Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
A létrán lefelé Ha lefelé, akkor természetesen előzőleg fölfelé kellett menni, kapaszkodni azon a létrán. S mert sokféle a létra, a fölfelé i gyek vés módja, a lefelé jutás sam egyforma, sőt szinte annyiféle, ahány az érintett ember. Csakhogy e létramászás nem a kedvtöltök foglalatossága; a társadalmi mozgások egyik — jelentős — színtere. Egy-egy fokkal feljebb rugaszkodni, lentebb jutni olyan művelet, ami közfigyelem közepette történik, amiről mindenkinek véleménye van. Kesernyés mosoly igyekszik takarni a sebet: amikor kineveztek, a titkárnő összeszámolta, kétszázötvenhat táviratot, levelet kaptam, küldőik azt bizonygatták, nagyon megérdemeltem, ők már régen úgy vélték, sok sikert a megszolgált előléptetéshez... Amikor fölmentettek, két ember akadt, aki annyit mondott, kár, hogy így történt. A nagyvállalat osztályvezetője, a volt gyárigazgató ugyanannál a cégnél járta meg fölfelé és lefelé a létrát. Beletartozíam az örökségükbe Huszonnyolc esztendő, egy élet hatalmas darabja, ennyi áll mögötte, munkakönyvében egyetlen bejegyzés a munkaadóról, ám a beosztásokról szóló cím — rang? —, lista hosszú. A fiatal, , tehetséges szakmunkás, sztahanovista, szakérettségivel kerül az egyetemre, mérnök lesz. Friss diplomával technológus, azután üzemvezető. Osztályvezető, majd megint üzemvezető. Mindig oda tettek, ahol valami miatt megforrósodott a föld — mondja. Hőskor? A szépirodalom kategóriája. Neki ennél sokkal prózaibb szakasz; hivatták, közölték az új beosztását, s azt, hogy minél előbb mutasson fel eredményeket. Ezt várjuk tőled — így hangzott az útbaigazítás. A furcsa csak az volt, hogy mindig új emberek mondták ezt neki; a nagyvállalat élén általában másfél, kétévente váltakoztak a vezetők, igazgatók — később: vezérigazgatók —, pártbizottsági titkárok. Én is beletartoztam az örökségükbe — mondja B., akit. a háta mögött vasseprűnek csúfoltak. Ügy érezte, adás, törlesztenie kell. — Belőle — ő más, mint munkás, nem altart lenni, imádta a szakmáját,. az i (joins zerészs éget —, mérnököt csináltak —, de kik? ez a rendszer! —, zokszó nélkül vett tudomásul mindent, azt is, amikor olyan helyre állították, ahol elődjét — máig kiderítetlen tettesek — a két műhelyépület alkotta zugban verték félholtra, s akkor sem ellenkezett, amikor egyik pillanatról a másikra ezerháromszáz forinttal csökkent a fizetése; menni kellett. Hogyan lett igazgató? Ahogy üzemvezető vagy osztályvezető sokszor, annak előtte. Behívtak a vezérhez, ülj le kérlek, ott volt a pb-titkár, az szb-titkár, a személyzeti vezérhelyettes. Tudtam, megint rámolhatom ki az íróasztalomat, különösebben nem érdekelt, megmondom őszintén, hová tesznek. Megszoktam. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor azt hallottam: arra gondoltunk, hogy a nyugdíjba vonuló R. helyett ... ö ugyanis igazgató volt. A gyárat jól ismertem, ott voltam üzemvezető két és fél esztendeig, de osztályvezetőként is rendszeresen dolgoztam az ottaniakkal. Nehéz helynek számított, mint minden olyan üzem, amelynek nincsenek különösebb hagyományai, rohammunkában alakították ki, nem ipari tevékenységre készült épületekben, azután olyanokkal, akik végigpróbálták a város szinte valamennyi ipari üzemét. Vállalta mégis. Mit tehettem mást? Közölték velem, kinevezésemmel egyetért a városi pártbizottság, helyesli, szintúgy a vállalati párt-vb, az szb, azaz lefutott dolog. Akkor álljak neki magyarázkodni? Annyi mindent megoldottam, hát valahogy ez is menni fog. S őszintén: csábított az önálló munka lehetősége. Addig mindig mások mondták a verdiktet, most először nyílt arra alkalmam, hogy érezzem, kormányrúd van a kezemben. Meddig volt igazgató? Három év két hónapot. Pontosan megjegyezte! Igen, mert a végén már a heteket is számoltam. Miért? Világosan éreztem, hogy nem nekem való. Túl sok irányba kellett egyszerre pislogni — hol mit mondanak, mit vélnek helyesnek —, s ebbe bele- bandzsultam. Nevet. Komolyam vettem azt is, amit nem kellett volna, úgy hittem, ha magamtól megkövetelhetem a nagyobb tempót, akkor természetes, hogy másoktól is ezt várom el. Akkor kezdték azt mondogatni, embertelen vagyok... A pb -titkár leült velem, elvárjuk, mondta, hogy vezetőként ne légy türelmetlen. Türelmetlen? Nem értettem, de úgy tettem, mintha érteném, talán ez volt az első hiba. Néha úgy éreztem, a torkom szorítják a feladatok, s közvetlen munkatársaim ráérössége valóban feldühített; amikor harmadszorra sem készült az a fejlesztési javaslat, amelyet igazgató tanács elé kellett volna terjesztenem, elfogyott valóban a türelmem, s kihajítottam két embert; fölmondtám nekik. Vihar lett belőle? Vihar? Voltam én antidemokratikus, értet- len a szövetségi politikával szemben — mert az egyik elbocsátott ember történetesen buzgó népfronlaktivista volt —, hatalmaskodó, mert nem egyeztettem le az érintettekkel a fölmondást, hanem saját hatáskörömben ... Akkor fogyott el körülöttem az oxigén. Hibázott? Biztosan. A jót lehet rosszul akarni. S ami valóban sokszor kihozott a sodromból, az a kétszínűség. A városi pártbizottságon azt mondták nekem, az volt a baj, hogy nem adott türelmi időt az embereknek. Türelmi idő? Mire? Arra, hogy valaki megdolgozzon a fizetéséért? Eless most is a hangja! Nézze, gyakran az a benyomásom, hogy a legnagyobb bajunk éppen az élesség hiánya, a dolgok nevén nevezése. Jó igazgató volt saját megítélése szerint? Nem! Hét hónap telt el a fölmentésem óta, azóta solcat gondolkoztam rajta, mi hiányzott belőlem. S mire jutott? Arra, hogy minden emberrel másként kellett volna bánni, s én mindenkivel szemben egy mércét alkalmaztam. A fölmentése hogyan zajlott le? Szokványosán, ahogy az ilyen aktusok. Sajnáljuk, új beosztásod, reméljük, azért te biztos pontja maradsz a vállalatnak, az osztályon fontos feladatok várnak rád. Feszélyez a múlt? Nem, annyi minden voltam én itt a cégnél. S a többiek? Ki így, ki úgy, mint általában az emberek. Vannak, akik elhúzzák a szájukat, mások meg ugyanúgy csak azzal törődnek, amit nagyon muszáj csinálni, ahogyan eddig. Fáj ? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem., Csakhogy nem a cím, a környezet elvesztése, hanem az fáj, hogy valamire alkalmatlannak bizonyultam, azaZ rá kellett jönnöm, meddig terjednek a képességeim. Ezt nehéz tudomásul venni, az ember hajlamos azt hinni, hogy eleve megy neki minden, hát nem megy! A felesége mit mondott? ö? Azt, hogy hála istennek. ...bukásnak tekinti A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1967. május 9-i ülése határozatot hozott a párt kádermunkájáról, az állami személyzeti munka pártellenőrzésének helyzetéről, a káder- és személyzeti munka továbbfejlesztéséről. A dokumentum IV. fejezete 7. pontjának .harmadik bekezdése így hángzik: Nagy körültekintéssel kell foglalkozni azoknak a vezetőknek az ügyével, akik hosz- szú időn keresztül eredményesen dolgoztak, de ma már nem tudnak lépést tartani a növekvő követelményekkel. Érdemeik elismerése mellett képességüknek megfelelő beosztásba kell helyezni őket. Olyan intézkedéseket kell kidolgozni, amelyek biztosítják, hogy az érintettek politikailag, erkölcsileg ne károsodjanak, ne érezzék magukat megbélyegzetteknek, és a változás anyagilag is megnyugtató megoldást jelentsen számukra. Ez is segít annak a közhangulatnak a megváltoztatásában, amely azt tartja, hogy tisztességgel csak előrelépni vagy beosztásban maradni lehet, a felmentést vagy áthelyezést pedig bukásnak tekinti. A széknek és a fejnek Fénykorát éli a közúti járműgyártás. Ami érthetően szervezeti és emberi viszonyok sokszoros átgyúrásával járt, jár. Ami tegnap volt, az gyorsan elfelejtődik, mert sarkunkban a holnap, de minden tegnapunkban ott marad valami belőlünk; régebbi önmagunk lenyomata. H. ugyanúgy lép be a szigethalmi főkapun, mint tizenhárom éven át minden munkanapon, de nem ugyanaz a' H. lép be. Vagy csak titulusa szerint nem ugyanaz? Üzemvezető elvtársnak hívták, most meg ő a merre van a művezető szaki. Végzettsége technikus, még nem töltötte be a negyvenedik életévét, 'két gyermek apja. A Csepel Vas- és Fómművekből jött át az autógyárba. Miért? Mert közelebb volt. Akkor építettük a házat Szigetújfalun, kellett minden óra. Amikor azt mondták, vége az üzemvezetőségnek, nem fordult meg a fejében, elmegy? Nem, jól érzem a gyárban magam, megszoktam, megszerettem itt. H. nem kelti sértődött ember benyomását; valóban nem sértették meg? Akkor bántott volna a dolog, ha azt mondják, alkalmatlan vagy, rosszul dolgoztál, valami ilyesmit. Az az igazság, hogy amióta én a gyárban vagyok, azóta itt mindig volt valami átszervezés. S nemcsak itt, hanem a külső gyáregységeknél szintén. Akadt olyan időszak, amikor senki sem tudta, holnap kinek hívják, mi lesz a címe. Most úgy két, inkább három éve csitultabb lett a dolog, ha korábban nem nagyon értettük, mi miért, most be kell látni: a munkamenet megkövetel igazításokat. Olyan nagy tömegben kerültek ide új berendezések, annyiféle friss technológia ingerkedik velünk, hogy ma sokkal nehezebb itt dolgozni, mint akár a hetvenes évek elején, a hatvanas évtizedről nem beszélve. Engem is ez a gépszíj kapott el. Az üzemet, amit vezettem, átszervezték, összevonták egy másikkal, tény, hogy a technológia szerint így logikus. Egy mérnök lett a főnökünk, igaz, nincs akkora üzemi gyakorlata, mint nekünk, de majd belejön, eddig a vezérségen dolgozott, az egyik osztályon, érti a dolgát, ez a fontos. Maga is, üzemvezető társa is művezető lett, rosszulesett? Talán az, hogy meg sem kérdezték, vállalnánk-e az új felállást. S ha megkérdezik? Nem tudom, azt kell mondanom, nem tudom, mit feleltem volna. Sokkal nagyobb a felelősség. A pénze kevesebb? Rendesen bántak velünk, olyan három-négyszáz forinttal csökkent a havi jövedelmem. Igaz, sokkal könnyebb a dolgom. Könnyebb? Igen. Addig egy sor ügyben nekem kellett kimondani a végső szót, most meg ott a fejem fölött a főnökség, hallgatom a parancsot, s azután teszem, amit kell. Ez sokkal könnyebb. Nyugodtabb is vagyok azóta, a feleségem örvendezett, mert most elég egy nap egy csomag cigaretta, addig meg kettő sem volt elegendő. A beosztottak? Először zökken ki optimista nyugalmából: A$e,azért már más tészta. Nem olyan egyszerű. Mi a nem egyszerű benne? Hát például bolt valaki, akit selejtekért Icártérítésre kellett köteleznem. Amikor kitudódott, hogy mi lesz az új ábra, odajött, s azt mondta, látod, nem kell az uborkafáról rugdosni lefelé, mert most beléd is billentettek egyet. Mit felelt? Megmondjam? Csúnya? No, nem cifra, csak nem fér bele a vezetői illembe. Miért, mit mondott? Azt, hogy hülye vagy te, ha ennyit értesz a dolgokból. Az viszont jólesett, hogy többen kérték: az én részlegemben maradhassanak, ne kerüljenek új művezető keze alá, mert most hatan vagyunk művezetők az üzemben. S valóban a régiekkel maradt? Egy kivételével igen. Összeszoktunk, s ebben erő van. Nem zavarja, hogy jó néhány emberhez, aki a beosztottja volt, most nincs semmi köze? Nem. Még akkor sem, ha van közöttük olyan, aki üzemvezetőként nagy embernek vélt, törleszkedett, most meg úgy néz rám, mint egy idegenre, a köszönésemre sem felel. Ű tudja, mit csinál. A nagyobb rang nagyobb tekintély? Lehet, de nem hiszem. Nézze, itt nagyon hamar kiderül mindenkiről, mit tud, mennyi spiritusz van benne. Tőlem még soha egyetlen munkatársam sem kérte a technikumi oklevelet, csak a személyzeti osztály. Igaz, volt olyan beosztottam is, aki — mennyire idegesített! — mindig összekapta ■ magát, szinte vigyázzban állt, meglesz, főnök elvtárs, úgy lesz, ahogyan mondani tetszett, most meg, hogy véletlenül beleszóltam az ő csoportjuk apró dolgába, azzal felelt, mint visszamondták, ennek a balfácánnak lejárt az ideje, minek dugta a pofáját ide?! Ez ronda dolog, de hát különösebb meglepetés azért nem ért, nagyjából ismertem azokat, akikkel együtt dolgoztam. Rosszul teszi az a vezető, aki egy az egyben elfogadja mindazt, amit feléje mások kimutatnak, mert meg kell éreznie, mi szól a széknek, s mi a fejének. Folyamatos csere A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1973. november 28-i ülésén határozatot fogadott el a párt káderpolitikájáról, a káder- és személyzeti munka helyzetéről, valamint főbb feladatairól. A határozat második- fejezetének második pontja kimondja: A káderpolitikának továbbra is fontos elve a vezetés stabilitásának biztosítása. Emellett azonban a vezetői állomány egészséges fejlődése és öszVáza aktokkal Kajári Gyula—Szabó Sándor kerámiája (részlet) szetételének kedvező irányú változása érdekében szükség van a káderek ésszerű és folyamatos cserélődésére. A stabilitás és a szükségszerű cserélődés megvalósulásának legjobb útja annak az alapelvnek a következetes érvényesítése, hogy minden ember képességének és adottságának megfelelő helyen dolgozzon. Gcbedjen helyettünk is Vele kerekedett ki pontosan egy- harmadra azoknak aránya, akik a megyei tanácstagok járási csoportján belül — hat esztendő alatt — lemondtak megbízatásukról. Sem jobb, sem rosszabb nem volt L., mint e tisztség viselőinek többsége, a nagyközség, mely a megyei tanácsba képviselőjének küldte, nem elégedetlenkedett vele, igaz, szobrot nem akart állítani neki. Lemondását megromlott egészségi állapotával indokolta, fölmentésének jogi aktusa a megyei tanács ülésén körülbelül három percig tartott. Harminckét esztendei közszereplést, három cikluson át tartó tanácstagságot hagyott a háta mögött. Kedvessége csak a régi, mozdulata, hanghordozása, egész fizikai létezése más, mint korábban. Első pillantásra látszik: tényleg beteg. Amikor 1973- ban megválasztották, derék férfi volt. Most azokhoz sodródik, akikre a könyörtelenül rideg tárgyilagosság azt mondatja: rászolgáltak a pihenésre. Miért mondott le? Sokáig babrál az asztalterítő rojtjaival, pedig nem volt szokása a hosszas töprengés felelet előtt. Miért — kérdez vissza —, mert úgy éreztem, némely dolog meghaladja az erőmet. Szólni még tudtam volna, de verekedni, harcolni, azt már nem. S tudja, hogyan van, szólni nem elég, kell az erőszakosság is, a vitázás, a tojástánc a paragrafusok nekem szegezte hegye elől, mit miért nem lehet, miért nem értem, hogy ebben a megyében százhetvennél több község van, majd pont az én falummal fognak most foglalkozni... A türelmem fogyott el, s a közéletben, a társadalmi tisztségben enélküí boldogulni nem lehet. A magamfajtának nincs hatalma, én nem rendelkezhetek, nem utasíthatok, csak kérhetek, interpellálhatok, levelet írhatok, fölszólalhatok ... Megköszönték a munkáját? Nem lehet panaszom. A járási hivatal vezetője beszélt rólam az utolsó tanácsülésen, jegyzőkönyvben örökítették meg a munkásságomat. És a választói? No, az már túl szép lenne. Ez valahogy úgy van, hogy addig vagy fontos, amíg valamit elintézel. Citrom íze van e bölcsességnek. Mondok példát rá. Valamelyik nap megyek az úton, az illető, akiről szó van, börigatja kifelé az útra a szemetet, jó sokat, gyűjtögethette már egy ideje. Hát ez meg micsoda dolog — mondom neki, nem ingerülten, csak úgy csöndesen, hiszen ismer ő is régen engem, én meg őt. Veres képpel fordul felém, s vág rögtön: na, aztán magának ehhez mi köze, tudja, kinek hívják most már magát? Senkinek, egy nagy senkinek, rozoga vénembernek, ezt felelte. Ügy adja vissza a mondatot, hogy hallom, miként csattant arcán a szó- pofon, s mert furcsán krákog, hát félrehajtom a fejem, mintha halaszthatatlanul a táskámban lenne ku- tatnivalóm, ne lássam az ügyetlenül előkotort, nagy kockájú zsebkendőt Mindig voltak ronda emberek *- nyögöm a lapos bölcsességet, csők azért, hogy vége szakadjon a csősznek. Legyint, mint aki jelzi, non szorul vigaszra. Folytatja: Valahogy divat lett, no, válasszuk meg, azután gebedjen helyettünk is, mi majd tapsolunk vagy pfujolunk neki. Az idősebbek még-még, s a fiatalok megint, azokhoz mehettem, kérhettem, segítettek, vállalták a társadalmi munkát, levelek iegépelését, ilyen-olyan lcözreműködést. Hanem a középkorúak, a huszonöt, negyven közöttiek! Ott annyi kudarcom volt, hogy számolni sem győztem. Akadt közöttük olyan, aki a képembe mondta, tatus, mennyit fizetnek magának, hogy ennyire strapálja magát? Mit felelt? No, azért nem kell félteni engem, mindig tudtam válaszolni mindenkinek. Mosolyféle az arcán, jó ideje tartó beszélgetésünk alatt most először. Van valami tisztsége most? Nincsen, kértem mindenből a fölmentésemet. Hét hónapig feküdtem kórházban, nem akarok még egyszer oda jutni. A postás hozza a nyugdíjat, a feleségemmel elvagyunk ketten. Néha eljönnek o gyerekek. Ennyi? Ennyi. S ha megint ott állna az út elején? Ügy mennék rá, ahogy mentem annak idején. Szemben jön valaki Ritus: érdemei elismerése mellett, saját kérésére, más munkaterületre történt áthelyezése miatt, nyugállományba vonulására tekintettel, egészségi állapota miatt... Fölfelé és lefelé a létrán. De: miért, hogy szimbolizáló képességeink éppen a létrát vélték, vélik szemléltető, a mozgást megjelenítő alkalmasságnak? Holott a társadalmi munka- megosztás függőleges és vízszintes síkja egyszerre jelöli ki mozgásunk koordinátarendszerét, s természet- szerű: ha egyszer fölfelé, akkor egyszer — ha különféle tényezők okán is — lefelé szintén menni kell. Kérdés, nem a könnyűek közül való: miért tulajdonítunk annak döntő fontosságot, ki hol van, s miért nem az az elsődleges, mit csinál?! Létrafokok; sorsdarabok. Boldogságszikrák, cinizmus árkblta ráncok az arcon, tapsok, hajbókolások és szembeszegülések, suttogások és irigykedések; sorsok, sorsunk, ha úgy tetszik, a létra fokain. Aki fölfelé megy, azzal szemben lefelé jön valaki; a helyek adottak, a személyek cserélődnek. S ezért minden fölfelé tartónak Pascal bölcsessége legyen az útravaló: Az ember a természet leggyengébb nádszála. De olyan nádszál, amely gondolkodik. MÉSZÁROS OTTÓ
