Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-14 / 137. szám

1979. JÚNIUS 14.. CSÜTÖRTÖK Micsoda igények? Űttalan utakon Örkényben ígérik több mint tíz éve. — Ez a véleménye Vad Győzőnek, aki hosszú évek óta tanácstag. — Nem olyan ember beszél ánbelőlem, aki csak áskáló­dik. Hiszen bárki benézhet az én portámra. Ott rend van. Hát persze, hogy fáj, ha a-kö­zös portán nincs olyan rend. mint amilyennek kéne lenni. Ónodi Tibor még csak két éve lakik a községben. Szavát is hallatja, ahol kell. Sokan ezt nem veszik jó néven tőle. — Áldatlan állapot van itl télen. A lányom tavaly majd a lábát törte, amikor hajnalban a vonathoz ment. Sem az állo­másra, sem a buszhoz nincs rendes út. Hát kérdem én. hogy eddig mit tettek az itteni vezetők? Katona Ferenc is osztja Ónodi Tibor véleményét. — Harminchét évig botla­doztam munkába menet ezen az utcán. Mi sem változott az­óta. Nekem csak az fáj, hogy a szomszédos Hernádnak a tsz milyen utakat építtet. Ne­künk miért nem segít? Csak a gond több Az elhangzott kérdésekre kerestem a választ az Örkényi tanácsházán, ahol a végrehaj­tó bizottság titkárával, Miha- lovics Mihállyal és Kéri Lász­lóval, a Hazafias Népfront titkárával beszélgettünk. — Költségvetésünkben út­építésre fedezet nincs. A KPM-nek pedig kisebb gond­ja is nagyobb annál, hogy ne­örkényben, igaz, most hogy í hetek óta nem esik, csak a c por száll. A csizma divatja is s változott, csak a sáros utak - nem változtak a községben. s Selecsek Mihályné tősgyö- c keres Örkényi. é — Nyáron a nagy por, té- I len a vendégmarasztaló sár — 2 mondja elkeseredetten. — Ta- 1 Ián már meg sem érem, hogy egyszer rendes úton járjak. < Pedig ígérik már mióta! Hét- j i venegy évemmel nem restell- 1 ném, s dolgoznék én szívesen, csak lenne, aki mondaná, vagy adnának anyagot! — így igaz, dolgoznánk itt mindannyian. A pénzt sem saj­nálnánk. Szívesen kifizetné mindenki a ráeső részt is, csak javítanák már meg ezeket az utakat — szól közbe Leskó Já­nosáé. Lassan mozdul a szekér Örkényben a Kossuth és a Majakovszkij utca, s még egy­néhány kisebb utca kivételé­vel az utcák kövezetlenek, s nincsenek járdák sem. Poro­sak, sárosak, gödrösek. Esős időben valóban tengelyig ér a sár. A község lakói egyre el­keseredettebben vetik fel, hogy nagyon lassan mozdul a sze­kér, panaszaik ellenére útügy- ben alig változott valami. A márciusi falugyűlésen is el­hangzott, hogy a járdák es utak állapota megoldást sür­get — Hogy lesz-e megoldás, azt nem tudom. Mert ezt már 2500 óra a városért A Bükkös patak megújult Korunk egyik nagy feladata a környezet védelme. Társa­dalmi ügy. Minden olyan ember, aki elkötelezettséget érez a jövő­ért, valamilyen módon igyek­szik bekapcsolódni a világmé­retű munkába. Számunkra kü­lönösen fontos egy Pest kör­nyéki kisváros természetes környezetének védelme, hiszen ide, Szentendrére évről évre több százezer ember látogat, keres művészi élményt, és megcsodálja a gyönyörű kör­nyéket. Akik itt élnek és dol­goznak, szívügyüknek tekin­tik városuk jó hírét és azt, hogy akik messze földről ide­látogatnak, kellemesen töltsék el szabad óráikat. Ezt nehezítette, hogy a vá­rost kettészelő Bükkös-patak szennyezett, elpiszkolódott medrében felgyülemlett a sok hulladék és kőanyag annyira, hogy egyes helyeken már szennyvízcsatornának sem illő képet mutatott. A patakot meg kellett tisz­títani, de vállalkozó alig akadt, ha igen, akkor is hatal­mas összegért, kivárhatatlan határidőre. Tudtuk azonban, hogy az MHSZ városi klubjai fokozott mértékben kívánnak dolgozni a városért, és remél­tük, hogy e speciális munkát is el tudják végezni. A tervet tett követte, és négy nap alatt megkötöttük azt a társadalmi munkavállalási szerződést — az MHSZ, a Hazafias Népfront városi bizottsága és a városi tanács között —, amelyben az MHSZ városi lövészklubja és a PEFÉM újonnan alakult honvédelmi klubja elvállalta, hogy májusban kitisztítják a patak medrét három kilomé­ter hosszan. (Ebből mintegy 1200 méter kikövezett, 1800 méter természetes eredeti me­der.) A tisztítást április. 27-én kezdtük el, igen magas, majd­nem derékig érő vízállásnál, és már az első nap kb. 45 köb­méter követ és rengeteg egyéb hulladékot szedtünk ki és tá­volítottunk el. Ahogy az idő telt, úgy gyarapodott a kiter­melt kőmennyiség, és elérte az ezer köbmétert. Több teher­autónyi volt az elszállított egyéb hulladékanyag is. Bi­zonyos szakaszokon csak mun­kagép segítségével tudtuk a végleges medert kialakítani. Természetesen a munkagépet is — amelyet a PEFÉM-től kaptunk egy napra — társa­dalmi munkások kezelték. Egyre több gyermek és fel­nőtt kísérte érdeklődéssel munkánkat, először megcso­dálták a derékig érő gumi­csizmánkat, majd ők is részt kértek a munkából. Előfordult, hogy 4—5 gyerek közelharcot vívott, melyikük vegye fel azt a bizonyos csizmát, és dolgoz­hasson velünk a patak med­rében, Végül is mintegy 2500 társadalmi munkaórával tel­jesítettük a feladatot, és az MHSZ-klubok vállalták, hogy szeptemberben utótisztítást végeznek. Ha a városi tanács egyetért, az MHSZ akár öt évre megkötné a társadalmi munkavállalási szerződést. Gulácsy Tamás, az MHSZ szentendrei járási-városi titkára künk utat építsen. Többen azt hiszik, hogy most, amikor hoz­zánk tartozik Hernád, Puszta- vacs és Táborfalva is, több pénzünk van. Hát nem, csak gondunk van több. — Ki volt a panaszos? — a HNF titkárát leginkább ez iz­gatta. — Vannak itt néhá- nyan, akik azt hiszik, hogy itt is Pesten vagyunk. Nem tet­szik nekik, hogy poros az út. Ilyen extra igényeket vidé­ken! — Nem erről van sző — igazítja helyre a vb-titkár a népfront titkárát. — A mi le­hetőségeink szűkre szabottak. Mindig volt valami égető gond. Sorolhatnék néhányat. Legfőképpen a gyermekintéz­mények, a fogorvosi rendelő, amit a közelmúltban adtunk át. Ezek mind-mind eredmé­nyek, s most minden erőnket a 12 tantermes iskola építésére összpontosítjuk. Oda megy minden pénzünk, s oda kell a társadalmi munka is. Nem fog­hatunk bele az útépítésbe. De ismétlem, nincs is pénzünk rá. — Az meg egyenesen túlzás — szól dühösen a népfront­titkár —, hogy a felszabadulás óta nem változott itt semmi. A Kossuth utcát az ötvenes évek. ben szélesítették. Járda van a József Attila, a Majakovszkij, s még néhány utcában. Tavaly a Vörösmarty utcában mintegy ötven méter járdát építettek. Mindenkinek meg kell érteni, hogy az út pénzkérdés, s pénz pedig erre nincs. A termelő­szövetkezetnek is van elég gondja a saját beruházással, így a községnek nem tud min­denben segíteni. Amit meg­tehet. azt megteszi. Óvoda is kellene — Mi az embereknek nem mondunk mást, mint a való­ságot — mondja a vb-titkár. — A cigánytelepet felszámol­tuk, felépítettünk nekik 63 la­kást. Óvoda is kellene, kevés a hely, majdnem száz gyerek vár felvételre. Sorolhatnám még a gondokat. De ezt a fa­lugyűlésen is elmondtuk. A falugyűlésen már sok minden elhangzott. Az embe­reknek az a véleménye, hogy szívesen fizetnének, vállalnák a társadalmi munkát is, csak javítsák meg az utakat. A község vezetőinek gondjai ért­hetők, de mégis azt kell mon­danunk, hogy semmiképpen sem különleges igény ma már falun sem, hogy járható utak. járdák legyenek. Ilyen szem­lélettel nehezen tűnik el a por és a sár a községből. Szalai Mária Tárnokon folytatják Pálya, óvoda Tavaly szép elismerésben részesült Tárriok. A Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom évfordulóján kapták meg a községbeliek A budai járás fejlesztéséért emlékplakettet cs díszoklevelet. A kitüntetés tu­lajdonképpen a tárnokiak fa- luszeretetét dicsérte. A község fejlesztéséért ugyanis rengeteg társadalmi munkát végeztek, egyebek között gyönyörű, ha­talmas ifjúsági házat építet­tek. Az Érd melletti község la­kói nem pihentek a kitüntetés babérjain. Továbbra is lelke­sen és pontosan, a község ér­dekeinek megfelelően szer­vezik társadalmi munkáikat. Néhány példa: a napokban elkészült mintegy két és fél ezer méter járda. Fele felújí­tás, felét most építették a ta­nács által szállított betonból a lakosok, ki-ki a saját portája előtt. A fiatalok már elkészítették az alapját annak a kézilabda- pályának, melyet az ifjúsági ház mögött építenek fel az Aszíaltútépítő Vállalat szocia­lista brigádjainak segítségé­vel. A tárnokiak a legfiatalab- bakról is gondoskodnak: jú­niusban hozzálátnak az óvoda­bővítéshez. Társadalmi össze­fogással 25 hellyel gyarapodik az óvoda, és lakói már szeptemberben birtokukba vehetik új otthonukat. A. Gy. Galagonyával kísérletezik PHisvörösvári a győztes Rozsnyai Mátyás, a világhí­rű magyar gyógyszerész — az íztelen kinin felfedezője — emlékére évente megtartják a fiatal, gyakorló gyógyszeré­szek szakmai versenyét. Az idén, május végén, Székesfe­hérvár látta vendégül a 15. emlékverseny résztvevőit. Min­den megye két versenyzőt kül­dött, így — a fővárosiakkal együtt — 36 előadást tartot­tak. A nemes vetélkedő győztese Szarvasházi Judit pilisvörös- vári gyógyszerész lett. Meg­kapta a Rozsnyai Mátyás em­lékérmet, s az ezzel járó ki­emelt díjat: 3 ezer forintot. A Pest megyei Gyógyszertári Központ másik küldötte, Be­csei Eszter, elnyerte a bíráló bizottság dicséretét és emlék­lapját. A pilisvörösvári patikában keresem a győztest. Sikerte­lenül. Szabadnapos, ilyenkor bejár Pestre az egyetemre, mondják a kollégái. A gyógyszertárat egyébként nem volt könnyű megtalálni; egy elhagyatott utcácska el­hanyagolt épülete. Alig hiszek a szememnek; ilyen körülmé­nyek között tölti napjait az országos győztes? Mert vala­hogy úgy képzeltem: ultramo­dern építmény különlegesen felszerelt laboratóriumában dolgozik. De nem. Később megtudom, hogy ez csak szük- sághely, ideiglenes megoldás, igaz, ötödik éve már. Átívelő szerkezetek Az Agrokomplex faragasztó üzemében tíz-huszonhét mé­ter távolság áthidalására alkalmas ragasztott faszerkezetek készülnek. A raktárak, uszodák, tornacsarnokok építésére al­kalmas faelemekből évente több ezer köbméternyit gyártanak. A képen a felületkezelést látjuk növényi és állati károsítok ellen. Cser István (elvétele Némi telefonálgatás után mégiscsak sikerül találkoz­nunk. Szarvasházi Judit ^ Pé- terfi László szakfelügyelő kí­séretében érkezik. Egymást kiegészítve beszélnek, s lassan kialakul a kép. Az utóbbi évtizedekben nagyüzemek ontják a gyári készítményeket, s háttérbe szorultak a természetes gyógy­módok, gyógyszerek. Pedig a szintetikus készítményeknek nemkívánatos mellékhatásaik vannak. Ezért néhány év óta reneszánszukat élik a gyógy­növények. Szarvasházi Judit is így kezdte el a galagonya vizs­gálatát. Ezt a vadon termő, el­terjedt növényt már a rómaiak is ismerték, használták, s ná­lunk a nápgyógyászatban is alkalmazták. Általános szív­erősítőként tartották számon, s a klinikai vizsgálatok is bi­zonyították jótékony hatását különféle szívbánta Imák ese­tén. Szarvasházi Judit kijárt az erdőbe, maga szedte a gala­gonya virágát, virágzó ágvé­gét, termését. Az egyetem gyógynövény- és drogismereti intézetében kísérletezett ve­lük. Minderről színes diák ké­szültek, ezeket vetítette le Székesfehérváron a félórás előadás közben, addigi mun­káját illusztrálva. Előadásában elmondta, miként vizsgálta a galagonya két, feltehetően leg­fontosabb hatóanyagát, milyen változásokat tapasztalt a tink- turák hosszabb eltartása után, s hogyan hasonlította össze saját oldatait külföldi készít­ményekkel. Mindez osztatlan sikert aratott a zsűri tagjai között. A zsűriben a megyei gyógyszertári központok két- két szakvezetője volt, köztük Péterfi László is. Mondják, azért is keltett nagy érdeklő­dést ez az előadás, mert az emlékversenyek történetében először számolt be fiatal gyógyszerész növényi vizsgá­latról. Hogyan jutott el idáig a 25 éves gyógyszerésznő? Szűk­szavúan mondja élettörténe­tét: édesapja is gyógyszerész, Sárospatakon bérelt patikát, majd Pest megyébe költöz­tek. Ö maga Pilisvörösváron végezte el a gimnáziumot, s 1976-ban kapta meg a diplo­máját a Semmelweis Orvos- tudományi Egyetem gyógysze- részettudományi karán. Mun­ka mellett galagonyát gyűj­tött, s aztán beutazott az inté­zetbe kísérletezgetni. Ennyi az egész. Tervek? Szereti a patikai munkát, folytatja tovább. S amikor ideje engedi, bejár ku­tatni. Paiádi József Bába Mihály: ■Potjával megütött egy kavicsot, aztán nézte, hogyan pörög a park homokos útján, hogyan szök­ken egyet és tűnik el az alacsony fűben. Körülnézett. Másik kavicsot kere­sett. Nem volt egy sem a pad köze­lében. A kicsikkel meg nem akart játszani. Csak a port verné fel ve­lük. Felállt, körülsétált a parkban. Még csendes, népieden volt. A gye­rekek csak tíz óra után szállják meg, és estig olyan zsibongás' van a vén fák alatt, mintha zsibvásár lenne. A harmadik fordulónál érezte, hogy fárad, hogy lassabban kell lépkednie. Arca megrándult. Azelőtt sohasem érezte, hogy fáj a lába. Hiába, neki ári a pihenés. Ez teszi beteggé. Visszaült a padra. Botját maga elé szúrta. Azelőtt ez sem kellett, ez a görbe fa — gondolta —, ez a pótláb. Nincs öröm abban, ha másra kell támaszkodni. A park végében feltűnt egy fehér­üstökös fej Amikor közelebb jött, csak akkor vehette szemügyre a köpcös alakot. Lassú, nehézkes já­rással közeledett felé. Már. látta néhányszor az utcán, de nem ismer­te. Üj lakó, bizonyára új lakó — gondolta. A köpcös megállt a pad előtt.. — Jó reggelt — köszönt. — Adj’ isten — mondta, és für­készve arcába nézeti; — Szép időnk van — telepedett mellé a köpcös. — Maga is? Ránézett a köpcösre, nem értette. — Mán úgy értem, hogy nyugdí­jas? — Az — bólintott. — Kiss Árpád, kovács — nyújtot­ta a kezét a köpcös —, már mint­hogy nyugdíjas kovács. — Seres Anitái, nyugdíjas postás — mondta. 1VI osolygott. Nehezen tanulta meg XTJ- ezt a két szót együtt: nyugdíjas postás. A kovács is mosolygott, aztán be­letúrt fehér üstökébe és beszélni kezdett. Valóban új lakó volt. Két hete költözött a lányához, mert a legkisebb fia megnősült, és ott­hagyta neki a lakást. — Szoba-konyhás a lakás, ott nem maradhattam. A lányoméknak három szobájuk van. Egy szobában lakom a fiúunokámmal. Hej, de nagy betyár, pedig még csak tízesz­tendős. Szeretni fogják a lányok, mert nagy huncut. Engem is szeret­tek, amíg fekete volt az üstököm. De most már... — legyintett. A postás mosolygott. Nagy kópé lehetett — gondolta —, és mit ért vele? Csak megöregedett. Az ilye­nek írogatták a leveleket a lányok­nak. az ilyen huncutok címezték kacskaringós betűkkel a leveleket, meg írták rá, hogy n. b. kezeibe. — Hát nincs igazam? — zökken­tette ki gondolatából a kovács. — De... de... — mondta és a botjával egy borítékot rajzolt a ho­mokba. — Sakkozni tud? — kérdezte a kovács. — Nem vagyok bajnok. — Én sem. De jó időtöltés. Olvas­ni nem tudok, fáj a szemem. Zsebéből egy kis sakktáblát sze­dett elő, és rakni kezdte fel rá az apró figurákat. — Na, most kipihenheti a sok mászkálást — nevetett a kovács. — Hány évig hurcolta a levélhordó- táskát? — Még nem voltam tizennégy, amikor kezdtem. Szóval összesen ötvenkettőig. — Szent Jeremiás! — kacagott a kovács. — Hogy bírta eddig? — Bírtam. Még most is bírnám. Hatvan házam volt, összesen két- s’záztizenhat emelet. Naponta fel meg le, mert csak egy-két házban volt lift. Egyszer kiszámítottam, hogy hány lépcsőfokot másztam meg. Magam is alig akartam elhin­ni. És sose fájt a lábam. Most se fáj, de azért már kell a bot. A kovács bólogatott és előretolt egy parasztot. — Veszélyben a csikó. — Az nincs, mert ugrik, és így meg magának sakk. A park homokozójában már ott rx ugrándozott néhány gyerek. A padok lassan megteltek. A kis ösvé­nyeken gyermekkocsik nyikorogtak. — Sakk? Hm. Nem is olyan rossz játékos maga, Antal. — Ne mondjon már ilyet, Árpád. — Egyszer, tán húsz éve annak, bajnokságot nyertem — nevetett a kovács. — Húsz korsó sört. Mert annyiba fogadtunk. Négy embert vertem meg egymás után. Kutyasze- rencsám volt. Előretolta a királynőt. A postás a futóval elmenekült. — Még most jó — mondta közben a postás —, mert mindennap kijö­vök és járok egyet. A lábam miatt. De mi lesz, ha esni fog? A kovács elgondolkozott egy csep­pet — Mi lenne? Esni fog. Engem nem zavar. Megyek a klubba. Már kinéztem magamnak kettőt, itt a közelben. Ha az egyikben elunom magamat, megyek a másikba. — Sakkozni? — Nemcsak sakkozni! Verem én a blattot is. — Azt nem szeretem. A kártyát Akkor már inkább a sakk. Sakk? — nevetgélt a postás. — Ügy látom én, hogy matt ez. — Csakugyan — nevetett a ko­vács is. — Hiába na, elbámészkod­tam. De sebaj, most jön a revans! De nem itt. A klubban. Megiszunk egy kávét és közben folytatjuk. Délig. Mert akkor indulnom kell haza, jön az unoka az iskolából és ezen a héten én vagyok a felvigyá­zó. — Micsoda? — Felvigyázó. Négy óráig, mert a lányom csak akkor jön haza. És ad­dig nekem kell vigyáznom a gye­rekekre. Zsebre rakta a kis sakktáblát, feltápászkodott. — Hát jöjjön, Antal, nézzünk be a klubba. Ne tétlenkedjünk. T assan, lépegetve indultak a parkon át. Néha megálltak, be­szélgettek, vitatkoztak a nyitásról, meg arról, hol tévesztett lépést a kovács. Nem figyelt rájuk senki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents