Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
»WvI'WfiSÄW Tóth-Máthé Miklós: A patkó Ahogy hazafelé ballagott a bevásárlásból, megbotlott valamiben. Lehajolt, felemelte és csodálkozva látta, hogy egy lópatkó. — No, — dünnyögte az öregember —, hát ez meg hogy került ide? Állt a patkóval a kezében és ezen gondolkozott. Közben nézte a szemközti építkezést, hogy hátha felfedezne egy lovasszekeret. De ott csak az óriásdaruk, markológépek, meg a különböző teherautók kavarták a port. — Sokáig volt el — fogadta otthon a menye —, már azt hittem, valami baj érte. — Engem? Mi baj érne? Legfeljebb elpatkolok, attól nagyobb esemény már úgyse történhet velem. Egy kicsit elnevetgélt ezen, és a patkóra gondolt, ami ott lapult a zsebében. Aztán mindjárt azon tűnődött, hova dugja. A menye kínosan tisztán tartotta a „fakkot”, ahogy ő magában a házgyári dobozlakást nevezte, tehát nagyon meg kellett választani a helyet. Végül úgy döntött, hogy otthagyja a zsebében. Az lesz a legjobb. Holnap majd egy kicsit kifényesíti, megtisztogatja. Reggel, ahogy felébredt, első mozdulatával a kabátjáért nyúlt és a patkót kereste. Nem találta. Hiába kutatta át aztán egyre gyorsuló szívdobogással még a nadrág zsebeit is, nem járt eredménnyel. — Lányom — kérdezte később a menyétől —, alkalmasint nem került a kezedbe egy ... egy patkó? A menye először úgy tett, mintha nem hallaná, aztán amikor az öreg már harmadszor szólongatta ezzel, kifakadt: — Nekem maga nem fog mindenféle szemetet felhurcolni a lakásba! Hogy képzeli?! Tán még a gyerekem szájába is adná! Nem otthon van már! Itt nincs fészer, ahová mindenféle rozsdás vacakot lehet gyűjteni. — A kabátomban volt... — védekezett az öregember —, ki se tettem én azt... — Még nem! De biztosan ki akarta tenni. Ismerem az észjárását. Tiszta szerencse, hogy amikor tettem arrébb a kabátját, észrevettem, valamitől nehéz. Nézem, mi az, hát az eszem megáll. Egy lópatkó! Csak tudnám, mi a fenének hozta fel a lakásba? Az öreg nem felelt, legyintett. Pedig, de szeretett volna még beszélni régi lovakról, patkolásról, örökké vele mozduló emlékeiről... De- hát kinek? I. Reggeli fohászkodás Mindenki hord egy kis menetrendet magával, ösztönöket, szokásokat, apró kis figurákat/amelyek szerint életét éli. Ne higgyük, hogy annak nincs valamely oka, amiért az egyik ember éhgyomorra csak seprőpálinkát kíván, míg a másik tejes kávét, vajas kiflit és hasonló csemegéket. Ezek a kívánságok a szervezet titkai, amelyek felett el lehetne gondolkozni, ha korán reggel, a munka és kötelességteljesítés, pénz után való vadászat és adóbefizetés előtt ráérne az ember ilyen haszontalansá- gon gondolkozni. Néha csak egy friss zsemlye is megteszi a magáét, hogy az ember kezébe vegye mindennapi menetrendjét. Lábai mozgásba jönnek, két keze megtelik tennivalóval, feje a tegnapi gondok mellé új gondokkal, de bizonyos idő múlva csak kifújja alaposan az orrát, kiköhögi magát, a nadrág alaposan áll rajta, és talán már sikerült „odanyúlni” az emberek tömegében, azt az embert feltalálni, ahonnan segítséget, támogatást, barátságot élvezhet. Vannak jól induló napok, amikor az7 ember ér Békés István: Sanda strázsák TANACSKÖZTARSASAG (Fejezet az IFJÚSÁGOM — című krónikából.) A Veres Pálné utca s a Váci utca szegte A Vörösőrség Háza két főfalát keretbe. És, hogy a Tanácskormány rendtartóit vigyázza, Mind a két utca frontján silbakolt kapu-strázsa, Sok őrt a Váci utcán már szemre felismertem, Mivel hazatérőben, naponta, ismételten Elballagtam előttük, míg kuckómba jutottam A szűk Irányi utcán, az első házsarokban. A száj, az orr, tekintet mindig erősen hat rám, Nem puskájukat néztem, s szalagjukat a sapkán, Az arcukból futattam, kiben, mit rejt a hajlam, Ahogy ott lépegettek az íves kapualjban. Diákszobámmal szemben valamikor a század Elején megnyitották a Klotild-kávéházat. E palota lett később a vörösör kaszárnya, De kávéház maradt egy földszinti fele-szárnya; A főportától délnek, a Váci utcán hátrább, A tükörablaktáblák a vendégeket várták, S a civil törzsvendégek közé kis pihenőre Olykor egy vörös posztot csalt be a kávé-lőre. Itt szürcsölgettem egyszer szerény cikóriámat, És hirtelen agyamban gyors kényszerképzet támadt. A tekervényredőkben egy góc vigyázz-ra jelzett: — Nézd, azt a strázsa-párost, milyen két furcsa szerzet.... Milyen két furcsa szerzet... Az egyik tömzsi, vaskos, Telt, harcsabajszú, képe illik a peckes hashoz, A másik: holdvilág arc és révedező szempár, Tó joggal azt hihetnéd, előtted sanda szent áll. Fantáziáló érzés, alig vetsz, máris termesz... Te súgtad meg: a mundér e kettőn álca, jelmez. Egy délben, gombostűnyi ülőhely alig volt már, Feltűnt a furcsa páros a kávéházi pultnál. Körülnéztek, topogtak, előrc-hátra lépve, Majd mellém telepedtek két üres karosszékbe. — Szabad? — Szabad. — A böllér formájú és a kis szent Látásból ismerősként, bizalmaskodva biccent. S én viszolyogva szaglom a társalgási kedvet: Szívósan próbálkoznak, hogy szóba elegyedjek. Kevergetik a kávét. Feszes derékkal ülnek. Hol egyik, hol másik új témákat kerülget... Süketnek kéne lennem és tökfejűnek, vaknak, Ha rá nem jönnék tüstént, hogy körültapogatnak. Item a tudatlant és figyeltem fülelve, kárál, mit pörögtet a páros fürge nyelve. .varos ellentmondás. S okoskodás, de talmi, y provokáló szólam. Egy ellenforradalmi. Micsoda csúszómászók! Micsoda ronda férgek! csoda mézes ízzel csepegtetik a mérget. Keményen visszavágtam. Mind élesebben. Aztán Csörrent apróm a tálcán. Felálltam. S vettem sapkám. Még csacsogott az egyik. Bölcselkedett a beste, De sértő távozásom bölcseimét félbenyeste. 5 a másiknak, ki száját éppen beszédre tárta, Ajkán akadt a kezdett mondóka, mint a szálka. Mentemben m •’gmutatta a fal szemközti tükre, Hogy pokolba kívántak mérgükben mindörökre. Hallottam már zö-ögni gyanúsan a harasztot, Am, vörö őr ruhában a zörgés megriasztott. Hogyan lehetne gáncsot vetni e két latornak — [túszán töpreng az elmém és terveket latolgat. \ vörö őr par~neonok . Azt kellene elérnem... Mit tudtam én, hogy Haubrich miket forga* fejében. Az elfutó napokból előttem minden részlet: Amikor vártán álltak, zavartan félrenéztek, Vagy szemük földre szegve vagy fel az égre tárván, Strázsáltak, míg kocogtam szemközt a másik járdán. De mégis puskás poszton a vörös kaput védték: S elbizonytalanodtam. Gyanúm talán csak rémkép. Nem rémkép volt. Utána egy napon észrevettem: Hiányzanak a posztról. Megléptek mind a ketten. Kereket akkor oldott e sandaképű strázsa, Amikor monitorok lőttek a Szovjetházra. S attól a naptól kezdve, hogy szemem elől tűntek, Sokáig tépelődtem: büntetés volt vagy bűntett...? Bűntett vagy büntetés volt...? A kétely azt susogta:: A fehér lázadásban kerültek tán hurokra, Vagy derengését vélve az elsötétült múltnak, Az ellenforradalmi mocsárban meglapultak... Jóval később mesélte egy szaglászódó vendég: A tömzsi huszártiszt volt, a cingár: papnövendék. S bár közös jelet rajtuk hiába is keresnél, A kettő kétségkívül egy méhböl édestestvér. Egy pincér kinyomozta rejtett „szépséghibájuk”: Hogy Ernő főherceg volt törvényes nagypapájuk. Am Ernő „félrenősült”, s frigyéből támadt „fattyak” A Habsburg családfáról nyom nélkül leszakadtak. Lenyisszantották őket, s a kilencágú címer Helyett be kellett érni a Wallburg grófi címmel. Egy kitagadott Habsburg nagyot puffan a lórul: A híres Spolaritsban lett Wallburg Ernő — „főúr”. Űj tisztség, tiszta címer: szalvéta, csésze, tálca __ Ne m úgy, mint unokáin az álnok vörös álca. Hisz szinte kifecsegték, hogy nem hitet, nem éltet, Hanem mimikri módra: nevet s ruhát cseréltek. Mert változik az ember, ha változik a légtér, Ha változnak a dolgok, amik közt eddig éltél — Am rigmus-krónikámból a példa és tanulság: Hogy ritkán válik vízzé, s vörös se lesz a kékvér. A hetek gondban múltak... De nem múltak a gondok. A szörnyű augusztus jött. A Kommün összeomlott. A fehérterror bújt még. Formája még nem forrt ki. Még bojár megszállás volt. Még nem vonult be Horthy. De szálláscsinálás és szimatolás végett Már fel-feltünedeztek a Prónay-pribékek. A Vörösőrség Ház lett a bojár parancsnokság, Ahol a Tiszántúlra az útipasszust osztják. Próbáltuk kunyerálva, próbáltuk markot kenve, Hogy engedélyt szerezzünk utazni Debrecenbe, De mint, akik fülükbe vastagon tömtek vattát, Ha százszor kértünk passzust, hát százszor megtagadták. Letörten lődörögtem . •.. Sorsunk már sosem tisztul... S ekkor felbukkant túlnan két darutollas tiszt úr. ök voltak, ök: a testes, s a vékonypénzű strázsa. Csak frissen átszínezve személyük .külső máza. Kivikszolt csizma, kesztyű, mentén aranyzsinórok, És csuklójukra kötve a bikacsökjük lógott. A vér agyamba tódult. Robbanásig hevülten Majdnem felordítottam. De hirtelen lehűltem, S a színe-váltott párost nagy ívben elkerültem Nagy ívben távolodva, csak messziről sziszegtem — Bocsásd meg, olvasóm, e korántsem hősi tettem. Heted, hónapod, éved nehéz próbákat ró rád, Az élet, ó, barátom, sok vészes perced, órád. S az vessen rám követ, ki elmondhatja magáról, Hogy végesteien végig megállott minden próbát. zi, hogy nemhiába kelt fel az ágyból vagy egyéb fekhelyéről. Fohászkodásukat meghallgatják a reggeli indításnál, a délelőtt elmúlt minden baleset nélkül, delet kezdenek harangozni a városban, és az Egyesi, a bús, sovány Egyesi, amely egymagában indult neki az életnek, délre már annyira jutott, hogy ebédelésről is gondoskodjon. II. Az étlapról általában Ismételjük, hogy jól sikerült napról van szó, amikor Egyesi ezeket a dolgokat átéli. (Nem is tenne jót az egészségnek, ha mindennap megtöltenénk az erszényt, hogy délben már komótosan asztalhoz ülhessünk.) Egyesi bemegy a vendéglőbe, amelynek nem is kell az elsőrangú- ak közé tartozni, elég, ha a másod- rendűek közül eredt, mellékutcában, amely azonban kocsiforgalomtól hangos, mert a kocsisok éppen ilyen mellékutcában szeretnek hajtani. A vendéglőben már készen a leves, mert a mellékutcában, ahol az éhesebb emberek járnak, már félti- zenkettőre befőzik a levest, mert nem olyanok a mellékutcai vendéglők látogatói, akik ráértek volna sonkával vagy különböző pörköltökkel elűzni déli étvágyukat. A levesre vártak ők — s így Egyesi is —, amely tüzesen és sáfránytól, paprikától színesítve érkezik meg a tűzhelyről a marhakonc, a marhacsont felől, persze zöldséggel, grízgaluskával vagy szavait, hogy vajon nincs-e tévédé: a dologban. De Egyesi most mái megerősödve hangoztatta: — Nokedlival, s bő szaftban. A paprikás csirke kijött a konyhából, mint már annyi más bolond csirke: Egyesi úr elé telepedett, és megmutatta magát valódi külsejében, hogy Egyesinek a fejebubján, mint akár a kacsafark, felkunkoro- dott egy-két ujjnyi haja, mert nem mindennapi élvezetet ígért a jövevény. Egyesi szerény ember volt, természetesen a csirke lábával kezdte, a csontrágicsálással, szopogatással, a jövendőben való hittel megnyitott fogyasztást. Milyenek lehetnek a többi falatok, ha már a láb is kitesz magáért! — gondolta magában, miközben takarékosan bánt a tésztával, a zafttal, mert nem akarta, hogy az idő előtt elfogyjon. Így jutott el a csirke nyakához, a combjához, a többi csontos részekhez, amelyekkel olyan alaposan végzett, mint aki nem akar többé visszatérni ehhez a témához — mint némelyek teszik, akik a paprikás csirke fogyasztása után újabb kísérleteket tesznek a már lerágott csontokkal. Egyesi nyomban végzett, az ő tányérja szélén heverő csontok mehettek egyenesen a spódiumgyár- ba, húsétel nem maradt rajtuk. A tészta és a zaft is megmaradt még bőségesen a tálban, mikor Egyesi a legnagyobb csemegéhez, a csirke melléhez érkezett, amelyet utolsónak tartogatott. májgombóccal, mert Egyesi és társai szeretik az ilyesmiket. Csak nézd meg Egyesit a mellékutcai vendéglőben, hogyan sózza, kanalazza levesét: hogyan önti ki tányérjából a maradék levest kanálba, hogyan harapdál kenyérdarabokat is közben: — sokkal többet tudhatsz meg Egyesi életéből, mint valaha is kíváncsi voltál egy szürke polgár életére. A leves után válik el igazán, hogy valóban sikerült-e Egyesi délélőttje (mert a levesbe habartatott tojás sárgája még nem jelent sokat, lehetséges, hogy a vendég nem akar többet fogyasztani, ezért akar a tojással jóllakni). A mellékutcai vendéglők étlapjai ritkán tartalmaznak meglepő dolgokat. Egy gyakori vendég akár behunyt szemmel is végigmehet az étlapon, és a mutatóujjával rábökhet az étlapon arra a helyre, ahol a káposzta-, lencse-, bab- vagy borsófőzelékek megfelelő „feltéttel” álldogálnak egymás mellett. Nem kunszt azt se tudni előre, hogy savanyú felsálszelet vagy sertéscomb is szerepel az étlapon. De az már meglepő találmány volt, amikor Egyesi jól sikerült napján eltalálta, hogy paprikás csirke is van a konyhán, mert ilyesmit már hosszabb idő óta nem evett. 111. A paprikás csirke sikere Egyesi egy kicsit habozott az étel ára miatt, de vannak napok, amikor az ember bízik a jószerencsáben, és ugyanezért megrendelte az ételt a pincérnél, aki megismételte Egyesi Mohácsi RegSs Ferenc illusztrációja Nem kell külön mondani, hogy Egyesi a bekövetkező dolog előtt körülnézett a vendéglőben, nem ülnek-e valahol irigyek a közelében, akiknek rosszindulatát talán már eddig Is fölébresztette maga iránt? Kisvendéglő volt, mindenki a maga ügyével, bajával volt elfoglalva, némelyek még behajthatatlan számlákat is nézegettek fejcsóválva, kelkáposzta fogyasztása közben. Egyesi tehát nyugodtan kivehette a csirkemellet, senki se törődött vele (csak egy messze ülő úr, de annak oly boron- gós volt a képe, mintha állandóan öngyilkosságra gondolna). A csirkemell a tányér közepére került. Egyesi új kenyérdarabról gondoskodott, mégpedig tempósan kiválasztva azt, mintha a csirkemelle hez más kenyérdarab dukálna, mint az előbbi részekhez. És azonkívül ott volt a megtakarított zaft a tálban, amelyet a kenyérdarab lesz hivatva kitörölgetni, eltüntetni, hogy abból csak emlék lesz. így indult neki Egyesi a csirkemellnek, lassabban, gondosabban, lehetőleg még figyelmesebben, mint az eddigi falatoknak, és szerencsésen végzett is vele. A tányérokon csak csontok maradtak. IV Befejezés Egyesi a teendők elvégzése után nyilván összeállította magában a számlát, és attól meglehetősen elkomolyodott. Üres sörös poharára nézett, mert azzal nem takarékoskodott kellően, s így a fejedelmi lakoma után kénytelen volt így szólni a bor- fiúhoz: — Kérek egy üveg friss vizet, de hideg legyen (Az író hagyatékából.' Krúdy Gyula’Mellékutcai vendéglő
