Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-10 / 134. szám
AG&Zm \v>.^ &:&.. 1979- JÚNIUS 10., VASÁRNAP <-:>::v:v::v;v^ ^V.V.^Á%V.-. AV,V f.V, Mezey Katalin'■ Tenger kékrecés kristályüveg a felszíne és partján havas homokot csiszol kis barokk kagylóhéjakat és tiszta mint a jég mint vastag falú pohár üvege kék* szürke zöld sötétsárga homokra vékony ereket ír Várnay Dea'Dal ‘ Hozd el két tenyeredben a tenger vizét, hajadban a nyár szitakötőjét, homlokodon a napkorongot, s míg várlak, hideg kövön térdelek. Holló Zsófia■ Kőkorszak Meztelen izzadó házak, gyárkémény-tornyok pipálnak, tüstaknák, zajlövedékek robbannak és szerteszállnak. Nyögnek a fák, sóhajt a föld — kőbörtönben Kőmívesné —, skatulyaházak épülnek, a szitakötők s a lepkék mind aszfaltba mcrevülnek. Felszállnának a madarak, de röptűket visszafogja köd, benzingőz, nincs eleség, rászállnak a balkonokra. Kiskertekről álmodoznak öreg nénék, és cserépbe muskátlit ültetnek s apró udvarokba venyigéket. Táltoscsikó szellő szalad, jaj, elszállnak a madarak. Péntek Imre'Szevasz, te csillagközi lény! Valkó befordult az ismerős utcába, és nyomban elfogta a szorongás. A tűzoltók most is ott könyököltek a kapun — szép őszi délután volt —, mint mindig, nézték, hogy vonul' Valkó meglátogatni azt a „szegény gyereket”. Biztos még a naptárban is megjelölik, amikor itt járok — gondolta kajánul —, sőt, értekezleten napirendi pont lehet: Ez a Valkó, kérem, nem törődik a gyerekével, már több mint egy hónapja nem láttuk... Na, persze, igaz, ezek a kuksolok úgy nézték végig innét, a kapuból a házasságát, mint valami színielőadást. Elköltözéseit, visszahurcol- kodásait. S egyszer — ezt a megaláztatást — teletömött táskája lefordult a bicikliről, ott előttük. Ketten is odasiettek, hogy segítsenek neki újból felpakolni. — Jó estét — köszönt el tőlük Valkó —, köszönöm, tette hozzá kelletlenül. Hátra sem fordulva tolta — akkor éppen az anyjához — a rossz biciklit, a két kormányon dugig tömött sportszatyrokkal. Most már nem vonják kérdőre, nem vallatják, mint régen, ha elfelejt köszönni az ismerősöknek. Az anyósa gondosan számon tartotta kihagyásait, és családi tanács előtt leszedte róla a keresztvizet: — Mit hallok már megint? A Szőke néni, a Babi néni, a Teri néni, a Jóska bácsi... Szégyent hozol ránk! Ez a te intelligenciád? Mindig az intelligenciájával gyűlt meg a baja. Pont neki! Kész, vége ezeknek az időknek. S a röhej az, hogy azóta kedvet kapott a köszöngetésre. Jó hangosan, látványosan üdvözöl mindenkit. „Hát igen, a régi szép idők... Amikor még idejártam... haza!” A háta is beleborsózott ebbe a „hazába”. Két év tökéletesen elég volt ahhoz, hogy az ellenszenv kölcsönös utálattá, majd gyűlöletté sűrűsödjön. — „Apósoknál lakni...” szokta mondani a barátainak, ha szóba került az otthoni helyzet. — „Ez egy büntetőjogi kifejezés.” e Az artézi kút szürkére mázolva ott állt az út túlsó felén, a „házukkal” szemben. Mennyit pancsoltak itt kettesben a fiával: a hosszú kószálások után itt mosták le a gumicsizmájukat, Lacié kis piros volt, az övé meg nagy fekete. Azaz, hogy az apósáé. A szobafestőé, akinek mindene volt, sőt mindenből kettő — bebiztosítva magát szükség esetére. A krumplit is ott szokták mosni, meg a salátát a vasárnapi ebédhez; Lacika boldogan tocsogott a tócsában; s aztán az első erőpróba, amikor sikerült lenyomni a kút kalian- , tyúját, és fröcskölve zúdult ki a víz : a csövön... ] — Mi ketten, férfiak — szokta mondani a fiának Valkó —, mi tudjuk, mi megcsináljuk ... Játszottak, ha kellett, ha nem: „Mi férfiak, majd mi megmutatjuk” ... Az orvosnál, ha Lacika félt az oltástól: „Mi férfiak, nem sírunk” — : és Lacika elhallgatott, ha elesett, és vérző térddel rohant be a konyhába, s persze bőgve — a „Mi férfiak” — rögtön segített... Ha az anyósa főzőkanállal sem tudta evésre bírni unokáját, Valkó csak annyit mondott: — Mi férfiak, ha akarjuk, megesszük az egész világot! — és Lacika máris versenyt evett az apjával. — Apás gyerek. Bele van bolondulva az apjába, le sem lehet vakarni róla — dicsekedett a felesége, kis vörös hajú nő. A fürdőszoba polcáról sohasem fogyott ki a Zauberton. Valkó útközben előre érezte a keserűséget, amit a gyerek ragaszkodása ébreszt benne. Már félt is ettől az érzéstől, felkavarta, tehetetlenné nyomorította. Ahogy a vaskos, pisz- kor körmű ujjak a kezébe kapaszkodtak, és a megszokott mondat: Apu, hová megyünk? — hát arról jobb nem beszélni, ölni tudott volna. S csak mentek, egymásba fogódzva, mintha még mindig... tartana. Az apja meg a fia. m Fél éve, amióta átköltözött egy másik városba, ritkábbak lettek a látogatásai. Lelkiismeretfurdalása volt amiatt a nő miatt is, aki mostanában feltűnt az életében. Mert az idejét ő kötötte le, ő szabta meg, mikor ér rá. Nem úgy, hogy nem engedte el; úgy magához szoktatta, mint egy magatehetetlen csecsemőt. S Valkó már csak az ő áramában érezte magát jól, s ha el kellett utaznia, úgy ment, mint akit amputálni visznek. De tudta, várja a fia S mégis, amikor már itt van, legszívesebben elfutna, minél messzebb, valami olyan vidékre, ahol minden kezdődhetne elölről. — S lehet, hogy megint Ide jutnék — gondolta keserűen, s nyelte a nyálát Na, meg a meséi! Amivel teljesen megbolondította a kiskrapekot — Ezzel édesgeted magadhoz, mi? — mondta olykor Zsuzsa, ha belehallgatott.-— Azt hiszed, ezzel , minden el van intézve? Egyszer egy hónapban eljövünk, mesélünk valami marhaságot aztán kész. Ebből áll a te gyermeknevelésed. Te... aztán igazi apa vagy! Te aztán megmutatod, hogyan kell nevelni... Valkó meg csak mesélt ott a konyhaasztal mellett, s a fia könyökölve figyelte, kissé kinyílt szájjal. — Hé, csukd be a szádat — kiabált rá Zsuzsa —, beleröpül egy légy! Csak azért hogy ő is beleavatkozzék, hogy anyaságával — mint valami sikeres idomár — rombolja le a kisfiú tiszteletét, amit az apja iránt nem bírt titkolni, pedig tudta, hogy ez neki rossz. — Élt egyszer a nagy kerek erdő kellős közepén két kis vaddisznó... — A Röfi meg a Döfi — szólt közbe Laci —, meg Trombi, a kisele- fánt — és a hangjában annyi érdeklődés rezdült. hogy Zsuzsában is megmoccant valami ... — Már megint ezt a hülyeséget szeded elő... — Anyu, te menj ki, így nem lehet mesélni — kiabált rá a fia, és levágta a fejét az asztalra, a karjai közé. « Rendszerint ő győzött, mert Zsuzsa imádta a gyereket, s hagyta őket kettesben. De egy idő óta Valkó észrevette, hogy a meséit kinőtte a fia. A másodikos fiúnak már nem illett a kis vaddisznóról, Hentes Henrikről meg Mócsing Máriáról mesélni. Valami mást kellene kitalálni, de most úgy cipelte a fejét, mint egy sötét iámkákról.. Meg a kirúgott szeretők-, ről...” — Jó — mondta, és leverte a hamut. Az utcán Lacika rögtön nekiesett, — Az új mesét mondod? Miről szól? — Hát... olyan lényekről, akik ... szóval, akik távoli csillagokról jöttek a Földre. — Miért jöttek? Az ismerősök mind ott ácsorogtak az utcai kapukban, az ablakokban, nézték őket. Nézték: a „szegény gyereket”. — Meséld már! — rázta a kezét a. kisfia. — Miért hagytad abba? Játékkirakat Román György olajfestménye Tóth Tibor■ A kőműves "[^egyemeletes szalagházak egymás mellett. Az elsőben már függönyök is vannak: ez már a lakóké; az utolsp mellett még ott áll a daru. Elmúlt négy óra, a munkának vége. Emberek guggolnak, ülnek a hatalmas betonelemeken. Várják az autót. Kissé távolabb a többiektől, jó ötvenes, őszülő férfi ül. A hóna alatt táska. Ismerem őt, többször megfordultam már itt az építkezésen. — Szépen haladtak ma — fordulok hozzá. — Megy ez, ha van anyag. — És nincs mindig? Ügy néz rám, mintha a holdról jöttem volna. — Mégis elkészültek egy hét alatt a házzal — engesztelem. .— Hát... ezekkel az előregyártott elemekkel úgy megy az építés, mintha húznák. — Könnyebb velük dolgozni? Először nem ért meg. — Mint régen a téglával... Ja! Számolja ki! Mondjuk,száz glát ér egy elem. És a daru helyis rakja. Nem kell minden sort lterozni se. Akár a gombák, úgy nőnek ezek a házak! — Szereti építeni őket? — Megmondom őszintén, ilyenkoi mikor vége a napi munkának, sok szór elnézem, mennyit haladtunk És olyan jó érzés fog el... Vol már olyan is,, hogy odamentem ; daruhoz, és megsimogattam: „jó van, haver!” Elhallgat, aztán hirtelen rám néz — Kinevet? — Ugyan miért? — Tudja, azt hiszem, egyetler szakma sem fejlődött akkorát, mini az építőipar. És én egy kicsit büszke is vagyok erre. Filmen vagy a tv-híradóban gics- cses lenne ez a kép: így nyilatkozó építőmunkás, háttérben az épülő szalagházzal. Nem ünneprontásból kérdezem, csak kíváncsiságból. — Mondja, miért szidják mégis annyit magukat? Vállat von. — Türelmetlenek az emberek. Azelőtt húsz év alatt nem épült any- nyi lakás, mint most egy hónap alatt. És mégis, mi vagyunk a hibásak. — De a minőség... A megrepedt falak, a lötyögő ajtók, ablakok... Ez is türelmetlenség? — Most valahogy nem megy 1'. J — mentégetőEőtt Valkó. — Tudod, ezeknek a lényeknek van egy víz alatti városuk és ott laknak. Megoperálták magukat, kopoltyút ültet- ,tek az oldalukba — úgy úsznak, mint a halak. S van közöttük egy férfi, akit Ozónák hívnak. S amikor leértek a Földre, nagyon szomorú volt. mert abban a másik csillag- rendszerben hagyta a fiát, akit nagyon szeretett. — Ügy, mint te engem? — kérdezte a kisfiú. — Igen — sietett a válasszal Valkó. — Öt meg Rónak hívják, de ez csak olyan fordítás, mert az ő nyelvük teljesen más, mint a miénk. — És te tudsz velük beszélni? — Persze. Mert elárulok neked valamit, de ez óriási titok. Ne mondd meg senkinek, anyádnak sem, mert abból szörnyű kalamajka támad. — Becs? szó — mondta komolyan a fia. — Én is közülük való vagyok. A csillagközi emberek közül. — Neked nincs kopoltyúd — vágta rá Lacika. — Hiszen láttalak meztelenül. — Mert benőtt már. Majd egyszer elmegyek, és újra megoperálnak. A kocsmában két Colát iszogattak. — Nem te vagy az, akiről meséltél. Annak már van egy fia. — Nem baj — mondta Valkó, és elnyomta ízetlen cigarettáját —, majd lesz neki kettő. Egy Ró és egy Laci. A csillagközi nyelvre is megtanít. Elvégre a testvéred. paburát. Pedig valamit elő kell kaparnia; nem mondhat le- arról a vajtózsos világról, amit egyedül ő épített a képzeletével, ahol igazán otthonosan mozgott. Itt ő volt az erősebb, az ő törvényei szerint éltek emberek és állatok — mintegy feje- tetején állva minden, a megszokott- ság cáfolatóul. Furcsa elégtételt szerzett neki, hogy a fia szívesen jött vele ebbe az elvarázsolt birodalomba. ® Bernt a konyhában a rossz dikó keménységű heverőn délutáni álmát aludta Csögei, volt apósa. Csak úgy ruhástul ledőlt, s amikor Valkó benyitott — rögtön felébredt. — Bent van a fia, már várta maigát. Lacika az anyjával nézte a tévét. — Gyere, apu, mese van... — fészkelődért az anyja mellől a kissrác. „Hát le sem tagadhatnám, úgy hasonlít rám — gondolta Valkó. — Legalább az anyjára ütött volna...” — Inkább sétáljunk egyet — szólt hangosan —, van egy új meséim, meglátod, milyen frankó. — Anyu, elmehetek apuval? — ölelte át hízelegve az anyja nyakát a gyerek. „Erre tanítják, alakoskodásra, nyálas szeretette — kesergett magában —, nincs.egy őszinte mozdulat itt... ezek között. És mégis az én fiam.” — Hova akarod vinni megint? — húzogatta a selyempongyolát magán Zsuzsa, és megrázta a brozosra festett rövid haját. Feltűnően nőies volt, ápolt, mintha vissza akarta volna csábítani elszökött emberét. S csendesen szólt, szenvedve, őszintének hatott a viselkedése. „Késő, kedvesem — gondolta Valkó —, és ez már egy halott ügy. Mi már nem zaklatjuk többé az anyakönyvvezetőt.” , — Sétálunk egyet, nincs sok időm — gyújtott rá. — Hol a hamutartó? — Rendben, de vacsorára gyertek vissza. Beszélni akarok veled — tette hozzá Zsuzsa, és ő is. cigaretta után nyúlt. Valkó megkínálta az övéből. — Mi az, már nem a Portit szívod? Tényleg, beszélnünk kell, ennyit igazán kérhetek. A gyerekről. „Persze — gónyolódott magában Valkó. — Meg a magányos éjszaVisszafelé már néptelen volt az ismerős utca, kéken viliództak az ablakok az alkonyban, a televízió képernyőjétől. Csak a tűzoltók tartottak ügyeletet a betonlábas kapunál. Igaz, kevesebben már, mint délután, — Na jó, kisfiam — búcsúzott a kútnál Valkó —, sietnem kell, megy a buszom. Szevasz. Megpuszilta a gyerek puha, meleg arcát. A fia sietett befelé, kezdődött a tévében valami film, az anyja is mondta, a dzsungelról szól, meg az orvosról, aki mindig meggyógyította az állatokat. — Mi az, köszönni már nem tudsz? — mordult utána Valkó. — Szevasz, te csillagközi lény! — kiabált a fiú az udvar sötétjéből. Hallgat. Azt várom, hogy megsértődjön, mert én is a megszokott nótát fújom, amellyel mindig bántják őket. Aztán mégis megszólal: — Szóval... ha hiszi, ha nem, ez is abból jön. Mert itt van például ez az építkezés. Kellenének ide vagy százan. És hányán vagyunk? Alig ötvenen. És akik itt vannak is... Legyint, aztán folytatja: — Mégis azt várják tőlünk, hogy úgy dolgozzunk, mintha százan volnánk. Közben elvész a becsület... Mert abból az ötvenből is húsznak mindegy. Az csak itt van. Érti? Bólogatok. Látom rajta, hogy a szíve szakad meg. Az a régi kőművesbüszkeség ez, amely nem mindegyikükben él. Mert már hivatalosan sem kőművesek, hanem építőipari szakmunkások. És fáj neki, hogy annak a húsznak másképp dobog a szíve. A utóbusz áll meg nem messze tő■*"* lünk. Az emberek felkászálódnak. Indulnak haza. Még egy-másfél óra útjuk van az otthonig. Reggel ennyivel korábban kell kelniük is. Az autóbusz elporzik. Az építkezésen egyedül marad a hatalmas daru, a „haver”.
