Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-20 / 220. szám

9 uwtft V __ v/CiríffU 1979. SZEPTEMBER 20., CSÜTÖRTÖK MEG NEM ZAVARTALAN Iskola három hónap alatt Elmaradt egy riport szep­tember elején. Nem írtuk meg, hogy Kerepestarcsán a gyerekek nem vehették birto­kukba az évnyitón az új, nyolc tantermes iskolát. De- hát Az igazat mondd, ne csak a valódit — József Attila e verssorának figyelmeztetésére gondoltunk. S az igaz mégis­csak az, hogy a megyében néhány tucattal több tante­rem készült el, mint ahányat terveztek. Ismerve s átélve oktatásunk helyzetét már- már erőn felüli áldozatot hoz­tak Pest megye párt- és álla­mi vezetői, s velük a városok falvak lakossága. Ehhez ké­pest elenyésző lokális valóság a kerepestarcsai; bár feszült­ségeket okozott. Lesz ünneplés Vicsotka Gyuláné tanácsel­nöknő indokol: sajnos nem lettünk teljesen készen, a bú­torok pedig csak október vé­gére érkeznek a Tanérttől. Majd, ha lesz ünnepélyes megnyitó, akkor jöjjön el hozzánk, s írjon rólunk na­gyon szépet. A meghívást vár­tam, de valahol megszólalt egy másfajta csengő: taníta­nak Kerepestarcsán, a ta­nulószobákkal, műhelyter- mekkel, természettudományi előadóval, úttörőhelyiséggel és melegítő konyhával felszerelt' új iskolában. • Szeptember 12., reggel 9 óra. Dopcsányi Lajosné, a másodi­kosok tanítónője zsírkrétával írja a megtanulandó*, s fel­mutatja. Az óra végén meg­pihen a fűtőtesten és hóna alól kiveszi az osztálykönyvet. Ezt találom még másik há­rom teremben. A napköziben két padsor és hat sor gyerek. Itt nemcsak a tanítónőnek nincs asztala, széke és fali­táblája, hanem a gyerekek egyharmadának padja sincs. Ugyanez még egy teremben, s a harmadikban ebédlőasztal­nál szorong néhány pajtás. Tanítanak Kerepestarcsán, az új iskolában. Nyolc tanterem közül négyben. így. — Az ünnepélyes átadás el­maradt — mondja Barkóczi József igazgató. — Nem vol­tam hajlandó virággal, zász­lókkal díszített asztal mö­gül, a körülményeket ismerő diákjaim szemébe nézni. De lesz ünneplés, ha az iskolánk alapvető funkcionális beren­dezései helyükre kerülnek. Nyílt napot akarunk rendez­ni, meghívjuk a szülőket, a község többi pedagógusát és a tervezőkkel együtt az építő­ket, akikre gyors munkájukat köszönve mindig hálásan fo­gunk gondolni. De a gyere­keknek, akiknek épült az is­kola — hiszen nem magunk dicsőségére teremtettük, s ezt az álláspontot minden közre­működőtől joggal elvárhatjuk — a gyerekeknek nem ma­gyarázkodhatunk. Gyorsmegoldás A kerepestarcsai iskolára égetően szükség volt. A há­rom műszakos oktatástól men­tette meg a községet a me­gyei-állami támogatás. Az épitési-helykijélölési jegyző­könyv szerint az eredeti cél az volt, hogy ez év első felé­ben elkészüljön az intéz­mény, csakhogy ez irreálisnak bizonyult még a legnagyobb n.............­önfeláldozás és lelkesedés mellett is. Tavaly november közepe táján indult az előké­szítő munka. A Pest megyei Beruházási Vállalat igazgató­helyettese, Scheuring János társadalmi munkában készí­tette el az építészeti terveket, s hozzá csatlakozott, a Pest megyei Tanács Tervező Válla­latának egyik kollektívája, amely ugyancsak társadalmi munkában készítette el az épületgépészeti dokumentá­ciókat. Az elismerésre érde­mes segítséggel különös mó­don nem kapott lendületet az intézmény megvalósítása, A nagyközségi tanács ve­zetői, a távlati fejlesztési ter­veknek megfelelően máshová szerették volna építtetni az iskolát, mint ahová a műszaki tervek szóltak. Végül' is meg kellett alkudni a körülmé­nyekkel: a kerepestarcsai kór­ház tőszomszédságában ren­delkezésre álltak a közművek és a kazánház is, tehát ész­szerűbb, olcsóbb ez a meg­oldás, annak ellenére, hogy így a község szélére került az új iskola. Sok millióval épít­hettek így olcsóbban —, sőt így építhettek, a tízmillió hiá­nya miaitt elmaradt volna az egész építkezés is. A helyszín körüli hangos viták elcsitul­tak, de a feszültségek nem oldódtak fel. A Pest megyei Beruházási Vállalat közben megkezdte az építkezés bonyolítását. Sike­rült kivitelezőt is találni. A kerepestarcsai Általános Épí­tőipari Szövetkezeti Közös Vállalat eredetileg ugyan 1980. április 30-ra vállalta az épü­let befejezését, de megértve az iskola fontosságát, előrehozta a határidőt 1979. augusztus 31- re. A tervdokumentációkat február elejétől április köze­péig fokozatosan megkapták, s megérkeztek az új technoló­giával készült betonyp-ele- mek. Vállalatunk május 4-én kezdhette meg az alapozást és az ígért határidőre állt is az épület — mondta Aradi Péter főépítésvezető. — Be kell val­lanunk: magunk sem bíztunk banne, hogy sikerül. De min­den erőnket igyekeztünk lat­ba vetni, munkásaink szom­bat-vasárnaponként is dol­goztak. Pedig a beruházási vállalatnak nem sikerült al­vállalkozókat biztosítani a víz-, és a fűtésszerelésre, az üvegezésre, csak a padlóbur­koláshoz kía-ptunk segítséget. ' 0 Épület plusz felszerelés Igaza volt hát az új iskola igazgatójának, aki a gyors munkát dicsérte, hiszen eny- nyi idő alatt még sohasem épült fel nyolc tantermes oktatási intézmény. Az öröm­be mégis üröm vegyült, mert a műszaki átadáson kifogásolt hibákat ki lehetett javítani, de a bútorok és a felszerelések most is hiányoznak. És egy épület csak akkor válik isko­lává, ha alkalmas a funkcio­nális cél megvalósítására, eh­hez pedig padok, székek, táb­lák, szemléltető eszközök kel­lenek. Kinek a feladata volt, hogy erről gondoskodjon? — Az építésügyi rendeletek szerint a beruházás lebo­nyolítójának, jelen eset,ben a Pest megyei Beruházási Vál­lalatnak kell, illetve kellett volna gondoskodni az összes szakhatósági engedélyekről és az iskola birtokbavételéig mindenről — mondta Fekete Jánosné, a községi tanács vb- titkára. — Sajnos, csak most, szeptember elején tudtam meg, hogy nincs semmiféle írásos szerződés köztünk és a beruházási vállalat között. így mi jogilag nem követel­hetünk. — Június 7-i levelében ér­tesített a beruházó, hogy a költségvetésben nem szerepel­nek bútorok és felszerelések. Ekkor kértünk póthitelt a me­gyei tanácstól, s rendelésünk kel megkerestük a Tanértet. De a szállítási határidőt már nem tudtuk előbbre hozni. Így négy tanteremben a Gö döllőről kölcsönkért búto­rokkal kezdtük meg a tanítást — mondta Vicsotka Gyuláné. Gödöllőn, az Imre utcai is­kola csak jövőre készül el. De már megérkeztek a bútorok, tárolási gondokat okozva. Hogy miért nem adták át az egészet, miért csak kölcsön, néhányat? Számlázási problé­mák — hallom — meg aztán nem is a tervezett típus ... Szóval? Egy járás, egy me gye, egységes oktatásügy. — A lebonyolítási szerző dést valóban csak most, a na­pokban kötöttük meg, de ez nem hátráltatta a munkát. A kivitelezővel is csak az átadás után egyeztetjük a végleges árakat. Mi egyetlen dolgot tartottunk fontosnak: a lehe­tő legrövidebb időn belül si kerüljön átadni az iskolát — mondta Scheuring János. — Az adminisztrációs ügyeket kétségtelenül menetközben in­téztük. így sikerült a tanév megkezdésére eddig szokatla­nul rövid idő alatt befejez­nünk az épületet. Majd őrülnek Tegyük hozzá: csak a ter­vezés készült társadalmi mun kábát}, az építkezéshez a he­lyi vezetők nem kértek segít­séget a község lakóitól, pedig a megyében már mindenütt szokásossá vált, hogy a tár­sadalmi munka megsokszoroz- za a forintokat és az erőket. Igaz viszont: miután a ta­nács értesült arról, hogy helyi fedadat lesz a bútorok beszer­zése, akkor már minden le­hetőt megtett. S ha a mentő­akció érdem, akkor ez a ta­nács és a pedagógusok érde­me. Ha majd zavartalanul tanítanak a szép épületben, bizonnyal mindenki örülni fog a jó feltételeket adó intéz­ménynek, Akik az indulattól, a viták hevétől nem vakulnak el, ma is az említett, és való­ban meglévő gondok mellett elsősorban azt látják, hogy gyorsan, korszerűen felépült egy nélkülözhetetlen intéz­mény, és nem kell évekig há­rom műszakban tanítani. S természetesen ez a lényeg. Kriszt György Üllő Kik és mit olvasnak ? — Mit és mennyien olvas­nak Üllőn? — kérdeztük Ber- zéki Lászlónétől, a nagyközség könyvtárának helyettes veze­tőjétől. — Statisztikánk szerint Ül­lőn 1040 olvasó jár rendszere­sen könyvtárba. Közülük 600- an általános iskolás korú gye­rekek. Ez a lakosság tíz szá­zaléka, amelyhez még hozzá keli számítanunk két letéti könyvtárunk adatait. A 60— 80 kötetes, rendszeresen cse­rélt letéti könyvtár állomány­ból a helység távolabbi ré­szein lakó idősebb emberek kölcsönöznek, akiknek nincsen idejük és lehetőségük a köz­ponti könyvtárat felkeresni. Sokan Budapestre járnak dol­gozni. A bejárók egy része az üzemi könyvtárakban vesz ki könyvet. — Melyek az üllői olvasók legnépszerűbb szerzői? — Moldova György, Passuth László és Örkény István írá­sait keresik a legtöbben. Sok függ a TV műsoraitól is. Egy- egy megfilmesített regény be­mutatása után mindig megnő az érdeklődés. Most például Jókai: Mire megvénülünk cí­mű könyve népszerű. — Mennyit vásárolnak az üllőiek? — tettük fel ezt kö­vetően a kérdést Holló László- né üzletvezetőnek az áfész üllői könyvesboltjában. — Havi 50—60 ezer forint a bolti forgalmunk — mondta. — Ebből 40 ezret hoz a könyv. A, többit a díakép és a hang­lemez vásárlás teszi ki. Sok mesekönyvet vesznek a hely­beliek, s mindig akad egy-egy kötet, amely nagyon keresett. Népszerűek Szilvási Lajos, Berkesi András, Szabó Magda és Bihari Klára művei. — Milyen az igény a lexiko­nok, a kézikönyvek iránt? — Az Űj Magyar Lexikon első három kötetéből 15 pél­dányt kaptunk, s eddig 3—4- et adtunk el előzetes megren­delésekre. A Magyar nyelv Értelmező Szótárából 6—8 pél­dányt vásároltak. A leggyako­ribb vásárlók a pedagógusok közül kerültek ki. ___________K. T. L Me zőgazdasági zsebkönyv Az európai KGST tagorszá­gok között a harmadikról az első helyre lépett Magyaror­szág a múlt évben a kukorica és a cukorrépa hektáronkénti terméshozamában, a második helyről az élre került a lako- sonkénti hústermelésben, meg­tartotta első helyét a lakoson­ként számított tojástermelés- ben, a harmadik, illetve az ötödik helyen maradt a búza és a burgonya hektáronkénti hozamában és a sor végén jár a tejtermelésben. Egyebek kö­zött ezeket az adatokat és még sokezernyi egyéb információt tartalmaz a statisztikai kiiadó gondozásában most megjelent legújabb mezőgazdasági sta­tisztikai zsebkönyv. Nyári egyetemek melege mm Hazafelé az új iskolából Évek óta fejlődik a TIT nyári egyetemeinek színvona­la, emelkedik a rendezvények és a résztvevők száma — ez tűnik ki abból az összegző ér­tékelésből, amelyet a két hete lezárult rendezvénysorozatról a napokban készítettek el a TIT országos központjában. Az idén már 19 városban 23 nyá­ri egyetem nyitotta meg ka­puit a magyar és a külföldi érdeklődők előtt. Először foga­dott hallgatókat a budapesti állam- és jogtudományi, a szarvasi mezőgazdasági, a szé­kesfehérvári számítástechnikai nyári egyetem. Ugyancsak első ízben indított magyar tagoza­tot a soproni környezetvédelmi és természetvédelmi nyári egyetem. Harminchat országból érkez­tek vendégek a kurzusokra. Az 1848 magyar résztvevő mellett 1135 szocialista, 380 nyugati, és 13 fejlődő országbeli hallgató­ja volt az előadásoknak és a kiegészítő programoknak. A legnagyobb érdeklődés évek óta, az NDK-ból nyilvánult meg: ezúttal több mint ötszá­zan érkeztek Magyarországra. Elsősorban a nyíregyházi iro­dalmi és történeti nyári egye­temre jelentkeztek, ahol a mai társadalompolitikai kérdések­ről is szó esett. Népes csoport érkezett a Szovjetunióból is: 200 hallgató vett részt a kü­lönböző nyári egyetemeken. A nyugati országok közül a leg­több érdeklődő Finnországból, az NSZK-ból és Olaszország­ból érkezett a TIT nyári ren­dezvényeire. Azok között a rendezvények között, amelyek elsősorban a külföldiek érdeklődésére szá­míthattak, a legnépesebb tábo ra a debreceninek volt: csak­nem háromszázan vettek részt a továbbképzésen, amelynek programjában fontos szerepet kaptak a hazánk fejlődését be­mutató előadások. Főként magyar hallgatókat fogadó nyári egytemek közül, amelyek a szakmai továbbkép­zést szolgálták, tartalmukat és a résztvevők számát tekintve a legsikeresebbnek a szocia­lista életmódot elemző miskol­ci, a Kecskeméten megtartott óvoda-pedagógiai és a Szege­den rendezett pedagógiai és művelődési nyári egyetemek bizonyultak. HETI FILMJEGYZET Kedves szomszéd Szabó László és Dayka Margit a Kedves szomszéd című új magyar filmben A kedves szomszéd, azaz Dibusz Miklós, amolyan le­csúszott egzisztencia. Külkeres volt, aztán belekeveredett va­lami zűrbe, kirakták, otthagy­ta a felesége, aki magával vitte a gyereküket, ugrott a lakás is — csőstül zúdult a baj Dibusz nyakába. Most éppen idegenvezet az Ibusz- nál, s angolul és franciául ka­lauzolja a külföldieket szép fővárosunk kiesnél kiesebb nevezetességei között. Egy szép napon aztán, be­állít az apjához, aki egy ócs­ka, roggyant, lebontásra ítélt házban lakik valamelyik öreg kerületben (a ház valamikor rosszlányok tanyája volt). A komfort nélküli szobába be­költözik a fiú, az apát pedig beadja a szociális gondozóba. A ház lakói — valamennyien legalább annyira lecsúszott egzisztenciák, mint Dibusz — felháborodnak ezen a vandál tetten, alaposan összeverik a kedves új szomszédot, de aztán lassan megbékélnek ve­le, mert segítségükre van a tanácsi emberekkel vívott csendes tusában, ami a le­bontandó háziból ■’ kiköltözők számára kiutalandó új laká­sok minél kedvezőbb „meg­oldása” körül folyik. Dibusz időközben összeszűri a levet az egyik lakótárs elhanyagolt nejével; udvarol — egy újabb szoba, azaz egy újabb „laktér” reményében — egy megsava- nyodott vénkisasszony lakó­társnőnek; amúgy mellesleg „megvigasztalja” a ház állan­dó öngyilkosjelölt leányanyá­ját, aki végül is egyszer si­kerrel lesz öngyilkos; ferde hajlamú manipulációk rágal­mával üldözi az idős tanárt, mert annak háromszobás lak­részére is szemet vetett; nagy evés-ivást szervez a ház la­kóinak, és közben maga is követi a házban bevett gya­korlatot: aki valamelyik szo­bából kiteszi a lábát, azt a szobát azonnal hozzá kell kapcsolni a saját lakrészéhez, azon egyszerű módon, hogy aj­tót bont a közfalon. Aztán eljön a kiköltözés, s a ház lebontásának napja, s csak az öreg örömlány, a ház­ban ötven évet lehúzott Iduka marad a régi lakók közül — ő nem hajlandó elköltözni ar­ra az egy-két évre, ami neki még hátravan. És ott marad vele vagy két tucat macska; birtokba veszik a romokat, a szemétkupacokat, az üres ud­vart. Azért kellett ilyen részlete­sen elmesélni Kézdi Kovács Zsolt új magyar filmjének sztoriját, mert tulajdonképpen ez a sztori a film legérdeke­sebb része. A lerombolásra kerülő városrészek szocioló­giai pontosságú és hitelű fel­mérése kétségtelenül érdekes a filmben. Jók a figurák, jó a szöveg, remekül fényképezi Zsombolyai János a nyomott, ócska, koszlott, málló vako- latú szobákat, s a bennük élő anakronisztikus embereket. Mindez érdekes, jó, még hu­mora is van, fanyar, és néhol fa humor, de humor, s ezt meg is kell becsülni. És a film mégsem igazán érdekes, mégsem igazán jó. A jó tör­ténet és a jó figurák nem adnak ki többet, mint egy gondos és lelkiismeretes lát­lelet. A néző a film végén nem tudja, mit is akartak a tudtára adni az alkotók. Azt, hogy Dibusz ügyeskedő, ra- vaszkodó fickó, aki a lakásért mindenre kész, s ezért el kell ítélnünk őt? De hiszen nincs lakása, (amiben lakik, az nem nevezethető annak), jogosult lakásra, és körülötte minden­ki más legalább annyira — a legtöbben sokkal jobban •*- ügyeskedik a lakásért, mint ő. összeférhetetlen, sunyi és erőszakos? Mindenki más a házban sokkal összeférhetetle- ilebb, sunyibb és erőszako­sabb, mint ő. Akkor hát miért keli nekünk elítélnünk éppen őt? S egyáltalán: miért keli ezt a majdnem lumpen te­nyészetet ilyen hangsúlyozot­tan: „felvezetni?" Nem a tény ellen berzenkedünk; ez az életforma, ez a magatartás, ez a gondolkodásmód, ez a réteg van, létezik. De ha fog­lalkozunk vele, illenék azt is megmondani, miért? Ez a filmből még a „csak" szintjén sem igen derül ki. Maradnak hát végül is a macskák, akik, mint egy kö­zepesnél gyengébb sci-fiben, átveszik az uralmat, a hely­színen. Hogy miért? Ezt sem tudjuk meg. Az egyedüli üde élmény a filmben néhány színészi ala- alakítás. Mindjárt elsőnek a Dibuszt játszó Szabó László, aztán Margittay Ági, Dayka Margit, Szabó Lajos. Kitűnő figurákat formálnak, s nekik elhisszük, hogy vannak ilyen emberek. De tőlük sem tud­juk meg, miért, mitől ilye­nek, s miért kell róluk be­szélni? Júlia Mindig megható, ha a gaz­dag emberek kényelmetlenül érzik magukat a jómód, a gazdagság, az előkelő társa­dalom vidámságai közepette. Valami ilyesmi jut az ember eszébe, amikor Fred Zinne­mann amerikai rendező Jú­lia című filmjét nézi. Az egyik fő figura — Júlia — dúsgazdag angol (sőt: skó­ciai) család sarja, a famíliá­nak fél járás nagyságú birto­ka van, hatalmas kastéllyal, tóval, erdőkkel, satöbbi, sa­többi. A másik fő figura, Li­lian, jómódú amerikai írónő, aki nagyon elkeseredett, mert szerény kis öt-hatszobás ten­gerparti nyaralójában nem tud írni, nem megy a munka, ezért kénytelen hol London­ban, hol Párizsban élni hosz­szabb ideig, hátha ott meg tudja írni végre a színdarab­ját. A két nő valamikor együtt töltötte a gyerekkorát, s most is jó barátnők, bár miért — egy antifasiszta szer­vezet fontos személyisége lesz a náci Németországban, Li­lian pedig épp a Szovjetunió­ba készül látogatóba. S mit ad isten: Júliát elteszik láb alól a nácik, Lilian pedig fon­tos illegális megbízatást hajt végre, majdhogynem véletle­nül. A film a két nagyszerű színésznő — Vanessa Red­grave és Jane Fonda — já­téka dacára is olyan, mint egy szentimentális leányre­gény. Sajnos, a hitele is ezen a szinten mozog. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents