Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-12 / 135. szám

1979. JÚNIUS 12., KEDD Kis tsz a Duna mentén Száz embernek a földje Már az aratásra készül Vi­dák Szávó traktoros. Mint a lórévi Duna menti Tsz gépé­szei, ő is rövidesen a kombájn nyergébe ül, hogy a Csepel- sziget déli csücskének zsíros földjein termő gabonában el­induljon masinájával. Az erő­gépvezetővel a »szövetkezet irodájában beszélgetünk. ' Tisztes haszon — Szépek a búzáink, az aszály ellenére, jó termést ígér­nek. — A miénknek nevezi a kenyérnek valót. — Mi taga­dás, örülök ennek. Ha másért nem, azért, mert a *jól csengő birtokos jelzőt egyre keveseb­bet hallom a kétkeziek szájá­ból a-több falu határát magá­ba foglaló közös gazdaságok­ban. Persze Vidák Szávának könnyű dolga van. Ha határ­szemlét akar tartani, csak ki­megy a kertbe, s a hátsó ud­varból közvetlenül informá­lódhat a szövetkezet munká­járól. Jó-e, rossz-e, hogy te­heti? Hogy a lóréviek „kis­üzem” maradtak az 500 hek­tár szántójukkal? A kérdés megválaszoláséra minden bi­zonnyal a helybeliek a legille­tékesebbek. Mindenesetre il­lendő, hogy az ő véleményü­ket is meghallgassuk. Kar- sánszky Lajos főkönyvelő a legkevésbé vádolható elfogult­sággal az ügyben. Üj ember a tsz-ben, még alig kötik érzel­mek a befogadó közösséghez. — Tavaly hektáronként 75 mázsa termett kukoricából, 55 mázsa búzából. Mindkét nö­vény tisztes hasznot hozott. A magyartarka tehenektől éves átlagban több mint 4 ezer li­tert fejtünk ki egyedenként. A termelési érték meghaladta a 42, a nyereség a 6 millió fo­rintot. Pedig alig vagyunk többen száznál. — Talán minden tengeritö­vet kqrbeudvaroltak, hogy ilyen kanaáni bőséggel jutal­mazott a föld? — kérdezem Kozma László agrármérnöktől. A napi penzum Megpróbáltam én nagy gaz­daságban is. Egyszer is mond­ja a főmezőgazdász. — Na Laci, holnap az apajpusztai részre mentek bolhát irtani. Készítsétek elő a vegyszereket, a gépeket. Másnap reggel el­indultunk a rovarokra. Dél felé járt, mire megérkeztünk. Mindenki éhes volt, hát et­tünk. Valami kicsit tettüpk- vettünk, aztán irány vissza! Higgye el, örökkön úton van az ember az ilyen helyen. Sok baj van a traktorosokkal is. A világnak sincs annyi brigádé- rosa, aki megfigyelhetné, me­lyik masiniszta tér be egy köz­beeső falu kocsmájába. Itt meg? Egy kicsit tágabbra nyi­tom az ajtót, s meglátom, szánt-e az emberem, s ha igen, hol tart a napi penzum­mal. — Talán túlzók, de találnék gazdaságot nem is egyet, ahol a 6 ezer hektárról kevesebb lucernát kaszálnak, mint ná­lunk az ötszázról. A korszerű legelőgazdálkodásról is jobbá­ra csak szónokolunk. A mi ál­lataink régen éhenpusztultak volna, ha nem öntöznénk a ré­tet, nem művelnénk, trágyáz­nánk a legelőt — mondja szenvedéllyel. Érvelése meg­győző. — No, ha olyan ügyesek a tehéntartásban, tekintsük meg közelebbről a jószágot — ja­vaslom Pintér István főállat­tenyésztőnek. A frissen öntö­zött fű illata, körben forgó vízsugarak, és 130, békésen le­gelésző tehén. Ezek az első impressziók. A szállás afféle házilagos, de takaros bar- kácsmunka. Palatetővel fe­dett pihenő- és fejőház egy­ben. Gazdaságos termelés — Egész nyáron át itt van­nak az állatok, közel a lege­lőhöz. A karámokon belül sza­badon mozoghatnak, a fejes ideje alatt sem kötjük le őket. A faluban levő istálló termé­szetesen most sem áll üresen. A tehenek helyett bennük hí­zómarhát nevelünk a melegebb hónapokban. Nagy dolog ez? Az, mert a módszer gazdaságos termelést tesz lehetővé. A berendezések olcsóak, és kevés embert köt le az ágazat. S bár szó sincs korszakalkotó újításról, de hogy a megoldás túlságosan elterjedt lenne, attól sajnos nem kell tartanunk. Visszafelé a telepről, a Zsi­guliban mindegyre az apró falu, Lórév Tsz tagságán tö­röm a fejem. Vidák Szávó sza- vai újra meg újra eszembe jutnak. — Sok ünnep járja errefe­lé miköztünk, nemzetiségiek között. Úgyhogy közben a munkában sincs lemaradás. Ki tudja, ha másokkal közöskö­dünk, megtarthatjuk-e őket?S van egyéb is. Ismerjük egymás gondolatát, a vezetők a beosz­tottakét és viszont. Nincs irigy­ség sem. ★ Ülök az írógép előtt, s csak nem hagy nyugodni Kozma László egy megjegyzése. — Na, hát mondtak akkori­ban nagyokat, amikor a szö­vetkezet házasítása szóba ke­rült. Hogy így s úgy, helikop­terrel megyünk majd Debre­cenbe alkatrészért. Meg előbb- utóbb kifogyunk az emberek­ből, akik a földet műveljék. — Tudja mit! Ha holnap itt hagy­na néhány dolgos tagunk, ma­gam ülnék a .traktorra, de szántatlan föld, aratatlan ga­bona akkor sem maradna. Nem kételkedem. Valkó Béla Játszótér Budaörsön A roncstelep helyén Hogyan lesz egy roncstelep helyén játszótér? El kell hordani az ócskava­sat, kisimítani a földet, hogy könnyű legyen rajta a járás, parkosítani kell és- természete­sen felállítani á hintákat és a mászókákat, vagyis mindazt, aminek egy játszótéren a he­lye. Egyszerű kérdésre egyszerű a válasz, s nem is lenne vele semmi baj, ha nem követnék újabb kérdések. Mert ki tegye mindezt és miből? Éppen ez volt a gondjuk Badaörs és a helyi általános iskola vezetőinek, amikor szóba jött: játszótér kellene a gyerekeknek. AJi-ely már ré­gen megvolt: a község köze­pét ugyanis egy roncstelep csúfította. Ne legyen ott világ szégye­nére, mondták sokan, építsünk játszóteret! A budaörsi Vízgé­pészeti Vállalat 4-es számú gyáregységének szocialista bri­gádjai felajánlották, hogy az idén — figy-elembevéve a nem­zetközi gyermekévet — társa­dalmi munkájukkal a legfia- talabbakat segítik. Így kezdődött el a munka még az év elején és tartott a múlt hét végi átadásig. A mun­kában nemcsak a 4-es számú gyáregység, hanem a központ dolgozói, összesen háromszáz ember vette ki a részét, ösz- szesen 4254 óra társadalmi munkát végeztek a vállalat dolgozói, melynek értéke 738 ezer forint. Besegített még a VÍZÉP, a PVCSV, és a peda­gógusok is. — Ilyen jól szervezett tár­sadalmi munkát még nem lát­tam — mondta Bodor Jánosné, az általános iskola igazgatóhe­lyettese —, de meg is lett az eredménye. A háromezer négy­zetméteres területen kétszáz gyerek játszhat. Mini kosár­labda- és focipálya, pingpong­asztal — mindez megtalálható itt. Felvonók A Ganz-MÄVAG Felvonógyára az idén kilencszázöt- ven felvonót gyárt, ebből hét- százhúszat a ház­gyári házak ré­szére. A saját tervezésű új tí­pusok középüle­tek, egészségügyi intézmények, to­vábbá a vendég­látóipar különféle liftek és vonók is nek. A Sorozatban szülnek az reszere speciális ételfel- készül- képcn: ké- önmű­ködően ajtók. záródó Tanácsban Nagykátán Együtt tolják a talicskát A vonatok tízpercenként ér­keznek. Van, amelyik egykedvű za­katolással átrobog az állomá­son, némelyik megáll, percnyi várakozása éppen elegendő a kevés utas le- és felszállására. Csöndes kis állomás Rákos. A személypénztár ablakából különösen fest a világ. A rá­cson túl emberek tűnnek föl, sietnek tovább, némelyik ne­künk is szán egy fejbólintást. A pénztárhoz néha egy-egy u tas lép, jegyet kér, másod- osztályút a tápiói falvak felé. — Otthon nem lett volna munka? — Lett volna, hívtak is, de ilyen korban az ember már nehezen mozdul. Negyven éve vagyok a vasútnál, abból hu­szonhat éve itt, Rákoson. En­gem már csak a. nyugdíj visz el innen. — Nem sok a napi utazás? — Az az egyedüli sok: na­pi két óra. Egyszer kiszámol­tam, egy évből egy hónapot töltök vonaton. Tovább vinni a gondolatot A faluban adták meg a ne­vét, bárkit is kérdeztem, mind ugyanazt mondta: keressem meg Patócs Lászlót, ha vala­mit meg akarok tudni Nagy- kátáról. Mosolyog az ajánláson. — Nehogy azt gondolja, hogy mindenkinek ilyen ked­ves vagyok. Sok jó ismerősöm van, az igaz, de akinek olyan szája van, minit nekem, annak akad ellenzéke is. Mert nem tudok én hallgatni, nem szen­vedhetem, ha valaki végigüli a megbeszéléseket, s amikor lenne rá módja, nem szól, utána meg mondja a magáét. Szókimondása közismert: nem múlik el úgy falugyűlés, tanácsülés, hogy Patócs Lászlónak ne lenne vélemé­nye, javaslata. Lelkesedése iz­zítja föl beszélgetésünket is, kérdezés nélkül beszél tanács­tagságáról. — Mi hajtja? — Saját magam. Az ember, ha már elvállal egy ilyen tisztséget, mint a tanácstagság, viselje tisztességgel választói bizalmát. Sokszor vitatkozom más tanácstagokkal, amikor arra kerül a szó, hogy ezt vagy a.zt nem lehet megtenni, vagy hogy jön az ember ah­hoz, hogy kilincseljen. Hát én ilyenkor mindig azt mondom, amit az ember itt tesz, nem magáért teszi. És joga, sőt; kötelessége is, hogy ha kell. harcoljon a lakosság érde­kéért Szegények vidéke A falak megszűrik a külvi­lág zaját, padló rezgésén, po­hár zörgésén érzik a kerekek csattogása. Odakinn még vilá­gos van, idebenn villanyt kell kapcsolni, a rácsos ablak ke­vés fényt ad. Este nyolc óra van, a vonatok az utolsó haza­indulókat _ viszik, Patócs Lászlónak most kezdődik a munka. Kimondom a varázs­szót: — Meséljen Nagykátáról... Kérésem célba ér, elsüllyed körülöttünk a világ vonatos­tul, utasostul: Patócs László szülőfalujáról beszél. — A szegények vidéke vol­tunk mindig. Jómagam is gyerekfejjel napszámba jár­tam, dehogyis gondoltam én nagyközségi rangra, modem óvodára, kövezett utakra. Nem is gondolhattunk, persze, a megélhetés volt a gond. Ma az, hogy föl kellene már építeni az új kultúrt, több tanterem kéne a gyerekeknek, s hogy a faluszélen is legyen járda. S amikor én ezt elgondolom, azt is hozzáképzelem: még mennyivel több lehetne, ha jobban összefognánk az erő­ket, ha okosabban gondolkod­nánk a község sorsán. — Hogyan gondolná ezt az összefogást? — Még érdekeltebbé tenném a lakosságot a község sorsá­ban. a döntésekben is, a mun­kában is. Az első munka Patócs László tizenkét éve tanácsag, tavaly óta a nagy- kátai nagyközségi tanács álta­lános elnökhelyettese. — Emlékszik az első közös munkára a községben? — Emlékszem-e? Sose fe­lejtem el. Járdát építettünk, megvolt az anyag hozzá, csak embert kellett szerezni. Néhá- nyan végigjártuk a környéket, mi tagadás, nem nagy lelkese­déssel fogadtak. Akkoriban még nem volt szokás a közös munka, nem sok jót ígért a másnap. Hajnalban azért ki­mentem a talicskával és elin­dultam az utcában. Az első méterek emlékétől még ma is megizzadok: lassan lépkedtem és úgy lestem hátra: követ-e valaki? Egy jött. aztán ket­tő... Estére együtt koccintott az építésre a fél utca. — És ma? — Ma már nem kell félnem, ha hátranézek. Nem egyedül tolom a talicskát. M. Ä. Bementem Pestre kofahajón... Egy szigefszentmiklósi tanító visszaemlékezései Ma már elképzelni is nehéz, milyen kirobbanó örömmel fo­gadta 1848-ban, a nemesi földbirtokosok korlátlan önké­nye által leigázott, jogfosztott, látástól vakulásig másnak ro­botoló parasztság a jobbágy­világ megszűnésének hírét. Hi­vatalos iratok nem készültek erről, s az a néhány tucat népi feljegyzés, melyet írástudó pa­rasztgazdák, kézműves iparo­sok, falusi és mezővárosi lel­készek, nótáriusok, iskolames­terek vetettek papírra, jórészt nyomtalanul elkallódott a vi­szontagságos évtizedekben. A Csepel-szigeti királyi ura­dalom jobbágyságának minden rétege, a nincstelen cselédek­től, zsellérektől a legmódosabb parasztgazdákig, őszinte öröm­mel, reménykedve fogadta a nagy társadalmi mozgalomról szóló híreket, s a maga egy­szerű módján meg is ünne­pelte a jobbágyfelszabadító for­radalom győzelmét. Erről ta­núskodik több kéziratos fel­jegyzés, melyek közül Kardos István visszaemlékezése a leg­érdekesebb. Ami persze nem is véletlen, hiszen amíg a rác­kevei naplóírók csak néhány osztályt végzett egyszerű pa­rasztemberek, iparosok vol­tak (Gózony András vízimol­nár, Knájtner János paraszt- gazda, Kayser János molnár), addig Kardos István nagy mű­veltségű, irodalmi ambíciókat is tápláló, nyugtalan szellemű pedagógus volt, Szigetszent- miklós leányiskolájának veze­tője, kántortanító. Kardos régi „rebellis” hét- szilvafás kálvinista kisneme- sek leszármazottjaként ma­ga is a forradalmi átalakulás lelkes híve volt. Ebben nem kisebb barát támogatta, mint a „forradalom viharmadara”, Petőfi Sándor, akivel még. 1844-ben kötött / barátságot Szalkszentmártonban. Róla írja kéziratos visszaemlékezé­sében: „Én 1948-ik év már- czius 15-ike után való vasár­napon találkoztam vele utol­jára, akkor, mikor a megye­házánál tartott polgári gyűlé­sen Vasvári, Jókai, Perczel és mások társaságában szóno­kolt, és amikor Keglevich gróf a pozsonyi diétáról kiküldetve hírüladta, hogy V-ik Ferdi- nánd király a nemzet kíván­ságát megadta, és első ma­gyar miniszterelnökül Bat­thyány Lajos grófot kinevez­te.” Kardos István, aki 1845-től 1892-ig egyfolytában a miklósi kisdiákok tanítója volt, három kötetben írta meg a visszaem­lékezését életéről, családjáról, falujáról. E kéziratos feljegy­zésből közöljük most a forra­dalom győzelmével és ennek megünneplésével kapcsolatos sorokat. „1848-ik év február vége felé írták a hírlapok, hogy Fran­ciaországban forradalom ütött ki... E hírre Pozsonyban az országggyűlés fölvillanyozódva dolgozott. Mi, jámbor fa­lusi nép csendes együgyű- ségben folytattuk munkán­kat ... Azonban öcsém, aki ak­kor Pesten lakott, márczius 15-ike után tudósított enge- met, hogy nagy mozgalom van Pesten! A plakátokat és prok- lamácziókat is kiküldte! Én már akkor az exáment megad­tam, s a következő vasárna­pon begyalogoltam Pestre, hogy személyesen győződhes­sem meg a dolgok mikénté felöl... Április elején bementem R. Szabó István kurátorral Pestre a kofahajón, s vártam öcsém társaságában a miniszterek le- jövetelét Pozsonyból, ami har­madnapi várakozás után lett meg. Éppen ebben az időben készült Vácz felé a vasút. Hogy tehát a várakozás alatt ne unjuk magunkat — kirán­dultunk kíváncsiságból a ma­gának utat egyengető vonaton Palotáig. Itt megvártuk a gőz­kocsit, míg Váczról visszajő, s berobogtunk ismét Pestre. — Nagyszerű, volt a látványa a sokaságnak, mely a szakadó esőben sorakozott a Duna- partról a Nagyhíd utczán. Or­szágúton és a Hatvani utczán — a Horváth házig. A minisz. terek estve — alkonyat után — érkeztek meg gőzhajón, és embersorfal közt vonultak be a Horváth-házba. Ki volt vilá­gítva a város! És pompázott a házfalakon és ablakokban a czifrábbnál czifrább transzpa- rantek fényes kiállítása! Hogy igénytelen kis falunk­ba:. mi is résztvevő kifejezést adjunk a lelket emelő orszá­gos nagy örömnek, Bállá kol­legámmal zászlót csinálttat- tunk az iskolásgyermekek által összehordott filléreken mind a két iskola számára, s azok lo- bogtatása alatt körmenetet rendeztünk a falu 'utczáin vé­gig! Húzta a cigány zenebanda a divatos indulókat; a tanuló gyermeksereg énekelte a »»szó­zatot« és »»néphimnuszt«, azután Petőfi »»Talpra ma- gyar«-ját és még egy általam készült régi marsnóta szöve­gét ... Azután berekesztőleg iskolai táncmulatságot tar­tottam a Buczkának azon ho­mokdombos és völgyes részé­ben, hova most jelenleg P. Szabó András, S. Becz István és Fodor Illés háztelke sarkal- lik. A gyermekek hoztak kraj­cáronként annyi pénzt, ameny- nyiből a muzsikusok bére ki- tellett, és annyi bort üvegen­ként, amennyivel 30 vendéget is kielégíthettünk. Ételül ma­gunk főztünk magunknak bog­rácsos pörkölt húst. Folyt a táncz! Mert a felnőttek közül Is sokan kijöttek ... hozván magukkal kalácsot, sonkát és bort!” Mészáros László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents