Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
Kopre József ’• Elszaladt a kismalac Abban az évben beütött nekünk a dohány. Sárga lett. mint a kikirics. Nagy levelei nőttek. Köténynek is beillettek volna. Mondogatta is szegény anyám, ha úgy lesz, jpint gondolják, rólam sem feledkeznek meg. Megveszik a pantallót. — Aztán, ha minden jól megy, veszünk kismalacot isi — Kismalacot? — Azt ám. Fürgelábú kismalacot. Ahogy a pénzt megkapjuk a dohányért — mondta anyám. A földünk ott volt a Bánócán. A falutól néhány kilométerre. Emlékszem, mikor palántáztunk. Hajnalban keltünk. Bandukoltam apám után a kocsikerék-vágásban. Apám útközben oktathatott. Leginkább a természeti dolgokról. Ezt mondta: — Jó. hogy az emberfia korán megismeri az életet. A szegényem- ber sorsa előre meg van írva a sors könyvében. A nap előtt kel, a nyugta után nyugszik. Az izzadtságot sincs ideje letörölni. Olyan álmos voltam, hogy csak félálomban hallottam mindezeket. A szemem résén keresztül figyeltem az utat. Nehogy az árokba lépjek. Az első emlékezetes szenvedésem az öntözéssel kezdődött. Alig tudtam húzta a zsinórokról a dohányleveleket. Szétterítve az asszonyok előtt, így biztatta őket játékos pörlekedéssel: — Inkább a kezetek járjon, mint a szátok. Mert nem lesz ám ebből a dohányból így soha fürgelábú kismalac! Pedig azt szeretnénk venni a vásárban, ha a jóisten is megsegít. Az asszonyok azitán arról beszélgettek. hogy a mangalica, az jobb fajta. Az zsírral hízik. Zsírból nekünk soha nem volt elég. A boltból hordtuk negyedkilónként. — Nem is lenne bolondság egy százötven kilós! — sóhajtott fel anyám és gyorsabban rendezgette az asszonyok elé a levélkupacokat. A zsineg kampóját a szájába fogta. hogy könnyebben lehúzhassa a füzért. Széttúrta az asztalon. Kukoricaháncsból kötözőt sodort. Az jó előre be volt már áztatva a lavórban. Nekem fogalmam sem volt, mekkora lehet az a százötven kilós. A súlyokhoz azidőben még nem értettem. De. ha anyám vágya a százötven kilós, biztosan jó az, ő tudja. Hányszor mesélt nekem'lánykoráról, a Vizsolyiakról, ahol cselédlány volt és, hogy mennyi volt ott a hízott disznó. — Megtenné magának, hallja-e, fölemelni a vizeskannát. Gyenge legényke voltam. A harmadik fordulónál már csupa seb volt a lábam szára. Feldörzsölte a bádogkanna. Átkoztam a grófot, akinek a birtokából kaptuk ezt a három hold leadott földet. Ezt a homoktengert, tele királydinnyével, krumplikukaccal. Mire elérkezett a törés ideje, a szél. a vihar, a forró homok csak minden ötödik palántát hagyott meg nekünk. Huzakodtam a porban, hőségben a nagy lazsnakkal. Alig vártam, hogy hazaérjünk. A dohányfűzés gyerekjátéknak tűnt nekem. Kitapogattam a vastag ereket és élvezettel szúrtam bele a dohánytűi. A fűzésnél csak az volt a kellemetlen, hogy összeragadtak az ujjaim. Sokszor napokig súroltam a tenyeremet homokkal, kapartam késsel. dörzsöltem féltéglányi háziszappannal. Fekete volt az a ragacs, mint a szurok. fis rettenetesen büdös is volt. — Ládd-e. szegény fiam — szólt anyám szomorúan —. ilyen ám a szegényember élete a születéstől a halálig. Robot, kínszenvedés, keserűség Aztán, ha odakerül a munkája, hogy pénzt köll adni érte, kiszúrják a szemét bagóval! Azon a téli estén, emlékszem nagy pelyhekben hullt a hó. Odatapadt az ablaküveghez. Anyám, amíg a padlásról leért, fehér dohányfürtöket cipelt be a konyhába. A szomszéd simítóasszonyok nevettek is anyámon. Ügy festett, mint egy hóember Az meg szegénykém lerázta magáról a havat, kibogozta a kampókat és gyors mozdulattal leegy kilencven kilós is — szólt az egyik asszony. — Megtenné, megtenné, persze, hogy megtenné — bólogatott anyám —, de ha már kíván az emberlánya, mért ne kívánjon nagyobbat? Ez a sóhajokkal fűszerezett vágyakozás engem is gyorsabb munkára serkentett. Dolgoztam is szorgalmasan. Ha már a kismalacról ennyi szó esik, hát legyen meg! Meg aztán, mangalica legyen! Nem kell szaladgálni a boltba, a zsebkendő csücskébe kötött garasokkal, a penészes szagú lyukas húszfilléresekkel. amikből mindig elgurult egy-egy darab!... Serénykedtem hát az asz- szonyok között, összeszedtem az apróbb leveleket és takaros csomókban rendezgettem. Dicsértek is, hogy milyen ügyes vagyok. Éjfélig simítottunk, kötöztünk, hogy mielőbb befejezzük. A dohánybeváltóhoz én is elkísértem anyámat. Segítettem a bálákat a mázsálóhoz vonszolni. Nehezen ment nekem ez a munka. Inkább lábatlankodásnak vették a beváltó urak igyekezetemet. Mikor aztán mindent lemázsálták, meg bemondták, mennyi az „első”, a „második” meg az „égés”, anyámat behívatták az irodára. Én addig a kötelekre, lazsnakokra vigyáztam az udvaron. Jó félórára, anyám sírva jött ki az irodáról. — Ki bántotta, édesanyám? — kérdeztem rémülten. Anyám csak szipogott. Ünneplő kékfestő kötényébe törölgette a ke- zefejére hullott könnyeket. Szorongatta kezében a papírt, amit az irodában kapott. Elkapta a karom és húzott kifelé a kövesútra. Csak szipogott. Nem lehetett szavát venni semmivel. — Ki bántotta, édesanyám, mondja már? — Az urak. aranyfiam! — tört ki belőle. — A nyű égesse meg őket, valahol egy is van a világon. Messze jártunk már, amikor csendesebben, így folytatta: — Mert a szegényember lánya gürcöl csak, se éjjele, se nappala. A munkáját meg leértékelik. De bizony, a grófnak! Annak a dohánya mind „egyes”, abban „égés” alig van. Pedig van, én láttam. Nem is volt olyan szép, mint a miénk! Mégis jó pénzért vették be neki! Mert az a grófé! Mondott még valamit, de én arra alig figyeltem. Az én szívemet is szorongatta a gyűlölet. Egy akácfához vetettem a hátam és makacsul hajtogattam: — Visszamegyek. édesanyám, majd én. bízza csak rám ... — Hová gondolsz? — nézett rám rémülten. — Börtönbe tennének. Még a ljánócai földet is elvennék ■tőlünk. Urak ellen szólni, halála az a szegényembernek, te. te oktalan gyerek! Elkapta a karom és húzott maga után. Csendesen, szótlanul ballagtunk haza, a hegyre. Anyám a kezében szorongatta a papírt. Zsebkendőjében meg a pénzt, amit kapott. Nem is lett nékünk abban az évben fürgelábú kismalacunk! Se kicsi. se nagy. Még hatvankilós sem! Pedig olyan szépeket árultak a József napi vásárban. — Elszaladt a kismalac — mond ta bánatosan anyám este, lámpagyújtáskor. — Hogy milyen fürge lába van annak, hallod-e? Ott kucorogtam négy kisebb testvérem csak néztek, én meg szipog; tam. Se kismalac, se pantalló. Anyám vigasztalt: — Jó, jó pityeregj. Ha majd na gyobb leszel, megnézed, merre sza ladt el, jó? Te is fürgelábú vagy, megtalálod. A pantallót azért megvesszük neked. Legfeljebb kukoricát is adunk az árába a boltosnak. Ötven esztendő szaladt el azóta. Ha néha hazautazom, a faluszéli temető előtt állok meg előbb a kocsimmal, hogy elmondjam édesanyámnak: megtaláltam a fürgelábú kismalacot. Zalán Tibor; Esőben áldozó tudom hogy kitalálsz a kitalált éjszakából a lebegő tisztásra ahol kövér ősz borát isszuk én meg a vérét hullató bolond kecskefú a parton ülünk melyre az ég ütött hatalmas szirmú forró vízjelet inged holdvilága bolyong a nádban tapogatom a semmit hogy benne leijelek tudom hogy kitalálsz a kitalált éjszakákból mégis vérzik a fecskeffl a bor a pohárban fekete jéggé mered én fölötte állok a derengés peremén s utadra marékkai hintem az esőcseppeket Bogárdi Márta; Elveszett szü lök T^z a reggel is pontosan olyan, . mint a többi. A Nagylány első és öntudatlan mozdulatával a magnót kapcsolja be, a Középső és Kicsi egymást taszigálva rohamozza meg a szülői ágyat, ahonnan csak véget nem érő huzavona után hajlandók kimászni, és végre elindulni a fürdőszoba felé. A konyhában a meglehetősen kába Atya cukrozza meg éppen harmadszor a kávéját, és óriási erőfeszítéssel úgy tesz, mint aki se lát, se hall. Jómagam izgatottan futkosok felemás zoknik, elhagyott cipőfűzők és feltúrt fiókok között, miközben legidősebb gyermekem szobájából az Abba együttes vésztjóslóan harsogja: mani, mani, mani... A fürdőszobában gyanús a psend, kinyitom az ajtót, ott áll a Középső csuromvizesen, és pucér húgára mutat megvetően: — Ez megette az összes fogkrémet! — Már csak ez hiányzott... — motyogom. Szerencsére, Atya végre kilábalt reggeli mélaságából, már csak perr cekre tör majd rá, amikor öltöztető. közben komótos rendszerességgel összecseréli a gyermekek ruháit. Valahogy mégiscsak elkészülünk, ez az egyik rejtély, amellyel családom naponta elkápráztat. Kitódulunk a folyosóra, az ajtót előreláthatóan nem csukom be. Először a Középső rohan vissza zsebHolló Zsófia: t A dombon Sötétzöld gyertyaszálak a lucfenyők, platánok, akácok zsenge foltjai pettyezik a szemközti hegyoldal haragos tengerszínét, szembogaradban látom a napot s a távoli hegyhátak acélkék gerincét. Most behunyom a szemem — zenól itt minden: fűszálak rengő hegyén surranó neszek, dúdol a szél a gallyakon, hegyi fenyveserdő orgonája szól, apró levelek csilingelnek, nevetésed hullámzik végig a domboldalon. Kisfaludy György: Ének a körtefáról Ez a tuskó maradt csak belőle Itt van előttem egy forgó asztalon Millió és millió információ Hullik le a földre Gyűlik a forgács Benne a titka a génkód Üj magot rejtő Benne a körte a formás Az embernek termő Benne a levél az árnyat adó Hullik a földre Gyűlik a forgács Dermesztő telek hidegét Enyhíteni elhivatott már Bomlik a forma bontakozik Lágy idomokba redőzi a véső Késő utókornak kis faszobor Énnekem körtefa volt még kendőért, aztán a Nagylány fejti le magáról futtában a kék pulóvert, hogy visszavegye a pirosat, amelyét egyébként percekig nem talál. Atya következik nyomában Kicsivel, tisztázatlan céllal, utolsóként én osőnok vissza szerényen, a bennfelejtett kulcsért. Végre elindulunk. Elöl Atya, karján Kicsivel, nagy egyetértésben, a Csicseri borsó dallamára. Mögöttük a Középső és én, kézenfogva, fiam elnéző modorban a gépkocsimárkákra oktat, míg mellettünk egy fáradt zsiráf lépteivel a Nagylány halad, arcán a szokásos világunalom. A bölcsőde ajtajában a Kicsi megfeledkezik fölényes engedékenységéről, mellyel a világ dolgai iránt viseltetik; alig lehet bevonszolni. Amíg vetkőztetem, családom tagjai gyászosan téblábolnak, még a Nagylány is résztvevő arccal topog kishúga körül. Mikor a Kicsi apró fenekét riszálva eltűnik az ajtó mögött, Atya szemlátomást visszazökken hajnali mélaságába. Odahajol a kulcslyukhoz, hogy utolsó pillantást vessen kedvencére. Az óvodáig pár lépés csak, ez- alatt a Középső fantasztikus gyorsasággal elhagyja férfiúi méltóságát, viharosan búcsúzkodik, újabb megpróbáltatásnak téve ki családtagjait. A lépcsőfordulóból még drámaian visszaint, nővére lelkesen puszit dobál, teljesen elfelejtkezve krónikus ernyedtségéről. A buszmegállóban aztán ő is elbúcsúzik. elindul az iskola felé. Utána bámulunk, messziről nézve a Nagylány meghatóan bájos ifjú hölgy, mintha nem is az én makrancos csibém volna. — Harmíncnyolcas lába van — mondja Atya, a lélekbúvár. — Szia, mami, szia, papi — ordítja a Nagylány, felénk fordítva cseppet sem közönyös arcát. — Menj már — mondom porig sújtva. í^tt állok a buszmegállóban, ol- v dalamon egy ugyancsak porig sújtott Atyával, teljes elveszettség- ben a csemetéink nélkül. — Jön a busz — mondja Atya zordan. Fölszállunk, a tömeg szorosan egymáshoz taszit. — Végre kettesben — súgom, és gyengéden beleásítok Atya gallérjába. Átfogja a vállam. még jobban magához húz, és a megvető, felháborodott és irigy tekintetek kereszttüzében, szerelmesen a fülembe leheli: — Két kiló krumplit vegyek vacsorára?
