Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

Házak, szőlővel Dur/ró Gábor grafikája Zelk Zoltán'- Ego házban Egyedül az égő házban, égő házban egyedül, lótfutásban, dobogásban, tűznyílásban egyedül, de jó, hogy ő nincs most itthon, de jó, hogy most egyedül, omló falak alatt titkon megbúhatok egyedül, ajtók, ablakok zuhognak, ahány szomszéd, menekül, lobot vető paplanomnak lángja ala'tt egyedül, egyedül az égő házban, egyedül a tűzhalálban — aki leszek, rávetül tűz a tűzre, láng a lángra és elhamvad egyedül. Kiskun Farkas László­Parton Horgot dobtunk a habos áradatba, ficánkol rajta súlyos, szép halunk, ezüstös teste szikrázva kivillan. Ha nem vigyázunk, szakad a zsinór, pattan, a súly elhagyja tenyerünket. Báván és acsarkodva állunk, tovasiklik a már majdnem kiküzdött, rózsás uszonyú, karcsú jószerencse, a boldogságunk. Aztán a víz fölött alkonyodik. Nincs újrakezdés. Szedelőzködünk, este van, megyünk, itt hagyjuk a partot. Madár János'­Hazám A szántóföldek üzenetét, jegenyéktől tanult szavaimat engedd a naphoz, ne temesd el . énekemet: szoríts magat'lioz! Törő István'­Emberek hangja Csönd megült vágányain zakatol a hideg, két kezem szikrázó nyarat varázsol, tábortüzet, lobogást, reményt, hogy elfogy egyszer minden ellenérv utamból, lépcsők elsimulnak, ahogy a téí tavasz melegében — csak a csönd izgat, béna falakon átütik felém az élet rezdüléseit zsibongó gyerekek, mert az emberek hangja legmelegebb, szívben hempergő irgalom, s mosolyokban megbújó jóindulat, ez kell nekem! minden kihívást kiűzök magamból, megmosom arcom végtelenség friss tavaszi harmatában s az emberek között akarom használni végre erőmet! Hunyadi István'■ Késői osztálytalálkozó A rendkívüli az, hogy itt ülünk " az iskolapadban. Az évek se űzzék velünk gonosz játékukat. Fel­húzzuk a térdünk hatvannyolc éve­sen, és pont. Ekkor nyílik az ajtó. Furcsa, rossz öltözetű alak sompolyog be­felé az osztályba. Hunyorogva mustrálja végig a társakat, vastag gumivégű botot lóbál. Megszokás­ból. Valaha bicegett is. Nem tudja, leüljön-e közénk, vagy állva ma­radjon, bemutatkozásfélét hebegjen, vagy szó nélkül surranjon a he­lyére? Régen is így tett, ötven esz­tendeje, azóta se változott semmit. Gólisz, az örökös későnjáró. Itt ült a második pad szélén, az ablaknál, s mint, aki mélytengeri merülésből ocsúdik éppen, ha ta­nárai szólították. Idegen szélességi fokokon járt akkor "is, groteszk, befelé forduló világában. Kiváló koponya volt, ezt tudtuk róla. Több oldalas latin szöveget memorizált egyetlen olvasásra. Most elveszet­ten nyomorog. Megjelenése elsár­gult matrica, diákidőkből. A régi tanárokat idézzük. Alig elviselhető, sűrű pillanatokat, a kelepcéket. A mesék és legendák maskaráiba bújik mindez, megszelí­dül. Lesétálunk az udvarra is. Ádámi professzor fülhorzsoló, re­csegő rikkantásai. füles-csaták s a szomszédos lányintézetbe átügyes­kedett labdák. A szögesdrótos ke­rítésen át hoztuk vissza őket. Most kékdresszes lánykák hancúroznak itt is. Mégis fonákjára fordult a kerti vendéglőben az öröm. A fiatalítási kísérlet, amiért idejöttünk. Valaki­nek el kellett rontani. Nem tudta fölvenni a közös játék színes röp­labdáját. Váratlan szélroham zúg el és összegyűri az asztalkendőt. P ólisz beszél Majoros tanár úr- ról és a többiről. Bénító, ko­misz csöndben hallgatjuk. Így kezdi: — Ekkor fölállt Rostás, négy­száz hold várományosa és a maga hencegős stílusával ennyit mondott: „Most, hogy vége a hülye biflá- zásnak, aranyórát vesz az osztály Majöros tanár úrnak. Nem azért, mert túlságosan becsüljük, hanem, mert így illik. Azzal se törődöm, ki mennyivel járul hozzá. Ami hiányzik, pótolom. Szóljatok vala­mit, srácok!” Hallgattunk, mint akit fejbe vertek. Rostás gazdag volt, mi pénztelenek, csórók ... Az egyik osztálytárs közbevág: — Hagyd, Feri. Ezek már régi dolgok. Rostás eltűnt, ki tudja, hol a sírja? Meghalt Majoros ta­nár úr is. Halottakról jót vagy semmit! Fölényesen torkollja le: — A tényeken ez semmit se vál­toztat. Majorost, az osztályfőnököt glória nem illeti. — Szelíd ember volt, igazságos — jegyzi meg valaki. De Gólisz Ferit nem lehet le­csillapítani. — Velem nem az volt. De én csak egy ember vagyok. Meg kell néznünk ezt alaposan. Valami bűz- lött az osztályban. Rohadt, undorí­tó illat. Lenne rá alkalmas szó, de Kulcsár János­Sanyi meg a sárkány — És akkor Lacó anya úgy sírt, hogy az istennek sem volt már ma­radása tőle. Még enni, meg aludni sem bírt az isten... Sanyi elhallgat, s felnéz rám. Két szeme két arany-fekete napraforgó­tányér, de most a vád magvai pe­regnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — rebegi becsapottan. — De bizony, figyelek. — Akkor mondd meg, miért sírt Lacó anyja? — Mert odaadták a fiát a sárkány­nak három évre, hogy mesterséget tanuljon. Es a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer még a fiára, visszakapja. Ha nem, akkor a sárkányé marad ... Hálával gondolok az egykori nép­rajz-stúdiumokra, Sanyiban pedig talpára fordul a tótágast álló erköl­csi világrend. A mese .valahogy még­is kiröppenhetett gyapjas kis buksi­jából, meri tárgyilagosan megkérdi: — Holnap mikor jössz kezelésre? — Ebéd után, ahogyan szoktam. — Akkor nem is tudunk elbú­csúzni — fénytelenedik el a fahéj - barna arcocska. — Mert engem már reggel hazavisznek, azt mondták. — A mama jön értem, autóval — teszi még hozzá, lapos pillantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap telefonáltunk a mamának. Otthon, a konyhában van a telefonunk, az asztalon. Piros. A szobában is van egy. Azon meg a kistestvéreim tele­fonálnak. Várja a hatást. Nézzük egymást. Hallgatunk mindketten. „Notórius hazudozó” csóválgatná a fejét Sanyi másik patrónusa, a szép, szőke Ilona nővér, ám szerencsére, csak egymás között vagyunk, így Sa­nyi töri meg a csendet: — Aztán lehet, hogy mégis men­tővel megyek haza. Elvihetem a könyveidet? — Hát persze, hogy elviheted, hi­szen neked hoztam őket... Furcsán kong a hangom, mintha a szomszéd szobából hallanám. ; V - © Betyárfészek inkább az ötvenes, mintsem a nagykönyv szerinti kór­terem. Heten laknánk, akár a go­noszok, de sohasem válhat tartóssá a teljes létszám; a közénk csöppent „átmenők” egy-két napon belül a műtőbe kocsiznak, onnan meg szo­lidabb tájékra gurítják őket tapin­tatos kezek. Fogadásokat kötünk, hogy mennyi időt tölt majd az ürge a műtőasztalon, a cuccáért melyik nővér iparkodik be hozzánk a másik folyosóról, s hogyan kezdi paskolni őrangyalunk az új huzatot, a gazdát­lan ágyneműn. Hajladozását élénk helyeslés kíséri, közöljük vele meg­nem akarom használni. Ketté vol­tunk mi osztva: módosakra és nincstelenekre. A Rostás meg a Makogós. Nekik nem kellett tanul­niuk egyáltalán. Az Antant-misz- sziók adományai eltörpültek a szü­lői csomagforgalom mellett. Ami csak kellett, prezentálták. És mi volt az eredmény? Fejünk leszegve hallgattunk. Káprombolás? Kinek érdekes ma már? Megtépáztak egy legendát. Egy diákkor ingatag illúzióját. — Fékezett tempóval, mélyen le­szállított igénnyel kaptuk a tan­anyagot — folytatta Gólisz. — Azok is követhették, akik alig tudtak többet a semminél! Lazítottak a legkülönbek, farigcsálták a padot. Minek tanulni? Elég annyi, hogy átcsússzunk. Így is lehet sterilizálni egy osztályt... — Hagyd abba, Feri! De Góliszt már nem lehet elhall­gattatni. Rám mutat: — Te voltál. Te köszönted meg az osztály nevében a kivételes ta­nári teljesítményt. A történelmet, a latint meg mindent. A pártatlan­ságot is. „Nunquam nos mutamur" — ezt is mondtad. Mi sohasem vál­tozunk! Nagyképűsködtél. Csaltál! Senki se . látogatta érettségi után Majorost. Mintha nem is élne... JT gyenkint állnak fel a vén diá- kok. Sürgős dolga akadt mindegyiknek. Gólisz magára ma­rad. Sötéten bámul a csupasztott térítőre. A foga közt -mondja a magáét. figyeléseinket, s ha szóvátenné a kedves betegek modortalanságát, kórusban tiltakozunk: — Hol lát itt beteget, nővérke? Nálunk kizárólag sérültek vannak. Óriási különbség! Ez itt a Csontbrigád, a baleseti sérültek Korlátolt Felelősségű Tár­sasága. Hajnalonként előkotorjuk a szíverősí'tőt, amelyet a legmódszere­sebb ellenőrzés sem tudott még rej­tekhelyéről kifüstölni, bárhogy fa­csarja is bűze az éppen ügyeletes orrokat. Meghúzzuk az üveget, gon­dosan ügyelve arra, hogy cseppel se károsodjék a következő részvényes. Kifelé mutat a szekerem rúdja, megtehetem hát, hogy már az ajtó­ban felkattintsam az öngyújtó lán­gocskáját. Szélfogó ujjaim résén át pillantom meg Sanyit, aki alig karnyújtásnyira szerencsétlenkedik, az új betegek esengő bizonytalansá­gával, melyen ott púposodik eddigi életének tíz, kurta kis esztendeje. — Hát téged hogy hívnak? — Orsós Sándornak — feleli el­szántan. — Keresel valakit? — Mentővel hoztak — mondja, s szavában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a szalmakazal­ról, és eltörött a kezem. Ügy fogadjuk be Sanyit, mintha rajtunk múlnék a sorsa; épp csak népszavazást nem rendezünk. Tol­lászkodik begipszelt kis karjával, mint egy törött szárnyú feketerigó. aztán olyan módszeresen veszi bir­tokába a velem szomszédos ágyat, mintha sohasem akarna kiszállni belőle. Látogatási nap volt a mai, ám a Csontbrigád törzsszállásán valahogy most ez is balul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a legutolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lépcsőházba ve­zető ajtót, elkezdjük gyűlölni egy­mást. Fortyog bennünk a lefojtott, né­ma düh az egészséges külvilág iránt, s mind sűrűbben megcikkan egy-egy utálatos, rosszul célzott szel­lemesség a levegőben. Fellélegzünk, amikor a lázmérőket osztja az ügye­letes nővér, dehát ez sem tart so­káig. Később undorral félretoljuk a hideg vacsorát, aztán nézegetük vé­geérhetetlen önéletrajzi filmjeinket a mennyezet sárgás mozivásznán, egészen lámpaoltásig. Az öregé na­gyon egyhangú lehet, s túlontúl sok­szor láthatta már, mert most meg­töri a csendet, és Sanyit kezdi vizs­gáztatni az egyszeregyből. A kölyök beszédhibás, mind riad- tabban kuporog az ágy fejénél, alat­tomos támadást szimatol, s már arra sincs szava, amit álmában is tud. Több sem kell a legénységnek; fertályórán belül az egész Csontbri­gád a kis cigány rovására élcelődik. Ütálkozom, de valahogy nincs erőm, hogy a védelmére keljek. Sanyi egyre kisebb lesz, már csak kát szeme izzik sötéten az ágy­neműkupac mélyéről. Szerencsére belép a nővér, jóéjszakát kíván, és lekattintja a villanyt. Csak az ajtó feletti halvány, zöld lámpácska ma­rad égve. Megnyikordul az ajtónk, s a be­vágódó fénypászma borzalmas jele­nésre esik. Mezítelen váz-férfi imbo- lyog a küszöbön, arcát szörnyű he­gek torzítják felismerhetetlenné, sze­me felfelé fordul, csak villogó fe­hérjét látni. Vonít, mint a farka­sok ... Az agysérüléses az őrzőszo- bából; megszökött, amint egy percre felügyelet nélkül maradt. A rém a gyerek ágyához közele­dik, Sanyiból kiszakad a kétségbe­esett sikoltás. Kezemet nyújtom fe­léje; olyan erővel ragadja meg, hogy ujjai a bőrömbe vágnak. Pillanato­kig tart az egész, rohannak a nővérek, elvezetik az agysérülásest, de a gyerek tovább reszket, hallom, ahogy vacognak a fogai. Nincs jobb ötletem, mesélni kezdek neki. Sa­nyi manó történeteit mondom a Sárga Sündisznóról, a Létrás Tör­péről, Huhu Varázslóról. Mire annak a mesének is vége, lesz, amelyben Sanyi manó elcsen­te az Üstfoltozó Cigány hat szem szilváját, a mi Sanyink összegömbö­lyödve, édesdeden alszik, de álmá­ban sem ereszti el a kezemet. Reggel, úton a dohányzáshoz biz­tonságot ígérő ablakmélyedés felé, Sanyi hozzám szegődik. — Sanyi manó cigány volt? — érdeklődik vizsgáló tekintettel. — Nem, nem volt cigány — le­pődöm meg. — Egészen közönséges, réti manó volt, amilyenből tizenket­tő éppen egy tucat. — És ő lopott a cigánytól szil­vát ... ? — Ö, bizony! De jóvá is tette a hibáját A manó meg én imigyen polgár­jogot nyertünk Sanyi világában, s már árad is rám a kiérdemelt biza­lom: — Én cigányul szoktam álmodni. Otthon mindig cigányul beszélünk. Magyarul csak akkor tanultam meg, amikor iskolába kerültem. — Miért ismételtíl osztályt? — mutatom a jólértesültet. Behúzza a nyakát, s bizonytala­nul mondja: — Hát... nem ment a számolás. Meg az írás se. De olvasni, azt szeretek. ,ío- ■ Létrejön az egyezség: ellátom Sanyit olvasnivalóval, ő meg viszon­zásul számol velem, s megpróbá­lunk együtt leszokni arról a csúnya selypítésről, amely igazán nem ilűk a férfinéphez. Alijuk is a szavunkat vitézül, s bizony beleizzadunk a becsületbe, viszont egy hét múlva Sanyi úgy megropogtatja a „paprikáskrumpli” hangjait, hogy gyönyörűség figyelni rá. Először én költözöm haza a kór­házból, s már csak a folyosón talál- kozhatom kis barátommal, naponta, aztán kitelik Sanyi ideje is. A nővérektől hallom meg másnap, hogy a gyerek szipogva búcsúzott. 9 A barátságos sárkányra gondolok, aki megérintette leheletével a törött szárnyú fiókát, miután az kizuhant a rozoga fészkéből. Sanyi előbb- utóbb elindul a keresésére, hogy le­szolgálja nála az idejét. Kemény próba vár rá. De hiszek Sanyiban, s tudom, hogy akkor is ráismerünk majd egy­másra, amikor ismét útjára bocsátja a sárkány. Mi, ketten, együtt tanultuk a va­rázsigét. A fekete kerék Román György festménye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents