudod, ők sosem mentek férjhez, nem foglalkoztak evilági ügyekkel. — Mit tegyek, ha ilyen? Nem bánthatom meg. A szüleim is őt pártolják. Odaértek az utca sarkához. A lány finoman, alig érintve, arcon csó­kolta a fiút. Jóska megsimogatta a kezét. — Vasárnap négykor, a Bem mo­zi előtt. Rendben? — Aha — mondta beleegyezően a lány. aztán elsietett. A fiú nézett utána. Ágnes is visszafordult egyszer, intett a fiú­nak, hogy menjen már. Jóska ki­lépett az utcai lámpa fényköréből, egy darabig meghúzódott az árnyék­ban, majd óvatosan a lány nyomá­ba eredt. De már csak villanásnyira látta, aztán eltűnt a szeme elől. ■ Messzinek látszott még a vasár­nap, a fiút már kedden elfogta a türelmetlenség. Elment Ágnesék utcájába, ahol a lány felszívódott a sötétségben. Két ház állt egymás mellett; egy barátságosabb családi meg egy hórihorgas, emeletes bér­kaszárnya. Jóska — a lány elbe­szélésére emlékezve — az előbbi kapuján csengetett. Elszánta magát, hogy minden áron bejut a házba. Kis idő múlva idősebb asszony né­zett ki a kémlelőnyíláson. — Mi tetszik? — Lengyel Ágnest keresem. — Nem lakik itt — mondta az asszony. — De... nekem okvetlenül beszél­nem kell vele. Ne tessék rólam azt gondolni, hogy afféle kalandor va­gyok. Tisztességes szándékokkal jöt­tem, és... — Jól van, jól van — nevetett a néni —, de miért mondja el mind­ezt nekem. Az a kislány valóban nem lakik ebben a házban. — Lehetetlen. — Ö mondta a címet? — Igen. ő. — Hogyan fest az a leány? írja le. — Gesztenyebama, nagy szürke szem. Középtermetű. Kissé gyors.be- szédű. — Lengyel? Aha, tudom már. Itt, a szomszéd házban, az üzlethelyi­ségben laknak. A fiú elképedt. — Az üzl... Köszönöm — mond­ta csüggedten. . > S-G Egy darabig habozott, mit te­gyen, aztán elment. ■ Vasárnap mégis megjelent a ta­lálkozón, s a lány is pontosan be­futott. — Szereted a szabadságot? — kérdezte a fiú. — Persze. > — Akkor gyere! Megfogta a kezét, húzta maga után. Felszálltak egy buszra, vagy félórás utazás után kiértek a város­ból. — Itt szálljunk le — mondta a fiú. Lelkes Miklós: Gyöngy holdá Gyöngyholdú nyár. Kékhomlokú vadon. Itt fűben, fában orvosság vagyon? Bogárnyi szél. Cintányér nap felett a csizmáskandúr múltba lépeget. Bohóc boldogság. Hány bajusz, szakáll! Habos a föld. Ó, te nyárvégi nyár! Térdelő erdők sötétje alatt hová úsztatod gyöngy holdjaidat? Ha minden múlt, a csend is fekete. Emlékké lesz rézszín tücsökzene. Levél levélbe olvad, ágba ág. Várnak, bevárnak csillag-éjszakák. Vak lámpa ül le, fénytelen remény. Csöpp egér táncol ujjaim hegyén. A bajsza hős. Az orra. hej, de fenn! Piros kabátját hozzáképzelem. Katona Judit: Virrasztók ösvényre fut a gyom. Az estikék kék szoknyája még meglebben, ahogy becsukódnak a kerti kiskapuk. Már csönd tapintja szűk szobák szeméi. Mint olvasón az idős kéz szemez, tárgyak közül felrebbenti az árnyat. Nem súg vissza sötétben száj a szájnak. Sehogy se jó. A kar s láb nehezebb. Szakadt nyakláncként, titkon könny gurul. Forgolódnak. Az óra percet üt, s mert senki sem jön, kis asszonyfejük csak tartogatják. Ébren, szótlanul. Este Remsey Iván festménye (olajpasztell) Szokatlanul enyhe, napos téli vasárnap volt. Körös-körül kertes házak sorakoztak. Találomra be­fordultak az egyik utcába. A végén egy strandfürdőhöz értek. Nyitott kapuszámyát nyikorogva mozgatta a szél. Bementek. Lehangoló látványt nyújtott az elhagyott kabinsor. Le­sétáltak a medencébe, mely hatal­mas, kifosztott kőkoporsóhoz ha­sonlított. A fiú a falának támasz­kodott, nézte a lányt, aki fel-alá járkált a betonon. — Szeretsz úszni? — kérdezte a fiú. — Szeretek. — És a nénikéd? Tessék? — nézett rá meglepet­ten Ágnes, aztán hirtelen azt mond­ta: — Ja, a nénikém? Tudod, ő már öreg az ilyesmihez. — Persze. Nem jár strandra, csak a vagyonát őrzi. A házát. — És ha őrzi? — Őrizné, ha volna. — Micsoda? — Nénikéd, meg a ház is. — Hát nincs? a lány hamiskás mosollyal a fiú mellének dőlt. Nincs — mondta a fiú. — Ott voltam, kerestelek. Látni szerette­lek volna, még vasárnap előtt. — Akkor tudod — mondta nyu­godtan a lány. — Miért kellett előttem titkol­nod? — Nem valami nagy dicsőség üz­lethelyiségben lakni. — Attól még lehetsz valaki. — Téged igazán nem zavar? — Bolond vagy. — El is jönnél hozzánk? A buszmegállóig futva tették meg az utat. ■ A fiút a lány szülei Is szívesen fogadták, s attól kezdve gyakran eljárt hozzájuk. — Ügy érzem magam nálatok, mintha palotában volnék — mond­ta a lánynak. — Voltál már palotában? — Nem. De ilyen lehet. :— Azért nem vagyunk akármilyen emberek — mondta Ágnes anyja. — Pénzünk is van a takarékban. ■ Egy napon értesítés jött: Ágnesék új lakást kaptak. — Fürdőnk lesz és nekem külön szobám — lelkendezett a lány. — Milyen jól megértik maguk egymást — mondta Ágnes anyja._ Jóska segédkezett a költözködés­ben, rengeteget gürcölt, de szíve­sen csinálta. Ha elfáradt, Ágnes kipirult arcából merített új erőt. Két héten belül berendezték az új lakást, minden a helyére került, új bútorok díszelegtek mindenfelé, • alig néhány holmi emlékeztetett az üzlethelyiségre. Egyszer majd ezeket is kido­bom — mondta fitymálva Ágnes. B Egy február végi estén Jóska nagy lendülettel kaptatott felfelé a lépcsőházban. Szerette az efféle ro­hanásokat, férfiasabbnák vélte, mint kényelemben felfelé suhanni a liftben. Ágnes anyja nyitott ajtót, zavart- nak látszott. — Csókolom. Ági? — Jöjjön be egy kicsit hozzám — mondta az asszony. Bementek. A fiú hállga tózott. A másik szobából Ágnes és az apja hangja szűrődött át, meg egy idegen férfié. Leültek, mind a- ketten feszeng­tek. — Maga nagyon kedves — mondta az asszony. Kis szünetet tartott — Valamennyien szeretjük magát. Ág­nes rajong magáért. De még mind a ketten olyan fiatalok. A szülők­nek a jövőre is gondolniuk kell. A fiú semmit sem értett, foly­ton a másik szoba felé hallgató­zott I— Igen — mondta az asszony, mintha csak az idegen hangot kí­vánta volna magyarázni. — Az uramnak régi ismerőse. Üzemmér­nök az Izzóban. Megkérte Ági ke­zét. —- És ő? — kérdezte szédelegve a fiú, mintha csodára várt volna. — Azt mondta: beszéljek magá­val. — Értem — mondta a fiú. Fel­pattant, indult az ajtó felé. Sajnálom — mondta az asz- szony. És persze... Tudom — mondta kiszáradt száj­jal a fiú. — Nem jövök többet. — Egy pillanatra megállt, az asszony­ra nézett. — Hány fok lehet most a külterületeken? .• — Nem tudom — hebegte elké­pedve az asszony.

Next

/
Thumbnails
Contents